-Lo devi fare... Guarda che non abbiamo scelta... Lo devi fare e basta...per noi...Lo devi fare per Constantin... mi stai ascoltando?!!! sto parlando con te!...

Quando sente il nome di suo figlio finalmente alza lo sguardo. Fin'ora sembrava di stare in apatia. Anzi, sembrava morta. In realtà, una parte di lei è veramente morta. Non si ricorda ormai quando si sentiva viva l'ultima volta. Cerca di non ricordare. Lei a un certo punto ha scelto questa strada. Per sopravvivere l'orrore una parte di lei si è suicidata. Non tutte le donne hanno reagito così.

Ogni donna che ha conosciuto qua nei campi di Sicilia ha scelto un modo diverso per sopravvivere. In sostanza le strategie si dividono in due gruppi. Il gruppo di "speranza" e il gruppo di "distanza". Al gruppo di speranza appartengono le donne che cercano di convincersi di poter scappare da questo incubo e di poter raggiungere se non la felicità, ma almeno la libertà. Sono quelle che pregano prima di addormentarsi e, all'alba, quando vengono svegliate la prima frase che pronunciano: "Dio, aiutami". Sono quelle che cantano durante il lavoro per sopportare la monotonia e superare la stanchezza. Sono quelle che fanno tutto e di più per mettere da parte un po' di soldi. Ogni singolo centesimo che possano risparmiare nascondono nel materasso o nelle scarpe. Quelle speranzose sono quelle che cercano amicizia con le altre donne, cercano compagnia.

Le donne del "gruppo di distanza", chiamiamoli così, invece hanno scelto un altro modo per sopravvivere. Non sperare. La speranza significa una frustrazione continua. Chi spera ha delle aspettative. Chi spera si illude ogni giorno ma alla fine della giornata deve affrontare la crudele realtà: l'illusione porta delusione. Queste donne non pregano, non cantano, non nascondono soldi. Tutto quello che guadagnano mandano immediatamente a casa aiutando in questo modo la loro famiglia. Che era l'unico obiettivo quando sono partite per la Sicilia. Prima di partire dalla Romania si girava la voce che in Sicilia si lavorasse nei campi, nell'agricoltura e in questo modo avrebbero potuto mantenere se stesse ed i loro familiari che sono rimasti in Romania. Solo che non pensavano che il prezzo fosse così alto: né più ne meno che la propria libertà, la dignità, la vita. Le "donne di distanza" non si illudono, per conseguenza non si deludono. Si alzano e vanno a lavorare con uno sguardo indifferente. Fanno tutto in modo meccanico.

Chissà chi soffre di più? Quelle che si svegliano con la speranza ogni giorno e vanno a letto deluse oppure quelle che decidono di non sperare e si privano di ogni sentimento che potrebbe ricordare la speranza?

Elena all'inizio era piena di speranza, è venuta con suo marito dalla Romania appunto in ricerca di una vita migliore, soprattutto per poter mantenere suo figlio Constantin che è rimasto a casa loro con la nonna... Ma dopo qualche mese da una donna speranzosa Elena è diventata una specie di robot. Non da un giorno all'altro. Ha perso la speranza gradualmente. I primi giorni anche lei cantava, cercava contatto con le altre donne, parlava con suo marito, e pregava di mattina e anche prima di addormentarsi, con gli occhi già chiusi dalla stanchezza. Poi man mano ha perso tutti i sentimenti, e in fine anche la speranza. Non pregava più, non parlava con nessuno, evitava i contatti, invece dopo lavoro aveva un atteggiamento piuttosto particolare: fissava sempre un punto.

 Anche in quel momento, mentre suo marito stava parlando a lei, stava fissando un punto. Non capiva neanche lei perché guardava proprio lì, sopra il suo materasso, in questo angolo della stanza. Guardava sempre quel punto, dove si incontrano le pareti ed il soffitto. Che strano lo sguardo dell'essere umano, rifletteva spesso: vede solo le tre linee e nessuno vede il punto dove si incontrano. Nessuno nota l'angolo, il punto di incontro è insignificante, invisibile.

Elena, inconsapevolmente, si è immedesimata con quel minuscolo particolare di questo mondo. A suo marito dava fastidio questa sua ossessione...Suo marito... suo...cosa? ...Questo sarebbe suo marito? Questo vigliacco che ora sta cercando di convincerla di andare a letto con il padrone?

Lei, che si sente morta e una parte di lei è veramente morta continua a fissare il punto dove si incontrano le tre linee, mentre suo marito, sempre più infastidito, comincia ad alzare la voce.

-Lo devi fare... Guarda che non abbiamo scelta... Lo devi fare e basta...per noi...Lo devi fare per Constantin... mi stai ascoltando?!!! sto parlando con te!... non possiamo andare via, capisci questo? non abbiamo i documenti, e non ci danno lavoro fuori questo posto...  Pensa a Constantin!

Quando sente il nome di suo figlio finalmente alza lo sguardo, completamente indifferente. Si muove lentamente come uno zombie. Infatti, una parte di lei è morta. E lentamente, senza dire una parola, sotto lo sguardo delle altre donne che sanno esattamente come si sente lei in questo momento, esce dalla stanza...

Quando torna suo marito è ancora sveglio. Lui fa finta di dormire, ma lei lo conosce da vent'anni e lo sa che non sta dormendo, lo sente dal respiro, dai movimenti, lo capisce proprio dal silenzio totale che lo circonda. Lui si vergogna, sicuramente, ma a lei non interessa niente. Non pensa neanche a propri sentimenti, figuriamoci a quelli degli altri. I sentimenti rendono umani e lei ormai è uno zombie. Sì, una parte di lei è morta.

Da quella notte in poi non parlano più con suo marito. E lui non guarda più nei suoi occhi, evita il suo sguardo. Lei continua a fissare quel punto, e ormai lui non grida neanche. Però è nervoso, sempre più nervoso. Dopo quella notte ci sono altre notti che Elena deve passare con il "datore di lavoro" cioè il padrone, e lei come un robot fa tutto quello che le dicono. Meccanicamente. Sente e percepisce tutto ma non reagisce. Sente gli ordini, sente le grida del padrone, violento e senza scrupoli, sente il nervosismo di suo marito, debole e vigliacco che l'ha venduta al padrone. E pensa a suo figlio, Constantin, piccolo e innocente, l'unico che conta ormai, l'unico che tiene in vita la parte di lei che è rimasta ancora viva.

Nel suo mondo esistono solo queste tre persone, sono le tre persone che influenzano la sua vita e tutte e tre in qualche modo la sfruttano. La crudeltà, la debolezza e l'innocenza, mentre lei, Elena non conta niente. Sono i tre mondi diversi che incontrano in un punto. É lei quel punto insignificante. E lei quell'angolo invisibile del mondo.

Sente anche le voci delle altre donne, quelle speranzose, spesso piangono, qualche volta sorridono, parlano, raccontano la loro vita precedente, parlano della vita futura che immaginano dopo questo "lavoro" se si può chiamare così la schiavitù totale delle persone. A volte parlano anche del presente: arriva la notizia dell'eruzione dell'Etna. Alcune si spaventano, si scambiano le informazioni, si confondono le idee, non sanno niente di vulcani, di terremoti. Elena si ricorda vagamente che a scuola ha studiato qualcosa dell'Etna. Che è un vulcano attivo, che fa eruzioni, e a volte ci sono anche terremoti in Sicilia.

Lei non si spaventa, ma non perché conosce bene la natura dei vulcani e dei sismi, ma perché non ha paura di niente ormai. Però quella notte fa un sogno. Era da tanto tempo che non faceva sogni, è riuscita talmente bene a seppellire i propri sentimenti che ormai non sognava neanche di suo figlio. O forse sognava, ma di mattina non si ricordava più. Quella notte invece ha fatto un sogno. Sicuramente influenzata dalle chiacchiere dell'Etna e delle scosse sognava della stanza che ha cominciato a tremare. Vedeva le ragazze che gridando scappavano ma lei non riusciva, era immobile, tremavano i muri, lei voleva scappare, anche suo marito era fuori ormai, l'ha lasciata nella stanza per salvarsi la vita, senza pensare a lei. Proprio come nella vita.

Lei sola, rimasta dentro, fissando l'angolo. Quel punto insignificante del mondo che nessuno guarda, che è il punto d'incontro di tre linee. La terra trema, lei dovrebbe scappare ma non riesce perché ancora sta guardando l'angolo. E intrappolata, è bloccata, non riesce a muoversi.

Di mattina si sveglia e ricomincia la giornata, dall'alba alla sera, lavorare senza tregua. Le altre pregano, cantano, piangono e parlano. Del vulcano, delle eruzioni, del terremoto, così Elena non si sorprende che anche quella notte ha lo stesso incubo.       

E poi un'altra notte, poi un'altra ancora. Sempre la stessa scena, tutti scappano ma lei non si muove perché è ossessionata a guardare l'angolo. Poi rumore, tremano i muri, vede l'angolo che trema. Poi si sveglia. Si sveglia sempre lì.

Un giorno una delle donne rimane incinta, una delle ragazze violentate dal padrone. Elena, come sempre, non parla con nessuno ma sente tutto quello che la circonda. Tutti lo sanno cosa succede con le donne incinte. Prima le costringono a dare il loro corpo al padrone, poi le costringono ad abortire. Fin'ora questo era il destino delle donne. Ovviamente i neonati non servono qua ai campi, e una donna incinta lavora meno, quindi tutte erano costrette ad abortire, senza fare neanche una domanda. Questa ragazza giovane però cerca di nascondere fino all'ultimo il suo stato perché evidentemente ha l'intenzione di tenere il suo figlio... Le altre donne conoscono il suo segreto, nessuno parla, cercano di aiutarla. Ma fino a quando può andare così? Nessuno lo sa. Tutte hanno paura. La giovane donna sta pensando di scappare di nascosto. Giustamente le altre dicono che non arriverà lontano senza documenti. Il padrone ha in mano il suo passaporto. Così, senza documenti può provare solo la prostituzione. Oppure potrebbe andare alla polizia dire che ha perso il passaporto e lì aiuteranno a tornare in Romania. Da dove è scappata dalla disoccupazione e dalla povertà assoluta. Lei, confusa, non sa come salvare suo figlio, comincia comunque ad organizzare la fuga. Fra due, al massimo tre giorni. Perché la pancia cresce e comincia ad essere sempre più evidente che lei ormai non è solo una persona, ma nasconde un altro essere vivente dentro di lei.

Elena continua la sua vita monotona. Di giorno lavora e pensa a suo figlio, di notte sogna, sempre la stessa cosa e sempre si sveglia allo stesso punto quando lei rimane sola e tutto trema ma lei non riesce a scappare perché sta fissando l'angolo. E intrappolata in questa ossessione che la blocca.

Un giorno Elena si sveglia al rumore delle grida del padrone. La ragazza incinta ha vomitato e quindi il padrone ha capito tutto. E arrabbiato perché secondo lui la ragazza doveva dire subito che aspettava un bambino. La povera donna cerca di scusarsi, di salvare se stessa e il suo bambino, prega, urla, sta implorando, fa tutto e di più. Però arrivano tre uomini e la portano via. Le donne quel giorno lavorano in silenzio totale. Non cantano, non parlano, neanche si guardano. Alcune hanno sensi di colpa perché non hanno incoraggiato la povera ragazza a scappare via prima. Poteva già scappare il giorno prima e salvare la vita di suo figlio.

Elena quella notte sogna di nuovo il terremoto. Però questa volta finisce diversamente il suo sogno. L'inizio è lo stesso: la terra comincia a tremare, tutti scappano dalla stanza, suo marito tra i primi, senza guardare dietro, senza cercare di aiutarla, e lei, immobile, vede tremare le finestre, i muri, il soffitto, e guarda quel maledetto punto, l'angolo dove si incontrano le tre linee, vuole scappare ma non riesce... poi sente la voce della giovane ragazza incinta, che sta parlando della sua fuga desiderata ma non avvenuta, parla di suo figlio mai nato, e a quel punto si scoppia l'angolo, crolla un pezzo del soffitto, si crea un buco dove c'era prima l'angolo, ed Elena vede il cielo fuori.

Il cielo fuori dietro quell'angolo. Il cielo azzurro. Il mondo fuori. Il mondo vero. Il mondo. Raggi di sole. Luce. Libertà. Vita fuori. Vita.

A quel momento si sveglia, tutta sudata. Finalmente ha capito tutto. Sì, è lei quel punto insignificante, è lei quell'angolo invisibile, è lei, intrappolata tra le tre persone che la sfruttano. La crudeltà, la debolezza e l’innocenza. Ma dietro l'angolo c'è il cielo infinito, c'è la libertà, c'è la vita.

Non ha un piano preciso, unica cosa che sa è che non può rimanere più, non può aspettare più, neanche un giorno di più, neanche un secondo di più, altrimenti si perde totalmente e definitivamente come quell'altra donna che aspettava il figlio. Deve scappare immediatamente. A quel punto prende i suoi vestiti, qualche oggetto personale, quel poco che ha, in silenzio, e mette tutto nella borsa. Alcune donne si svegliano, la guardano, ma lei mette il dito davanti la bocca e fa capire che devono rimanere in silenzio anche loro.

Davanti a suo marito che sta dormendo esita qualche secondo. Cosa deve fare? Salutarlo? Svegliarlo e dirgli in faccia che un uomo che vende sua moglie non è neanche un uomo? O dovrebbe perdonarlo? Perché lui è solo una vittima, un uomo debole? In fondo, l'ha amato. Una volta, qualche tempo fa. In fondo, è il padre di suo figlio... Constantin... su, veloce!... deve decidere, deve scappare prima dell’alba, sennò sarà tardi.

Prende un fazzoletto, una penna, e scrive velocemente:

"Non ce l'ho fatta più... buona fortuna... Elena"

Scappa. L'ultimo sguardo lancia verso l'angolo. Esce. Il primo sguardo lancia verso al cielo: stelle!

Succede quel che succede, questo momento indimenticabile, questa sensazione di libertà nessuno le potrà mai togliere. Fa un respiro profondo, sente l'odore del mondo intero come mai prima, e anche se deve affrontare mille pericoli è felice.            

Di mattina tre persone mancano dalla stanza. La donna incinta, suo figlio nella pancia, ed Elena.                                                                                                                                                                                                           

Csak gondoltam szólok, hogy van egy cuki lista - nekünk nőknek...

Mindig is volt egy olyan elméletem, hogy a világon mindenütt létezik hímsovinizmus, csak annak mértéke különbözik az egyes társadalmakban. Tehát van egy férfiuralmi skála, aminek az egyik végén mondjuk azok az országok szerepelnek, ahol a nők teljes jogfosztottságban élnek és mintegy az anyagi javak egyik válfajaként, beszélő tárgyakként tekintenek rájuk, a másik végén meg azok a társadalmak, ahol a nőnek azonos vagy majdnem azonos a jogi, gazdasági, társadalmi és erkölcsi státusza, mint a férfinak. A teljes, minden tekintetben érvényes egyenrangúságot talán még egyetlen társadalomban sem érték el a nők.

Na most az én képzeletbeli skálámon Magyarország még viszonylag előkelő helyen áll, bár azért még bőven van mit tenni. Tudom, az még nem elég, hogy van rosszabb is. De tudni érdemes, hogy Olaszországhoz képest még mindig jobb a helyzet. Illetve sok szempontból jobb, más szempontból rosszabb. És Olaszországon belül ebben is van különbség észak és dél között. Ennek okai az olasz férfi-női szerepek hagyományos leosztásában keresendők, ami még mindig nagyon masszívan tartja magát, és minél délebbre haladunk, annál inkább tapasztaljuk, hogy a nők sok szempontból ennek a megmaradt leosztásnak a terhét viselik. Persze van változás, aminek egy része sajnos negatív, de van szerencsére pozitív változás is, tehát mondjuk ha a női függetlenséget tekintjük anyagi és jogi szempontból, akkor természetesen sokkal jobb a helyzet, mint 50 évvel ezelőtt.

Van még egy általam megállapított, számomra elég szomorú fokmérője, ha egy társadalom mélyen hímsoviniszta. És ezek bizony a nők. Ahol azt látom, hogy a nők éppolyan hímsoviniszták, mint a férfiak-ott azt gondolom nagy a baj. Sajnos Szicília ilyen. Nem szándékos vagy tudatos ez, egyszerűen maguk sem tudják, hogy elejtett szavaikkal, gesztusaikkal, tetteikkel még mindig a férfiuralmat igazolják vagy támogatják. Önmaguk ellenségei. Tudjuk, hogy megy ez, mert azért magyar példa is akad ilyen. Bármilyen sztori van, a férfi felelőssége mindig kisebb, valahogy mindig kimentik, kettős mércét alkalmaznak, végül így vagy úgy, de megmutatkozik, hogy egész máshogy alakul a felelősségi mércéje valakinek, attól függően, hogy milyen a neme - és rendszerint a férfiak kerülnek ki győztesen minden szituációból.

No ennyi bevezető legyen is elég ahhoz, hogy leírjam, már megint mi történt a múlt héten ilyen témában, ráadásul kelet-európai nőkre vonatkoztatva. A Rai tévécsatorna valamelyik adásában egy listát mutattak és nagy vidáman elemezgettek. A listán a megkérdezett férfiak leggyakoribb válaszai szerepeltek arra a kérdésre, hogy "Miért jobb társ a kelet-európai nő?"

Lássuk hát az olasz férfiak szépséges válaszait erre a kérdésre.

1) Szülés után azonnal visszaszerzik gyönyörű alakjukat.

2) Mindig szexi ruhában mutatkoznak, sohasem tréningben vagy pizsamában.

3) Megbocsátják a félrelépést.

4) Átengedik a férfinak az irányítást.

5) Jó háziasszonyok és kiskoruktól fogva megtanulnak minden házimunkát.

6) Nem nyafognak, nem lógnak a férfi nyakán és nem duzzognak.

Hát ezért választják inkább a kelet-európai nőket az olasz férfiak. Szép, ugye? 

Milyen megható, hogy gyakorlatilag egy szexi rabszolgát látnak bennünk, kelet-európai nőkben, aki mindenre kész a férfiért! Csak gondoltam szólok, akinek romantikus elképzelései lennének arról, hogy az olasz férfiak ugyan miért választanak kelet-európai nőt. Ugye nem kell mondanom, hogy természetesen nem mindenki gondolkozik így. De mégis: a tény, hogy egy tévéadásban ez így megjelenhet, és a műsorvezetőnek, aki egyébként egy nő és a stábjának nem tűnik fel, hogy itt valami nem stimmel, hogy ezt mondjuk 50 évvel ezelőtt lehetett volna következmények nélkül leadni, mert körülbelül az akkori nőideált írja le, az azért mégiscsak jelez valamit.

Na meg az utána következő reakciók.

Tudniillik a műsorvezetőnőt ugyan felfüggesztették állásából, amivel én őszintén szólva egyetértek, bár sajnálom is, mert azóta sír, több adásban, és látszik hogy nem érti mi történt vele, ám senki sincs, aki jól elmagyarázná neki meg mindenkinek, hogy mi ezzel a listával a baj. A listával nem az a baj, hogy kelet-európai nőket emleget, hanem hogy egy teljesen kiszolgáltatott, csakis a férfinak élő nőképet sugároz. Házimunkát végez, jó teste van, elnéz mindent a férjének. Valóban ezek lennének egy jó társ kellékei? Elhiszem, hogy sok férfinak ez tetszik, de sok ember például rasszista is, és azokat a nézeteket sem mutatjuk be nevetgélve a tévében. 

Ha jól megnézzük a listát, egyetlen pont sem utal például belső tulajdonságra vagy értékre. Csak és kizárólag külső tulajdonságok és a hasznosság, illetve a férfi kényelmének a minél nagyobb szolgálata a kritériumok.

Én személy szerint nem gondolom, hogy az olasz férfiak mindegyike egy szép rabszolganőt tartana a legmegfelelőbb társnak maga mellé. A férfiak egy része itt is inkább egy egyenrangú társra vágyik, akivel megoszthatja az élet szépségeit és nehézségeit, amit ugyebár nem lehet egy alávetett, kiszolgáltatott személlyel átélni. Valaki vagy alávetett, vagy mellettünk áll. 

Mégis, sokat elárul egy társadalomról és a férfiuralom fokáról egy ilyen listának a megjelenése, továbbá az utána következő reakciók és az emberek nagy részének értetlensége, hogy "mi a baj vele?"

Az egyik ilyen reakció volt, hogy - mintegy kifigurázásként - megalkották a "Miért jobb társ a déli nő?" listát, és csak evéssel és főzéssel kapcsolatos, tréfásnak szánt pontokat tartalmazott. Például, hogy "a déli nő jobban örül egy csokor petrezselyemnek, mint egy csokor rózsának", és még 5 ilyen roppant szellemes mondat. Na most ez ironikus akart lenni, de én inkább szomorúnak találom, hogy a pozícióját féltő déli nő csak és kizárólag a konyhai tudományával akarja visszahódítani honfitársai szívét. Tudom, a főzni tudás nagy hatalom, de ... ennyi? ... ez volna az ütőkártya? Ezért kéne őket jobban szeretni? Ez az értékünk nekünk nőknek? Ennyire tartják- tartjuk magunkat mi nők? Ez megint csak annak a bizonysága, hogy mi nők - bármely égtájról származzunk is - nem vagyunk tisztában a saját értékeinkkel. Nem becsüljük eléggé magunkat. Ezért nem tudtam ezen az ironikusnak szánt poszton nevetni, és szomorúan tapasztaltam, hogy a több ezer kommentből egy nőt sem láttam, aki felháborodott volna az eredeti listán, ami gyakorlatilag tárgyként tekint a nőkre. Ellenben a receptek száma nőttön nőtt. Hogy mi mindent tudnak főzni. Hogy a parmigiana így meg úgy, a ricottás raviolit meg emígy, a cassataról meg a caponatáról nem is beszélve. Komolyan, egy szakácskönyvet össze lehetett volna állítani Nápolytól Szicíliáig a déli konyha remekeiből. De nem csak...Majdhogynem házassági hirdetést tettek fel egy-egy recept mellé. "Pasta alle sarde és mentás tonhal. Feleség ugyanitt"

Ezt bírták itt a nők reagálni. Hát erre mondom, hogy ott van igazán férfiuralom, ahol a nők éppoly hímsoviniszták, mint a férfiak. 

Jártam az Etnán nemrégiben. Éppen nőnapra esett, hogy kirándultam oda, de ez nem volt szándékos, mert két nappal előtte akartam menni, ám közbejött valami. Aztán egy napra rá nem lehetett, mert rossz idő lett hirtelen, úgyhogy végül - a sors hozta így! - nőnapra sikerült megszervezni a kirándulást.

Viszont ha már így esett, belegondoltam, hogy talán ez nem véletlen. Először is mert milyen csodás, hogy egy ilyen fontos napon ennyire jó dolgom van, hogy kirándulok Európa legnagyobb vulkánjára. Másodszor, mert magának az Etnának vitatott a nemi identitása. Gondoltam, majd én utánajárok, és beazonosítom. Hivatalosan olaszul hímnemű, ám a helyiek úgy emlegetik, hogy 'a muntagna ami ugyebár nőnemű, illetve a szicíliai dialektusban egyértelműen nőnemű főnévként szerepel. Egyik ismerősömnek, amikor mondtam, hogy az Etnára kirándulok és arról írok, annyit mondott: "beh, la nostra signora". Tehát, anélkül hogy felvetettem volna a nemi identitás problémáját, rögtön megszemélyesített és egyenesen "a mi asszonyunk" -nak nevezte. Görögül is nőnemű volt. Hogy már többen foglalkoztak a kérdéssel, az mutatja, hogy volt olyan cikk, amelyik "trans"-nak azaz transzvesztitának titulálta, és volt, amelyik hermafroditaként határozta meg. 

Harmadszor pedig azért tekintem sorsszerűnek, hogy végül pont nőnapra esett a kirándulás, mert történetesen egy férfiemberrel vágtam neki az útnak. Egy fiúpajtásommal, ahogy mesébe illően jóságos, valóságos tündér nagynéném fogalmazott még az előző évezredben, és ennél jobb meghatározást most nem is keresnék, kapcsolatunk bimbózó és képlékeny volta miatt... Azt is mondhatnám, hogy a tinderen szedtem föl nemrég, és még akármi is lehet - ez is megállja a helyét... Mindenesetre hogy így adódott, ez a jeles nap alkalmat adott arra, hogy némileg feltérképezzem a nőkhöz való viszonyát, és hogy elgondolkozzak az esetlegesen e téren is megmutatkozó kulturális különbségeken. A nőnaphoz ugyanis így vagy úgy, de kénytelen mindenki viszonyulni, és ezen keresztül legalábbis bepillantás nyerhető valakinek a nőkhöz való viszonyára is. Tudniillik már az is egyfajta viszony, ha valaki kijelenti, hogy ő ehhez nem viszonyul. Megkerülhetetlen.

Fiúpajtásom, nevezzük az egyszerűség kedvéért Marconak, foglalkozására nézve idegenvezető, és többek között az Etnára szokott idegeneket vezetni. Ő maga is a hegyen lakik, fél órára Cataniától, ahonnan sokszor szokott gyönyörködni a lávakitörésekben. Így aztán minden tudhatót tud a vulkánról és környékéről, és mindezt lelkesen meg is osztotta velem. 

Vidám mosollyal kinyitja előttem elképesztően régi, ám - mint később kiderül - annál megbízhatóbb és mozgékonyabb Fiatjának ajtaját, hogy aztán a nyüzsgő Cataniát magunk mögött hagyva szélsebes iramban közelítsük meg a vulkánt a déli oldal felől. Marco, alighogy autóba ülünk, máris magyarázatba fog, melyet széles mozdulatokkal kísér, annak ellenére hogy kanyargós utakon vezet az út, s közben az eget és a tájat is kémleli. Ha ehhez hozzávesszük, hogy eközben cigarettát sodor magának, majd el is szívja, és közben még rám is odafigyel, nem csoda, hogy kissé idegesen fészkelődöm helyemen, és én - vele ellentétben - mereven az útra szegezem tekintetem, abban az illúzióban, hogy ezzel hozzájárulok ahhoz, hogy élve feljussunk a hegyre, és ne kenődjünk fel egy bazaltfalra. 

Aggodalmam persze nem kerüli el idegenvezetőm figyelmét, és siet megnyugtatni, hogy ő itt nőtt föl és becsukott szemmel is simán végigkacskaringózna, és csak azért vezet lassan (!?), mert tekintettel van rám. Nevetve meséli, hogy az amerikai turisták le szokták állítani a vezetés közbeni magyarázásról, mert annyira izgulnak, de engem helyinek tekintett, mert már régóta Szicíliában élek, ezért lendült így bele. Ez egyben hízelgő és megnyugtató, így már jobban oda tudok figyelni a magyarázatra.

Marco szerencsére nem adatokkal és számokkal bombáz, hanem rögtön elmeséli legfrissebb élményét a vulkánnal kapcsolatban. Pár nappal érkezésem előtt több napig tartó lávakitörés- és ömlés volt, amit ő élénk figyelemmel kísért házának teraszáról. Elbeszélése szerint körülbelül 800 méteres magasságig tört föl szökőárként a forró láva, majd lassú hömpölygésbe fogott, és ez volt látható 3-4 napon keresztül. Pár napon múlt, hogy én is nem lehettem tanúja ennek a csodálatos természeti jelenségnek. Marco szerint ez semmi nem volt a 2013-ashoz képest, amikor a 2400 méter magasságot érte el a kitörés.

Sokakban felötlik a kérdés ilyen beszámolók hallatán, hogy hogy lehet, hogy az itt élő emberek teljes nyugalommal élik meg ezeket a kitöréseket, és egyáltalán hogy lehet egy aktív vulkánon, még csak nem is mellette vagy a közelében, hanem egyenesen rajta élni. 

Úgy lehet, hogy az aktív vulkánok a kitörés hevessége szempontjából kétfélék. Az egyik típus, amilyen például a Vezúv, ritkán tör ki, ám akkor nagyon, és hatalmas pusztítást végez. A másik típus, amelyik sűrűn lövelli ki magából forrongó tartalmát, ám épp ezért nem kell tőle tartani, hogy bizonyos távolságon túl  kárt okozna. Tisztes távolságból persze, de látótávolságon belül gyönyörűen meg is lehet figyelni. Ilyen például az Etna. 

Figyelemre méltó a hasonlatosság az emberekkel. Szerintem minket embereket le lehet írni a vulkánok típusai alapján is. Vannak a kialudt vulkánok, ez a típus mutat rokonságot azokkal az emberekkel, akik közönyösen és szenvedélyek nélkül vagy konformista módon igyekeznek végiglapítani az életüket - és ez többnyire sikerül is nekik. Aztán vannak azok az Etna-típusú emberek, akiket fűt a láz, különböző szenvedélyek,  érzelmek, és ezt nem rejtik véka alá, gyakran kitörnek, de épp ezért nem okoznak különösebb károkat mások lelkivilágában vagy életében. Végül vannak azok, akik látszólag békésen éldegélnek, és nem is sejthető róluk, mi minden forrong lelkük mélyén egészen addig, amíg olyan nyomás nem keletkezik odabent, hogy az addig felgyűlt és elnyomott feszültségek és tartalmak minden képzeletet felülmúló erővel és agresszióval törjenek felszínre, többnyire teljesen váratlanul, ami olykor bizony katasztrófához vagy tragédiához vezet mások és az illető életében, de legalábbis maradandó lelki sérüléseket okoz. Kő kövön nem marad.

Ezen túl személyes tapasztalatom, hogy a nők inkább Etna-típusú vulkánok, a férfiak pedig Vezúv-típusúak. A nők - mindenféle kulturális meg talán biológiai okokból is - sűrűbben megnyilatkoznak érzelmeiket tekintve, nyilván ez a társadalomban jobban meg is van engedve nekik, ugyanakkor le is vannak nézve emiatt (hisztis picsa, ugye). Ezzel szemben a férfiak még mindig arra vannak szocializálva, hogy ne fejezzék érzéseiket. Na most ezt olyan tökélyre fejlesztették, hogy már fel sem ismerik őket. Persze, hogy nem fejezik ki, hiszen nem is tudnak róla. Letagadják, elfedik. A tudatalatti mélyén buzognak félelmek, kisebbrendűségi érzések, vagy éppen a szomorúság. Ám egyszer csak kitör, és akkor sokszor igen agresszív alakot ölt. Akárcsak a Vezúv, ami évtizedekig sőt évszázadokig látszólag békésen magasodik a lakók fölé, szemmel látható aktivitás nélkül, ám hirtelen, kiszámíthatatlan időpontban robban, és akkor senkit sem kímél.

