C’é ancora domani

 A tavalyi évről szóló, az Olaszországot érintő legfontosabb eseményeket taglaló összegzésekben szinte kivétel nélkül mindig felbukkan egy mozifilm címe is, amit a 2023-as év egyik legnagyobb szenzációjának tartanak. A film több szempontból is számot tarthat a figyelmünkre: az alkotó Paola Cortellesi személye miatt, akit eddig többnyire vigjátékokban játszott szerepekben, szinésznőként ismert a közönség, és ez az első filmje rendezőként; a film körül folyó viták és annak utóélete kapcsán, továbbá az általa szerzett dijak és elképesztő rekordok, no meg persze a műalkotás tartalma és filmes eszközei miatt... de ha csak annyit mondok, hogy tavaly az olaszok által legnézettebb mozifilm lett, olyannyira, hogy a Barbie-filmet is felülmúlta ezen a téren, azt hiszem, már akkor felcsigázom sokak érdeklődését.

A Paola Cortellesi rendezte C’é ancora domani (magyarra „Holnap is van nap”-ként forditották) című film cselekménye arra a történelmi eseményre van felfűzve, amikor a nők első alkalommal élhettek szavazati jogukkal Olaszországban, 1946-ban, a második világháború után. A filmen keresztül bepillantást nyerünk egy római család életébe, amiben Delia (a rendezőnő Paola Cortellesi alakítja a főszerepet is) küzd a hétköznapokkal az őt rendszeresen bántalmazó, erőszakos férje, Ivano (Valerio Mastandrea) mellett, akivel három gyermeket nevelnek. Közülük a legnagyobb, a kamaszlány Marcella (Romana Maggiora Vergano) megvetésével sújtja anyját, amiért passzívan mindent eltűr a férjétől. Velük lakik még az após, aki ágyban fekvő beteg és ápolásra szorul, ellenben nem mulasztja el, hogy amikor csak lehet, molesztálja a saját menyét, amire sűrűn van alkalma, hiszen a beteg ellátása „természetesen” szintén Delia feladata a házimunkák, a varrás és egyéb pénzkereső tevékenységek mellett, amiből igyekszik a család megélhetését biztositani.

Egy több fronton harcoló asszony küzdelmeit látjuk tehát a negyvenes évek második felének Olaszországában, és ha emellett még azt is hozzáteszem, hogy a film fekete-fehér, akkor ember legyen a talpán, aki megjósolta volna, hogy ez a film kasszasiker lesz, sőt a 2023-as év legnézettebb filmje és a legnagyobb bevételt hozó filmje is lett.

A filmet a 18. Római Filmfesztiválon mutatták be először, ahol rögtön el is vitt három díjat, a zsűri különdiját és a legjobb első film díját, valamint a közönség díját is. Később a 2024-es év filmje címmel is jutalmazták a Nastri d’argento nevű szemlén.

Már a megjelenés első hétvégéjén (október 26-29 között) elfoglalta az első helyet a nézettség alapján, 1,6 millió eurós bevételt hozva, igy rögtön bezsebelte az első diját azzal, hogy 2023 legtöbb nézőt vonzó alkotása lett.

Január 8-ig bezárólag 34 600 500 euró bevételt termelt és jelenleg 5 061 035 eladott jegynél tart, ezen kívül felkerült arra a top 10-es listára is, amely az Olaszországban valaha volt legnagyobb bevételt hozó filmeket rangsorolja, a 9. helyre pozícionálva magát, és ezzel maga mögé utasította Greta Garwig Barbie-ját, és megelőzte Roberto Benigni Oscar-dijas La vita é bella-ját is, ha pedig csak az olasz produkciókat rangsoroljuk a bevétel alapján, akkor az igen előkelő 5. helyre ért fel.

Ehhez az elképesztő eredményhez még azt is hozzáteszem, hogy eleddig híre-hamva sem volt ezeken a listákon női rendezőnek, sőt a top 50-es rangsorban sem találtam egyetlen női nevet sem a rendezők között, és most ebben az évben bekerült Greta Garwig és Paola Cortellesi neve, a 10. és a 9. hellyel.

Tehát még egyszer, lassan és tagolva: egy színésznő első rendezésében látunk egy fekete-fehér filmet, ami a negyvenes évek Olaszországába röpit, ahol egy asszony gyötrelmes életét látjuk, és ez a film dönti meg úgy a rekordokat, hogy azzal gyakorlatilag filmtörténelmet ír – ez a siker azért több, mint váratlan vagy meglepő, ez már nálam a szenzáció vagy másképpen a döbbenet kategória, aminek mindenképpen érdemes utánajárni.

A film Paola Cortellesi ötlete alapján készült, a forgatókönyvet Furio Andreottivel és Giulia Calendával együtt írták, és bár alapvetően kitalált történetről van szó, a rendezőnő a saját családjában a nagymamájától és dédnagymamájától hallott elbeszélésekből táplálkozott, és azokat szőtte bele a filmbe, aki egyébként részben éppen ezzel indokolja azt a választását, hogy a film teljes egészében fekete-fehér.  Paola Cortellesi ezzel kapcsolatban úgy nyilatkozott, hogy egyrészt az olasz neorelista filmek hangulatát szerette volna megidézni, másrészt pedig a saját képi világát igyekezett átadni, hiszen a dédanyja és nagyanyja által elmesélt történetek, a római helyszinek benne mindig fekete-fehér képekben jelentek meg.

A filmet az olasz és nemzetözi kritikusok is rögtön jól fogadták, és többek között a rendezést, a forgatókönyvet, a kiemelkedő szinészi játékot méltatták, valamint nagyra értékelték, hogy az alkotás a patriarchális kultura, a nők elleni erőszak és a nők jogainak témáját vette górcső alá.

A legtöbb kritikus egyébként egyetért abban, hogy a film egyik legnagyobb erénye, hogy egyensúlyt talál a realitás ábrázolása és a könnyedség, a humor között. Ezalatt azt kell érteni, hogy egyrészt ott van a jelenetekben a bántalmazás, együtt félünk, együtt reszketünk a főszereplővel, amikor érezhetően fenyegetően lép fel a bántalmazó férj, ugyanakkor a kamera megkímél attól, hogy a fizikai erőszakot a maga kegyetlenségében közelről és konkrétan lássuk. Ezzel együtt nem az az érzésünk, hogy elbagatellizálja vagy nem hangsólyozza