Ez a felosztás, amely személyes tapasztalatokon alapul, persze merőben önkényes, biztosan vannak kivételek is. Gondolatmenetem helyességét azonban igazolja az Etna és a Vezúv példája is. A gyakran kitörő, ám épp ezért kevésbé veszélyes Etna a görögök és a szicíliaiak szemében nőnemű, a ritkán kitörő, épp ezért nagyobb pusztítást végző Vezúv pedig hím-.

Miközben ezen morfondírozom, és hallgatom az izgalmas beszámolókat, valamint a különféle, egymásnak ellentmondó elméleteket a vulkán bizonyos jelenségeivel kapcsolatban, már el is hagytuk Nicolosit, majd föl is érünk egy pontig, ahol leparkoljuk az autót, és gyalog folytatjuk utunkat. A Monte Rossira érünk föl, ami az 1669-es kitörés során keletkezett két ún. parazitakúp, ami azt jelenti, hogy nem központi, hanem a hegy oldalában jött létre. Ez volt az Etna történetében az egyik legnagyobb kitörés, amikor is a láva 122 nap alatt elérte a tengert. Az akkor történt kitörés úgynevezett excentrikus kitörés volt.

Jól hangzik ez is. Marco lelkesen taglalja a kitörések típusait és jellemzőit, olyan szenvedéllyel, mintha most tenné életében először: van a csúcskitörés, a szubterminális vagy csúcs alatti kitörés, az oldalkitörések és végül az excentrikus kitörés. Ismét bámulatos hasonlatosság a vulkántevékenyég és az érzelmi kitörések között!

Lássuk akkor a kitörések típusait.

1) Csúcskitörés. Az első csúcskitörésem során fékezhetetlen erővel tört föl belőlem valami elemi harag, lázadás, aminek emléke azóta is élénken él a családi krónikában, bár szinte sosem kerül szóba, mint afféle katasztrófa, amire mindenki pontosan emlékszik, kár is emlegetni. Meglehetősen nagy károkat okozott, közvetlen hatása igen pusztító volt, pozitív eredményt csak évtizedekkel később hozott mint lerakódott tapasztalat. Az első csúcskitörés meghatározza a lélek arculatát, mintegy kijelöli az irányt, és annak emlékeképpen a keletkezett kürtőből szinte folyamatosan tör elő forró anyag, gáz, füst, ez is látványos, de már nem drámai. 

2) Szubterminális vagy csúcs alatti kitörés. Ezekből már több is történt, nagy felfordulást okozva. Minden alkalommal óriási feszültségek és forrongó tartalmak lökődtek felszínre és nagyon mélyről, így ezek később mint lelkem magmája a kihűlés után termékeny talajjá váltak és bőségesen hoztak pozitív eredményeket, burjánzó érzelmeket és hatalmas tanulságokat.

3) Oldalkitörések. Ezek gyakran megesnek mind a mai napig heves természetemnek köszönhetően, pozitív felszabadító hatásuk azonnali. Az oldalkitörések is tudnak nagyon látványosan, csinnadrattával, szikrával és nagy hőfokkal lezajlani, ám lelkem térképét nem rajzolják át különösképpen, néhány útvonalat vagy szerpentint kell elterelni, mivel kisebb-nagyobb kürtőket és kúpokat hagynak maguk után. 

4) Na most az excentrikus kitörés roppant érdekes. Ez a típus a legritkábbb. Nincs összeköttetésben a központi kürtővel, hanem regionális tektonikus mozgás eredménye. Tehát nem a vulkán saját belső nyomása és dinamikája hatására alakul ki, hanem azon kívül eső, külső körülmények okozzák, amely azonban belső változásokat indukál, és végső soron a vulkánon belüli tartalmak is mozgásba lendülnek, a kitörés elkerülhetetlen. Ez óriási változásokat eredményez, hatása éppoly messzemenő és félelmetes, mint az első csúcskitörésé. Egy ilyen regionális tektonikai mozgás borította fel az életemet két évvel ezelőtt, és finoman szólva mondhatom, hogy még nem értünk az utóhatások végéhez. Következményei beláthatatlanok, egyelőre pusztán fájdalmasak, és semmilyen pozitív eredményt nem hoztak.

Lelkem tűzhányójának ilyen beható és tüzetes tanulmányozására, valamint kitöréseim klasszifikálására később kerítettem sort, ott akkor kusza gondolatokként csapongtak homloklebenyemen az információk. Közben lassan kezd összeállni a kép, hogy a szicíliaik az Etnában elsősorban a hegyet látják ('a muntagna - nőnemű), ezért inkább nőnek tekintik, és csak másodsorban vulkánnak (vulcano-hímnemű), de mivel egy kicsit mindkettő, ezért nevezhette valaki hermafroditának.

Ott állunk hát Monti Rossin, a távolban a gyönyörű tenger, mögöttünk haragos fellegek gyülekeznek, nőnap van, fú a szél, én mint idegen akit vezetnek, úgyis mint nő, nőnapon, Marco mint idegenvezető, úgyis mint férfi, talpunk alatt a szépséges, változatos és titokzatos hermafrodita, az Etna, és ez az a pillanat amikor Marco átnyújt nekem egy hihetetlenül pici virágot, amit az imént szakított. Egy nő, egy férfi, egy hermafrodita, egy virág...

Ilyen pici virágot még életemben nem kaptam.  Apró szirmai, icuri levélkéi rezegnek a szélben. Szép. Lila. Mint a köd olykor. Nem vulkántevékenységhez köthető természeti jelenség. Az Etnán még nem írtak le ilyet.

- Aubrieta hybrida... vagy inkább platycodon gloriflorus- szól az idegenvezető.

A köd fölszáll. 

Sebaj, gondolom, mondtak nekem ennél már cifrábbakat is.

... Ma guarda che coincidenza!!!... Pictures of You di Cure proprio oggi, a San Valentino!...è da parecchio che non sento questa canzone! ... La mia musica preferita dell'adolescenza... è come una macchina del tempo che mi trasporta nell'epoca in cui ho sentito la prima volta questa canzone stupenda... 

Era quel periodo particolare della fine degli anni ottanta quando in Ungheria già si percepiva un certo cambiamento. Qualcosa di magico vibrava nell'aria. Si avvicinava sempre di più qualcosa che nessuno di noi poteva immaginare esattamente cosa sarebbe stata e soprattutto come sarebbe finita...poi è arrivata la rivoluzione nell' 89, la caduta del Muro di Berlino, nel 90 le prime elezioni democratiche dopo più di quarant'anni. Ma prima...prima quell'atmosfera indimenticabile, strana, irripetibile. Io non avevo neanche 13 anni ma ho capito che stava per succedere qualcosa di importante. 

Avevo questa sensazione soprattutto perché gli adulti si comportavano in modo strano. Erano prima di tutto impauriti. Sempre nervosi, stressati, loro più consapevoli rispetto a noi bambini, avevano le loro esperienze storiche, le preoccupazioni, le paure. Ma erano anche speranzosi e entusiasti allo stesso momento. Aspettavano, o meglio: speravano qualcosa. A questa cosa così tanto sperata e desiderata non riuscivano a dare un nome. Non avevano il diritto neanche di pronunciarlo. Si chiamava: libertà. Li-ber-tá. Ne più, ne meno. La libertà di parlare tranquillamente, di spostarsi senza essere controllati, di esprimersi, di viaggiare, di scegliere, di votare, di credere o di non credere in Dio. La libertà di tutto. Io non capivo questo in modo chiaro, perché appunto, gli adulti non erano liberi ad esprimersi. Poteva essere pericoloso parlare della libertà ai bambini. Quindi noi bambini semplicemente intuivamo che stava per accadere qualcosa di importante.

Era il periodo in cui ogni volta che una manifestazione o una protesta è stata organizzata in città o da qualche parte nel paese, mio padre è tornato a casa con 10 chili di zucchero e 10 chili di farina e l'ha posato nello sgabuzzino. La prima volta mia mamma ha chiesto il perché, e lui, con un sorriso, e come se non ci fosse niente di strano ha risposto: solo per sicurezza, non vi preoccupate. Poi mia mamma ha spiegato. Mio padre era preoccupato: se dovesse succedere una rivoluzione o se scoppiasse la guerra, in quel caso la farina e lo zucchero ci potrebbero salvare la vita. Per mio padre la guerra significa fame. Sono due cose inseparabili nella sua testa. E nato durante i bombardamenti della seconda guerra mondiale e ha vissuto anche il trauma della fame di dopo guerra. A casa loro capitava spesso che non c'era niente da mangiare. Poi, quando era già adolescente, la rivoluzione del '56 con tutte le sue conseguenze. Insomma, da queste esperienze ha imparato che con farina e zucchero si può sopravvivere per un bel po'. La farina serve per fare il pane e lo zucchero dà l'energia. Ecco perché ha comprato 10 chili di zucchero e 10 chili di farina ogni volta che c'è stata una protesta. E sempre la stessa quantità, ne più ne meno: 10 - 10 chili. Sistematicamente. Ma ogni volta l'ha fatto con un sorriso, anzi ha posato tutto nello sgabuzzino ridendo come se fosse una barzelletta.

- Non vi preoccupate. Solo per sicurezza - ripeteva. Alcuni pensavano che fosse esagerato. Io, personalmente, non lo penso così... Adesso lo sappiamo che non si è scoppiata la guerra, e anche la rivoluzione, grazie a Dio, era una rivoluzione senza una goccia di sangue come chiamiamo noi, senza nessuna vittima... Ma solo ora lo sappiamo che è andata così perché già è passato. In realtà poteva succedere tutto e di più. Nessuno poteva prevedere il futuro.

Era il periodo particolare in cui si sentiva un po' di libertà in più, come un soffio di vento caldo a marzo che inaspettatamente accarezza il viso dopo un lunghissimo inverno. Anche se tante cose erano ancora proibite dal sistema, comunque almeno non si finiva in galera. La musica, ad esempio. Prima, negli decenni precedenti tutta la musica occidentale era considerata dannosa come un veleno, ed era proibita. I dischi degli cantanti americani bisognava comprare  in qualche modo di nascosto come se fossero droga. In un certo senso, lo erano. Ci trasportavano nei posti mai visti in realtà, ci facevano immaginare cose mai vissute proprio come le allucinazioni causate di certe droghe. 

Invece negli anni ottanta già si potevano comprare dischi legalmente. A scuola portavamo il nostro walkman e nelle pause si scambiavano cassette. C'era chi ascoltava Modern Talking, Micheal Jackson, oppure Wham, George Michael, A-ha, Madonna, Boy George, Roxette, i grandi classici degli anni ottanta.

Un giorno è arrivato un ragazzo nuovo in classe...un ragazzo proprio bello bbbello bbbellissimo, bello da morire. Il più bello che io abbia mai conosciuto. Occhi verdi, enormi, espressivi, capelli ricci, bel naso, bellissime labbra, come se fossero disegnate, zigomi leggermente salienti che davano al suo viso quel tocco spavaldo, avventuroso. Aveva anche un bel fisico, era alto, corpo proporzionato, bei muscoli perché praticava diversi sport e aveva un annetto di più rispetto a noi, ne aveva tra 14-15... Un dio, praticamente ... un dio adolescente. Aveva anche una piccola cicatrice sul viso, una specie di taglio sotto lo zigomo sinistro e questa piccola, unica imperfezione esaltava ancora di più la sua bellezza. Ma questo particolare ho scoperto solo quando era più vicino a me: in realtà qualche istante dopo la sua prima apparizione perché la maestra l'ha fatto sedere proprio accanto a me. Succedeva spesso che gli insegnanti hanno sistemato accanto a me ragazze o ragazzi nuovi, non so esattamente per quale motivo. In questo caso ero particolarmente contenta per la decisione della maestra. 

Perciò questa creatura meravigliosa, questo piccolo dio ogni mattina è arrivato a scuola, salutava tutti e si è seduto accanto a me! Era incredibile! Uno shock ogni mattina, ma almeno mi svegliavo come si deve. All'inizio non parlava molto, era sicuramente diffidente, e io rispettavo i suoi tempi. Aveva uno sguardo serio come uno che sa qualcosa, molto di più degli altri ma non può svelare tutto quello che sa. Quando parlava guardava diritto diritto negli occhi con uno sguardo intenso. Il colore degli occhi era un colore profondo, un verde caldo. Era un ragazzo misterioso. Non gli interessava molto la scuola, quello che dicevano gli insegnanti lo ascoltava ma sembrava abbastanza annoiato. Durante le spiegazioni anziché seguire il ragionamento dell'insegnante faceva disegni... E questi disegni mi spaventavano. Erano sempre scuri, crudeli, con figure grottesche, mostri che ridevano, poi teschi tagliati, gocce o fiume di sangue, ma anche il colore del sangue era sempre nero profondo, spade insanguinate, armi, poi c'erano queste figure mezzo animale-mezzo uomo. Era tutto molto inquietante e brutto per me. Non capivo: ma come può uscire dalle mani di questo ragazzo stupendo tutta questa bruttezza.

Una volta, con la sincerità e con la spontaneità delle bambine, perché in realtà, avendo 13 anni, lo ero, ho chiesto a lui:

- Ma perché fai disegni così brutti?

Lui non mi ha risposto, ma ha fatto un sorriso e sembrava contento, anzi fiero, come se avessi detto che erano belli... Non capivo... Un attimo... Forse non ha sentito bene cosa ho detto? Sembrava che per lui fosse un giudizio positivo che io ho detto che sono brutti. Questo mi dava fastidio. 

- Non hai capito. Ho detto che sono proprio brutti brutti... - lui continuava a sorridere- Bruttissimi!... Orrendi! Fanno schifo!... E fai schifo anche tu!!!! - gli gridavo infuriata. 

Lui, contentissimo, ha risposto con quel sorriso orgoglioso.

Comunque già il giorno dopo abbiamo fatto pace. Come fanno i bambini che mentre giocano litigano un po', ma non passano neanche 5 minuti e giocano di nuovo insieme, in modo spontaneo e naturale, senza chiedere perdono o senza dire parole drammatiche, semplicemente seguendo le regole del cuore e il desiderio di stare insieme.  

Però da allora in poi lui mi provocava sempre di più con questi disegni inguardabili, li faceva sul quaderno, sui libri, sul banco, poi continuava sul mio quaderno. 

Per il resto era un ragazzo normale, si è sciolto sempre di più, nelle pause parlava e scherzava con gli altri ragazzi. Anche tra noi c'era un feeling, una specie di amicizia, o qualcosa di più, una complicità mischiata alla curiosità naturale che avevamo tutti noi adolescenti nei confronti dell'altro sesso. E io lo ammiravo per la sua bellezza, ma mi spaventavano i suoi disegni crudeli. Era un ragazzo misterioso, interessante, ma la sua anima era turbata e questo mi spaventava e mi frenava.

Tanto, io ero già innamorata! Da 12-15 anni io ero perennemente innamorata. Era la mia attività principale. Mi bastava poco per scattare qualcosa in me, mi piacevano i difetti, i contrasti, le contraddizioni: intelligente ma asociale, forte ma ingenuo, bello ma timido, brutto ma divertente, e il classico duro con cuore tenero, etc etc... Ma quando mi sono innamorata di qualcuno non mi dimenticavo degli altri, di quelli precedenti, no no! Io ero fedele, in fondo! Si è semplicemente aggiunto un nuovo ragazzo alla mia lista immaginaria che era posata nel mio cuore adolescente. Tecnicamente funzionava così: quello che ho visto prima di mattina  a scuola era l'amore della mia vita - quel giorno...Quella mattina. Perché quello che ho visto l'ultima volta a scuola era l'amore della mia vita - di pomeriggio. Erano in rotazione, così non ho abbandonato nessuno e così non sono rimasta neanche un giorno senza innamoramento. Se un ragazzo è rimasto a casa per raffreddore non succedeva niente: c'era sempre qualcun'altro in riserva.

Facevo la collezione degli innamoramenti. Mentre mio padre raccoglieva sistematicamente farina e zucchero io raccoglievo innamoramenti. Mio padre riempiva il ripostiglio con alimenti e io riempivo il mio cuore con amore di diversi ragazzi. 

Un giorno, mentre aspettavamo a un insegnante in classe, il mio meraviglioso e misterioso compagno di banco cercava di provocarmi facendo un disegno che rappresentava un mostro a sei zampe mezzo cane mezzo uomo con la testa appena tagliata schizzando sangue dal collo, e all'improvviso mi ha chiesto:

- Ma tu che tipo di musica ascolti?

- A me piace George Michael, A-ha, e ultimamente Roxette- gli ho risposto guardando il suo disegno con faccia schifata e appositamente con un'espressione di disprezzo.

- Puahahahahahahaha ... Puahhhhhahhhhhhaha - lui ha fatto una risata mai vista prima da parte sua. Io ero scioccata. Intanto sembrava impossibile, ma è diventato ancora più bello quando rideva. Poi non capivo cosa c'era da ridere, poi sentivo anche vergogna, imbarazzo e alla fine rabbia. 

Così, stupita dalla sua bellezza, imbarazzata, umiliata, arrabbiata e allo stesso momento curiosa  non mi ero mai sentita. Un insieme di sentimenti forti mai sentiti nello stesso istante. Non riuscivo a pronunciare neanche una parola.

Lui, dopo che ha finito la sua risata dell'anno, mi ha assicurato che mi avrebbe fatto ascoltare musica vera. Ha detto con queste parole: musica vera. Il giorno dopo si è presentato con una cassetta di Cure, e questa volta con lo sguardo serio mi ha detto:

- Tieni. Ho fatto una copia per te. Vedi, ho scritto anche i titoli. Ascoltala. Se ti piace ti porto altro.

Dopo scuola, appena arrivata a casa, la prima cosa che ho fatto era naturalmente ascoltare la cassetta. Ero sconvolta. Era qualcosa di molto diverso di tutto quello che conoscevo. Mi è piaciuta subito dal primo all'ultimo brano. Ascoltavo e riascoltavo, lato A, lato B, poi di nuovo dall'inizio...Mi sono persa... Ho dimenticato anche l'innamoramento. Non mi ricordavo neanche chi era di turno a farmi innamorare... O meglio: mi sono innamorata di questa musica. Ascoltavo e riascoltavo finché mio padre è arrivato a casa, tutto allegro, anzi entusiasta, con farina e zucchero. 

-Ciao papi, che è successo?

-Niente, ho comprato un po' di farina e un po' di zucchero.

-lo vedo, ma in città che è successo?

-C'è una manifestazione in piazza Kossuth. Una marea di gente davanti al Parlamento! Si parla di... di... poi te lo spiego... ora aiutami a posare le cose.

-Papi non ci entrano più nello sgabuzzino. E una quantità industriale. Potremmo allestire l'esercito!

-...mbeh...

Era come per dire: l'idea non era così assurda. Ho capito la sua battuta e ridevamo insieme.

L'indomani sono arrivata a scuola molto presto e non vedevo l'ora di chiedere altra musica a lui. Lui non rideva più, non scherzava, ormai si sentiva responsabile della mia educazione musicale. Mi ha portato sempre cassette nuove, ma con una serietà, una consapevolezza, un senso di responsabilità paragonabile a un vecchio maestro giapponese che insegna spiritualità dell'arte marziale tradizionale nell'istituto più antico del suo paese. 

Così ho conosciuto la musica di Cure, Depeche Mode e Mission che tutt'oggi sono tra i miei gruppi preferiti e quando li sento mi portano in quel periodo magico della fine di agli anni ottanta.

Un giorno lui mi ha chiesto:

- Ma tu lo capisci di che cosa canta? Sai che significano le parole disintegration, o lulleby o Cure? Non sai neanche che significa il nome del gruppo!

- Certo che non lo capisco- gli ho risposto. - E in inglese.

All'epoca nessuno parlava l'inglese: era considerata la lingua del nemico. A scuola il russo era obbligatorio, quindi al massimo il tedesco era una lingua alternativa che si poteva insegnare o studiare con lezioni private. Ma a scuola c'era solo russo. Perciò per me era ovvio che tutto quello che era in inglese non lo capiva nessuno.

- Ma perché? Tu lo capisci? - gli ho chiesto stupita.

- Certo che capisco. Anche il testo, le parole sono importanti quando ascolti musica-spiegava.

-Ma tu come mai lo capisci?

-Ho vissuto all'estero. A Kuwait. Sai, dove c'era la guerra.

-Cosa???

-A Kuwait. Dove c'era la guerra. La Guerra di Golfo. E mi guardava diritto diritto negli occhi. 

Silenzio.

-Sul serio?

-Sì.

Silenzio.

Io, di nuovo ero sconvolta. Per me quel mondo era troppo lontano, l'ho visto nelle notizie, ma per me era talmente distante come se fosse sul Marte... o come se fosse solo in quella scatola che si chiama televisore... O come se neanche esistesse... Invece questo ragazzo ha vissuto proprio lì, quindi esiste quel mondo, esiste la guerra. Non è sul Marte né nella scatola. E ho capito immediatamente il significato dei suoi disegni.  Avevo 13 anni, non avevo studiato psicologia, non avevo mai sentito parlare delle analisi psicologiche dell'arte o di un semplice disegno. Ma io ho capito immediatamente il collegamento tra i disegni assurdi, crudeli e la guerra.

Mentre riflettevo lui mi guardava con quello sguardo intenso, sincero, onesto che mi piaceva così tanto. Aspettava una reazione. Ma io ero talmente ignorante, troppo ingenua, forse un po troppo bambina, stupidina, che non riuscivo neanche a fare delle domande.

Volevo chiedere qualcosa ma non sapevo neanche cosa.

Chissà perché i suoi genitori hanno vissuto lì? Sicuramente per lavoro. Ma cosa facevano? O suo padre era un militare? Poi per quanto tempo? Quanti anni? E alla fine esattamente per quale motivo si sono trasferiti a Budapest? ... E potevo fare tante altre domande. Come hanno vissuto lì, cos'ha visto lui? Com'era andare a scuola lì, come viveva la gente comune? Come cambia la vita delle persone quando il paese in cui vivono è in guerra? 

Ma io tutte queste domande non riuscivo ad esprimere, un po' per paura, un po' per mancanza di esperienza.

Quindi, purtroppo, non ho fatto nessuna domanda tranne la stupida frase: "sul serio?"

Dico purtroppo perché ho visto che lui aspettava reazioni, domande e avrebbe avuto tanto bisogno di parlare. Ma io ero troppo bambina, ignorante, stupidina.

Però non ho detto mai più che i suoi disegni erano brutti e non li guardavo con la faccia schifata. Lui continuava a disegnarli in modo che io li vedessi. Era una provocazione, sì. Ma era anche il suo modo di comunicare, di raccontare il suo disagio.  Voleva condividere le sue esperienze brutte e le sue paure.  Quei disegni grotteschi erano i suoi demoni che turbavano la sua anima e lui voleva liberarsi di loro in qualche modo. Era un grido d'aiuto. Ma io, purtroppo, non ero all'altezza di aiutarlo. Anche se volevo.

Comunque l'amicizia è rimasta tra noi, una certa complicità, o qualcosa di più.

E ora, dopo tanto tempo ho sentito questa canzone Pictures of you da qualche parte... Ah ... perché dico che è stata una coincidenza? Perché il nome di questo ragazzo misterioso che mi ha fatto conoscere la musica che mi accompagnava e mi consolava durante i duri anni dell'adolescenza era Bálint. In italiano Valentino. Hm... certo... anche il suo nome era bellissimo, non poteva essere diversamente.

Quindi oggi, il giorno di San Valentino, mentre ascolto Pictures of You, penso a te caro Valentino, bellissimo Bálint... Ti ringrazio per la tua bellezza. Poi ti ringrazio di più per la musica che era un regalo per tutta la mia vita. Ma ti ringrazio soprattutto per quello che ho imparato da te anche se inconsapevolmente. Spero che tu abbia vinto i tuoi demoni.

"If only I'd thought of the right words

I could have held on to your heart

If ony I'd thought the right words

I wouldn't be breaking apart

All my pictures of you."

Üljetek le szépen 18 évet betöltött gyerekek, és figyelmezzetek jól rám, mert csuda dolgokat fogok elbeszélni mostan, amelyek velem estek meg Tinderországban, az Üveghegyen és a Földközi tengeren túl, ott, ahol a Kurtafarkú (...khm...ezt majd még meglátjuk) Malac túr... Olyan csuda dolgokat, amiket magam sem hittem volna még álmomban sem, és mégis megestek... Történt egyszer, nem is olyan rég, hogy kedves barátném megígértette velem - látva kínszenvedéseimet és keservben eltöltött magányos óráimat - , hogy bejelentkezek a Tinder nevű virtuális térre, hogy ott szerencsét próbáljak a párkeresés zegzugos, girbe-gurba, csapdákkal, szörnyekkel és egyéb leselkedő veszélyekkel teli útvesztőjében.

Nahát szóval egy kétségbeesett pillanatomban tényleg rászántam magam, annál is inkább, mert ez volt az egyetlen újévi ígéretem, hát gondoltam illik betartani. Nem túl nagy meggyőződéssel. Szkepszisemnek semmi több nem volt az oka, mint az az ilyenkor szokásos kétkedéshalmaz, ami egy mai nőt hatalmába kerít: "a tartós kapcsolatok ideje lejárt", "nem lehet senkiben sem megbízni", "miért pont én kellenék valakinek?", "úgysem találok senkit, aki tetszik", "a férfiaknak nincs igénye kapcsolatra egy olyan korban, ahol bármikor bárhol 5 perc alatt ingyen szexhez jutnak", stb stb... nem sorolom az összes ilyenkor szerintem teljesen jogosan felmerülő gondolatot...

Na de az ígéret, az ígéret. Egy úrinő a pokolban is úrinő! Merthogy szerintem pokolban vagyunk, méghozzá a Kapcsolatok Poklában.

Az első percekben barátnőm asszisztált a facebookon keresztül mindenféle instrukciókkal. Aki nem tetszik,balra húzom, aki tetszik, jobbra, és ha kölcsönösen meghúznánk egymást... öööö bocsánat... ha kölcsönösen jobbra húztuk egymást, akkor kapcsolatba léphetünk olyan formán, hogy írhatunk egymásnak. Barátnőm már másnap kíváncsian kérdezte, hogy "na, milyen a tinder, beszippantott vagy megcsömörlöttél?"... Hát bizony beszippantott.  Olyan izgi volt az elején ez, hogy ki hova húz, meg írni, hogy hol az illető meg mit csinál, és olyan jó volt hogy de jó ez is meg az is behúzott és egyszeriben úgy éreztem kitárult egy kincsesláda, ahol csak győzzek válogatni a jobbnál jobb képű és érdekesebbnél érdekesebb pasik között.

Ez az euforikus állapot kb. 1 napig tartott, szereztem jó pár ismerőst a környező városokból is. Az is kellemes meglepetésként ért, hogy a pasik kedvtelve udvarolgatnak - arra számítottam ugyanis mindenfelől érkező beszámolók alapján, hogy az internetes ismerkedés azzal jár, hogy a pasik egyenesen a tárgyra térnek, még a nevedre sem kíváncsiak-egyből a szexet akarnak. Ami nekik biztos oké, de én ilyen régimódi vagyok, hogy szeretek beszélgetni is. Szóval nekem még mindig él a fejemben egy ilyen - bár egyre homályosabb és távolibb kép - olyan férfiakról akik nem csak izélnek, hanem beszélnek, sőt beszélgetnek, gondolkoznak, éreznek... Szóval bevallom nem számítottam rá, de ezek a férfiak írtak magukról, beszéltek, kérdeztek, érdeklődtek, úgy egyáltalán: időt és energiát fektettek belém-lehet hogy azért fektettek be, hogy aztán lefektessenek, de akkor is! Ez már valami! Egy csomó billentyűt le kellett ehhez nyomniuk, na! Én értékelem ezt!

Most vagy én dramatizáltam túl a dolgot a mindenfelől érkező lesújtó beszámolók alapján... vagy  - ötlött fel bennem - bizony ez lehet hogy megint csak egy kulturális különbség. Szóval hogy az olasz pasik - egyszerűen megadják a módját, még a tinderen is, még 2017-ben is!

Ez a megérzésem.

Nohát persze itt is akad, aki megéri a pénzét. Nagyon sokan nem tesznek föl képet magukról, majdnem biztos vagyok benne, hogy azért: nehogy lebukjanak. Merthogy sokuk nős vagy kapcsolatban él, de ha becsúszik egy kósza kufirc, vagy tartós félrelépősdi, nem állnak ellen. 

Olyan is volt, aki majdnem teljesen eltakarva arcát egy  kávéscsésze mögül nézett merően vadítónak szánt tekintettel, és mikor kérdeztem miért burkolózik így el, hiszen így nem lehet jól látni, kerek perec megmondta hogy nős, és nem akar lebukni. Érdekes: azt hittem pont a szemek alapján lehet valakit beazonosítani, ez lehet, hogy az a trükk vagy pszichológiai jelenség, amikor valaki látszólag leplez valamit, de igazából alig várja hogy lebukjon.

Amikor valakivel már cseteltünk a tinderen, és jobban szeretnénk elmélyíteni az ismerkedést, akkor pedig át szokás térni a whatsuppra vagy facebookra hogy ott könnyebben és gyorsabban lehessen csetelni, illetve fényképeket küldeni. Ez a lépés azonban már óvatosságra késztet, hiszen ilyenkor kiadjuk a telefonszámunkat illetve láthatóvá tesszük facebook-tevékenységünket. Ezért ezzel megpróbáltam csínyján bánni.

Ilyenkor meg kell próbálni kitalálni, hogy az illető vajon vissza fog-e élni a helyzettel és zaklatni fog, vagy pedig szépen továbbhaladunk az ismerkedés útján. Ezt nehéz megjósolni ismeretlenekkel kapcsolatban. No, az egyik srác, aki egy olyan képpel indított, amin ő volt látható nagy mosolyogva jó néhány afrikai gyerkőc között, ezzel a képpel valamelyest megnyerte a bizalmamat, és bár közöltem vele fenntartásaimat hogy nem túl jól ismerjük egymást, még nem akarom megadni a whatsupp kontaktomat, végül mégis kötélnek álltam, mert azt mondta hogy ő egy nyugodt ember és nincs mitől tartanom.

Persze kérdés, ki mitől tart ugye, lehet hogy ezt nem definiáltuk kellőképp, mindenesetre pár kérdés után amire nem válaszoltam elég gyorsan, megkaptam az első kéretlen fényképküldeményt... És nem a térgye kalácsa volt rajta, nem bizony!... Amiben tulajdonképpen a legrosszabb szerintem az, hogy ő ezt egyfajta büntetésnek szánta, mert nem válaszoltam elég gyorsan a kérdéseire, illetve arra a kérésére hogy küldjek magamról azonnal egész alakos képet. Azt hiszem aki a büntetés fogalmát vagy egyáltalán az agresszióját a nemiszervével (ugye kitalálták, hogy az volt a képen?) köti össze bármilyen formában, akárcsak gondolati szinten is, az kezelésre szorul. Egyszerre szánalmat keltő és veszélyes is. Az jutott eszembe hogy valamikor tanultam, vagy dokumentumfilmen láttam, hogy az emberszabású majmok, amikor támadásra készülnek vagy harcban állnak, sokszor merevedésük van. Vajon mi lehet ennek az evolúciós oka? Nem tudom, de ez sok mindent megmagyarázhat, például azt is, hogy mikor káromkodunk vagy fenyegetően lépünk föl, többnyire a férfi nemiszerv kerül bele a megfogalmazásba, nem a női. Lehet hogy ez egy ilyen atavisztikus maradvány majomkorunkból.

Ilyeneken töprengtem, miután a másodperc törtrésze alatt letiltottam emberszabású ismerősöm számát.

Persze az egy-két napi lelkesedés után jött a hullámvölgy. Kell ez nekem?, tök fölösleges!, még ha jóképűek is, még ha udvarolnak is, már miért jönne már ki ebből egy használható kapcsolat, nem azért vannak itt ezek a srácok.

Rögtön lett azért egy kedvencem, aki tetszett is meg jó is vele csetelni, és nem küld kéretlen fényképeket. Úgyhogy miatta is maradtam, meg azért, mert még hajtott a kíváncsiság.

Egyik este nagyon magam alatt voltam... sokszor így kezdődnek a filmekben a jól végződő, a valóságban pedig a rosszul végződő történetek... Szóval éppen nagyon sajnáltam magam, hogy én hogy kerülhettem ebbe a siralmas helyzetbe, amiben vagyok, ostoroztam is magam, hogy hogy lehetett valakiben megbízni, aki aztán feleslegesen elrabolta legjobb éveimet, hogy lehettem ilyen hülye, és megfogadtam hogy mindentől függetlenül a következő tinder-tündérrel lepaktálok. Mindegyik egyforma, minek vesződjön az ember bármiféle válogatással amikor végeredményét tekintve úgyis teljesen egyforma mindegyik! ... No, lássuk, kit dob ki a gép... bejelölöm az elsőt... oké, kinézetre elfogadható, kora hozzám közel áll, nevezzük mondjuk Giovanninak, ez jó is lesz. Ezzel lepaktálok. 

Elkezdődik a csetelés... Kérdi hogy melyik városban élek, és mit keresek... már hogy ugyan mi járatban itt a tinderen. Szerencséd hogy öreganyádnak szólítottál, írom neki, hogy tulajdonképp nyitott vagyok bármilyen szintű és hosszúságú kapcsolatra. Ő meg írja hogy családot szeretne. No fene, ez valami új. Ez is ilyen beetetős, mint az emberszabású srác, aki ilyen cuki, megható képet rakott föl afrikai gyerkőcökkel, hogy utána nemsokkal egy agresszív állatnak bizonyuljon? Vagy ez itten komolyan mondja? Hát - fűzöm tovább óvatosan-, tulajdonképp tőlem sem áll távol a családalapítási gondolat. 

Kicsit panaszkodom neki, mert jólesik, hogy milyen kevés pasi akar valami komolyabbat, nemhogy családot, Giovanni kissé vígasztal, majd közli hogy ő tényleg érdekelt ebben, viszont nagyon aktív... Hm... nagyon aktív, gondolom nem az edzőteremre vagy túlzott agytevékenységére utal, nyilván szexuálisan érti, de pontosabban ez mit jelent. Hát napi átlag 12-13. Literben is megadta az adatot... Ejha, mondám magamban, ennek fele se tréfa, s egy sor kérdés tolult fel bennem... no nem azzal kapcsolatban hogy ez rám nézve mit jelent, mert az agyam e valóban figyelemreméltó adatok hallatán nyilván egyfajta védekező mechanizmusként semmilyen összefüggésbe nem hozott ezzel a... helyzettel... hanem például: egyáltalán igaz ez?Mert ha ő mondjuk 8 órát alszik, akkor gyakorlatilag a fennmaradó 16 órában 12-13-szor aktív, akkor ez azt jelenti hogy ébren töltött idejéből szinte minden órában egyszer ejakulál? ... vagy ha az alvást is számítjuk, akkor kétóránként. Erősebb napokon kicsit többször, ha az átlag 12-13, akkor van hogy többször. Hát így egy moziba nem lehet elvinni! Vagy egy vacsorára. Vagy emberek közé. Vagy hogy van ez? ... és akkor hogy dolgozik? És akkor jöttem rá, hogy ... atyaég!!!!!... nem tudom még a foglalkozását sem, pedig már arról beszéltünk - a döbbenetes számadatok előtt - hogy mindketten családot szeretnénk mihamarabb... meg azt sem tudom, hogy mi a hobbija... bár ezek után... asszem van egy sejtésem... megkérdezzem, hogy a zsebhoki-e a kedvenc sportja?

Morfondírozásomat a telefon pittyegése szakította meg... próbálta menteni a menthetőt, írta, hogy amikor kapcsolatban él akkor ezek az értékek alacsonyabbak... Persze persze, mondtam, de sajnos nem egy városban élünk, messze lakunk. Nagyon igyekezett még meggyőzni, megsejdíthette, hogy itt nem a minket elválasztó kilométerek számával, hanem egész más számokkal lehet a baj, tetszhettem neki nagyon, mert küzdött, mint a puma. Én szabadkoztam, mert aranyos srác volt, őszinte, nem úgy mint az az agresszív állat, bár meg kell hagyni ő is előállt a farbával, ugye...

Ma reggel kaptam tőle egy végső kétségbeesett üzenetet, amiben csak ez a garancia állt: "Első alkalommal teherbe ejtelek!"

Ennyi. Az üzenetet nem töröltem ki. Azért jó tudni, hogy van egy ilyen élő spermabank a Szigeten.

Volt egy másik, az is vicces volt. Jó képek, nyílt, vidám tekintet, semmi kávéscsésze mögé bújás vagy egyéb sunyulás. Művelt, minden érdekli, szeret beszélgetni, írja magáról. Hű. Geológus Nápolyból, aki munkája miatt gyakran jár Szicíliában. Gondolom vulkánokkal foglalkozik, de ezt már nem tudtam meg. Következő beszélgetés zajlik le:

Ő: - Szia, hogy vagy?

Én: - Köszi jól, kissé álmosan, mert tegnap sokáig fent voltam. És Te hogy vagy?

Ő: - Köszi jól. És Te?

... hm... először csak néztem, hátha helyesbít, de nem vette észre magát... itt bizony problémák vannak a rövidtávú memóriával... lehet, hogy azért írta, hogy minden érdekli, mert abban a pillanatban hogy megtud valamit már el is felejti, így aztán megint érdeklődhet?... gondolom arról lehet szó, hogy szimultán annyi csajjal csetel, hogy elfelejti az előző mondatot is.

Ismét megírtam, hogy "köszi jól, kissé álmosan, mert tegnap sokáig fent voltam." Próbaképp, hátha az ismétlés hallatán beugrik neki. De nem. Gondoltam megkérdezem, hogy "És Te hogy vagy?", és így elüthettük volna a délután fennmaradó részét egy ilyen kétségkívül nem túl felkavaró beszélgetéssel, de nem voltam ennyire humoromnál.

Pedig jót röhögtem. De ennyi elég volt.

Azért a nős pasik, kósza kufircra vágyók, báránybőrbe bújt farkasok, perverzek, memóriahiányosok és spermabankos zsebhokisok világában elvétve akad egy-két jó arc. Velük azóta is kapcsolatban vagyok, és néha jókat csetelünk. Van egy, aki ír például, és tök érdekes cikkeket tesz ki a facebookra, amit aztán megbeszélünk. No meg van egy másik kedvenc, aki mindig érdekeseket mond és akárhányszor csetelünk, mindig megnevettet. Jó érzés tudni, hogy van egy ilyen a városban.

Bár bevallom, randizásra még nem szántam el magam. Tartok tőle, hogy újabb sokk ér. Amit itt a virtuális térben tapasztaltam, nem sok reményre ad okot.

Kedves gyerekek, ha rászántam volna magam a randizásra, az én mesém is tovább tartott volna. Talán majd legközelebb. Itt a vége, fuss el véle.

Tudom, hogy elmúltak az ünnepek, és már lehet, hogy nem erről kéne írni, de bennem most ülepedtek le bizonyos dolgok. Olykor lassan érlelem ki a felismeréseket.

Szívesen megosztom itt az általam levont post-ünnepi végkövetkeztetést, ehhez azonban felvillantom azokat a pontokat, amelyek az események láncolatában ehhez elvezettek, és amelyek időrendben haladva a következők:

- Menetrendszerűen megérkezett egy barátom évi szokásos október végi-november eleji borongós levele, melyben közli, hogy máris szorong a Karácsonytól, e-mailjéhez mellékelve néhány adalékot a családjában fennálló régi és új feszültségekről.

- A pszichológussal folytatott utolsó, kissé zaklatott konzultációm alkalmával, amikor közöltem, hogy csak egy hétre megyek haza az ünnepekre, így ez egy rövid látogatás lesz, az talált kicsúszni a száján, tehát - hangsúlyozom - nem az enyémen, hanem az övén, hogy "talán nem is baj"...!!!! Ma sem tudom, hogy kedvenc pszichomókusom elszólta magát, vagy ilyen nagyon tud valamit!!!! 

- Magyarországra érkezve azt hallottam a rádió egyik műsorában, hogy ilyenkor ünnepek alatt rengetegen hívják a lelki segély-vonalat, amiben az új információ számomra nem is maga a tény volt, hanem az, hogy a telefonálók többsége nem a magányosok közül kerül ki, hanem a családban élők közül.

- Ezek után már meg sem lepődtem, amikor megérkeztem nagymamám lakására, és ott az előszobában a fenti képen látható látvány tárult elém mint meghitt karácsonyi dekoráció: házi áldás-alatta pisztollyal. (persze csak jatékpisztoly)

- Karácsony napján az egyik kedves rokon többször hangosan beleröhögött a képembe gorombaságokat ismételve... majd úgy tett, mintha csak segíteni akart volna és építő kritikának akarta beállítani nyilvános megszégyenítésemet...Szokás szerint csak utólag, a kádban, forró fürdőben ellazulva jutott eszembe a jó riposzt, ott a helyszínen csak néztem tátott szájjal, mint egy leforrázott hal.

És ekkor még csak december 24. volt, tehát a Karácsony első napja!

-Ezek után anyámmal összeveszni olyan volt mint feltenni az i-re a pontot, vagy a csúcsdíszt a karácsonyfára, hogy stílszerű legyek: olyan gyönyörűen, olyan olajozottan és példaszerűen siklottunk bele a perpatvarba egy ártatlannak tűnő beszélgetésből, szép fokozatosan vitává alakítva majd veszekedéssé hergelve, hogy azt tanítani kéne, úgy, ahogy a csillag megy az égen, úgy, ahogy csak mi tudunk: anyám és én.

Ugye nagyjából sejthető, hogy milyen felismerésre jutottam?

Igen, igen, arról a fura jelenségről beszélek, hogy a Karácsonyt, Jézus születésének ünnepét sokan úgy tartják számon, úgy is emlegetik mint a Szeretet és a Család Ünnepét, és lám, mégis az egyik legnagyobb stresszforrás, sokak számára az év legnehezebb időszaka... vagy talán éppen ezért????

Ez csak első pillantásra tűnik ellentmondásnak, ha jól belegondolunk, hiszen a legnagyobb konfliktusaink éppen a családhoz köthetők, azon egyszerű, vagy - ha úgy tetszik - praktikus, technikai oknál fogva, hogy akik a legközelebb állnak hozzánk, akikkel felnőttünk és akikkel a legtöbb időt töltöttük együtt gyerekkorunkban vagy töltjük felnőttkorunkban, azok "férnek" leginkább hozzánk, érzelmeinkhez, gondolatainkhoz, terveinkhez, sőt anyagi javainkhoz, érdekeinkhez is.

Ezen túl éppen azért mert családtagjaink a legfontosabbak, az ő érzelmeik-gondolataik-érdekeik számítanak a leginkább, ezért a velük megélt konfliktusok okozzák a legnagyobb csalódásokat, vagy egyéb lelki feszültséget. 

Egy pillanatra képzeljük el: ha az egész karácsonyi hajcihőt - ajándékostul-főzésestől-takarításostul-csomagolásostul úgy képzelnénk el, mintha az mondjuk munkahelyi csapatépítéses játék lenne és teszem azt a rokonok fejét ismeretlen emberek arcképével helyettesítenénk be, az egész sokkal könnyebben leperegne. Röhögve leszerveznénk az egészet mint valami érdekes játékot.

Szóval az egész attól olyan nehéz, hogy úgy érezzük tétje van: mit szól az anyós, ha nem készül el időben a halászlé vagy megint repedt a bejgli?... mit szólnak a sógornők, ha nem csillog-villog a lakás? Mi lesz ha nem tetszik az ajándék X-nek vagy Y-nak??? Hogy küldjem el melegebb éghajlatra az idősebb rokonokat, akiknek elvileg tisztelettel tartozom, csak éppen ők nem tisztelnek engem? Hogy viselkedjek a nagybátyámmal/nagynénémmel/stb, akit szívből utálok?

Ezek csak az apróbb konfliktusok, és tudjuk, hogy ennél vannak sokkal nagyobb ellentétek is családon belül. Például rengeteg családban van örökségi vita vagy sértődés igazságtalan, hibás vagy annak tűnő döntések miatt. Vagy: egy barátom, gyűlöli a sógorát, mert folyamatosan csalja a feleseget, aki ugyebár az ő lánytestvére. A feleség újra és újra megbocsát, de a testvére  nem.  Ez is egy konfliktus, és ahányan vagyunk annyiféle frusztrációnk, sérelmünk, feszültségünk, bánatunk van a mindenféle rokonokkal kapcsolatban. 

A család a nagy osztások helyszíne: érzelmek, figyelem, vagyon, érdekek, feladatok és szerepek osztódnak ki. Mivel osztásról is szó van, ez lehet igazságosként megélt vagy igazságtalanul megélt. A Család Kollektív Tudatalattija mint valami láthatatlan rendező ítél nekünk oda szerepeket, amihez néha semmi közünk sincs. "Te vagy a férfi a családban, légy ilyen vagy olyan..." "Te nő vagy, légy ilyen vagy olyan..." "Te vagy a nagyobb..." "Te vagy a kisebb..." Ha középső vagy akkor meg valahogy valaki más úgyis mindig fontosabb... stb stb... Van, aki jól tud azonosulni a ráosztott szereppel... De sokan valójában szenvednek a rájuk aggatott maskara alatt, és alig várják, hogy a családi színjáték véget érjen, és végre sörözzenek egyet a haverokkal, ahol igazán önmaguk lehetnek.

Hogyan is lennénk hát higgadtak vagy közömbösek, amikor egész életünk során felhalmozott feszültségekről, ellentétekről van szó, és még azzal is "terhelnek", hogy ez a Szeretet Ünnepe, tehát mindenkit szeretnem kéne elvileg?

Egyszóval arra a konklúzióra jutottam, hogy sokan decemberben azt a kérdést teszik fel magukban: "Hogyan éljem túl az Ünnepeket?"

Nos, erre a szicíliaiaknak van egy egyszerű, ám jól bevált módszere.

...Nem, nem vedelnek vadul, kedves magyar barátaim, ahogy sokaknak biztos ez jutott eszébe mint stresszoldó.

Nem! A szicíliaiak bevonják az ünnepekbe a barátaikat. Már hetekkel Karácsony előtt, egészen pontosan december 8-án, Immacolata, vagyis a Szeplőtelen Fogantatás ünnepén, ami Olaszországban munkaszüneti nap, megkezdik és egészen az ünnepekig folytatják a barátokkal való időtöltést, kártyáznak, társasoznak. Így eleve oldottabban érkeznek az ünnepekbe. Esténként mindig más baráthoz látogatnak, és beszélgetnek, természetesen főznek és esznek, illetve játszanak, többnyire kártyáznak. 24-én vacsora után pedig kiszabadulnak a családi körből, ekkor már nem egymás lakására mennek fel, hanem a bárokat látogatják, de nem vedelnek vederszám magyar módra, inkább csak koccintanak, beszélgetnek. És így tesznek- ha nem is minden este, de gyakran. A december a barátokról is szól, nem csak a családról.

Azt hiszem, ennél jobb mód nincs is a fojtó családi légkört kissé kiszellőztetni, elviselhetőbbé tenni. A barátságban az a jó, hogy pont addig tart, amíg közös értékeink, érdeklődési körünk van, illetve ameddig ápoljuk azt. Ha ez valamiért megszűnik, nem érezzük a kényszert, hogy mindenáron folytassuk a kapcsolatot, ami a családi kötelékekre jellemző, ami ugye egy életre szól. Félreértés ne essék: a vérségi kötelékeknek is megvan a maga szerepe, sokszor épp ez az, ami miatt minden nehézségen túl tudunk jutni, ami minden bajt és konfliktust áthidal.

De valljuk meg, az mégiscsak varázslatos, hogy a barátaink azért töltik velünk az időt, mert minket választanak (és mi is őket), nem azért mert ezt dobta a gép.

Végezetül álljon itt a versem amit az ünnepek után a fenti reflexiók hatására írtam.

Megvolt minden

Elteltek az ünnepek,
Megint megvolt minden:

Készülődés, sütés-főzés,
Hímezés, majd hámozás.
Fenyőillat, evés-ivás,
Szaloncukor, szalonspicc
Rihi-röhi, sírás-rívás, mosoly-
Szünet.

Árusok és csompapír
Mennyből az angyal,
Csillagszórás, csillaghullás
Csodavárás, csöngettyű
Pulykasültön finom pír.

Temetői csönd, halom, kereszt.
Kiskarácsony, Nagykarácsony,
Közepesen rossz Karácsony,
Emlékezés, megbocsátás,
Bejgli, ami nem reped!

Csomagolás, ajándok
Rohanás, késés, sérelem,
Sósrudacskák, sós könnyecskék,
Köménymag és kemény mag,
Csomagok és hiányok.

Fácánleves, énekek,
Félreértés, nevetés
Gyerekzsivaj
Könyv, remény, templony
Kuszaság és rend-
Jelek.

Csizmám sarkán jég szikrázik-
Szól az ének,
Hülye rokon, jó barát
Vádak, hisztik,
Parázs vita-
Ha szikrázik, hadd szikrázzon
Nagy röhögés, beszólás
Fogadalom, fogadás,
Megbántás és hazudás
Azért van ma szép Karácsony.

Fájdalom: ez kaloda.
Túlevés, telítetettség, hiány.
Túlivás, részegség, könny.
És megint: Moszkva 8,
Találka és hahota.

Lovi helyett utazás.
Nem ügető: repülő,
Lovak helyett gépmadár.
A reptéren rendőrök, kis félelem
Nem pol. korrekt-
Szilveszterre új elem.

És utolsó hajnal az égen
Úszva, a csoda ez:
Repülni, hallgatni arany
Hajnalban, az utolsón
Ez évben.
Átrepülni álom és ébrenlét
Ég és föld, múlt és jövő között,
Átfordulni, kifeszülni
Az újra, új
Reménnyel.

2017. január 2.

Múltkori bejegyzésemben arról volt szó, hogyan jellemzik magukat a déli nők úgy általában. Úgy adódott, hogy írás közben éppen félig hibbant (vagy tán egészen az) barátnőmet vártam. Ezért aztán szerintem úgy dukál, ha most leírom őt, egy hús-vér déli nőt, aki él és lélegzik, nem ám csak úgy virtuálisan, hanem igazándiból, konkrétan, minimum 3 dimenzióban, ha nem többen! 

Íme barátnőm, Agata, egy igazi déli nő.

Mint mondám blogírás közben rá vártam. Azazhogy nem vártam, mert azt mondta, hogy valószínűleg nem jön, más dolga van. Újból helyesbítek: mégiscsak vártam rá, hiszen ismerve őt, tudtam, hogy amikor azt mondja hogy nem jön, akkor sokkal nagyobb valószínűséggel jelenik meg végül mégiscsak, mint amikor azt mondja, hogy ráér a megbeszélt időpontban és megígéri hogy jön.

Így aztán, mondom, mégiscsak vártam, persze nem teljes bizonyossággal, ahogyan a napfelkeltét várja az ember, hanem például úgy, ahogy a menetrendszerű buszokat várjuk Szicíliában: valamikor valószínűleg megjelenik, egyszer majd, ha megfelelően hosszú időt a helyszínen töltünk, türelmesen, de tulajdonképpen erre sincs semmi garancia, elfogadón és megadón, egy százhúsz éves jógi belátásával Belső-Indiában.

Nos, barátnőm, Agata, nemhogy késős, hanem sokszor végül meg sem jelenik, mégsem mondhatom, hogy teljességgel kiszámíthatatlan, ugyanis egyrészt a megbeszélt időpontban egészen biztosak lehetünk benne, hogy nem lesz ott a találkán, minimum fél órás vagy inkább egy órás késéssel fut majd be nagy loholva, ezer ürügyet sorolva, amiért nem tudott pontos lenni. Másrészt pedig ugyebár a már említett megfigyelésre alapozva fel tudtam állítani azt a törvényt, hogy a legnagyobb valószínűséggel akkor tudok vele találkozni, amikor előzőeg azt állítja, hogy nem valószínű hogy tud jönni-így aztán valamiféle kiszámíthatóság mégis van a dologban.

Olyan ez egy kicsit, ahogy a tudós az amazóniai esőerdőben egy ritka élőlényhez szeretne közelebb férkőzni és kommunikálni vele, hogy jobban megértse. Igen, Agata különös lény, akihez megéri türelmesnek lenni, ezért dolgoztam ki ezt a módszert: mint a tudós aki megbúvik egy dús levelű bokor mögött és szorgalmasan jegyzetel, míg várja a ritka élőlényt, beülök abba a kávézóba, amiről tudom, hogy neki is természetes élőhelye, körbeveszem magam aperitivoval, így álcázom magam, sőt a finom táplálék egyben csaliként is szolgál, majd előveszem a laptopomat, nekifogok az írásnak, és ha előzőleg azt állítja, hogy nem jön, akkor ott lesz.

Így tettem múltkor, és ahogy szép lassan elfogyasztottam az aperitivot, meghagyva valamennyit csalinak, megittam hozzá a finom Syrah bort és közben megírtam az aznapi blogomat, be is futott. 

Agata szigorú neve éles ellentétben áll szeszélyes karakterével. Ez a fajta ellentmondás egész lényén jelen van és végigkíséri egész életét. Szülei rendkívül vallásosak, és ez volt a névválasztás mögött is. Különösen Cataniában dívik ez a név, merthogy Catania védőszentje Santa Agata, ezért minden második templomot neki szentelnek, és minden második lánygyermek az Agata névvel indul neki az életnek.

Ők persze nem tudhatják, hogy az én lelki szemeim előtt e név hallatán egy idős, egyedülálló, aszott angol hölgy képe jelenik meg, aki ugyan feddhetetlen erkölcsű, ám éppen ebből következő érzelmi és szexuális frusztrációit szűkre szorított ajkain keresztül kiszüremlő gonoszságokkal kompenzálja, egyszóval semmiképpen sem pecsételném meg egy újszölött sorsát ezzel a névvel, de ez az én gondom, nyilván az én kulturális puttonyomból pattant ki ez a kép, és belátom, itt Agatanak lenni más jelentést hordoz: büszkeséggel tölti el a családokat.

Marad az ellentmondás: ez a komoly vallásosság, amit a név is sugall, sehogy sem áll jól barátnőmnek: mindenünnen felfeslik kissé renitens, életigenlő, szenvedélyes, szabályokat felrúgó, már-már hedonista személyisége.

Érdekes, hogy ennek a kettősségnek ő maga is tudatában van bizonyos fokig: egy beszélgetésünk alkalmával szenvedélyes szavakkal kifejtette, hogy mi emberek egyszerre vagyunk állatok és Istent kereső lények, egyszerre föld és ég, ösztön és tudatosság, egyszerre sötétség és fény, önzés és altruizmus, gonosz és jó, és még folytatta volna a sort, ha nem tűnik fel a látóterében egy tetszetős fiatal legény, ami rendszerint egy pillanat alatt eltereli, pontosabban egy irányba tereli szerteágazó figyelmét.

Mikor vele beszélgetek, az az érzésem, hogy hátul is szeme van, és az első két szemével is jóval szélesebb a perifériás látása mint bárki másnak akit ismerek. Szerintem külön is tudja őket mozgatni, mint a kaméleon, de még nem kaptam rajta, talán nincs rá szüksége, mert enélkül is 360 fokban mindent észlel. Két hatalmas mélybarna szeme távol ül egymástól és villámgyorsan is tudja mozgatni, egy rebbenéssel észrevesz mindent és mindenkit, ugyanakkor egy-egy kérdésnél ami esetleg őt váratlanul éri olyan mélyen fúrja belém pillantását, hogy néha komolyan megijedek: pár idegtépő másodpercig attól félek, hogy megkarmol vagy megharap. 

Bennem ilyenkor meghűl a vér ettől a tekintettől, de mindig kiderül, hogy egyszerűen csak elgondolkozott... és valóban: pár vérfagyasztó másodperc után egy olyan többszörösen összetett, barokkos körmondattal válaszol, hogy azután az egész estére való boncolgatni valóval szolgál.

... Agata ezúttal nem rohanva érkezett, hanem behömpölygött, elegánsan, maga előtt hordozva pompás idomait. Telt kebleit az elegancia - általam megállapított - két aranyszabálya alapján viseli: nevezetesen, hogy ami van, azzal nem kérkedünk. Ami bőven van, azzal meg pláne nem. Legyen az vagyon, tehetség, hit, díj, elért eredmény, szellemi vagy testi adottság. A másik szabály a természetesség, hogy tudniillik ami elegáns, az csakis természetes lehet. Tehát ami van, azzal nem kérkedünk, de nem is rejtegetjük. 

Ez a második szabály olykor ellentmondani látszik az előzőnek, de valójában e két szabály együtt igaz, és ezt Agata remekbe szabott mellei tökéletesen bizonyítják. Agata hűséges társai finoman és elegánsan követik gazdájuk mozdulatait, sohasem hivalkodók, azonban kellemes fedetlenségükben érzékeny barométerként jelzik Agata pillanatnyi lelkiállapotát. Ha sietve és feldúltan érkezik, ijedten pihegnek, ha lassú komolysággal vonul be, óvatosan hullámzanak a test többi részével, ha pedig szerelmes, akkor rezzenéstelenül megülnek helyükön, mintegy ünnepélyesen várakozva, mint két büszke primadonna, akik tudják, hogy előbb-utóbb főszerephez jutnak.

Ez a buja elegancia engem lenyűgöz. Arról nem is beszélve, hogy ez a fajta természetesség, a test és hordozója közti harmonikus együttrezdülés kétséget sem hagynak afelől, hogy szó sincs semmiféle művi beavatkozásról, idegen testről, szilikonról, és a sok facebookra feltöltött meg tévéből özönlő, mesterségesen szimmetrikus formájú, élettelen és darabos műmell után úgy pihenteti az ember a szemét Agata lankáin, mint egy konzervgyári munkás egy egész évi munka után mikor nyáron végre kiszabadul a természetbe, és meglátja az első dombot.

Honnan ez a természetes, ám egyszersmind érzéki elegancia? Nem tudhatom, de bizonyosan hozzájárul munkája is: Agata táncterápiával foglalkozik, így aztán sok mindent tud a testről, a mozdulatokról, a tartásról, önkéntelen gesztusokról. Olykor csak bámulok, amikor leírja egy ember teljes lelkiállapotát,anélkül, hogy beszélt volna vele, de látta messziről bejönni-kimenni, a térben mozogni.

Ugyanakkor Agata öltözködésében korántsem mindig elegáns. Olykor inkább sportos, sokszor rendezetlen és átgondolatlan az öltözéke, néha pedig egyenesen slampos. Ha végképp időhiányban szenved, hajkoronája ziláltan kalandozik tökéletesen kerek arca körül. Mégis, a legnagyobb sietségben is igyekszik az utolsó pillanatban egy szép ékszerrel mintegy kiküszöbölni a csorbát, és ez sikerül is: összességében megjelenése bájos rendezetlenségnek hat, mintsem elhanyagoltságnak. Ugyanis Agatanak gyönyörű, elegáns, letisztult vonalú ékszerei vannak. Semmi giccs.

Agata ízlése csalhatatlan. 

Amint látható, nehéz lenne néhány melléknév segítségével leírni, hogy milyen is Agata, tele van ellentmondásokkal, és sosem tudhatja az ember, mire számíthat tőle aznap. Gomolygó érzései és gondolatai magukkal ragadják és mintha csak a kavargó szicíliai szelekkel érkezne, odaröpítik eléd, kiszámíthatatlan állapotban.

Ha hozzávesszük, hogy őrjítő szeszélyessége mellett még rengeteg más rossz tulajdonsága is van, úgymint: a már említett pontatlanság, majd ezt követő gyermeteg hazudozás, egoizmus, akaratosság, lustaság, rosszul leplezett gyávaság, nos akkor joggal szegezhető nekem a kérdés: mégis mit szeretek benne? Igen, igen, ha mélyen magamba nézek, kénytelen vagyok egyrészt elismerni, hogy néha perverz örömmel állapítom meg: "ez az Agata még nálam is rosszabb". Lásd: késés. Én is képtelen vagyok odaérni valahova időre, 5-10 percet szinte mindig késem, de ezt az 5-10 percet Agata 30-60 percre hosszabbítja. Ez egyben szimbóluma is többi rossz tulajdonságának: minden rossz megvan benne, ami sajnos bennem is, csak ő még rátesz egy lapáttal.

Mielőtt azonban bárki elítélne, hogy Agatat saját gyengeségeim relativizálására vagy igazolására használom, el kell mondanom, hogy Agata a felsorolt tulajdonságoknak az ellenkezőjével is rendelkezik. Lehengerlően kedves és gyengéd, önzetlen, bátor, olykor vakmerő, megbocsájtó, nagyvonalú, intelligens és elképesztően intuitív.

Egyszóval a híres Bunuel film, a Vágy titokzatos tárgyának két főszereplőnőjét nemhogy csípőből el tudná játszani egyedül, hanem két-három karaktert még simán hozzá lehetne írni.

... Hát ilyen Agata, egy hús-vér déli nő.

...Miután elfogyasztotta a számára kikészített csalit és megitta a boromat is, rendelt még némi harapnivalót, elduruzsolta aznapi gondolatait és kalandjait, majd mikor az elmenetelre került a sor, kijelentette, hogy nincs nála a pénztárcája és amúgy is pénzszűkében van. Mesés ékszerei csak úgy ragyogtak a fényben, miközben bánatosan rámemelte sötétbarna szemeit.

Pokoli idő van odakint. Muszáj voltam megint kedvenc kávézómba menekülni. Elindultam az edzőterembe, de valamiért tele volt rendőrökkel a környék, és lezártak utakat ahol parkolni is lehet, így aztán hiába köröztem, nem találtam helyet az autómnak, nem is mentem az edzőterembe végül, hanem búvóhelyemen húztam meg magam a tomboló vihar elől.

Érdekes dolog történt. Kértem a szokásos Syrah boromat némi harapnivalóval, azaz aperitivoval, majd kiválasztottam egy ablak melletti asztalt, és elhelyezkedtem. A szokásos "esti menüt" kértem, ami annyit tesz, hogy 3,50 euro 2 dl bor, és ha aperitivot kér hozzá az ember, az mindössze egy euróval több, azaz összesen 4,50. Tehát nem drága hely. Általában tudni kell, hogy a szicíliaiak igen bőkezűek az adagokat tekintve. Az itallal sem bánnak szűkmarkúan, de az étellel kifejezetten igyekeznek elhalmozni. És most nem az otthonokban eltöltött vendéglátásra gondolok, mert ott aztán nem ismernek mértéket: esznek és kínálnak és esznek és kínálnak végkimerülésig. 

Hanem most arra gondolok, hogy az éttermekben vagy ha az ember vesz egy szendvicset vagy bármit az utcán, akár csak egy fagyit, az hogy működik. Nemrég történt egy ismerősömmel, hogy kért egy kis adag fagyit, "piccola coppa", kétfajta íz volt benne, és a kis tartályt úgy megkente a kedves fagyiárus hogy egy valóságos heggyé változott. Hiába volt mennyei finom, egyszerűen akkora adag volt, hogy lehetetlen volt mindet megenni! A felét ki kellett dobni, pedig Scicli legjobb fagyija volt! Én is próbáltam besegíteni, de miután az enyémmel megbirkóztam, már nem tudtam az övét is megmenteni. Kukába került a csodafinom fagyi! Botrány!

Mondtam is hogy legközelebb csomagoltassunk.

De nem csak a fagyi, hanem a szendvics, a pizza, bármi. A csokor petrezselyem minimum 5-ször akkora, mint amit otthon árulnak.

Ezért aztán - visszatérve a kávézóhoz - kissé meglepődtem, amikor a bor mellé csak földimogyorót és pattogatott kukoricát hoztak. Első meglepetésem után kezdtem beletörődni, hogy végülis 1 euróért nem is várhatok többet, ha jól belegondolok, amikor egy pincér megjelent egy hatalmas fatállal. Novemberi depressziós hangulatom egy pillantás alatt szertefoszlott és egy széles mosollyal üdvözöltem a pincér helyett a fatálat, amin aztán volt minden, mi szemnek-szájnak ingere: gusztusos péksütemények ezzel-azzal megtöltve, rizsgolyó, apró pizzaszeletkék, frissen sült focaccia, csodás helyi olajbogyó. Mindenből pici, de sokféle és finom. Ezek beszerzése és elkészítése önmagában nem egy euró, az tuti. De ők nem tudnak máshogy kínálni, akkor sem, ha csak egy eurót fizettél. 

Nahát szóval megnyugodtam. Szicília az Szicília. Megadják a módját, és nem sajnálják az ételt. Azt hiszem, lesülne a bőr a képükről, ha olyan szánalmas kis adaggal kéne előállniuk, mint egyes országok egyes helyein teszik. 

Ezért volt olyan érdekes az a cikk, aminek a címe látszólag nem vág témába, de tartalma, főleg egyes pontjai annál inkább. A cím egész pontosan a következő:

10 dolog, amit a déli nők nem értenek az északi nőkből. 

1. A cikk szerint az a mondat, hogy "ott találkozunk az étteremben"- nem hangozhat el déli nő szájából. Ehelyett az szokott elhangzani, hogy "mikor jössz értem?" Ugyanis - magyarázza a cikk szerzője- hozzátartozik a déli nő énképéhez, hogy őérte mennek, és az autóban várakoznak rá, a háza alatt.

2. "42-es a méretem, diétáznom kell". Elhangozhatatlan déli nőtől. Ha ugyanis 42-es a méreted akkor nemhogy nem kell diétáznod, hanem sürgősen evőkúrát kell tartanod. Valóban eltérő méretek és eltérő szépségideál figyelhető meg az északi és déli nők esetében. Minthogy máshol húzódik a ruhaöv, ezért aztán máshol húzódik a határ elhízott és vékony nő között. Mondanom sem kell, a déli típus jóval megengedőbb a kilók tekintetében.

3."Köszönöm a narancsokat, amit küldtetek! mennyivel tartozom?" - "Hát mi vagyok én, gyümölcsárus? ez természetesen ajándék!"- válaszol a felháborodott déli nő egy ilyen képtelen kérdésre, ami természetesen szicíliai nőtől kizárt hogy elhangozzék, tekintve hogy ilyesmit csakis ajándékba adunk vagy hozunk vagy küldünk barátainknak.

4. "A hétvégét szüleim házában töltöm"... a szüleid házában? ugyanezt egy déli nő így fejezi ki: "A hétvégén otthon leszek". Ugyanis a szüleid háza, ahol felnőttél, a te házad amíg élsz.

5. "Vasárnap brunch-olunk". Milyen brunch??? Délen az emberek vasárnap reggel, egyesek már szombat délután nekilátnak főzni, és együtt főz és eszik a család kb délután 16-17 óráig. Ez a teljesen megszokott, Szent és Sérthetetlen Vasárnapi Ebéd, méghogy brunch. Ezt a pontot tehát 100%-san alá tudom támasztani. 8 év alatt soha senkitől nem hallottam, hogy bruncholt volna, pláne nem vasárnap. Itt nincs brunch, itt egész napos evés van vasárnap.Többször volt olyan élményem, hogy többórás vasárnapi nagyebéd után, délután 4 körül mikor már elpályáztam volna, legnagyobb megdöbbenésemre azt kérdezték tőlem meglepett hangon, hogy "hova rohanok?" !!!!!! ... Amúgy 5 órás folyamatos evés után az előételtől a tésztán, a főételen és a gyümölcsön át a desszertig és még azon is túl a desszertborhoz kínált még egy kis sütiig- természetesen már csak gurulásról lehet szó, rohanás fizikai képtelenség.

6."Szia Anya, ha meghívsz ebédre, akkor felugrom"... ez is csak északon hangozhat el. Nem kell anyukához meghívó, a konyhája is 24 órás nyitvatartással üzemel. Délen ez így szól: "Szia anya, jövök ebédre". Pont. Meghívás vagy egyéb ceremónia nélkül.

7. "Nemsokára megházasodunk, de a vőlegényemet még be kell mutatnom a szüleimnek" ... hm, a vőlegényt - mielőtt ilyen minőségbe lép - szigorúan kötelező bemutatni a szülőknek, de főleg az apának... és ha neki nem tetszik... nos ilyen nem következhet be egészen egyszerűen azért, mert ebben az esetben  a kapcsolat nem jut el a házasság gondolati megfogalmazásáig sem.

8. "Ma délután 3-kor találkozunk"... Szó sem lehet róla. Akkor még mindenki ebéd utáni szunyókálását tölti, de legalábbis sziesztázik, a délután második felétől 16.30- 17 óra felé lehet az első időpontokat megbeszélni.

9. "A számla xxx, a fele yyy". Nem létezik. Ma én fizetek, legközelebb te, anélkül hogy számolgatnánk, hogy ki mit fogyasztott és mennyibe kerül.

10. "Megkérdem, hogy megadhatom-e neked a telefonszámát". Szintén nem létezik. Délen az dívik, hogy "itt a száma, hívd föl, és mondd, hogy a barátom vagy".

... Nos ebben a 10 pontban gyűjtötték össze ami déli nő szájából nem hangozhat el. Ezek nagy részét alá tudom támasztani, hogy olyan mondatok amiket itt délen Szicíliában nem fogalmaznak meg, vagy mert maga a fogalom nem létezik vagy más módon fejezik ki vagy a hozzáállás teljesen más.

Ezek a pontok híven tükrözik az évszázados észak-dél ellentétet is, aminek a lényege nagyon leegyszerűsítve úgy foglalható össze déli szemmel, hogy "ti ott északon gazdagabbak vagytok, rázzátok a rongyot, de mi aztán tudunk élni", északi szemszögből pedig "ti ott délen marha jól elvagytok, mi itt északon meg megtermeljük az ország GDP - jének legnagyobb részét".

 Nem kívánok igazságot tenni az északi és déli szemlélet között, talán már magam is elfogult vagyok, hiszen itt élek Szicíliában jó ideje, és idehúzna a szívem, ha nekem kéne döntnöknek lennem... de az tény, hogy imádnak enni, nagyon tudnak főzni, és ezt igazán nagylelkűen osztják meg másokkal, amivel engem például a szicíliai konyha lelkes rajongójává tettek.

I’ll never forget that morning eight years ago when I learned that Barack Obama won. That historical moment. It was in that year that I had the fortune to live with an American girl. Stacey and I, two young women along with two other young people, we lived in the same apartment in Florence. After a day or two, from roommates we became friends, and we still are despite the considerable geographical distance that separates us. An ocean, practically.

I remember that historical day of the 2008 elections. I entered my friend’s room to ask if she wanted a coffee or something stupid like that. I didn’t immediately understand that something important was happening. I entered and I saw her in front of the computer, connected, all agitated, giving confused responses to my questions, with rings under her eyes, surely from the sleeplessness after the long night of the elections, while her eyes glistened. She was almost in a trance. She had understood the moment; I hadn’t yet.
I sat down next to her and we began to listen together to Obama’s now-famous victory speech. In that scene, there was something very symbolic. Me- the girl from the East- skeptic, incredulous, always with a look of wariness, or even better, cynicism, with regard to any victory of someone within the political realm. Surely it’s an approach that is owed to that historical-cultural heritage that only an Eastern European country could leave to its citizens with its crazy, almost incomprehensible complexity. And her- the girl from the States- the “amerihana” as the Florentines would say, enthusiastic, confident, one that believed in values, in progress, in the strength of the union, in democracy. Surely, it’s thanks to the historical-cultural heredity that only a country like the United States could leave to its citizens with its incredible power, which is not only economic but also (and this we tend to forget, or we pretend to forget) ideological.

Here, skepticism versus enthusiasm, cynicism versus idealism, pessimism versus optimism, we two with our cultural baggage, in some way represented, without realizing it, Europe and America… and while I was listening I was also watching her…. following the thread of logic of the speech, my friend Stacey repeating with more and more emotion the famous chorus “Yes we can”... and I, watching her in all of her enthusiasm, confidence, rightly proud of this enormous victory of a just-elected African-American president… little by little, I also melted. I began to understand the importance of this victory- that just a year earlier it was unthinkable that an African-American and his family could move into the White House. If a month or two earlier, someone would have asked if something like that were possible, most people would have said no. What I mean is, in theory, yes, but in practice, no. Instead, yes! Even in practice! I began to understand that this was not only Obama’s victory or African Americans’ victory. Not only. It was democracy’s victory- it was everyone’s victory. Here, democracy won through him and thanks to him, but also thanks to the American people who believed in their values in that historic moment.

And while I was listening to him and watching her with tears in her eyes, every once in awhile the live shot panned to the audience, people who were moved and also crying, black people and white people, I realized that I was crying, too. At the end of the speech we all repeated together, Obama, the audience, Stacey and I: “Yes, we can.”

A giant step for humanity, a democratic success in terms of equality, human rights, dignity. An historic moment for the world and a magic moment for me that destiny allowed me to witness and experience with Stacey.

Even if he’s been criticized for certain decisions or not fully accepted for his politics, Obama didn’t betray the trust of Americans and proved that he was a dignified president in every sense. So much so that in 2012 they reelected him. After the crisis that broke out in 2008- right in America- that had then impacted the entire world! After a crisis like that, politicians usually have to leave the political arena regardless of whether they were or weren’t the cause. 99% of politicians wouldn’t have won after a crisis of that kind. But Obama did. Surely, thanks to his politics and thanks to his charisma.
… and now?

In 2016? What happened? How can we interpret the Americans’ choice? At first glance, it seems a huge step- backwards, though. How else can you interpret the election of a super-arrogant billionaire without scruples, a xenophobic, islamophobic, misogynist? How could anyone choose Trump after Obama? How can we digest such an evident decline? A step backwards so clear-cut?

Certainly, by analyzing the situation: obviously there are many reasons for why he won… or for why Clinton lost. That’s maybe the right interpretation. Here, Trump probably didn’t win: Clinton lost.
Are we talking about populism? Was this a choice in which emotions ruled over thought? People who are too frustrated that then choose someone radical, as we’ve often seen in history? Or is it a question of wanting change, given that Trump is a political outsider?
Is it a racial problem, a “white-lash” as one journalist called it? Is it for Trump’s anti-globalist policies? Is it because Trump was able to understand Americans from the Midwest and others from de-industrialized regions? By the way, how does a billionaire manage to convince unemployed, poor frustrated Americans to vote for him? Because he’s a showman?

Is it the failure of traditional politics? A desire for something new, given that Clinton belonged to the old administration? The errors of Hillary Clinton and her politics that favored war? Her email scandal?
And we could continue the list that brought about this result that few were able to predict.

In short, so many factors, so many different interests, many economic and social layers.What remains, at least for me, is this bitterness, this delusion of the victory of an arrogant, xenophobic, misogynist billionaire.

The first conclusion that we can draw is that this is a social and economic schism more serious than what we imagined. And there were many voters who remained silent. Deluded voters, sick of traditional politics and the economic crisis, who didn’t admit that they would have voted for Trump, probably because in the same moment they knew that Clinton was the “politically correct” choice.

And it’s here that we can begin to reflect, even here in Europe. That we don’t listen to the true voice of common people. That in the mass media, in social media, there was this image of a racist, misogynist, politically incorrect Trump that was so strong that regular people couldn’t admit that in reality, they were going to vote for him- not because he was racist, but because he was concrete, pragmatic. Because he says, “America first”. First, the Americans. The famous forgotten white middle class. I am convinced that most of the electorate did not choose him because he’s racist or because he treats women like objects. They chose him in spite of this, for other reasons.

Most of the electorate is not racist, islamophobe or misogynistic, it’s just that they haven’t found an alternative and they couldn’t express themselves. Therefore, they remained silent and hidden.
Moral of the story? There are two conclusions that I think we need to understand here in Europe, but also in the rest of the world: 1) What Hillary also said after she lost the election: there is a social division that is bigger that what we ever imagined. 2) What she did not say, but must admit sooner or later: if people can’t freely express what they feel and if they don’t feel listened to, we risk not only losing the election, but democracy itself.

Therefore, do we need to change the song from “Love is in the air” to “Hate is in the air”? No. My response is no. It seems as if arrogance, populism, manipulation based on fear, racism, islamophobia and hate won. In reality, the mistake was “simply” not listening to people, who maybe didn’t find a real alternative.
I believe, as Obama also said, that the road to democracy is a complicated and difficult one in which there can be and are deviations, obstacles, roadblocks, and at times, even steps backward. It’s part of the game. Let’s accept it. It’s the discreet charm of democracy.

Who knows? Maybe at the next elections we’ll be celebrating the first woman president of the United States. We’ll see. It would be great to experience it with Stacey.

Non la scorderò mai quella mattina di 8 anni fa quando ho saputo che ha vinto Obama. Quel momento storico. Proprio quell'anno, ho avuto la fortuna di vivere con una ragazza statunitense. Stacey ed io, due donne giovani, e altri due ragazzi, abitavamo a Firenze nella stessa casa, e dopo qualche giorno, da coinquiline siamo diventate amiche. E lo siamo ancora nonostante la non poca distanza geografica che ci separi. Un oceano, praticamente.

Mi ricordo quel giorno storico delle elezioni di 2008. Sono entrata nella camera della mia amica per chiedere se voleva un caffè o per una stupidagine del genere. Io non ho capito subito il vero significato di quel momento, che stava succedendo qualcosa di importante. Sono entrata e ho visto lei davanti al computer, collegata, tutta agitata, dando risposte confuse alle mie domande, con le occhiaie sicuramente per la sonnolenza dopo la nottata delle elezioni, mentre gli occhi brillavano, era quasi in trans. Lei ha capito il momento, io, ancora, no.

Mi sono seduta accanto a lei e abbiamo iniziato ad ascoltare insieme il famoso victory speech di Obama. In quella scena era qualcosa di molto simbolico. Io, "la ragazza dell'Est", scettica, incredula, con lo sguardo sempre diffidente, anzi cinico nei confronti di ogni fenomeno politico, ma soprattutto nei confronti di qualsiasi vittoria di qualsiasi persona nella vita politica, sicuramente un approccio dovuto a quell'ereditá storico-culturale che solo un paese dell'Est Europa può lasciare ai suoi cittadini con la sua pazzesca e quasi incomprensibile complessitá... e lei, ragazza statunitense, "la amerihana" come dicevano i fiorentini, entusiasta, fiduciosa, una che crede nei valori, nel progresso, nella forza dell'unione, nella democrazia, sicuramente grazie all'ereditá storico-culturale che solo un paese come gli Stati Uniti può lasciare ai suoi cittadini con il suo incredibile potere non solo economico ma anche, e questo tendiamo a dimenticare o facciamo finta di dimenticare, ideologico.

Ecco, scetticismo contro entusiasmo, cinismo contro idealismo, pessimismo contro ottimismo, noi due con i nostri bagagli culturali, in qualche modo rappresentavamo, senza renderci conto, Europa e America... e mentre ascoltavo guardavo anche lei... seguendo il filo logico del discorso, mia amica Stacey ripeteva con sempre piú commozione il famoso ritornello "Yes we can"... e io guardando lei che era tutta entusiasta, fiduciosa, giustamente fiera di questa enorme vittoria di un presidente afro-americano appena eletto, pian piano mi sono sciolta anche io... Cominciavo a capire l'importanza di questa vittoria. Che solo un anno prima era impensabile che un afro-americano potesse entrare con la sua famiglia a Casa Bianca. Solo qualche mese prima se avessero chiesto se era possibile una cosa del genere la maggior parte della gente avrebbe risposto di no. Cioè in teoria sì, ma in pratica? Invece sì, anche in pratica! Cominciavo a capire che questa non è una vittoria solo di Obama o degli afroamericani. Non solo. É una vittoria della democrazia, è una vittoria di tutti. Qua ha vinto la democrazia, tramite lui, grazie anche a lui, ma grazie anche al popolo americano che ha creduto in quel momento storico nei propri valori.

E mentre ascoltavo lui e guardavo lei con le lacrime agli occhi e ogni tanto la diretta ha fatto vedere il pubblico, persone commosse, piangendo anche loro, persone di colore e persone bianche, mi sono resa conto che stavo piangendo anche io e alla fine del discorso abbiamo ripetuto tutti insieme, Obama, il pubblico, Stacey ed io: "Yes, we can".

Un passo enorme per l'umanità, un successo della democrazia nei termini di uguaglianza, di diritti umani, di dignità. Un momento storico per il mondo e un momento magico per me che il destino mi ha regalato di testimoniare e vivere con Stacey.

Obama poi, anche se criticato per certe decisioni o non del tutto accettato per la sua politica, comunque non ha tradito la fiducia degli americani e ha provato che era un degno presidente in tutti i sensi. Tanto è vero che nel 2012 l'hanno rieletto. Dopo la crisi scoppiata nel 2008 proprio in America, che ha sconvolto poi tutto il mondo! Dopo una crisi del genere i politici di solito devono uscire dalla scena della politica indipendentemente dal fatto se erano la causa o no della crisi. 99% dei politici non avrebbe vinto dopo una crisi del genere. Invece lui, sì. Sicuramente grazie alla sua politica e al suo carisma.

... e ora?

Nel 2016? Che è successo? Come interpretiamo la scelta degli americani? Così, a prima vista sembra un passo enorme... indietro però... come si può interpretare diversamente l'elezione di un superarrogante milliardario senza scrupoli, xenofobo, islamofobo e misogino? Come si poteva scegliere Trump dopo Obama? Cioè come possiamo digerire un declino così evidente? Un passo indietro così netto?

Sicuramente analizzando la situazione: ovviamente ci sono diversi motivi per cui ha vinto lui... o perchè ha perso la Clinton. Che forse è la chiave di lettura giusta. Qua probabilmente non ha vinto Trump, ma ha perso la Clinton.

Si tratta di populismo? É stata una scelta di pancia e non di testa? Gente troppo frustrata che poi sceglie qualcuno di radicale come vediamo spesso nella storia? O è una questione di voglia di cambiare visto che Trump è un outsider della politica?

É una questione anche raziale, è un "white-lash" come dice un giornalista, e tanti con lui? É per la politica antiglobalista di Trump? É il fatto che Trump è riuscito a capire gli americani del Mid-West e delle regioni deindustrializzate? A proposito, un miliardario come mai riesce a convincere gli americani disoccupati, poveri, frustrati a votare a lui? Perchè è un showman?

É il fallimento della politica tradizionale? Voglia di novità visto che la Clinton apparteneva alla vecchia amministrazione? Gli errori di Hillary Clinton, la sua politica che favoriva la guerra? Il suo scandalo delle mail private?

E ancora si potrebbe continuare l'elenco che hanno portato a questo risultato che solo pochi riuscivano a prevedere.

Insomma, tanti fattori, tanti interessi diversi, tanti strati economici e sociali diversi.

Rimane, almeno per quanto mi riguarda questa amarezza, questa delusione che significa per me la vittoria di un arrogante milliardario xenofobo e misogino.

La prima conclusione che possiamo trarre è che c'è una spaccatura sociale e economica più grave di quello che immaginavamo. E che c'era una grande quantità di elettori che è rimasta silienziosa. Delusi, stufati dalla politica tradizionale e dalla crisi economica che non ammettevano che avrebbero votato Trump, probabilmente perchè allo stesso momento sapevano che la Clinton sarebbe stata la scelta politicamente corretta. 

Ed è proprio qua possiamo fare una riflessione, anche noi in Europa. Che non ascoltavano la vera voce della gente commune. Nei media, nei social c'era questa immagine così forte di Trump razzista e misogino e cioè politicamente non corretto che la gente comune proprio non poteva ammettere che in realtà avrebbe scelto lui, ma non perchè è razzista e misogino, ma perchè lui era concreto, pragmatico. Perchè lui dice "America first". Prima gli americani. Il famoso middle class bianco dimenticato. Sono convinta che una grande parte degli elettori non ha scelto lui perchè è razzista o tratta le donne come se fossero oggetti. L'ha scelto nonostante questo, per altri motivi.

Una grande parte degli elettori non è razzista, islamofobo e misogino, solo che non ha trovato l'alternativa e non poteva esprimersi liberamente quindi è rimasta silenziosa, nascosta.

Morale della favola? Due sono le conclusioni che dobbiamo capire anche noi in Europa, ma credo in tutto il mondo. 1. che ha detto anche Hillary subito dopo le elezioni perse: c'è una divisione sociale più grande di quello che immaginavamo. 2. che lei non ha detto ma deve ammettere prima o poi: se la gente non può esprimere liberamente quello che sente, il disagio, la frustrazione, cioè non si sente ascoltata, non solo si può perdere le elezioni, ma è proprio la democrazia che si perde. 

Quindi dobbiamo cambiare la canzone "Love is in the air" in "Hate is in the air"?... No, la mia risposta è no. Apparentemente ha vinto l'arroganza, il populismo, la manipolazione basata a diverse paure, il razzismo, l'islamofobia, l'odio... In realtà l'errore è stato "semplicemente" non ascoltare bene la gente. Che magari non ha trovato la vera alternativa.

Penso, come ha detto anche Obama, che il percorso della democrazia è un percorso complicato e difficile in cui ci possono essere e ci sono deviazioni, ostacoli, blocchi, e a volte anche passi indietro. Fa parte del tutto.Fa parte del gioco. Accettiamolo. E il discreto fascino della democrazia.

Chissà, magari alle prossime elezioni festeggeremo tutti la prima donna come presidente degli Stati Uniti. Vedremo. Sarebbe bello viverlo con Stacey.

Egy ideje keresem azt a helyet, ahol a legkényelmesebben és legotthonosabban érzem magam és ahol zavartalanul tudom írni a blogomat.

Találtam egy szuper helyet: Prima Classenak hívják, természetesen van wifi, lehet jönni reggel délben vagy este, többnyire hangulatos kis jazz zene szól, de sohasem túl hangosan, lehet enni kis és nagy adagot, de nem néznek ki akkor sem, ha csak egy teát szürcsölgetek órákon át. Igazából egy régi hely, itt még flamenco-fellépésem is volt, de most mint írókuckót fedeztem fel.

Hatalmas üvegfalán ki lehet bámulni a nagyvilágba ha úgy tetszik,  viszont akkor a nagyvilág is bámul téged, ugyanakkor van egy teljesen félreeső rész, ahol teljesen zavartalanul, avatatlan szemektől védve lehet írni-na az tényleg kuckó. Az egyik falán mindig képek szoktak lenni, általában fényképek, festmények vagy egyéb dekoráció. Most a Festiwall című megmozdulást megörökítő fényképek vannak kitéve. A Festiwall az egy olyan alkalom, ami street art-művészeknek ad lehetőséget hogy hatalmas üres falfelületeket alakítsanak át művészi alkotássá. Izgalmas dolog látni ahogy egy mű készül, ráadásul ez egy olyan műfaj ahol maga az alkotás is látványos, hiszen a művészek mindenféle daruk segítségével jutnak fel magaslatokba, és úgy alkotnak-ez a folyamat önmagában egy performance. Szóval vannak izgi pillanatok, amit lehet fényképezni-, hát ebből vannak itt kiállítva a legjobb képek.

Már harmadik este jövök ide írni, most éppen jógaóráról jövök, fahéjas-mandulás főzetet iszom, lágy zene szól és nagyon relax minden. Mondjuk hétfő van, péntek este ez a hely persze mozgalmasabb.

Azon gondolkodom, a szicíliai kávézó miben különbözik egy másik kávézótól, a világ más pontján.

Azon túl, hogy a kávé mindig finom. Szóval hogy ha akarnál, sem tudnál rossz kávét inni. Ez persze egész Olaszországra vonatkozik, nem csak Szicíliára.

Nos, az első ami szembetűnik nekem, az a berendezés. Az olaszok híresen jók a designban meg egyáltalán bárminek a formatervezésében. A kávéházak, bárok, de főleg az éttermek kialakítása azonban - vagy inkább éppen ezért tévedhetetlen stílusérzéküknek köszönhetően feltűnő módon az egyszerűségre törekszik. És akkor általában ezt megtöri egy-egy különleges darab, vagy valami különös ötlet, egy-egy formabontó valami, de semmiképpen sem zsúfolják tele a falat, polcokat minden kacattal, nincsenek is polcok, a székek-asztalok formája áttekinthető, egyszerű, sőt néha azt mondanám, hogy puritán.

A Prima Classeban sincs ez másképp.  A bútorok rém egyszerűek, a lámpatestek a plafonon mind egyformák, a fal nincs teleaggatva tárgyakkal vagy képekkel, ahogy például Magyarországon figyeltem meg többnyire. És akkor van ez a fal, egyetlen fal, amit kineveztek kiállítófalnak a műalkotásokhoz.

Illetve a mosdó nagyon szuper: teljesen olyan, mintha hirtelen a természetben találná magát az ember, a dekoráció a padlótól a plafonig friss zöld leveleket és fákat ábrázol. Öröm oda bemenni. Emlékszem, amikor nyílt a hely, odáig fokozták a dolguk végzésére készülő vendégek természetbe helyezését, hogy amikor belépett valaki madárfütty zendült fel és kísérte végig a vendég -hogy is mondjam csak finoman - minden rezdülését. Csodás volt! Ezt azóta levették a műsorról, szerintem azért mert a vendégek olyannyira jól érezték magukat a mosdóban, hogy a kelléténél jóval többször és több ideig tartózkodtak bent, mint valami wellnes centrum relaxációs részlegén, és a mosdó nem bírta a terhelést.

Aztán mitől más még a szicíliai kávézó? 

Hát maguktól az emberektől. Először is van egy-két párocska, ez még oké, máshol is így van. Azután néhány srác is letéved, hármasával. És vannak a lánycsapatok. Külön. Tehát a fiúk külön és a lányok külön. Valahogy nem keverednek. A lánycsapat és a fiúcsapat legfeljebb egy-egy óvatos pillantás erejéig áttéved olykor, de nem sűrűn. Nem kockáztatnak, csak kíváncsiak. Nem szólogatnak át, főleg nem be. De nem is igyekeznek ismerkedni.

Így lehetett régen a templomban, vagy ki tudja, talán nem is olyan régen. Ötven évvel ezelőtt, mondjuk. Nők a templom egyik hajójában, férfiak a másikban. Most is külön hajóban eveznek, legalábbis a nyilvánosság előtt, aztán legfeljebb rákeresnek egymásra a facebookon, informálódnak ha kiszúrtak valakit és óvatos technikával megkörnyékezik.

A nők mindig kikenve, kifenve, és szigorú pillantással méregetnek minden egyéb nőneműt. Hajuk, sminkjük, ruhájuk mindig tökéletes. Ezek a lánycsapatok folyamatosan beszélnek egymás közt, látni hogy őrült fontos információkat adnak át egymásnak ruhákról, kiegészítőkről, leárazásokról, boltokról, majd áttérnek a főzés és étkek kitárgyalására. Folyamatos információcsere folyik, és sosem nevetnek. Kívülről az ilyen lánycsapatok találkozása inkább egy munkahelyi meetingre emlékeztet. Itt kérem munka folyik. Nem szórakozni vannak ám itt. A jövőt építik. Ezek az információk ruhákról, leárazásokról, konyhai tudományokról a jövőjük megalapozását jelentik. Ezért nem nevetnek. Soha. Akkor nevetnek, amikor valamilyen okból férfiak is vannak a társaságban, mondjuk egy szülinap vagy esküvő alkalmából. Az is munka és a jövő megalapozása, de mondjuk az olyan az előbb leírt meetinghez képest, mint mikor az üzletfelek elmennek együtt ebédelni. Valamivel kötetlenebb, de felhőtlen szórakozásnak semmiképp sem nevezhető.

Visszatérve a lánycsapatok meetingjére, itt a kávéházban, ha közben egy nő elmegy az asztal mellett, egy szempillantással végigmérik-és ez a tizedmásodperc elég ahhoz, hogy gyakorlott szemmel belőjék az árkategóriát-stílust-méreteket- és mindig féltékenyek. A szicíliai nő mindig féltékeny. Csípőből. Szinte kötelességtudatból. Hivatásszerűen. Minden nő vetélytárs, alapból. Ezen szerencsére változtat, ha valamilyen okból barátság alakul ki nő és nő között, mondjuk osztálytársak voltak vagy egy helyre járnak pilatesre. De az alap a vetélytársi viszony. 

A fiúcsapatok sem sokkal vidámabbak, de mindenesetre lazábbak. Köztük nincs alapból vetélytársi viszony. Ők nem is annyira csapatostul járnak, hanem többnyire hármasával vagy maximum négyesével. Így ők sokkal mobilisabbak. Ha egy pasinak azt mondod, 10 perc múlva találkozzunk a kávéházban, semmi akadálya hogy ez valóban megtörténjen. Ugyanez a találka nők esetében hosszas tervezést igényel, hiszen mindennek tökéletesnek kell lennie: frizura, öltözék, smink-ehhez pedig idő kell ugye.

A mai srácok nagyon sokat adnak magukra, fodrászhoz, kozmetikushoz, szoláriumba járnak. De ha reggel elvégezték a szükséges szépítkezést, onnantól fogva - a nőkkel ellentétben - egész nap hadra foghatók és bevethetők. Ezért van, hogy a fiúk hármasával jönnek-mennek. Fél perc alatt megszervezik, hogy találkozzanak, aztán tovább is állnak ha kedvük tartja. Ezzel szemben a lánycsapat már egy hete szervezi, hogy minden összeálljon.

Persze engem furán méregetnek, hogy mit is csinálok egyedül a laptopommal, egyes egyedül egy asztalnál... Meggyőződésem, hogy egy kicsi zöld szörnyre a Marsról hat füllel és nyolc lábbal kevesebb gyanakvással néznének, mint egy nőre egyedül egy asztalnál, ráadásul smink és valamire való frizura nélkül!

De engem ez már csöppet sem zavar, megszoktam, sőt szórakoztat.

Sokszor amikor felnézek hirtelen a laptopomból, észreveszem hogy szempárok szegeződnek rám, amit gyorsan elkapnak mikor fölpillantok. A kíváncsiságon túl valami olyasmi van a tekintetükben, mint amivel az enyhén retardált távoli rokonokra néznek az emberek. Szegény ne bántsuk, ne is bolygassuk hogy mi okozta a szerencsétlenséget, az a lényeg, hogy távol él és karácsony után már nem kell vele találkozni - egészen a következő Szeretet Ünnepéig. Gyanakvásnak és szánakozásnak egy fura keveréke, amibe egy csepp kíváncsiság kerül, amely azonban nem lépi át az ingerküszöböt, nem mozdít ki a komfortzónából, mert az előbbi két érzelem elnyomja azt.

Így néznek egy nőre, aki egyedül ül egy asztalnál és ír. Tulajdonképpen mulatságos.

Hát legyen, megírom... Jelet kaptam, megint... Úgy volt, hogy nem akarok erről beszélni, írni, még akartam érlelni magamban, hogy letisztuljon, hogy higgadtan és hideg fejjel tudjam majd elmesélni, és hogy akik olvassák azok is az idő kristályosító hatására tisztább lélekkel, saját indulataiktól mentesen fogadják a történetemet. Pedig már tíz év eltelt!

Szóval az történt, hogy miután elhatároztam, hogy október 23-án és az elkövetkező hetekben a csendes emlékezésnek és elmélkedésnek adom át magam, és elsősorban azokra koncentrálok gondolatban, akik 60 évvel ezelőtt az életükkel fizettek a szabadságvágyukért, az igazságérzetükért, akik hittek hazájuk függetlenségében és képesek voltak harcolni érte, úgy döntöttem, hogy ehhez a legmegfelelőbb, ha elvonulok és magányosan merengek.

Igen, Szicíliában élek, és szeretek itt élni, de októberben mindig átélem azt a felemelő érzést, amit ma már szégyellve mond ki az ember, sőt szinte annyira ciki, hogy inkább ki sem mondunk mi magyarok: hazaszeretet.

Felkerekedtem hát, szigorúan egyedül, és kedvenc tengerpartom felé vettem az irányt. Randello csodálatos hely a meditálásra: homokos part, kevés ember, és amerre a szem ellát csak természeti képződmények vesznek körül: homokdűnék, kiserdő mögöttem, sziklák kétoldalt és előttem a tenger. Tűnődve közeledtem kedvenc búvóhelyemre. Ezúttal azonban valami más is várt. Ahogy felülről, a sziklák felől megpillantottam az októberi napban a strandot, egy hatalmas halat pillantottam meg partra vetetten, körbekerítve egy rögtönzött kordonnal.

Ahogy közelebb értem, láttam hogy egy delfin, halott, szegény. Sokkoló volt a látvány. Néhol ép volt a bőre, néhol már kikezdte az enyészet, vöröses barnás. Legyek döngtek körülötte. Orrából hiányzott egy darab. Barnás váladék volt rászáradva a bőrére. Egy damil volt ráerősítve valami kampóval, egy bámészkodó szerint vagy azzal húzhatták ki a már elpusztult állatot, vagy az lehetett maga a halálok. "Megint az emberek, megint az emberek...!"-csóválta lemondóan a fejét egy másik arra járó. Nem sokáig maradtam ott bámulni, egyrészt mert valahogy megalázónak éreztem, ahogy szegény állat ott hevert közszemlére kiterítve. Másrészt meg egyszercsak megcsapott az a szag.

Az a bizonyos, semmihez sem hasonlítható émelyítő bűz. Illetve épp ez az hogy egyvalamire mégiscsak hasonlított. Rögtön beugrott, nem kellett utánamásznom az emlékeim között kotorászva. Az a szag, amit sosem felejtek el, épp 10 évvel ezelőttről. 

Az a póló, odavetve a rabszállító kocsi mellé, tiszta vér volt, teljesen átitatva vérrel. Annak volt ilyen szaga, a félig megszáradt vérnek, mint ennek az elpusztult delfinnek. És akkor beugrott az egész szürreális jelenet. Ahogy ott ülök a rabszállító kocsiban, többedmagammal, azt sem tudom, hol és miért, bilincs szorul éles fájdalommal a csuklómra, és kétségbeesetten próbálom kitalálni, hogy mi legyen a következő lépés. Vagy hogy mi lesz velem? De egyáltalán hogy kerülök én ide?

Na ez az, hát hogy is kerültem én oda?

Azon a bizonyos 10 évvel ezelőtti október 23-án emelkedett hangulatban indultam útnak, mint minden október 23-án, a már említett hazafias érzelmektől fűtve. Az érzést csak tovább fokozta, hogy a forradalom 50. évfordulójáról volt szó. Persze, hogy tudtam, hogy tüntetések vannak mindenütt, hiszen már hónapok óta folytak. Sőt, szeptemberben, októberben én is többször kivonultam, barátokkal, sietek hozzátenni békésen tüntetni. Volt egy srác, akit ezen megmozdulások során ismertem meg. Vele találkoztam aznap este, október 23-án. Sörözni mentünk, közben másokkal is beszélgettünk. Emlékszem egy Svédországban élő 56-osra, aki az akkori eseményekről mesélt. Hogy az osztálytársai közül többen öngyilkosok lettek, másokat megöltek, és volt aki megőrült. Volt aki kijutott külföldre, volt aki mégis hazajött, és volt, aki túlélt mindent. Meg egy itthon maradt 56-osra, az meg azt mesélte, hogy a harcok idején az útra palacsintasütőket tettek, és amikor jöttek az orosz tankok, akkor a bent tartózkodó orosz katona kénytelen volt kiszállni a tankból, leellenőrizni, hogy bomba-e, mert a palacsintasütő annak tűnt, és mikor kiszállt leellenőrizni, akkor lelőtték az orosz katonát. 

Ilyen és ehhez hasonló történeteket meséltek a hazatérő 56-osok, no meg akik ittmaradtak. Az este vidámabbik feléből még arra emlékszem, hogy a hangulat tetőfokán magyar zászlót lengető jókedvű német turistákkal táncoltunk egybekapaszkodva. A Szabadság hídnál voltunk egy szórakozóhelyen. Meglepő módon csak sört ittunk, olyan jól éreztük magunkat, hogy nem kellett semmiféle hangulatfokozó. Mindenki fel volt villanyozva, énekelt, táncolt, zászlót lengetett.

Mi ott azon a kis vidám szigeten nem is sejtettük, amit aztán sokan meséltek, meg később láttuk a saját szemünkkel, hogy mi minden folyik eközben a város egyes pontjain. A tüntetésekről tudtunk úgy általában, hiszen mi is korábban többször vettünk részt békés felvonuláson, de ezt az estét az ünneplésnek szántuk. Énekeltünk, táncoltunk, beszélgettünk. Ha jól meggondolom mi igazán ünnepeltünk, a szónak a legtisztább értelmében. 

Miután kellőképp kitáncoltuk magunkat a német turistákkal, hazaindultunk...Hazaindultunk volna.

Hívtunk taxikat, de vagy nem válaszoltak, vagy amikor bemondtuk hol vagyunk azt mondták hogy nem jönnek. Ebben már volt valami baljóslatú. Nos, útnak indultunk gyalog. A Szabadság hídtól kellett a Jászai Mari térig eljutni, valahogy. Könnygázszag mindenütt, és csönd! Ez még baljóslatúbb. És akkor egyszercsak, sosem felejtem el a pillanatot, ahogy mintegy a csöndből és egy könnygázfelhő mögül kirajzolódik, előemelkedik egy hatalmas barikád.

Teljesen váratlanul. A legfurább az a csönd volt előtte, valószínűleg épp abban a pár másodpercben érkezhettünk oda, amikor tűzszünet volt, talán éppen elmenekült onnan mindenki. Szájtátva ámultunk a székekből, kövekből, kukákból, ki tudja még mi mindenből emelt óriásbarikád előtt. Még egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy mi lenne ha csippentenék belőle egy darabot emlékbe, de szerencsére abban a másodpercben megvillant bennem a vészvillogó, hogy ne nyúljak semmihez, mert ha kezembe veszek egy követ bármit és azt pont rögzíti egy kamera, abból nagy baj lehet. Ahogy megvillant bennem a vészvillogó, szóltam a barátomnak, hogy nagyon gyorsan pucoljunk innen.

De már sajnos későn.

Hirtelen kiabálást hallottunk, vezényszavakat: "Állj!Kezeket a magasba!Ne mozduljanak!". Egy hatfős rendőrcsapat rohant felénk üvöltve. Nem volt idő megmagyarázni, hogy mi csak egy szórakozóhelyről igyekeztünk haza, nem is tudtunk a barikádról, semmi közünk ehhez, csupán erre vezet az utunk, rosszkor voltunk rossz helyen."

Valahogy mindkettőnket földre kényszerítettek, és barátomat még el is agyabugyálták. 

Nahát ez egyre szürreálisabb volt. Hogy lehet ez? Tíz perccel ezelőtt még vidáman táncikáltunk egy szórakozóhelyen, most meg itt fekszünk a földön. Nem is mertem fölnézni egy ideig, csak szipogtam, mert hallottam az ütéseket, amit a barátom kapott. Miután így helyben hagytak minket, a rendőrök elrohantak. Mikor fölnéztem, láttam hogy barátom vérzik, kitörték a fogát. Nagy nehezen föltápászkodtunk, fogtuk a tagjainkat. A magyar zászló, amit aznap vettem az alkalomra, ott hevert a földön, megtiporva, még ma is ott van rajta a barátom vére, nem mostam ki, hadd legyen ott örök mementóul.

Nos nagy nehezen összeszedtük magunkat, és próbáltunk valahogy hazavergődni, taxit hívni megint csak lehetetlen, sőt egyet leállítottunk ami szabad jelzést adott, de megtagadta, hogy hazavigyen minket. Na ilyen sem volt még. Hogy egy taxis megtagad egy fuvart! Ez aztán a történelmi pillanat!

Mentünk tovább, rettegve hogy mibe ütközünk még.

Amint trappoló rendőröket láttunk vagy hallottunk, igyekeztünk megbújni. Világossá vált ugyanis hogy most a rendőr az, akitől menekülni kell, noha nem járunk tilosban. Ellenkezőleg, szemmel láthatólag ők járnak tilosban, amikor minden ok nélkül megverik a békés járókelőket.

Ráfordultunk az Intercontinental épülete előtti térre. És akkor újabb megdöbbentő látvány fogad: rendőrök üvöltenek, emberek a földön hasalva. Amint megláttuk ezt a jelenetet, próbáltunk kisomfordálni belőle. De már késő volt, megláttak minket. Igazoltatás következett, de annak egy igen sajátos formája.

Mindkettőnknél volt személyi, ahogy kell, kérdésre szépen megfeleltünk, hogy hol voltunk és hova igyekszünk. Ezeket a válaszokat gúnyos megjegyzések, röhögés követte a rendőrök részéről. Provokatív kérdések és nyomdafestéket nem tűrő javaslatok arra nézve, hogy mit kellett volna ehelyett csinálnunk, amire természetesen nem válaszoltunk. Majd az egyik kérdésnél az egyik rendőr egyszercsak se szó, se beszéd egy hatalmasat lekevert a barátomnak.

Már elnézést, de ez miféle módja az igazoltatásnak??? Mióta üt meg egy rendőr igazoltatás közben bárkit is? Na erre mondom én, hogy igen sajátos forma.

Ezen akkor nem volt időm tűnődni, hanem ösztönösen odaálltam a rendőr és a barátom közé, egy szó nélkül. Az volt a metakommunikációmban hogy "üss meg engem te gyáva szar, ha mersz". Nem mert, csak elkerekedett a szeme, üvöltött, hogy eléállsz, mi??? eléállsz?

Mint utólag megtudtam, más nőkkel más rendőrök csúnyán elbántak, volt akinek kiverték a fogát, szóval nekem is kijuthatott volna, de szerencsére nem ez történt. Viszont ez volt az a pillanat, amikor minket is megbilincseltek, falhoz állítottak. A fiúkat a földre fektették, hasra, a nőket a fal mellé, letérdepelve. De előbb mindent ki kellett pakolni a zsebünkből. Közben válogatott trágárságokat kellett hallgatnunk arról, hogy mik vagyunk meg milyenek meg mit kéne csinálnunk. Megtalálták a zászlót nálam. Olaj a tűzre! Ez volt amikor úgy döntöttek hogy bevisznek engem, és a rabszállító autóba vetettek.

Tulajdonképpen ez önmagában döbbenetes: egy nemzeti ünnepen van nálam egy magyar zászló, és ez a legfőbb ok arra, hogy engem börtönbe vigyenek. Nem tudom, érezhető-e ennek a mindent felülmúló abszurditása.

Ilyen is csak Magyarországon lehet, sehol másutt!!!!! Hogy egy nemzeti ünnepen a nemzeti zászló az oka annak, hogy rács mögött találjam magam, ez csak Magyarországon fordulhat elő, és valahogy abszurd és tragikus egyben.

Nos, ott voltunk a rabszállító kocsiban, volt aki egész jól fogta fel: ahogy ott üldögéltünk a kocsiban, bilinccsel a kezünkön, elkezdtünk sztorizgatni, kivel mi volt, hogy történt, hogy jutott ide, és volt aki még poénkodni is tudott: hogy végülis nem rossz ez az este, jó a társaság, jó sztorik, már csak egy kis pia kéne.

Persze csak módjával lehetett beszélgetni is, mert ha hangosak voltunk, jöttek és beszóltak, hogy maradjunk csöndben. A mobiltelefont nem lehetett használni! Én valahogy mégis a bilincs ellenére előkotortam a telefont és igyekeztem egy sms-t elküldeni-na nem a szüleimnek, hanem ügyvéd barátomnak. Először azt is nehéz volt megállapítani hol vagyunk, de végül valaki felismerte a helyet a sötét ellenére. A Gyorskocsi utcába szállítottak minket. Ügyvéd barátom egyben az a személy, akiben a legjobban megbízom kerek e földön, akire az életemet is rábíznám. Ugyan nem tudtam ő hol tartózkodik abban a pillanatban, de tudtam hogy sok éles szituációban már helyén volt a szíve és esze, és nincs számára veszett helyzet. Szüleimet nem akartam halálra rémíteni azzal, hogy milyen kátyúba kerültem, anyám szegény infarktust kapott volna, de apámat sem akartam kiakasztani. Nem, ezt én akartam megoldani, lehetőleg a legkevesebb lelki megrázkódtatás okozása nélkül. Szóval maradt ügyvéd barátom. Bíztam intelligenciájában is, hiszen nem volt sok lehetőségem üzenni. A telefonálást megtiltották, az sms-küldést is. Volt, akitől elvették a mobilját. Iszonyú szorongva és szorongatva, a bilincs szorításában sikerült megírnom egy szót, vagyis inkább néhány betűt: g6kci - ezt sikerült leírnom és elküldenem... többet nem, annyira féltem, hogy észreveszik, és annyira fájt a bilincsben a kezem. Nos említettem, hogy bíztam ügyvéd barátom intelligenciájában, de hogy ebből az egy kifacsart szóból rájött, hogy a Gyorskocsi utcában vagyok, az már egyértelműen a zsenialitás jele, hiszen ő arról sem tudott, hogy egyáltalán kitettem a lábamat otthonról.

Nos igen, jött is amint tudott. Hozott csokit, ahogy a klienseinek szokta mindig. És később is segített mindenben.

Szóval ott a rabkocsiban volt egy srác velünk, aki viszont nem igen tudott humorizálni, tiszta vér volt, őt nagyon összeverhették... Emlékszem, hogy többször próbálta ő is kérni, meg mi a rabkocsiból, hogy segítsenek már rajta, mert nagyon vérzik, neki orvosra van szüksége. Többször kellett rimánkodni. Végül levetette a pólóját, ott maradt a rabkocsiban a véres póló, és ahogy száradt, annak valami olyan fura szaga volt, hogy nem felejtem el...na és az olyan volt mint a szegény partra vetett delfinnek.

 Aztán arra emlékszem még, hogy lefotóztak, hogy kikérdeztek, hogy a cipőfűzőt ki kellett venni a cipőből, emlékszem a szűk cellára ahol két ágyon kívül sakktáblák voltak, semmi más, emlékszem, hogy mit meséltek a rabtársak, volt olyan lány, akinek kitörték a fogát, másnak a táskáját mindenestül a Dunába dobták vagy megverték a rendőrök, és én nem meséltem semmit, mert nem bíztam senkiben, emlékszem, hogy a smasszernő Wynona Ryderra emlékeztetett a Jim Jarmush filmből, az Éjszaka a Földön-ből, egy pici filigrán lány, hatalmas, meleg barna naív szemekkel, aki mintha nem is idetartozna ebbe a világba, mint egy virág az aszfalton, vele beszélgettem sokat, már nem is tudom mire vártunk éppen, melyik kihallgatásra, mesélte hogy neki már az apja és a nagyapja is itt a börtönben dolgozott és ő szereti ezt a munkát. A kinti világról, a történelemről nem tudott semmit, meséltem neki 56-ról. Mintha tényleg csak itt ebben a világban létezne, a börtönben. Közben a bilincs összekötött minket.

Ez is szürreális volt. 

Hajnal felé megvolt még a rossz rendőr-jó rendőr trükk is. Egy baromi jóképű fiatal nyomozó beszélgetett velem, "kötetlenül", marha laza volt, farmerben, enyhén borostásan, tényleg iszonyú jóképű srác volt, és folyton mindenben megerősített amit mondtam, illetve kérdezte, hogy mire van szükségem, jól vagyok-e, kinyissa-e az ablakot, nem kell-e több levegő, víz vagy bármi. Szóval állati megértő és emberi volt. Csak hát nálam ugye nem volt mit kicsalni belőlem, amellett, hogy annyira feltűnő volt a kontraszt a többi agresszív kőbunkóhoz képest, akik idáig kérdezgettek. Szóval nem dőltem be, de nem is volt mit bedönteni. Nem voltak titkaim, nem tettem semmi törvénybe ütközőt. Sörözni voltam egy barátommal, és hazaigyekeztem. Ja igen és magyar zászló volt nálam. Ennyi. Ezért voltam a Gyorskocsi utcában, rács mögött.

Mindenesetre érdekes volt megélni a jó rendőr-rossz rendőr trükköt. 

Szóval ügyvéd barátom, akinek örök hálával tartozom, várt másnap délután mikor szabadultam. 

A rendőrök megalázásán túl még jobban fájt, ahogy mások reagáltak, amikor elmeséltem, hogy mi történt velem. Ekkor éltem meg, hogy mit jelent az áldozathibáztatás. Hogy az milyen megalázó. Hogy nem elég hogy történt, ami történt és teljesen vétlen vagyok, rengeten a rendőröknek adtak igazat, mert "szegények, féltek biztos".Hát ez meg miféle logika???? Az a dolga, hogy megvédjen engem, biztosítsa a jogaimat, és akkor ő fél? Ilyen logikával a szakács mondjuk nem szereti a kajaszagot, és azért főz rosszul? Vagy a mentős nem bírja a vér látványát és mondjuk nem menti meg az életem? stb stb  És miért kellett a barátomat kétszer is megverni? Semmi nem utalt arra, hogy támadó szándékkal megyünk az utcán. Miért kell igazoltatás közben valakit megütni? Miért kell egy földön fekvő embert úgy megtaposni hogy kitörjön a foga? Mikor ott feküdtünk a földön hátratett kézzel, akkor mitől féltek a rendőrök?

Számomra teljesen egyértelmű, hogy a rendőröket uszították ellenünk, mindenki ellen aki mozog.

És ez borzasztó. Láttam ezeket az embereket szemtől szembe, gyűlölettől fröcsögve, teljesen indokolatlanul békés emberekkel agresszívan viselkedni.

Meggyőződésem, hogy uszították őket. Láttam a szemükben a gyűlöletet, különösen egy rendőrnő volt kegyetlen. Azt hiszem, őt felismerném. Még ott abban a szorongatott helyzetben is igyekeztem megjegyezni a vonásait, ahogy ott üvöltözött velem. Olajzöld szeme volt. Ugyanis azonosítójel, szám vagy ilyesmi - ugyebár - szánt szándékkal nem volt rajtuk, hogy háborítatlanul elvégezhessék tevékenységüket. 

És ezek után még azt kellett hallgatnom hogy mindenki megérdemelte, aki arra járt. Hogy megalázzák, hogy megüssék, hogy rács mögé vessék bilincsbe verve.

Hát nem. Nem érdemeltük meg.

Mi csak emlékezni szerettünk volna, ünnepelni, beszélgetni, történeteket hallgatni. És a rendőröknek kutya kötelessége lett volna ezt biztosítani, és nem összemosni a békés ünneplőket a barikádépítőkkel. Jogom volt megemlékezni 56-ról, békésen. És ha a rendőrök nekem esnek, miközben hazafelé ballagok, akkor nem őket kell sajnálni, hanem engem.

Az akkori reakciók számomra annyira sokkolóan igazságtalanok voltak, a tény, hogy ezek után sokan még engem hibáztattak, hogy sokáig aztán nem is beszéltem erről senkinek. Féltem, hogy megint megbánt valaki ezzel. 

De akkor megértettem valamit az áldozathibáztatás jelenségéből. Hogy az emberek sokszor nem tudják elviselni annak a terhét, hogy én ebben a sztoriban teljesen ártatlan voltam, hogy akkor inkább engem bennem keresik az okot. Azt hiszem ez a logikája. Vagyis a pszichológiája. Csak ez nagyon megalázó, és nagyon veszélyes. Veszélyes, mert a saját értékeinket kérdőjelezi meg. Hogyan? Akkor hiába teszek valamit jó szándékkal, az értékeimet követve, a társadalom nemhogy nem áll mellém, hanem még én vagyok a hibás????

 Hát... így...

Ezek az emlékeim tolultak elő a fenti reflexiókkal tűzdelve, amikor épp október 23-án ott volt előttem az a szegény partra vetett jószág. Ez a szegény delfin nemrég még ott lubickolt a vízben, szép volt és szabad, most pedig ott hever, rohadásnak indultan, legyek döngnek körülötte, hamarosan más élőlények is belepik és kikezdik majd, kutyák pisilnek rá, bámulják és hagyják az enyészetnek. Nem méltó hozzá... Néztem, és Magyarországra gondoltam arra hogy hogy marják egymást az emberek ezen a napon... Jobb és baloldal, egymást pocskondiázva, vádolva. Ez a szegény jószág olyan, mint a mi 56-unk. Még az emlékét is megtépázta az idő, bemocskolták az események. Nem csak halott, de még rohad is. És ez a mi hibánk, amikor még ilyen ünnepeken sem tudunk együtt vagy legalább egymást békén hagyva megemlékezni. Felhasználjuk az alkalmat, hogy a másik oldalra mutogassunk, ahelyett, hogy azokra az emberekre emlékeznénk, akik áldozatot hoztak mindannyiunkért. Nem érdemeltük meg az áldozatot. 

Nem tudtuk tisztán megőrizni 56 emlékét.

... Szóval ott hagytam abba, hogy nagy szepegve várok a műtőben és a Szomszéd Srác, akit egy angyal küldött az utolsó pillanatban, fogja a kezemet és beszélget velem. Abban a kétségbeesett lelkiállapotban úgy tekintettem rá, mint Supermanre, akiről a hétköznapi díszletek között nem sejthettem, hogy micsoda képességekkel rendelkezik, mert hiszen csak ott kávézgatott az erkélyen, reggelente szürke pizsamában, vagy ebéd után kis csészével a kezében, néha csak nézdelődött vagy telefonált, mint egy normális ember, sőt olykor cigarettázott, hogy még jobban álcázza magát a hétköznapi, esendő ember látszatát keltve, és most egyszercsak kiderül róla, hogy ott-terem amikor a legnagyobb bajban vagyok, és megmenti az életemet... Köpenyének legelső gombja hiányzott, így látni engedte az S betű felső kanyarát...

Nyilván a többi ápoló is átérezte sanyarú helyzetemet, sőt a sebész is, mert borzasztó kedvesek voltak, olyan igazi szicíliai módra, körbevettek, kérdezgettek, finoman még humorizáltak is, igazán jó kis csapat verődött össze, de sajnos nem élveztem zavartalanul a társalgást újdonsült ismerőseimmel, mert időnként meg-megkoccant egy szike, egy eszköz, cin-cinn, megvillant egy olló vagy egy tű a vallatószobákra emlékeztető hideg fényű lámpák alatt, és fémes hangok figyelmeztettek, hogy elkerülhetetlenül fel leszek szabdalva, valamint egy pittyegő hang jelezte, hogy testem minden rezdülését figyelik, pitty-pitty, ami szintén nem a fesztelen beszélgetést segítette elő, továbbá két mondat között ilyeneket hallottam fojtott hangon:

-Doktor úr, a 4-es vagy az 5-ös lesz?, majd folytatták a terelő beszélgetést:

 -Á, igen, szóval te is a városközpontban laksz?... (majd fojtott hangon) - hova szúrjam?

Pitty-pitty                                                                                      

-Az 5-öset kérem... Hogy érzi magát?-kérdezte tőlem a sebész, és kopasz fején villant a fény.

-Csodálatosan – vágtam rá általános derültséget keltve.

Cin-cinn

-No és mikor lett rosszul és hogy jött be így ezzel a tüdővel?

-Autóstoppal.

Újabb derültség.

-Na és hol van Rómeó? – kérdezte jópofán(ak szánva).

Cin-cinn

-Nincs.

-Doktor úr, emelkedik az érték-szólt egy hang.

Pitty-pitty-pitty

Éreztem, hogy nem intézhetem el ennyivel.

Hirtelen nem is tudtak mit mondani a team tagjai, annyira meghökkentek a legutóbbi tömör válaszon. Nincs pasi, se férj, se gyerek. Hát hiába, ez is Szicília: itt a nő nem értelmezhető, ha egyedülálló. Értelmét, célját és értékét az adja, hogy milyen családtagok kapcsolódnak hozzá: férj és/vagy gyerek/ek, és azok testi-lelki szükségleteiről miként gondoskodik. Máskor harcos feminizmusom biztosan arra sarkallt volna, hogy rámutassak, hogy egy nő önmagában is nő, egyben ember, sőt didaktikus módon feltettem volna néhány kérdést mint valami női Platón, hogy például ugyan vajon ugyanezt a kérdést feltette volna-e, ha egy férfi fekszik ott előttük fél tüdővel, hogy van-e barátnője. Tartsanak bár gyenge jelleműnek, de ott a műtőasztalon mégsem állítottam kérdéseim kereszttüzébe a nem éppen haladó szellemű sebészt, hogy könyörtelenül és vaslogikával térdre kényszerítsem, és rávezessem arra, hogy végül a felismerés súlyától összeroppanva ő maga ismerje el és hirdesse ki: férfi és nő egyenrangú!

Hogy nem ezt tettem, abban volt némi gyávaság a részemről, elismerem, mert mi lesz ha mérgükben nagyobb csövet raknak a tüdőmbe, hogy kivezessék a megátalkodott szingli lelket belőlem vagy mintát vesznek a szivemből szingli gén után kutatva, vagy kiveszik az agyamat, hogy megtisztítsák a szingli neuronoktól. Ezeknél itt mindenféle éles szúró- és vágószerszám van!

Cin-cinn

-Hogyhogy nincs? – faggatott tovább az Inkvizítor, egyben sebész.

Pitty-pitty-pitty-píííííííttttty

-Hát ööö... -hirtelen nem is tudtam, mit válaszoljak...kétségbeesve kutattam az Inkvizíció számára elfogadható felelet után, éreztem, hogy ezen most sok múlik...pitty pitty pittty PÍTTTTTTTTY- Hát az úgy volt, hogy mikor az exemmel...

-Ja már értem: volt, csak már nincs...

-Ja igen!... Volt volt, VOLT! ...csak már nincs.

Oké, helyreállt a világrend. Bekerültem gondolatban az elváltak és elváltszerűségek halmazába, ahonnan még mindig átkerülhetek a Párkapcsolatosok vagy Családosok halmazába, és megmenekülhetek az örök kárhozattól, mégsem sátánfajzat ez a lány, olyan kedvesnek tűnt – olvastam gondolataikban.

...Hú, akkor mégsem fognak elevenen megégetni mint szingli boszorkányt-gondoltam én.

Talán ma még meg is műtenek.

Vagy mi... Lesz-e itt beavatkozás?

Vagy csak a magánéletembe?

-Na, akkor mi majd találunk magának!-mondta Inkvizítorom atyaian.

-Jó-egyeztem bele azonnal, csak hogy biztosan elkerüljem a tűzpróbát, illetve ezzel is javítsam a beavatkozás pozitív kimenetelének esélyét.

Közben igyekeztem nem a Szomszéd Superman Srácra nézni, de ez nehéz volt, mert ekkor épp előttem állt, és láttam, ahogy bátorítólag mosolyog, amiből azt a következtetést vontam le, hogy nyilván nem számítja magát a fenti probléma lehetséges megoldóinak körébe. Nem csoda, ahogy ott feküldtem hosszú lepel alatt rémülten nem lehettem épp csábító. A megvilágítás sem volt túl előnyös.

-Allergiás valamire?

Na most ez még mindig az előző téma folytatása? ...Mert akkor hosszú a lista... Például ha a pasi...

-Nem – válaszoltam megadón, bármire vonatkozott is a kérdés.

-Akkor kezdjük!-mondta Hasfelmetsző tettrekészen, és kopasz fején vidáman csillant a fény.

Na végre.

Még annyit mondtam az utolsó szó jogán, hogy ugye tudják, hogy a jobb oldalamról van szó, nehogy nekiessenek felszabdalni a bal oldalon. Miután ez a kijelentésem is általános tetszést aratott, örültem, hogy ilyen oldott hangulatban látnak neki a munka érdemi részének. Helyi érzéstelenítés történt, amit szintén díjaztam, mert szeretek magamnál lenni éles helyzetekben: azt az illúziót kelti bennem, hogy kezemben tartom az eseményeket. Szerencsére a beavatkozás alatt mellőztek mindenfajta trécselést és tréfálkozást, csak az instrukciókat hallottam, „ezt ide” „azt oda”, „feljebb-lejjebb”, „itt még egy kicsit”, „kérem a nagyobbat”. És közben az egyik ápoló csak azzal foglalkozott, hogy fogta a kezem, amit a fejem fölé kellett tennem. Végestelen végig az egész beavatkozás alatt. Ez nagyon de nagyon jólesett!!!!

Hát mi tagadás, olyasmiről kell írnom, amiről soha nem akartam. Sőt, amire nem is gondoltam, hogy írnom kell majd. Amire nem is gondol az ember, amikor nekivág a nagyvilágnak és hazájától kicsit messzebbre költözik. Mert sok mindenre gondol az ember lánya, mikor világgá megy, amit körülbelül azon a skálán lehet leírni, amelynek egyik végén a

-„gyönyörű heyeken  sok érdekes ember között izgalmas kihívásoknak és munkáknak megfelelve élek, és rámtalál az igaz szerelem”

-és a másik végén a „koszos kis albérletben tengődve kirekesztve és meg nem értve, munka nélkül és egyedül végzem majd” szerepel, és ezeken zongorázik gondolatban,

amire a valóság aztán minden képzeletet felülmúló al- és felhangokkal, hosszabb-rövidebb futamokkal, cikornyákkal, árnyalatokkal és meglepő fordulatokkal válaszol.

Szóval mondom, sok mindenre gondol az útnak induló, de arra – szerencsére – nem, hogy milyen lesz ha hirtelen kórházba kerül. És jól teszi, ha nem gondol erre, mert szerintem megölne minden vállalkozókedvet.

Így aztán ahelyett hogy arról zengedeznék, amiről szerettem volna, hogy milyen volt a Camino di Santiago vagy arról, hogy milyen új helyek nyíltak a városomban, Szicília számomra új aspektusáról, a kórházi létről kell beszámolnom.

Ebben az egész történetben már megint gyönyörűen megmutatkozik a szicíliai emberek minden bája - és hibája. No meg az enyémek is.

Történt ugyanis, hogy egy szép vasárnap reggel éles fájdalomra ébredtem, amit a reggeli még így is viszonylag nyugodt elfogyasztása után köhögés, majd heves szívdodogás és szédülés követett. Jellemző rám, hogy a teljesen szokatlan tünetegyüttes és ijedtség ellenére próbáltam elkerülni, hogy segítséget hívjak, és egy ideig igyekeztem magam meggyőzni arról, hogy minden a legnagyobb rendben van. Arra meg hogy kórházba menjek, na arra a legvégső esetben sem szerettem volna gondolni, és próbáltam a szervezetemet és az agyamat rávenni arra, hogy ne vegyen tudomást a bajról, egészen addig amíg végül rákerestem a tüneteimre az interneten és ki nem dobta a válogatott halálveszéllyel fenyegető kórokat. Ez hatott. Végre elhatároztam magam, és szinte kivetettem magam az utcára. Nem mertem autóba ülni vezetni. Még tettem egy erőtlen kísérletet arra, hogy megússzam a kórházat illetve hogy segítséget kérjek, reménykedtem, hogy egy könnyű sétától  és a friss levegőtől helyrejövök. Néhány perc gyaloglás után azonban éreztem hogy elsötétül a világ... Mielőtt teljesen lehúzták volna a rolót, lestoppoltam egy arra járó autót, és a Sürgősségire kértem a fuvart. Egy pár ült bent, hátul egy ijedt kisgyerekkel, azt hiszem ő jól látta a helyzetet,  megszeppent arccal ült, egy mukkot nem szólt egész úton. Nem kérdeztek semmit, azonnal bevittek a kórházba.

A Sürgősségi Osztály tele volt várakozó betegekkel, akiken különösebb vészhelyzet nem látszott, legfeljebb egy-egy pirosabb bőrfelület vagy szem utalt arra, hogy ki mivel jött. Én ilyesmit nem tudtam felmutatni, igazából tudtam állni, beszélni, és kívülről semmi elváltozás nem látszott rajtam, és én sem tudtam meghatározni, hogy mi a bajom, mert a tünetek hullámokban jelentkeztek, és néha teljesen elmúltak. Már a betegfelvételre is fél órát kellett várnom. Tehát arra, hogy valaki egyáltalán szóba álljon velem. Fél óra alatt sok minden tud történni. Fél óra alatt meg lehet főzni egy finom ebédet. Fél óra alatt el lehet jutni a Moszkvától az Oktogonra 4-es 6-ossal. Fél óra alatt le lehet futni a lakásomtól Iblába meg vissza. Fél óra alatt bele lehet szeretni egy ismeretlenbe. De fél óra alatt meg is lehet halni...Többször is-gondoltam magamban, miközben az ájulás kerülgetett.

Végre mikor sikerült beszélnem a betegfelvevővel, közöltem vele hogy vagy infarktusom van, vagy nem tudom mi , de szédülök, izzadok és elég rosszul lélegzem. Mondta, hogy jó, felvesz, üljek le és várjak. Most ez komoly, lehet hogy infarktusom van, és várjak??? Igen, mondta szelíden pillogva, amit lehet, hogy megnyugtatásnak szánt, de a szájából előjövő információ az ellenkező irányba terelte a lelkiállapotomat, merthogy pillogás közben azt közölte, hogy az orvosok kint vannak sürgős betegeknél, és a váróban is sokan vannak... Tessék, ilyen az én formám. Már megint megelőzött valaki! Valaki megint résen volt és megelőzött a vészhelyzetével. Kell nekem akkor infarktust kapni amikor más is?

Végül mégis szót fogadtam, és illedelmesen leültem haldokolni. Kényelmesen elhelyezkedtem székemen, mert világossá vált, hogy ha a Sürgősségi Osztályon múlik, agóniám hosszúra nyúlik majd. Néha elsötétült minden, néha izzadtam, néha számot vetettem az életemmel, néha kicsit jobban voltam, és akkor körbenéztem. A többiek kedélyesen diskuráltak, mintha csak egy vasúti váró volna, nem Sürgősségi. Időnként benézett egy ápolónak kinéző valaki, és beüvöltött egy nevet, amire senki sem jelentkezett, olyankor bosszúsan kifordult. Miután ez többször megismétlődött, sötét gyanú férkőzött a lelkembe. Felkászálódtam, kinéztem a folyosóra, kissé arrébbporoszkáltam, és akkor megpillantottam, amitől rettegtem: egy másik hatalmas váró tele betegekkel! Mi van itt ma, ennyi mindenkivel történt baleset? De miért pont akkor, amikor velem?

Később valaki felvilágosított, hogy vasárnap sokkal többen szoktak lenni. Ez volna a vasárnapi passziója egyeseknek a szürke hétköznapok után? Van, aki a tengerpartra megy napozni, van aki egész nap főz a családnak, van aki barkácskodik, és vannak akik a Sürgősségire járnak???? Elismerem, nekem is voltak az életemben olyan vasárnapi ebédek, illetve rokonok, amiktől/akiktől felmerült bennem, hogy inkább elrontom a gyomrom valahogy, nagyobb kaliberű ebédeknél/rokonoknál egy picit elvágom az erem, majd bevisznek a kórházba, és így próbálom elkerülni a biztosan bekövetkező traumát... de végül nem tettem meg! Inkább utólag kezeltem magam csoportterápián: egy jó kis füstös kocsmában hasonszőrű posttraumás barátaimmal.

Több órás várakozás után, amit kétségek, szédelgés, pánikrohamok és az életemre való rátekintés és attól való elbúcsúzás hosszabb-rövidebb fázisai követtek, végre jött egy orvos és elvitt röntgenre. Mihelyst kijöttem onnan, kb 10 másodpercen belül került alám egy tolószék, és további 10 másodperccel később egy oxigénmaszk. Ejha! Begyorsultak! Ezt a részemről újabb pánik követte: vajon mit találtak, hogy több mint 3 óra várakozás után úgy döntöttek, hogy segíteni kell a légzésemet, és jobb, ha tolószék van alattam?

Hamarosan kiderült: légmell. Nem infarktus! Ennek örülni kell!... Vagy nem? Villámgyorsan rákerestem a neten, lehetséges okok, gyógymódok, a légmell különböző válfajai. Egy ideig reménykedtem, hogy megúszom műtét nélkül, de hamar jött egy orvos, és mondta, hogy muszáj lesz elvégezni egy kisebb beavatkozást rajtam, mivel jócskán összeesett a tüdőm. Be kell vezetni egy csövet a tüdőmbe amin kivezetik a légbuborékot ami a tüdő összeesését okozta. Hoppá! Nem volt más hátra, mint egyik barátnőmet megkérni, hogy jöjjön be hozzám a kórházba, mert feltehetőleg bent töltöm az éjszakát. Mivel szerénységem tiltotta, hogy megzavarjam barátaimat a Vasárnapi Szent Strandolás kultikus elvégzésében egy ilyen gyönyörű napsütéses délután, idáig senkinek sem szóltam, de most muszáj volt! Barátnőm, akivel amúgy meg volt beszélve, hogy valamikor a nap folyamán valamelyik strandon találkozunk, rettenetesen megijedt, és millió kérdést feltett, majd mivel velem együtt kezdett lemerülni a telefonom a Sürgősségin eltöltött kimerítő órák után, úgy döntöttem, kikapcsolom... Tartalékoltam az aksit vészhelyzetre... Bár ennél nagyobb vészhelyzetet abban a pillanatban nem tudtam elképzelni, minthogy fél tüdővel lélegzem, és visznek a műtő felé, de mégis... hátha az utolsó kívánságomat vagy mit tudom én, a végakaratomat kell majd a telefonba mondanom, ne azon múljon.

Szóval robogtam a „Sala Operatoria” felé egy ágyon, amit két ápolófiú vitt, és azon szomorkodtam, hogy nincs mellettem senki, egy barát vagy rokon vagy a pasim, nincs aki megszorítsa a kezem vagy bíztató szavakat mondana a beavatkozás előtt, amikor... A liftben az egyik ápoló, aki idáig csak az ágyat húzta és háttal volt nekem, megfordul, és belenéz arcomba: „á hát te vagy az???” ... Ki az aki ilyen lelkesen köszön nekem egy ilyen drámai pillanatban? Nem látom, mert rajta is maszk van... Lehúzza, és nagy mosolyogva meresztgeti rám a szemeit: „így már megismersz?”

Ó hát persze! A szomszéd srác, aki a lakásom melletti ház erkélyéről szokott átintegetni nekem. A nevét nem tudtam, de nagyon helyes srác, gondoltam is, hogy meg kéne ismerni közelebbről... Hát, nem így gondoltam... mármint: a lift az oké... de rögtön az ágyban? ... Nekem ez túl gyors! Idáig csak egyszer történt meg velem, hogy az ágyban mutatkoztam be a pasinak, reggel ... Meg hát épp arra készülnek hogy egy csövet dugjanak a tüdőmbe... Nem ez szerepelt a fantáziámban... Szóval ápoló, nem is tudtam. Álmomban nem gondoltam, hogy így fogunk összeismerkedni... Mindenesetre jelen helyzetben annyira örültem, hogy legalább egy ismerős van mellettem, és nagyon meleg hangon bíztat, és fogja a kezem...

Ez is olyan nagyon szicíliai dolog... Nem lehet úgy sehova se menni, hogy az ember ne botlana ismerősbe... Más esetben még bosszantani is szokott, hogy sietős dolgom lenne, és rendszerint akkor akadok bele a legbőbeszédűbb ismerősömbe...De ezúttal ez most nagyon jólesett a sorstól. Azt hiszem még soha nem örültem ennyire valakinek, akinek a nevét sem tudtam. Még a műtőben is beszélgetett velem, szóval tartott, igyekezett elterelni a figyelmemet, hogy ne izguljak annyira. Az volt az érzésem, hogy egy angyal küldte, az utolsó pillanatban!

Egyszer, régestelen, de régestelen rég, valamikor még az előző évezredben, no persze nem az elején, szòval mindenesetre már a mohácsi vész után, azt mondja nekem egy fiú, ahogy szerelmesen andalogva elhaladunk a Döbrentei tér szépséges platánjai alatt:

-Szegény tér...!

-??? ... Hogy... mi van?

-Hát, hogy milyen rossz lehet ennek a helynek, hogy annyira tele van mások emlékeivel, találkozásokkal, csókokkal, búcsúzással, fájdalommal... én érzem ennek a terhét, rossz lehet ennyi emlékkel élni, amit mások hagytak itt, nem cserélnék szegénnyel.

Különös fiú volt, különös gondolatokkal, annyi bizonyos.

Micsoda badarság, morfondíroztam magamban akkor, hát hogy is lehetne egy térnek lelke. Badarság vagy sem, mégis olykor eszembe jut a különös fiú különös gondolata egy-egy emblematikus helyen. No, ha van tér, ami tele van érzelmekkel, találkozásokkal, búcsúzással, akkor az a légikikötő.

Nekem is jópár emlékem van már különböző repterekről. Ölelések, csókok, könnyek, veszekedés, kibékülés - minden volt. Első alkalommal, mikor Ferihegyet láttam, nem is utaztam voltaképp. Talán május 1. lehetett, és szerintem még az óvodával vittek ki minket, tele volt vörös meg magyar zászlókkal minden, és annyira megragadott, az a végeláthatatlan tér, a nagy kerek kék ég, a hatalmas gépmadarak, az egyenruhás emberek, meg az egésznek a hangulata, hogy mind a mai napig beugrik ez az első kép, valahányszor megpillantom messziről Ferihegy lapos épületét, az ablakból, ahogy száll le a gép. Különös, de mindig az ellentétes szemszögből villan be az emlék. Talán, mert így egyszerre látom a kislányt, aki voltam, aki csodálja a világot, és a világot amit csodál.

Szóval valószínű, hogy ez az első emlék varázsolt el annyira, hogy mind a mai napig imádom a repterek hangulatát, egy külön kis világ, saját élőlényekkel, emberekkel, saját szabályokkal és törvényszerűségekkel. Ma már nem ámuldozom, mint akkor, inkább az apró részletekre ügyelek, az eltérésekre, és persze sokkal rutinosabban mozgok.

Az megvan, ahogy Tom Hanks a Terminal című filmben ottragad egy reptéren? Az ország, ami kiadta az útlevelét és ami a hazája, egy forradalom miatt diplomáciailag megszűnt, így érvényes útiokmány hiányában nem léphet be a célországba, ugyanakkor már arra sincs lehetőség, hogy visszaforduljon, így se ki, se be, a senki földjén ragad-azaz a reptéren. Egy idő után kénytelen teljes mértékben a terminálon berendezkedni, amely az otthonává válik. Reptéri székekből ágyat szerkeszt magának, ahol nyugovóra hajtja fejét, és reggelente pizsamában, papucsban, ásítozva kislattyog a nyilvános mosdóba, és az utazóközönség legnagyobb megrökönyödésére fogat mos, majd megborotválkozik.

Nos, borotválkozni ugyan nem szoktam, de néha már én is így érzem magam a reptéren, mint Tom Hanks. Cataniában megvan a kedvenc mosdóm, ahol nyugodtan megigazíthatom a sminkemet, anélkül, hogy két bőrönd közé szorítanának vagy arcul vágna egy sietős utas retikülje, megvan a kedvenc ruhaboltom, ahol már ismernek, tudom hol a legfinomabb az arancino vagy a pizzaszelet, hol a leggyorsabb a kiszolgálás, és hol helyezkedhetek el kényelmesen, mert a legforgalmasabb időszakban is biztosan találok szabad ülőhelyet. Egyáltalán, ismerem a reptér minden zegét-zugát.

Hanem, legutóbb érdekes dologra lettem figyelmes. Már múltkor is gyanús volt, de most tudatosan készültem. Megfigyelésem igazolására egy kísérletet is kiterveltem. A kinyomtatott beszállókártya mellé olasz személyimet készítettem kezem ügyébe, amely azonban nem jogosít határátlépésre, és ez rá is van írva, míg a magyar útlevelet a táskám zsebébe tettem. Arra voltam kíváncsi, észreveszik-e az ellenőrök, hogy az olasz személyivel nem léphetem át a határt. Ha észreveszik, majd megjátszom, hogy szórakozottságból a másik személyi van nálam, és egy pillanat alatt előrántom a magyar útiokmányt, amivel ugye teljes jogon utazhatok.

Első ellenőrzési pont: a kézipoggyászok ellenőrzése előtti folyosóra való rácsatlakozás. Szép, magas reptéri illetők, ahogy kell. Egymás között tréfálkoznak, és csak a beszállókártyát kérik, rám se hederítenek. Végigtekergőzöm a kígyózó folyosón, óriási tumultus, még egy elhagyott bőrönd is akad, ami ugye sosem kellemes látvány egy reptéren, mindenki hümmög meg elhúzódik tőle, de végül szerencsére gazdája akad, véletlenül ottfelejtette az egyik kanyarban, mindenki megnyugszik. Szép lassan közeledik a második ellenőrzési pont: a bőröndök és a ruházat  átvizsgálása. Régebben mindig igyekeztem kiszasszerolni, melyik a leggyorsabb sor, de hát persze mindig pórul jártam, a mögöttem állók mindig megelőztek végül azzal, hogy egy másik sorba álltak. Ezért mostanában új szempont alapján választom ki, hogy melyik sávba soroljak: ahol a legjobbképű ellenőr áll. Ha netalán besípol a kapu, és muszáj, hogy letaperoljanak, legalább szimpatikus legyen aki hozzámnyúl. Az igaz, hogy már nem szoktam besípolni, mert már semmit nem felejtek a zsebemben és tudom, melyik ékszerem hagyhatom magamon, mert nem jelez be.

Szóval elérkezik a második ellenőrzési pont: a kiszemelt jóképű fiatalember int, hogy vegyem le a cipőm és lépjek át a kapun. Készségesen vetkezem, igen, jövök, szépszemű reptéri illető! Átlibbenek felé a kapun, de semmi sem jelez, nem sípol, erre mondják, hogy, nem volt meg a kémia, semmilyen értelemben, sem köztünk, sem a bőröndben, már hogy nem találtak bombát nálam, ugye, semmi urán vagy hélium, és nincs fúzió. Ez a reptéri illető is csak azt akarja, mind azt akarja, csak a beszállókártyám kéri, micsoda csalódás, nem érdekli az sem, hogy ki vagyok, hogy hívnak, honnan jöttem, nem akar megismerni ... szomorú ez...Már szólítja is a következőt, és rám se ránt, én sem rántom őt magamra, csak veszem a cipőm és eloldalgok... Pedig még le is vetkőztem neki... Ilyenek ezek!

Heveny szerelmi csalódásomban benyomok egy cannolot, majd apró-cseprő ajándékok után nézek. A hátralévő időt azzal töltöm, hogy ezeket begyömöszöljem a bőröndbe, mert azt viszont nagyon szigorúan veszik, hogy csak egy kézipoggyász lehet az embernél.

Harmadik ellenőrzési pont: beszállás. Gondosan megnézik a bőrönd méreteit, hogy megfelel-e a nagy kézipoggyász kritériumaiak, meg hogy ne legyen nálam még egy övtáska sem, mert az akkor borzasztó lenne, és rögtön beparancsolnák a bőröndbe, ...de tiszta vagyok... És megint csak a beszállókártyát kérik. Nemhogy nem veszik észre, hogy az olasz személyivel nem utazhatnék, de el sem kérnek semmilyen személyazonosságot igazoló dokumentumot.

Negyedik ellenőrzési pont: a gépre való tényleges felszállás, régen még itt is elkérték olykor az útlevelet, de ezúttal itt is elmarad.

Megdöbbentő végeredmény: egyszer sem kértek tőlem semmilyen útiokmányt, magyarul simán felszállhatott volna valaki más az én repjegyemmel. Értem én hogy EU meg Schengen, végülis Olaszországból Magyaroszágra repültem, olyan, mintha átvonatoznék vagy buszoznék egyik európai városból a másikba, na de a repülő az mégiscsak más. Vagy nem?

A visszautam is roppant tanulságos volt.

Elég lazára vettem a figurát: szűk egy órával a gép indulása előtt értem ki Ferihegyre. Búcsúzkodás, némi téblábolás, integetés, kanyarodás, megint integetés, ezt többször, majd vetkőzés, pakolás, ellenőrzés-szerencsére minden flottul megy. Visszaveszem a tornacipőt és a dzsekit, és nekivágok a kapum megkeresésének. A18, az utóbbi időben mindig ez, már szerencsére tudom, hogy nincs túl messze, de nincs is közel. A monitoron az áll, hogy „boarding” vagyis már elkezdték az utasok beszállítását, hoppá, kicsit ellazáskodtam az érkezést, a búcsúzkodást, miegymást, kezd kicsit késő lenni.

Viszont most jut eszembe, hogy egy barátnőm édes pirospaprikát kért. A beszállókártyán az áll, hogy harmincöt perccel a repülőgép indulása előtt van kapuzárás. Tehát még van 10 percem, hogy odaérjek a kapuhoz. Az sima ügy, de azért igyekeznem kell. Kiválasztom a boltot. Elkezdek válogatni. Ez csípős. Ennek béna a csomagolása. Ez túl nagy. Amaz túl kicsi... vajon hány percem van még?... Végre választok... Mennyi az idő? A negyvedik percben vagyok, és még fizetni is kell... Felpillantok a monitorra. Ijesztően villog, hogy boarding... nehogy ittragadjak! ... Gyorsan beállok a pénztárnál a sorba...Előttem páran állnak, gyorsan lemegy a sor, fizetek.

Usgyi... A monitoron az áll, hogy „Utolsó hívás!” Te jó ég. Kapuzárási pánik! Más is lohol mellettem. Végül odaérek, kedvesen mosolyog egy reptéri illető, elveszi a beszállókártyám, és akkor látom megkönnyebbülve, hogy nem is én vagyok az utolsó. Mostmár megnyugodva folytatom utamat a repülő felé, és megállapítom magamban, hogy az életben éppúgy mint a reptereken, kitolódott a kapuzárási pánik. 10-20 évvel ezelőtt legalább két órával az indulás előtt kint voltunk a reptéren, és rögtön be is csekkoltunk. Jó nagy ráhagyással indultunk el otthonról is, mert mi történik, ha pont dugó van? Így aztán emlékszem, hogy egész délelőttöket/délutánokat rostokoltunk végig a reptéren. Ma viszont ránk van bízva, mikor csekkolunk be, és bizony sokan még az utolsó percben is shoppingolnak.

Ugyanez a jelenség figyelhető meg a nők kapuzárási pánikjával kapcsolatban. Jócskán kitolódott a huszas évektől a 30 as évek felé. Ma már, ha valaki huszonévesen házasodik, szinte korainak számít. A 35 éves kor viszont már késő, hiszen a biológiai óránk meg ketyeg, ugyanúgy mint régen, tudomást sem véve a bekövekezett társadalmi változásokról (nők és férfiak megváltozott szerepe a társadalomban, családok tömeges felbomlása, szingli nők milliói, anyagi lehetőségek, pontosabban lehetetleneségek-ezekre most nem térek ki). Szóval a társadalom megváltozott, de a biológia nem.

A kapuzárási pániknak ez a kitolódása azonban roppant veszélyes ugyebár mind a reptéren, mind a kapcsolatok terén. Könnyen lehet, hogy bezáródik az a bizonyos kapu. Esetemben igaz ugyan, hogy már villogott a beszállásra hívó jel, de én akkor még válogattam. Végül az utolsó hívásra befutottam, valahol a 35. És 40. perc között. És mennyi nő van most éppen 35 és 40 között, akik már nem is válogatnak, csak rohannak fejvesztve, hogy beérjenek az utolsó hívásra!

Én személy szerint 34 voltam, amikor megismerkedtem az exemmel. Nagy szerelem volt, azt hittem, vele becsekkolhatok, mégis vége lett. Ha igazán objektív szeretnék lenni, és mintegy kívülről, részrehajlás nélkül szemlélni a dolgot, ahogy mondani szokták az ufó szemével, hogy helyes ítéletet hozzak, akkor egy igazi görény az a férfi, aki egy harmincas nővel évekig jár, majd bejelenti, közel a 40-hez hogy inkább mégsem akar családot. Egy utolsó tetűláda, gyáva féreg. Csak hogy hűvös és rezignált maradjak. Fő a tárgyilagosság!

A már említett Terminál című filmben Tom Hanks – emberileg teljesen érthető módon – beleszeret a tündökletes szépségű Catherine-Zeta Jones-ba, aki egy légikisasszonyt játszik, és a különös az, hogy épp annyi idős a filmben, mint most én! Decens kis egyenrucijában egy igazi bomba, bár ezzel reptéren nem illik viccelni, de látszik, hogy Tom is szívesen magára szerelné, aztán otthon kioldaná és működésbe hozná. Ám Catherine-Zetácskánknak már megvan a saját bejáratú terroristája, egy nős férfi gyújtja lángra, aki azonban évek óta csak hitegeti és kihasználja. És hiába Tomunk hősiessége, karakánsága, szerelme, elegáns udvarlása, romantikus lelke, végül nem tudja meghódítani a hölgyemény szívét.

Tisztában vagyok vele, hogy ez csak mellékszál, és aki a filmet megnézte, abszolút nem érdekli, hogy mi a légikisasszony sorsa, de értsék meg, Catherine-Zeta a filmben épp annyi idős, mint most én! És lekési Tom Hanks utolsó hívását! Ez tragikus! Így nem maradhat a filmtörténet, hogy szegény nő most már örökké ott bolyong a terminálok között, mert nem hallotta meg az utolsó hívást. Valaki szóljon Spielbergnek, hogy ezt így nem lehet! Írja meg a második részt, amiben mondjuk Tom Hanks pilótává válik, és ismét összehozza őket az élet, aztán együtt röpködnek az idők végezetéig. De legalábbis a nyugdíjig.

Namármost nagy kérdés, hogy az én filmemben mi voltam idáig: rendező, fő- avagy mellékszereplő, de az biztos, hogy nem vagyok elégedett a rendezéssel és egyes szereplőkkel. Kéne egy új casting. Nem akarok ottrekedni egy terminálon, mint Tom Hanks, bár ő végül feltalálta magát a Senki Földjén, és lelkileg gazdagova sikeresen elhagyta azt. Nem akarok Catherine-Zeta sorsára jutni, aki egész életét felhők között repkedve, illúziókat kergetve tölti, és nem hallja meg az utolsó hívást, az igazit. Nem akarom azt sem, hogy újabb lelki terrorista magára szereljen és kénye-kedve szerint működésbe hozzon, vagy eldobjon, amikor akar, aztán nagyot pukkan az egész, és utána marad a nagy semmi. 

 ... Én csak fel akarok szállni a gépemre. Papírok rendben, terminál jó, úticél megvan. Csomagom ugyan súlyos, de azért megfelel az előírásoknak. Vajon már bezárták a kaput? Várom az utolsó hívást. Fel akarok szállni!

Miközben még mindig gyakran kapok olyan kérdéseket, amiből kiderül, hogy az emberek jórésze nem igazán fogadja el, ha honfitársai – akárcsak időlegesen is - más országot választanak lakóhelyül, mint amit amit a gép (Sors) dobott, az is nyilvánvalónak látszik, hogy többnyire ugyanezek az emberek mégiscsak irigykedve faggatnak, hogy milyen itt Szicíliában élni. Már akkora gyakorlatra tettem szert abban, hogy felmérjem, ki miért kíváncsiskodik, hogy már az első kérdés hanghordozásából és/vagy szóhasználatából azonnal kihallom a provokációt, az irigységet, avagy ellenkezőleg: az őszinte érdeklődést, a valódi, egészséges tudásszomjat. Sőt olyan is van, aki vegyes érzelmekkel viseltetik: szeretne ezt-azt tudni, de jobban örülne, ha csupa rosszat hallana, és akkor megnyugodna, hogy jobb neki ott ahol van, hiszen még a csodálatos, napsütötte Szicíliában sem minden fenékig tejfel... akarom mondani: ricotta.

Ilyenkor – többnyire attól függően, hogy az illető kérdezgető mennyire ellenszenves avagy kedves számomra - készségesen kielégítem a fellépő igényt: a természetes kíváncsiságot, vagy éppen az adott frusztrációtól függően az illetőnek azt a vágyát hogy valami rosszat halljon. Egy pillanat alatt közhelyszótárrá is tudok változni, ha azt látom, hogy valakinek ettől lesz könnyebb, és mintegy gombnyomásra elindul a kliséáradat: maffia, Keresztapa, tészta, pizza, hőség, tenger, vulkán - pont úgy ahogy hallani szeretné az illető, és ahogy mindig is hallotta! Ilyenkor beszélgetőpartnerem megkönnyebbülten mosolyog, és hálás, hogy ugyanazt hallja, amit már 100-szor. És én is örülök, hogy segíthettem valakinek eloszlatni attól való félelmét, hogy véletlenül valami újat halljon.

Emellett bizony előfordult az is, hogy sikerült csak rosszat mondanom erről a valójában varázslatos szigetről, csak mert azt láttam valakinek a szemében, hogy most erre vágyik. Hihetetlen, de sikerült! Elhitte, hogy a Mediterráneumnak ez a gyöngyszeme, ez a különböző népek által hőn áhított, mindig hódítástól fenyegetett, görögök, arabok által megénekelt lenyűgöző szépségű sziget egy rossz hely, ahol nem érdemes élni. Nem tudom, hogy csináltam.

Azonban olyan is van, hogy felveszem a kesztyűt, és kíméletlenül ellentámadásba lendülök. Rettentő alamuszivá is tudok válni. Ez akkor fordul elő, amikor például ilyen kérdéssel jön valaki: „Na mesélj, mi újság van maffiózóéknál?”. Vagy: „Mér' is jó az a Szicsília?”. Vagy (nyafka, elnyújtott hangon, selypegve): "Éssz jóóóóóó oooottt?" (Ilyenkor persze apám jut eszembe, aki azt mondaná: "Nem itt hátul kicsit szaggat") Vagy: „Azt hallottam, ezeknek az olasz pasiknak nagyobb a füstje, mint a lángja”... Ezekhez mellé kell képzelni egyfajta lekezelő hanghordozást, amiből kiderül, hogy az illető bár vicceskedni akar, de valójában lenéz engem?, vagy a szicíliai embereket?, vagy mindenkit? – ez már valójában nem is izgat, hanem kőkeményen nekiállok a feladatnak, és leszámolok a fennhéjázó személlyel. Mondom, rettentő alamuszivá válok, finoman kezdem: „Ó, igen, igen, sajnos a maffia egyelőre kiirthatatlan egyes városokból, milyen szerencse, hogy a világ más tájain se bűnszervezet, se korrupció...” Kissé panaszkodom az augusztusi hőségre, majd finoman belendülök, és azzal folytatom, hogy milyen természeti-kulturális-építészeti szépségben gazdag területen jártam legutóbb, és mennyi helyen nem jártam még, ami felfedezésre vár, taglalom egy kissé e helyeken szerzett és még szerzendő kulináris élményeket, végül kitérek arra, hogy tulajdonképpen ha az ember nagyon stresszes vagy valami nem úgy alakult, ahogy szerette volna, milyen megnyugtató tud lenni maga a tudat, hogy olyan közel van a tenger, és az ember leszalad a tengerpartra, leveszi a cipőjét, és miközben a lába a selymes homokba süpped, bokáját gyengéd hullámok nyaldossák, és szemét a ringó bárkákon pihenteti, akkor a gond csak úgy magától oldódik, mint tengerben a só... Nos ilyen fondorlatos előadásokkal tudom lehűteni egy-egy pökhendi alak lenéző megjegyzését.

Ami pedig a füst és láng esetét illeti, olyan érzékletes leírást adok egy-egy tengerparti, naplementés és éjszakába nyúló, pattogó tűz mellett eltöltött romantikus együttlétről, vagy elhagyatott, tengerből kiemelkedő sziklaszirten kezdődő, közeli barlangban színes halak között folytatódó szerelmi évődésről, hogy a Kék lagúna jelenetei ehhez képest egy száraz technikaóra hangulatának felelnek meg, egy esős novemberi napon, a nyolcvanas években (tudom, miről beszélek). És mindezt oly részletgazdagsággal adom elő, hogy nem hagyok kétséget afelől, hogy az említett jeleneteket nem a tévében láttam. Nos, ennyit a füstről meg a lángról, elég hatásos szokott lenni az előadás, mert mire a színes halakhoz érek, általában rendelnek egy felest beszélgetőpartnereim,  akik persze ebben a témában rendre férfiak, jobbára őket feszítik ezek a súlyos kérdések, míg nőtársaim inkább empirikus úton szereznek tudást e téren, azaz nagyon helyesen maguk járnak utána, hogy mi a nagyobb: a füst vagy a láng.

Összefoglalva hát: lehet jót is rosszat is mondani erről a helyről, amit Szicíliának hívnak, és az hogy mit hallunk vagy látunk meg, az tőlünk is függ, és én magam is sokféleképp tudom előadni, amit tudok róla. Azoknak, akiket tényleg őszintén érdekel ez a hely, elmondom, hogy szerintem mi jó benne. Szóval, lássuk, „Mér is jó ez a Szicsília?”

-Há' mer itt a tenger. A tengör, ahogy apámmal emlegettük valahányszor nevetve. De most komolyan. Sok helyen van tenger, de itt tényleg mesés. Az olaszok objektív rangsorolásában Szardínián és Szicíliában a legszebb a tenger. Objektív alatt azt értem, hogy ha egy szardíniait kérdezel akkor persze ott a legszebb, ha egy calabriait akkor Calabriában. Ezért érdemes ilyen témában észak-olaszok véleményére hagyatkozni. Persze. Ott is van tenger, de mégis: nem véletlen, hogy az észak-olaszoknak az az igazi vakáció, amikor útnak indulnak dél felé. És nagyon szeretnek itt Szicíliában nyaralgatni ám! Na szóval, ha ők nyilatkoznak - meg ha én -, akkor itt a legszebb a tenger. Magyar szemszögből kiemelendő, hogy ezen a déli, dél-kelet-szicíliai vidéken, ahol én élek, inkább a homokos tengerpart a jellemző (azt vettem észre, a magyarok nagyobb része ezt preferálja), míg például északon, főleg Palermó környékén a sziklás, de mindkét vidéken találunk ellenpéldákat is.

Ezen a déli vidéken, Ragusa környékén számos gyönyörű strand van, majdnem mind homokos. Punta Secca, Casuzze, Playa Grande, Sampieri, Donnalucata, és a nagy kedvenc: Randello. Ezt azért szeretem mert nagy kiterjedésű, remekül alkalmas joggingolásra is, és általában alig vannak, szóval kényelmesen el lehet férni, néha olyan mintha az egész tenger a tiéd lenne. Turisták egyáltalán nem vetődnek erre, valószínűleg nem tudnak róla, illetve elrettennek attól, hogy itt nincs egy bár sem. Pont ez a jó benne, ettől lesz kicsit vad jellege a dolognak, persze készülni kell napernyővel, szendviccsel, gyümölccsel, vízzel. A strandnak a két végén sziklák is vannak, ahol lehet kicsit búvárkodni, halak után kutakodni. Illetve nagyon jó tellina-lelőhely a Randello. A tellina az egy kagylófajta, ami a homokban búvik meg. Ha eleget gyűjt az ember, akkor egy vacsorára valót össze lehet hozni, ami nagyon finom spaghetti tésztával.

És ezzel áttérhetünk a második okra, ami miatt jó ez a Szicsília: hát mi más lenne, mint a konyha! Azt kell mondjam, igazán szerencsés vagyok, mert ebből a szempontból is jó helyre kerültem. A szicíliai konyha méltán világhírű. És milyen változatos! Az előételek, a főételek, a focacciák, a tengeri herkentyűk, no és az édességek! A ricottának, ennek a fenséges ízű, lágy krémnek a változatos felhasználása, mind sós ételekhez, főételekhez, mind tésztához, no de igazán mennyeivé az édesésségek millió változata válik tőle.

Azon kívül: Szicília valóban nagyon sokrétű. Például ha Szicíliát említem, biztos nem a hó vagy a télisportok jutnak az ember eszébe. Pedig, pedig... Számomra is megdöbbentő, de tény és való, hogy én itt Szicíliában tanultam meg síelni. Méghozzá az Etnán. Sosem felejtem el az első alkalmat, barátokkal mentem, és többször megmutatták, hogy kell elindulni, kanyarodni. Felcsatoltam hát a léceket, elindultam... Még most is él bennem az első mámorító másodpercek emléke: de jó, siklok, siklok, síelek, én síelek, nem is olyan nehéz ez... Siklok, siklok, hopp, elindul lefele, enyhén lejt, fúha, ez egyre gyorsabb... hogy is, hogy is kell... fékezni??? Emlékszem a pillanatra, amikor belémhasított: elfelejtettem megkérdezni, hogy kell fékezni illetve mgállni, de már késő volt, hasítottam a havat, ahogy a gondolat az agyamat, siklottam a lejtőn lefelé, szélsebesen, rettenetesen megijedve, és végül sikítva felborítottam egy öttagú család minden tagját. Örök tanulság volt, és nagyon filozofikus élmény, hogy az ember sose vágjon bele semmibe úgy, hogy elfelejt arról tudakozódni, hogy kell belőle kiszállni.

Amúgy meg a helyiek, mármint akik az Etna körüli településéken élnek, roppant büszkék arra, hogy itt végre lehet hajtani azt a bravúrt, hogy az ember síel, és kb fél órán belül pedig a tengerben lubickol: ennyi kell ahhoz, hogy az ember letekeregjen a szerpentineken. Tudniillik az Etna közel van a tengerhez, ezért ez tényleg egyedülálló élmény, és nem is tudom akad-e párja a világon ennek a jelenségnek. Biztos Dubaiban is lehet, csak ez itt természetes jelenség. Nagy különbség. Ugye.

A tengör mellett még ami szintén érdekes itt, az az embör. A szicsíliai embör. Nem jobbak vagy rosszabbak, de valóban sok mindenben különböznek a magyar embörtől. Az biztos. hogy sokat lehet tőlük tanulni büszkeség terén: olyan büszkék a szülőföldjükre, hogy ha külföldön kérdezik tőlük, olaszok-e, rögtön pontosítanak, sőt helyesbítenek: szicíliai! Egy nap nem tudom hányszor hangzik el a tévében ez a három szó: l'amore della terra, ami annyit tesz: a szülőföld szeretete... Amikor kimondják ezt a pár szót, egy pillanatra mindenki áhítattal elhallgat, a távolba réved és elérzékenyül... Pár másodperc múlva folytatódik a diskurzus, de ez a pár pillanat intenzív, és ha belegondolok ennek a magyar megfelelőjébe, valahogy nem is tudom elképzelni ugyanezt a jelenetet. Valahogy merik megélni ezt a pátoszt, amit nálunk otthon már rég nem lehet. A jó értelemben vett pátosz hatja át megannyi vallási ünnepüket is. Óriási dicsőség például egy kamaszfiúnak kiérdemelni, hogy tagja lehessen annak a csapatnak, amelyik körbe viszi a Szent György szobrot a szent ünnepén. Másik példa: húsvétkor a közeli kisvárosban, Scicliben, amikor nagy várakozás után megjelenik az ünnep egy adott pillanatában a Kisjézus szobra, egyszerre mindenki odarohan, és örvendezve azt kiáltja "Gioia!", ami szó szerint annyit tesz: "Öröm", itt nem is tudom hogy lehetne magyarra fordítani, talán "Boldogság!"-nak. Már hogy ugye Jézus a mi örömünk, boldogságunk, ezt akarja jelenteni, és tényleg szó szerint kiabálják neki, cseppet sem fogják vissza magukat, nyújtják felé a kezüket és örvendeznek. Egyszóval, na, beleélik magukat. Ez egy vallási esemény és az arra éplülő hagyomány egyben. A tény, hogy ugyanúgy fennmaradt, ugyanazzal a szenvedéllyel és átéléssel, mint évszázadokkal ezelőtt, és nem csak néhány 200éves matróna követi, hanem az egész város fiatalostul, mindenestül, az mégiscsak mutat valamit abból a pátoszból, amiről beszéltem, és annyira jellemzi ezt a népet.

Hosszasan lehetne sorolni Szicília természeti szépségeit, a környező kis szigeteket is beleértve, Lampedusa, Pantelleria, Stromboli, Vulcano, Filicudi, Alicudi stb stb, csodás nagyvárosait az ókori, az arab, normann emlékekkel, a hangulatos kisvárosait, annyi itt a természeti és építészeti látnivaló, hogy nem het a végére járni. Vagy ha végére jár az ember, elölről el lehet kezdeni, mert nem lehet megunni.

Hogy itt sem minden fenékig ricotta mint már mondottam, illetve itt is több nap, mint cannolo, arra bizonyságul mindig eszembe jut újságíró barátnőm észrevétele, aki szerint a legnagyobb-legjobb szicíliai írók végül mind máshol kötöttek ki, és dolgoztak és éltek és haltak... Noha büszkén hirdették szicíliai voltjukat, mégiscsak máshol teljesedtek ki...hm ... elgondolkoztató egy ellentmondás... és valahogy ettől az ellentmondástól megint csak bizseregni kezd az agyam, valahol mintha ezt már hallottam volna, Európának egy másik szegletén, olyan, de olyan ismerősen cseng...

Sono passate ben tre settimane da quando é accaduto quello che sto per raccontare. Una piccola storia, o forse sarebbe giusto chiamarlo semplicemente un ricordo, episodio o frammento della mia vita, che però ancora continua a ronzare nella mia testa e farmi riflettere. A volte riappare davanti i miei occhi, all’improvviso come se fosse un sogno particolare, quel tipo di sogno che, dimenticato nel momento in cui suona la sveglia, rispunta durante la giornata nel momento più inaspettato, apparentemente con nessun tipo di collegamento alla realtà attuale, magari al supermercato scegliendo un prodotto o al semaforo aspettando la luce verde, in un momento quotidiano che esalta ancora di più la particolarità del sogno... ecco, proprio cosí ho in mente questo ricordo.

A Pasqua ho lavorato, ma non mi lamento: questo è normalissimo nel settore del turismo. La casa vacanza dove lavoro si trova vicino al Duomo, in una stradina dove non si può salire con la macchina, bisogna lasciarla prima e camminare. Devo dire che anche quando ho fretta mi piacciono questi cinque minuti che per forza devo passare camminando: tra viuzze, scorci, scale, balconi barocchi non solo si arriva al cuore della città, ma si ha la sensazione di entrare in un’altra epoca. In un’epoca in cui tutto era più lento, più naturale, più umano. Allora anche io, mentre cammino lascio la frenesia della giornata e man mano mi trasformo. Succede sempre: in via del Mercato davanti gli archi sto ancora correndo, con mille pensieri e ansie, poi devo girare e salire qualche scala davanti al Piccolo Teatro, guardo il design simbolico, la sedia sopra la porta, comincio a frenarmi un po', poi giro di nuovo verso il Duomo e mi rallento, e già i miei pensieri sono cambiati dall’ansia alla serenitá, guardo intorno, noto piccoli cambiamenti: qua hanno pitturato, lí sono lavori in corso, piante nuove in un cortile, e quando arrivo al punto da dove si vede la cupola del Duomo e si sentono gli uccelli che volano intorno che sembrano invece sempre gli stessi, da secoli, allora a quel punto mi rendo conto che non sto correndo più, non ho più fretta, sto facendo una passeggiata, che quasi sto per dimenticare che non sono un turista. No, al contrario: sono io che aspetto i turisti e devo accoglierli in miglior modo possibile, adattandomi all’ospite in concreto: c’è chi ha fretta e non vede l’ora di uscire, c’è chi invece fa mille domande prima di uscire, e c’è chi fa tutto comodamente, senza fretta e vuole proprio chiacchierare.

Era Sabato di Pasqua e aspettavo ospiti. Una famiglia dall’altra parte della Sicilia. In questo lavoro mi piace molto che non si annoia mai: un check-in non è mai uguale all’altro. O perché succede qualcosa di particolare, o perché all’improvviso bisogna risolvere un problema, o perché le persone che arrivano sono interessanti, insomma: ogni volta aspetto gli ospiti con una certa curiosità e mi domando: questa volta cosa mi porta o chi mi porta la vita?

Devo dire che questa volta già ero in uno stato particolare: esattamente un anno fa, sabato di Pasqua avevo visto vivo l’ultima volta mio padre. L’ indomani mattina, cioè domenica di Pasqua dell’anno scorso mi sono svegliata al pianto disperato di mia madre... esattamente un anno dopo, certo... dolore, pensieri, ricordi... Il ricordo di quell’ultima settimana ... la Settimana Santa più dolorosa della mia vita .... Ogni secondo, ogni gesto, ogni parola di quell’ultima settimana mi é rimasto impresso nella mente per sempre... Tuttavia,  devo ammettere che il dramma è passato... Il lutto no, ma quella sensazione della tragedia, sí. Voglio dire, i sentimenti cosí dolorosi non possono rimanere con la stessa intensità. Li senti, li ricordi, anzi li devi ricordare, ma con più distacco, accarezzandoli con i pensieri. Curarli, proprio come le ferite. Sono ferite, in effetti, ferite dell’anima. La tristezza, il dolore, la delusione, la disperazione, il vuoto, sí ...quel vuoto profondo... Certo che sono ferite... Ma con le lacrime si lavano, si puliscono e con il sale delle lacrime pian piano cominciano a guarire... Con le lacrime, con questo misterioso fenomeno della razza umana, solo ed esclusivamente della razza umana, di cui l’origine non si conosce con certezza, ma secondo alcuni scienziati è una reminiscenza della nostra vita primordiale quando tutta la Terra era coperta dal mare e tutti gli animali erano a mare. Per questo le lacrime sono salate, dicono alcuni scienziati. Non so, ma mi piace questa idea: cosí ognuno di noi porta il mare dentro di sé che ci unisce e allo stesso momento significa la guarigione. Perché il pianto è curativo, liberatorio. E tutti abbiamo questa medicina, regalata da Madre Natura, dal mare.

... Ma tornando al momento della storia: mentre cammino a Ibla verso la casa vacanza, e anche dopo, mentre faccio il solito controllo delle camere mi rendo conto che non sento più quella pesantezza. Cammino e mi sento quasi leggero. Non c’è più quel dolore intenso di un anno fa. O meglio: non è cosí disperato, non è un dolore disperato, ecco. C’è tristezza, melanconia, nostalgia, c’è purtroppo ancora senso di colpa sí, forse quello rimarrà sempre, forse no, ma comunque tutto è più chiaro, più limpido, più sopportabile e in ogni caso: ho la sensazione che tutto cominci ad avere più senso. Tutta la vita, tutte le cose che faccio. Tutte le cose che non faccio. Qualcosa è cambiata sicuramente. Io, sicuramente.

Comunque, sono lí a case vacanze, sentimenti, pensieri misti, e tra una lacrima e l’altra sistemo tutta la struttura. E finalmente arrivano gli ospiti.

Coppia giovane, con bimbi, spiego a loro le cose, camera da letto, bagno, cucina, velocemente, perché vedo che sono stanchi, hanno fame, non vedono l’ora di uscire e mangiare... I bimbi no, altro che stanchezza, corrono, sono ovunque, fanno mille domande, e mentre entro nella seconda stanza e spiego come funziona il telecomando del condizionatore già uno dei bimbi arriva prima di me, più veloce della luce, e si butta direttamente nel letto, e si scoppia da una risata, senza dare ulteriori spiegazioni, ovviamente, come fanno i bimbi. Bellissimo. Non posso fare altro che ridere, mi viene spontaneo, e dimentico cosa stavo dicendo. Non ha importanza, si vede che si sentono già a casa. E questo è la cosa più importante nel nostro lavoro: gli ospiti si sentono a loro agio.

E noto subito una cosa particolare di questa famiglia. Una cosa simpatica, ma devo dire rara. I genitori non li frenano i bimbi, no. Non dicono „piano!” oppure „non correre!”, „non gridare!”, queste frasi inutili e secondo me anche sbagliatissime che però sento spesso dire dai genitori ai figli. Non ho mai visto un bambino senza il bisogno di correre, di gridare, oppure che volesse andare sempre piano e in silenzio. Io sinceramente mi spaventerei di un bambino fatto cosí.

Poi, mentre ci presentiamo, e parliamo un po' con lei, un po' con lui, percepisco un’altra cosa interessante: i genitori hanno lo stesso modo di parlare. Un modo sbrigativo, parlano tutte e due molto veloce, poi finiscono la frase in modo brusco e rimangono immobili, aspettando la mia reazione con lo stesso identico sguardo, un pò stupefatto, come se fossero loro sorpresi da quello che hanno appena detto. Le labbra rimangono aperte, lo stesso modo, con lo stesso angolo di apertura, come per dire: „ora aspetto la tua reazione, ma io già sono pronto a rispondere”. Mani sospese, tutto il corpo immobile, come se vedessi una foto. Tutte e due lo stesso modo. La differenza è solo il rossetto della donna. Allora quando vedo questo fenomeno in una coppia, devo dire che io ...io mi commuovo, ecco. Raramente succede, di solito si manifesta nelle stesse espressioni verbali, oppure stesso modo di ridere, ma cosí con gli stessi gesti, sguardo, postura ancora più raro. Trovo commovente perché immagino che sotto c’è un desiderio profondo di condividere le cose, fino in fondo. Naturalmente questo succede inconsciamente. Quindi ancora più commovente. Loro non sanno quanto sembrano uguali in quei momenti, non fanno in modo razionale, succede in modo istintivo. Forse è anche sbagliato perché vuol dire imitare qualcuno, però io vedo come una cosa tenera: uno dei due aveva cominciato ad imitare l’altro sicuramente per un profondo e istintivo desiderio di armonia, di essere ancora più vicino alla persona amata, di assomigliare, fino a sembrare uguale.  Chissà, nel loro caso, chi dei due? O forse uno ha preso una cosa, l’altro un’altra. Chi potrebbe ormai dirlo? E chissà poi perché? Perché c’è questo desiderio cosí forte di essere uguale all’altra persona fino al punto di imitarla? Cosa hanno vissuto loro due?

Ma non c’è molto tempo per analizzare tutto ciò, vedo che sono stanchi e vogliono uscire, mentre i bimbi corrono, ridono, giocano intorno a noi, quindi li saluto e li lascio liberi. Rimaniamo che ci vedremo l’indomani per il pagamento, cosí poi il terzo giorno cioè quando partono sono tranquilli perché è tutto fatto.

Perfetto. L’indomani, cioè domenica di Pasqua arrivo per l’appuntamento concordato, telefono, risponde lui e mi dice che ancora sono lontano e mi chiede una mezz’oretta scusandosi per il ritardo.

E allora che fare per mezz’ora che poi sicuramente sarà di più conoscendo la difficoltà di gestire il tempo delle famiglie con bambini? I miei piedi cominciano a camminare automaticamente, mentre la mia testa è titubante. Cosa fare, cosa fare con questa mezz’oretta? Mentre che rifletto, lascio qualche palazzo, qualche cortile e alla fine mi trovo davanti al Duomo. Sento la voce degli soliti uccelli, ma stavolta sento anche la voce della campana. Proprio ora inizia una messa. E certo, sono le 18.00...Domenica di Pasqua...Queste „coincidenze”, poi... Il Duomo di San Giorgio... qua siamo stati con mio padre... Visto che il nostro cognome Sangiorgio ci tenevamo a vedere la chiesa e dire una preghiera. Mi ricordo quando siamo venuti qua la prima volta. Un bel ricordo, qualche estate fa. Eravamo sereni, anzi allegri, mi ricordo... Il destino mi porta qua esattamente un anno dopo che ci ha lasciati... Mi commuovo. Seguo la messa, e seguo anche i miei pensieri, sentimenti. Piango. I discepoli erano tristi perché Gesù era morto. E dopo erano sorpresi dalla notizia della sua risurrezione, quasi non ci potevano credere. Erano stupefatti, increduli. „E noi ci crediamo?”-chiede il prete. „Noi ci fidiamo delle parole di Gesù, ci crediamo veramente  nella Vita Eterna?”  Alla fine mi immergo talmente tanto nei miei ricordi, pensieri, sentimenti e nell'analisi della mia fede che quasi dimentico la famigliola alla casa vacanza. Sicuramente sono arrivati nel frattempo.

Infatti quando suono, mi aprono e subito uno dei bimbi si butta fuori, pieno di energia e comincia a correre intorno a noi, poi segue anche l’altro e giocano: spariscono poi riappaiono, ridono, gridano, sono talmente vivaci che fanno proprio un contrasto con la stanchezza visibile dei genitori. Nel frattempo il pagamento è stato effettuato, quindi li saluto e rimaniamo per l’orario dell’indomani mattina: quando intendono di partire, quando arrivo io etc.

L’indomani mattina, cioè il terzo giorno arrivo, prima di suonare cerco di capire se si sono già svegliati, ma immediatamente sento le voci dei bambini. Allora suono, aprono, lei mi dice che sono quasi pronti, già perfetta con il rossetto di color rosso, uguale a quello del primo giorno, alla fine della frase sempre con le labbra leggermente aperte, pronte per dire qualcosa, con lo sguardo sorpreso.

-          -Se avete bisogno di più tempo posso tornare più tardi-dico a lei.

-          -No, no siamo pronti, qualche minuto e usciamo-risponde.

-          -Va bene, allora, per non disturbare, prendo una sedia e mi metto fuori. C’è un sole stupendo oggi.

     Ed é vero, finalmente, dopo qualche giorno di pioggia, vento e tempesta, si vede di nuovo il sole. Mi metto nel cortile con la sedia verso il sole, ma guardo anche dentro, ogni tanto parlo con i genitori o con i bimbi. Escono, entrano, si preparano... E in quel momento, seduta, sotto il sole, tranquilla tranquilla succede una cosa allucinante: a un certo punto, mentre si preparano, vedo entrare nella camera un bambino, poi segue il suo fratello, e poi... poi entra nella camera un terzo bambino... Ma come...? Non erano due i bimbi?

    Ma primo giorno ne ho visti solo due, e anche nella prenotazione mi ricordavo 4 persone... Allora mi sono sbagliata... sicuramente mi ricordavo male di quattro persone e questo mi ha fatto sbagliare nel senso che mi è sfuggito che c’era un terzo figlio. Comunque, sorrido, quanto sono distratta, ma in effetti i bambini erano talmente vivaci che sembravano di più... erano ovunque... ecco perché... erano in tre, non due...Ma poi come hanno dormito? C’erano due letti matrimoniali preparati. Va bene, il più piccolo sicuramente ha dormito con i genitori, spesso fanno cosí gli ospiti da noi. Quasi quasi mi voglio scusare che non ho notato che sono in cinque.

     Poi non lo faccio, ormai non ha importanza, se non si sono lamentati loro. Solamente sorrido in me quanto sono distratta certe volte.

    A un certo punto sento la frase: „dov’é la chiave della macchina?” ...Ecco, ci siamo, penso, ora sono pronti, veramente. Sono stati veloci, e anche nella preparazione molto collaborativi. Senza litigare, senza dare ordini, senza nervosismi vari come si vede in tante famiglie. Collaboravano. Sorprendente! Una famiglia che collabora!

     Escono.

    Esce prima un bambino, poi lei, poi un altro bambino, poi lui, poi... nessuno... cominciamo a salutarci, grazie di tutto, grazie a voi, buon viaggio etc etc, ... il terzo bambino non esce... Cominciano ad allontanarsi... Io imbarazzata, aspetto....sorrido, arrivederci, ancora aspetto, ma non esce il terzo bambino... Lascio aperta la porta.

      Poi già un po più lontano, lei si gira e mi dice che nessuno dei miei ospiti aveva detto prima:

-          -Se per caso abbiamo lasciato qualcosa ci faccia sapere... e sorride.

-          -Cer... certo – quasi non riesco a rispondere.

       Sorrido anche io...

       Ma mi vengono i brividi... mi vengono i brividi!

      Lascio aperta la porta per un bel po'. Non entro per sistemare le camere... Rimango sulla sedia per non so quanto tempo. Guardo la finestra della casa vacanza, guardo il sole, guardo la cupola del Duomo...e ora la porta, di nuovo il sole e la cupola...

      E... tutto qua... storia finita... storia vera. Volevo raccontarla...

      È successo a Pasqua.

Non so... certe volte le parole escono dalle regole, e all'improvviso si ritrovano con altre parole, scambiando esperienze, informazioni, valori, emozioni... e insieme scoprono la verità... così sono uscite queste parole dalla mia testa... Perchè c'è la grammatica, la logica, le regole che funzionano fino a un certo punto...Poi c'è la realtà e prima o poi esce anche la verità più nascosta... 

Coniugazione di un verbo davvero irregolare: essere

Io sono

Tu sei

Lui/lei è

Noi siamo

Voi siete 

Loro sono

Io suono  

Tu senti

Lei stoooooooona

Noi speriamo

Voi sparate

Loro separano

Io so

Di cosa sogni

Ma lei è attenta

Noi aspettavamo

Voi aspirate

Loro tenteranno

Io ti stimolo

Tu mi stimi

Ma lei ci spia

Noi ci specchiamo

Voi peccavate

Loro ci beccavano

Mentre inspiro

E tu respiri

lei aspira

noi ci speravamo

voi ci sparavate

loro mi ispirano

Költő barátommal őgyelegtem a minap a szomszédos kisvárosban, Modicában. Ez jól hangzik, regényesen, sőt amolyan Esti Kornélosan, és még az igazsághoz is közel áll... Barátom tényleg költ, méghozzá jó verseket, szicíliai dialektusban. Többnyire a szerelemről ír, vagy Szicília szeretetéről, ahogy az már lenni szokott a szigetlakó költőkkel. Megszállotan szereti szülőföldjét, és ennek lépten-nyomon hangot ad, sőt öltözködésében is ezt hansúlyozza: tele van hagyományos szicíliai ruhadarabokkal, és gyakran ölt mellénykét, fehér inget, ahogy azt a századelőn tették a férfiak, és előszerettel hord coppolát, azaz kis fekete sityakot, elődei nyomdokában járva, és ahogy azt a maffiózós filmekből oly jól ismerjük.

Ezt persze nem mondom neki, mármint a maffiáról szóló filmeket, mert tudom, hogy mennyire küzd - a maffia mellett – a Szicíliáról szóló közhelyek ellen. Van még egy ruhadarab, amit lelkesen hord: ez egy egyszerű kapucnis pulcsi, de akkora betűkkel van ráírva hogy Sicily, hogy mindig azt nézem, hogy mintha valamelyik betű kilógna, és az érzésem, hogy valamelyik betű le is fog esni, mert nem fér rá az anyagra. Szóval ő nagggyon szicíliai és naggggyon büszke erre. És valóban, neki az anyanyelve is a dialektus, sokakkal ellentétben, akikkel szüleik szándékosan kizárólag olaszul beszélnek születésüktől fogva, mert a dialektus mai napig egyszerre jelent hagyományt, de egyszersmind a műveletlenség, iskolázatlanság jele – attól függően, hogy ki mikor és főleg persze, hogy hogyan használja azt. Nos, költő barátommal nem ezt tették szülei, nem tudni hogy hagyománytiszteletből és jogos büszkeségből, vagy lustaságból és műveletlenségből. Mindenesetre neki a dialektus az anyanyelve, és azon költ... Olyannyira, hogy gyakran improvizál is, egyszercsak elkezd szavalni, és valahogy mindig kijön a ritmus. Mondja, hogy ha olaszul kell írnia, akkor meg kell erőltetni magát, és nem jönnek spontán a szavak. Az eredeti mindig dialektusban fogan meg, aztán lefordítja olaszra, ő maga. Így jelennek meg kötetei, hogy ne csaka helyiek olvashassák. Jó versek, ritmusosak, és érdekesek, eredetiek.

Szóval tényleg ott őgyelegtünk Modicában, igaz nem a minap. Pár hónappal ezelőtt, este volt, hideg, sütött a hold, megvilágította a magas barokk templomokat, palazzokat. Szeretem Modicát, bár nem a kedvenc városom itt a környéken. Szeretem például a nevét. Eredetileg Morica, ami már eleve vicces, mert a mi magyar mórikálás szavunk jut róla eszembe, és az hogy itt mórikálják magukat a moricaiak. De még viccesebb, amikor a helyiek ejtik ki a város nevét, mert ők az „r” hangot alig pörgetik meg a nyelvükkel, inkább elsusogják, és „zs”-nek hangzik: így jön ki az a hangzás, hogy: Morzsika. Mint egy magyar pulikutya neve.

Aztán azért is szeretem „Morzsikát”, mert itt mindig van valami kis élet, koncertek, zenészek, előadások, és van egy csomó kiülős bár. Itt az ember csak elmegy otthonról, útnak indul, és talál magának társaságot. Az emberek is közvetlenebbek, megszólítják egymást, akár ismeretlenül is, tréfálkoznak. Szeretnek beszélgetni. Befogadnak. Nahát ezért szeretem én Morzsikát, és ezért is jöttünk ide.

Ténfergünk, beszélgetünk... Pontosabban...  Barátom barokkos körmondatokban beszél, beszél, csak magáról beszél.  A barokkos körmondatot még megértem, egy ilyen késő barokk építészeti stílusban épült városban, elfogadom, rendben, de hogy csak magáról... Olykor bevet egy-egy provokatívnak szánt kérdést, amit nekem szegez, de ez is csak arra jó, hogy visszaterelje magára a figyelmet: ő tudja, ő megmondta már ezer éve, ő szenzitív, és én tudom-e egyáltalán hogy mit jelent hogy szenzitív, és ő érti az embereket, tudja a legbelsőbb gondolatukat. Na – gondoltam – ezt kipróbálom, és elküldöm a bús fenébe – gondolatban. Nem válaszolt, de egy pillanatra elhallgatott... Majd azt mondta, gyere igyunk valamit. Nem tudom átment-e a gondolat, de úgy tűnt, magába szállt.  Máskor is  láttam, hogy milyen öntelt és egocentrikus, de néha mond érdekeseket is. Olyankor kezdi a magáról szóló műsort leginkább, amikor társaság veszi körül. Kettesben nem ennyire egocentrikus. Igen talán most is az hozta elő belőle a szuperegóját, hogy betértünk egy helyre, ahol mások is voltak, bevonódtak, közönséggé váltak. Ilyenkor a Tigrisre emlékeztet a Micimackóból. Mindenáron a középpontba akar kerülni, és mindent ő tud a legjobban.

Szóval Költő Barátom az a fajta művész, aki annyira el van telve magától és annyira magára koncentrál, hogy ezzel elveszti a lehetőségét, hogy másokat valójában észrevegyen.

Miközben hál’Istennek elment italért, gyorsan körbenéztem, hátha találok ismerőst, aki megválthat sanyarú kényszerhelyzetemből. Hopp, meg is van! Távoli ismerős, keveset beszéltünk, főleg mert ő maga kevésbeszédű. Nem baj, a célra, hogy társaságot váltsak legalább egy kis időre, pont megfelel. Melléfurakszom a tömegben, közben szól az élőzene, valami francia sanzon és argentín tangó fura keverékét adják, de jó. A srác zárkózott típus, felrémlik, hogy hallottam róla, hogy soha sem volt barátnője, vagy talán egyszer régen, de abból annyira rosszul jött ki, hogy azóta nem volt tartós kapcsolata, mintegy 30 éve, viszont akinél csak lehet bepróbálkozik a maga mogorva módján, aztán ha sikerül valakit megkaparintani azt éppoly egykedvűen fogadja, mintha nem, és végül hamarosan rövidre zárja a kapcsolatot – az első közösen elköltött reggeli után, legkésőbb. De nem egy Don Juan típus, nem törekzsik hódításra, csak éppen ha úgy alakul... Szóval nem túl jókat hallottam róla. Üresfejű, egyszerű, igénytelen embernek írták le. Barátja alig van. Most is egyedül ül, kezében borospohár, szórakozottan hallgatja a zenét. Szóba elegyedünk, közben fél szemmel sasolom, hogy hol az én drága jó Költő Barátom, de látom hogy már vígan van: kiselőadást tart saját nagyszerűségéről egy kisebb lánycsapatnak.

Közben megtudom, hogy mivel foglalkozik a srác, régebben ingatlanügynök volt, ma egy biztosítónál dolgozik. Semmi különös. Azon töprengek, hogy vajon tényleg igazak-e a pletykák róla, és hogy tényleg lehet-e hogy valaki ilyen – semmilyen... vagy csak ennyire csalódott, és aztán fölveszi a híres zord külsőt?

Közben igyekszem tiszteletben tartani morconaságát, megvárom a mondatok közti csöndet, nem kotyogok bele, olyankor hallgatjuk a zenét, ettől aztán szépen lassan fölenged. Egyszercsak előveszi a telefonját, és pár szó kíséretében, amúgy mellékesen, ugyanolyan fakó hangon, mint ahogy előbb szólt, azt mondja, mutat nekem valamit... És akkor feltárulnak képei.  A fényképek, amiket készít. Csakúgy, hobbiból.... És ezzel feltárul a lelke is. Teljesen váratlan módon. Szokatlan képek, szokatlan szemszög, tárgyak, tájak, és meglepően sok portré. Közeliek, jól elkapott pillanatban, gyengédek, vagy szenvedélyesek, teli érzelmekkel. Minden képnek van hangulata. Minden kép eredeti a maga módján. Vagy a szemszög, vagy a szín, vagy tényleg mintha csak bevonzaná, váratlan háttérelemek bukkannak fel, amiknek talán ő sem volt tudatában, mikor elkattintotta a gépét. Valószínűleg ez már a fotográfus intuíciója, ami ha nem is tudatosan, de pont az adott pillanatban szólítja cselekvésre a művészt.

Döbbenetes. Ezt a srácot érdeklik az emberek. És meg is tudja mutatni őket. Kíváncsi rájuk. Ez a szürkének kikiáltott, üresfejű, unalmas ügynök.

És akkor két elhatározásra jutottam: inkább leszek egy látszólag szürke, igénytelen, üresfejű „hobbiművész”, aki valójában kíváncsi az emberekre, mint egy befutott, egocentrikus költő, aki jó verseket ír ugyan, de csak magáról tud beszélni, és észre sem veszi már az őt körülvevő embereket.

A másik elhatározás: csináltatok újonnan felfedezett fotográfusommal néhány képet, és felfogadom személyes fotósomnak a blogomhoz. J

A depresszióban az a jó, hogy nem kell semmit csinálni... Nem, nem akarok viccelni ezzel a szörnyű betegséggel. Pont azért merészeltem megereszteni egy poént ezzel kapcsolatban, mert én is a hálójába kerültem... Illetve: nem egészen.

Az életemben bekövetkezett – finoman szólva - kedvezőtlen fordulatok (én gyors egymásutánban jelentkező feldolgozhatatlan sorscsapásoknak  nevezem őket magmaban) hatására valóban nem vagyok valami fényesen. Alvatlanság, testsúlyvesztés, rosszkedv, sőt életundor. Teljes letargia. Étvágytalanság nem gyötör, szerencsére, de lustaság, illetve tehetetlenség igen - tehát fura módon a szervezetem gyakran azért nem jut táplálékhoz, mert nincs erőm elkészíteni azt, illetve a fridzsiderből eljuttatni a tányéromra. Tehát ha lenne valaki aki ezt megtenné helyettem, akkor szívesen belapátolnék mindent. De idáig nem volt, ezért aztán rettenetesen lefogytam. Gyakorlatilag hónapokig csokoládén éltem, ez maradt meg életösztönömből. Ismerőseim ámultan bámulták, ahogy kanalazom a nutellát, meg mindig van nálam majszolni való csoki, hogy lehet hogy mégis csont és bőr vagyok.

Illetve ha vendégségbe hívtak, akkor jóízűen megettem mindent, többször repetáztam és a finnyásabb gyerekek által meghagyott maradékot is szívesen elpusztítottam. Vendéglátóim elégedetten állapították meg a vacsora végeztével egyrészt, hogy megint remeket főztek, hiszen minden elfogyott, másrészt hogy biztos már jobban vagyok, ha ilyen fenenagy étvággyal lakmározom, és már jó úton vagyok a lelki egyensúlyom helyreállításában, és hamarosan bizonyára felszedek majd pár kilót, ha ilyen tempóban dolgozom fel az ételeket.

Nem tudták, hogy épp ellenkezőleg: szemérmetlen dőzsölésem annak a jele, hogy már napok óta nem ettem, amúgy meg hetek óta rendszertelenül, mert nem vagyok képes eljuttatni magam a boltba vagy ha ezt meg is teszem nagynehezen, akkor meg valahogy nem készül el magától az étel, és szakácsom meg nincs.

Na szóval miután már végigjártam a barátaimat és mindenhol feltankoltam egy hétre, arra jutottam, hogy vagy egy szakácsot kéne felfogadnom, vagy egy pszichiáterhez kéne elmennem, különben éhen pusztulok a depressziómtól.

Ez utóbbi mellett döntöttem, nem annyira mert jobban bíztam benne, hanem mégiscsak kevesebbe kerül, mint egy szakács egy életen át. Pszichiáterem egy tüneményes kis filigrán hölgy, akiről lerítt a tapasztalatlanság, és erről az jutott eszembe, hogy „Na ezt megeszem reggelire!” Ami persze nem jó taktika, mert az csak egy reggeli. Így inkább bemutatkoztam, és megismerkedtünk. Szájtátva hallgatta ő is, mint már annyian, kétségkívül néhány szokatlan elemet és nem várt fordulatot tartalmazó élettörténetemet, de még inkább azoknak a módszereknek a sorát, amivel pszichológia címen nekem valaki segíteni próbált. Kognitív pszichológia, kinezológia, mind control, most nem is akarnám itt mindet megemlíteni. Igaz, ezek rövid ideig tartó próbálkozások voltak, mivel minden egyes alkalommal hamar elvesztettem a türelmemet, szóval az a tény, hogy most éppen nyomorultul vagyok, nem feltétlen azt bizonyítja, hogy ezek a módszerek ne működnének, hanem lehet annak is a következménye, hogy nem voltam kitartó a terápiákat illetően – nyugtattam meg legújabb orvosomat, mert láttam, hogy kissé meg van szeppenve.

Ez új volt! Meg volt hökkenve, sőt illetődve! Hohó, ez valami új! Végre nem a szokásos vén róka ült velem szemben, a tapasztalt, minden hájjal megkent és sokat látott pszichiáter, akinek már nem is lehet újat mondani, hanem egy fiatal megszeppent doktornőcske. Rájöttem, hogy a módszerek feléről sem hallott, amit felvonultattam előtte. Dióhéjban elmagyaráztam neki a rajtam próbált módszerek lényegét, majd elkezdtem finoman bíztatni. Persze nem úgy hogy feltűnjön neki, hanem úgy , mintha magamat bíztatnám azzal, hogy talán érdemes lenne egyszer egy terápiát végigcsinálni, és nem fébeszakítani 3-4 hét után.

Arca kisimult, felderült. Elkezdett bizakodni. Szóval így, hogy sikerült lelket öntenem a pszichiáterembe, úgy döntöttem, hogy megérdemel tőlem még egy alkalmat. És elmentem a következő héten is. Akkor is átsegítettem pár nehézségen, amikor próbálta kifejezni magát, de végül én találtam meg hozzá a megfelelő szavakat – hiába, a hosszú évek tapasztalata! És aztán a következő héten is. Mostanra kezd a hölgyemény feloldódni, de vigyáznom kell vele, nagyon érzékeny. Múltkor kissé ingerültebb voltam a kelletténél, mert nem értett valamit amit magyaráztam, és talán érzékelhette a hangtónusom egy fokkal való emelkedését, hirtelen elnémult, visszafojtotta lélegzetét, láttam ahogy összeszorítja, pici, rajzolt, finoman rúzsozott száját, és ijedten vár, hogy mi lesz... Aztán hanghordozásommal érzékeltettem, hogy visszanyertem nyugalmamat, és akkor az ő ajkai ismét résnyire kínyiltak, és szegény doktornőcske lélegzetet vett. Ebből is látszik, hogy még kevés páciense volt, nincs hozzászokva az ilyesmihez.

Pont ezért díjazom annyira azt a bátorságot, amit avval tanúsít, hogy amikor én kérdezek valamit, akkor ő visszakérdez, hogy szerintem mi  a válasz... Ilyenkor meg tudnám fojtani egy kanál vízben, de ezt persze nem mondom neki, hiszen nyilván ez  a dolga, hogy visszakérdezzen. Inkább visszanyerem nyugalmamat, nehogy nagyon megijesszem szegénykét.

Őtőle tudtam meg azt is, hogy nem vagyok depressziós. Hiába hajtogattam neki panaszosan a lehangoló tüneteket az alvászavaroktól az életuntságig, nem hatottam meg. Szerettem volna egy épkézláb diagnózist kicsikarni belőle, az olyan jó amikor az embernek legalább van egy címkéje hogy ez van, ez vagyok, azon el tud indulni, azon el tud mogyorózni, utánanéz az interneten, vagy legalább mások felé tudja definiálni, attól valahogy mindenki különös módon megnyugszik, ha van valamire egy szó, mert azt az illúziót kelti, hogy valami megfogható, körbejárható. De nem. Doktornőcske hajthatatlan. De mondom néha órákig ülök a tévé előtt. Nem, nem! De nincs is bekapcsolva a tévé, úgy ülök előtte órákig! Nem, nem, nem depresszió. Ruhástól szoktam ágyba menni, mert nincs kedvem pizsamát húzni. Ebből látszik, hogy viszont volt erőm felöltözni-mondja ő. Fú, ez ravasz! Hát mi vagyok én? Egy nyavalyás kis border line? Nem lehetnék bipoláris? Nem tudom pontosan mi az, de úgy érzem, passzol hozzám. Végül megkegyelmezett, és azt mondta, hogy ezek valóban depressziós állapotok, amiket leírtam, de én nem vagyok depressziós, mert az állapotok csak ideig-óráig tartanak. Na jó, de így akkor kiegyeztünk.

 Hát így vagyunk mi a pszichiáteremmel, lelkileg támogatjuk, bíztatjuk egymást, nagyon vigyázok a lelki világára, és most együtt fejlődünk.

Mások, ismerősök, rokonok, barátok is igyekeznek segíteni a maguk módján. Kiemelném egy barátnőm jótanácsát, akinek miután mindent a nyakába zúdítottam, az egész fészkes fenés tragédiasorozatot, azt mondta: „Igyál! ... Igyál sokat! Részegedj le ahányszor csak jól esik!”  Ez volt idáig a legjobb tanács. Ez aztán a terápia. Sőt: terá –PIA!!!! Barátnőm kétdiplomás, értelmiségi nő, dolgozik, nem alkoholista. Pont ezért volt olyan hiteles. Benne volt minden megértés és mélység, amit ilyenkor egy barát csak adhat.

A gödörből való kijövetelemben egy másik segítőm is akadt: egy könyv. De ez nem a szokásos módon nyújtott segítséget, legalábbis nem ahogy megszoktuk egy könyvtől. Egy kedves nőrokonomtól kaptam karácsonyra, és a címe nem más, mint „Az élet értelme”. Ejha, ez aztán a merész vállalkozás! Ez a mű nem kevesebbel rukkol elő, mint kb 150 oldalban leírni az élet értelmét? Nem rossz! Rögtön felcsigázott, és elolvastam nőrokonom gyöngybetűkkel írt kedves dedikációját az első lapon. Megható, személyes sorok arról, hogy miért is ajándékozta nekem ezt a könyvet, és további meleghangú, bíztató sorok a jövőt illetően. Szép, kerek, pompás mondatok. Később kiderült, hogy ez volt  az egyetlen összefüggő, értelmes bekezdés az egész könyvben. A mű ugyanis olyan kínosan rossz fordításban íródott, hogy hemzsegett a helyesírási, mondatszerkesztési hibáktól. Néhol az állítmány teljesen hiányzott, vagy rosszabb esetben nem volt összeegyeztetve az alannyal. Egyes szavaknak egész egyszerűen nem láttam értelmét. Illetve nekem kellett megkeresni a szavak és mondatok értelmét. Például rögtön az elején valami „önfejűségről” beszél, ami nem illeszkedik abba a gondolatba. Ez a szó többször felbukkan, és azóta is azon gondolkodom, mi lehetett az eredeti német szó, aminek nem találta helyes megfelelőjét a fordító.

A könyv többek között ilyen mondatokat tartalmaz: „Az embernek két dologra van szüksége: kapcsolatra másokkal és túl akarnak nőni önmagukon”.

„Sorsra érzékeny lények vagyunk” (?????)

„Bizalomkészségünk megzavarható, kívánságaink nyugalmatlanságot, elindulást és megérkezést, megragadást és elengedést – ez a merész alaphangulat tartja ébren a kimondhatatlan iránti vágyat”.

Értik, ugye?

Szóval ilyen mondatok, és miközben így olvastam, rakosgattam, sőt ragoztam: alanyiból tárgyasba vagy vissza, meg keresgettem a szavakat, és próbáltam értelmet adni a mondatoknak, mert valójában érdekelt, hogy mit akart a svájci írónő közölni, rájöttem, hogy ... de hisz ez csodálatos: Az élet értelméről szóló könyv értelmetlen! Ennyire még sosem volt összhangban tartalom és forma! Annyira zagyva ez az egész, mint az élet!

A káoszban nekünk kell megteremteni a Rendet!

Nekünk kell a Sötétségbe elhozni a Világosságot!

És akkor már ujjongva és nevetve olvastam, nem bosszankodva. A mű terapikus, higgyék el! Nekünk, az olvasónak kell kiegészíteni, kijavítani, helyettesíteni, feloldani a mondatokat. Pont mint az életben: nekünk kell kiegészíteni, kijavítani, helyettesíteni, feloldani – bármit. Én magam adok az életemnek értelmet!

Azért, megmondom őszintén, néhány passzust illetően maradtak kételyeim: vajon valóban ezt akarta mondani az írónő?

Na, hát ennyit röviden a terápiáimról.

Utazásaink során két dolog szokott igazi meglepetést okozni: az egyik eset, amikor egy szülőföldünktől különböző helyen valami merőben újat tapasztalunk, valami olyasmit amit még sosem láttunk, amiről még csak sejtelmünk sem volt és nem is álmodtunk, ami a saját kultúránkban megszokottól annyira eltér, hogy ámulatunkban csak annyit tudunk mondani: „jé, ilyen is van?”, vagy „jé, ezt így is lehet?” vagy éppen nevettünkben –már ha a szituáció engedi - szóhoz sem jutunk a meglepetéstől.

Annyira belefeledkezünk a saját kultúránk által belénk ivódott–plántált valóságba, hogy arról egy másik variációt el sem tudunk képzelni- akár azért , mert talán csak lusták vagyunk rá, hogy elképzeljük, akár azért, mert tényleg annyira egyértelműnek tűnik a hazai jelenség, hogy valóban bele sem gondolunk, hogy ez vagy az másképp is lehetne.

Éppen ezért olyan különös, hogy a másik, amin viszont talán még inkább meghökkenünk, amikor a mi kultruánktól és hazánk földrajzi elhelyezkedésétől távol álló országban valami hasonlóba, vagy éppen ugyanolyanba ütközünk... Ilyenkor döbbenten nézünk körül, hogy ez hogy lehet, hogy ilyen messze, ilyen különböző kultúrában ezt így pont ugyanígy...? És miután levegőhöz jutottunk a meglepetéstől, lázasan elkezdünk hadonászva magyarázni bármilyen nyelven – akár kézzel lábbal, hogy a kedves őslakos tudomására hozzunk valamit, ami úgy kezdődik, hogy „nálunk otthon...” Jó esetben együtt örülünk a váratlanul talált közös pontnak a két távoli kultúra között, rosszabb esetben csak bágyadtan néznek ránk, és nem értik a lelkesültségünket egy olyan jelenség fölött ami olyan kézenfekvő, hiszen napnál világosabb, hogy ez másképp nem is lehetne.

Gondoljunk csak bele, ha elmennénk mondjuk Borneó Szigetére, és ott egy kis helyi törzs köszönési formája az volna, hogy mondjuk az ismeretlen előtt bemutatkozásképpen bukfencet hánynak. Meglepődnénk, ugye? Pedig még egy jópofa magyarázatot is adna hozzá a tolmács vagy az idegenvezető, hogy mondjuk a „helyi törzs hitrendszere szerint a bukfenccel kiugranak belőlünk az ártó szellemek, ezért akivel először találkoznak életükben a törzs tagjai, azelőtt bukfencet vetnek, ezzel jelezve hogy nincs bennük rontó szellem és szándék.” Nevetni persze nem mernénk, nehogy udvariatlannak tűnjünk és netalán megbántsuk az idegeneket, de talán még inkább attól való félelmünkben, hogy a tudatlanságunkat viszont egy szintén váratlan ám kevésbé mulatságos gesztussal díjazzák az őslakosok, aminek elképzelését most az olvasóra bíznám...

Na de... Én azt hiszem, az emberi lélek megfejthetetlen ellentmondásosságánal fogva még inkább meglepődnénk, ha a helyi törzs tagjai széles mosollyal és egy barátságos biccentéssel kezüket nyújtanák a bemutatkozáshoz, éppúgy ahogy azt otthon megszoktuk... A szokatlant várjuk, és nem értjük, hogy mi ez az egész, szerintem legtöbbünk sandán körbenézne hogy hol a kandikamera, és azt mormogná, hogy „na már ide is bejöttek az amerikaiak, talán itt is van olaj?”... Ha pedig esetleg még nevetve hátba is veregetne a szívélyes idegen, épp ahogy nálunk szokás, szerintem a legtöbb turista felháborodva követelné vissza a pénzét, azt hangoztatva, hogy csalódott a várakozásában: arról volt szó, hogy itt igazi őslakosok lesznek, és hogy itt minden más.

Persze ez csak elképzelt jelenet, gondolatkísérlet, különben is, az internet és videók világában alig van olyan szeglete a Földnek amit még nem filmeztek le, így aztán előre felkészülve kiiktathatjuk a meglepetést – mégis azt gondolom, hogy az a tény, hogy a künbözőn éppúgy csodálkozunk, mint a hasonlón, számomra azt mutatja, hogy mi emberek szeretünk meglepődni. Szeretjük a csodát. Csodálkozunk, amikor különbözőre lelünk, és csodálkozunk, amikor hasonlóra.

Nos, Szicília bőven szolgáltat meglepetést, főleg az előbbi értelemben: Szicília nagyon más. Hogy mitől más? Ó hát mindentől. Magyarországtól, Európától, az egész világtól, és aki hallott az olaszok közti észak-dél ellentétről, az nyilván tudja, hogy Olaszország többi részétől is. Szicíliában más az időjárás, a fények, az épületek, az emberek, az arcvonások, a tájak, a tenger, mások az állatok, a növények, a szagok, a szokások, a preferenciák, máshogy szórakoznak az emberek és másképpen vígasztalnak. Máson nevetnek. Máshogy hazudnak ugyanazért, és másért hazudnak ugyanúgy, mint mi. Persze mások az ételek, de az étkészlet is! Itt más a szél is, mindig hoz valamit, szagot, port, ködöt vagy esőt magával, sohasem kisöpör, hanem mindig jelentkezik valamivel. Más az ízlés, mások az értékek, a tárgyak, és arra máshogy néznek tulajdonosaik és a többi szemlélő... Máshogy, nagyon máshogy telik az idő... És amikor már mindent számbevettél, és tapasztaltad, hogy minden élő és élettelen más, felnézel valami ismerősért fohászkodva az égre, és reménykedsz, hátha az legalább ugyanaz a kék - és látod hogy más... Mások a színei, a Nap nagyobb, és olyan fordulatos és mondhatni színpadias naplementéket mint itt nyáron szinte minden nap, sehol másutt nem látsz.

No és amikor végigzongoráztál mindent, és már megint egyedül nevettél végig egy filmet egy tömött moziban, és már tudod, hogy mikor felgyúl a villany a szünetben (mert itt az is van-mindig!) mindenki rádbámul majd, hogy ki ez a félnótás aki akkor nevet amikor senki más, akkor rájössz, hogy te vagy a más, nem ők. Hogy így is lehet. Hogy onnan nézve te vagy aki különbözöl. Más vagy: magas, furcsa és egzotikus. Érdekesen öltözködsz, más a bőrszíned és a hajad, feltűnő és egyéni vagy. És hirtelen nem csak különösnek, hanem különlegesnek is érzed magad. Mikor erre rádöbbensz úgy igazán, akkor bizony elidőzöl ebben a különleges státuszban, talán még rá is játszol kicsit: veszel még egy hóbortos kalapot a másik mellé, hazai zenéket hallgatsz és posztolsz, és jó kis csípős pörkölttel és nokedlivel várod a vacsoravendégeket, hadd tudják meg mi a magyarok istene!

Miután ebben az állapotban eleget időztél, egy fehérszínű, kissé párás délután a tenger előtt bambulva, miközben a sirokkó fújja az arcodból a hajadat, na akkor, de csakis akkor és egy pillanattal sem előbb rájössz egy következő dologra: hogy ha innen nézve így és te, onnan nézve meg amúgy és ők, szóval ha minden ilyen nézőpontfüggő, akkor ez mégis valamiféle titkos egybetartozás lehet. Vagy az is. És igen, mást esznek máshogy és máskor, de imáááááádnak enni. Éppúgy, mint te! Vagyis én, én én ! Én imádok enni, és annyira mint én, talán csak a szicíliaiak szeretnek és tudnak enni. Néha könnyűt és egyszerűt kis fehér borral, hogy aztán lehessen csobbanni a tengerben, máskor meg hosszan, több fogással, kipukkadásig. Valóban, mást találnak viccesnek. De nevetnek! Másképpen vígasztalnak, de legalább vígasztalnak!

És igen, a dialektusuk, ez a gurgulázó, ritmusos és különös egyveleg, ez a bámulatos gazdagság és kifejező erő éppúgy utánozhatatlan mint a mi nyelvünk, és azonnal megérezni, ha valaki nem ide született, mint ahogy mi kihalljuk pillanatokon belül ha valaki tanulta a magyart és nem beleszületett. És erre éppúgy büszkén mosolyognak, mint mi magyarok, valami nem teljesen világos okból, talán mint akik birtokában vannak egy ősi titoknak ami apáról fiúra száll, és amit csak a beavatottak tudhatnak, azok a kiváltságosok, akiknek a sors szerencséje folytán ez lehet az anyanyelvük, mert itt ezen a helyen születtek.

És nincs igazunk? Nekik is, nekünk is?

Ez az egyik kedvenc képem, ami a flamencoval kapcsolatban valaha készült rólam. Igaz, nem friss, két éve készült talán, de hangulatában tükrözi a mostani időszakot. Nyár van, hőség, és a tengerparton egy elhagyott lokálban gyakorlunk, mert jó a padlózata, jól szól rajta a flamencocipő.

Úgy hívták a helyet, hogy Titanic. A baloldali vagyok én, nem valami flamencohoz illő öltözetben, miniszoknyában, nagyon zűrös időszak volt, emlékszem nem sokkal előtte érkeztem vissza magyarországról, szakítás után, talán még a bőröndből sem pakoltam ki, csak felvettem amit találtam, és mentem flamencora, a tengerpartra. Klassz volt.

A botok azért vannak nálunk, mert egy különleges darabot próbáltunk, normann hódítókat játszottunk el egy színdarabban, ahol a botok segítségével még hangsúlyosabbá vált a ritmus amit táncoltuk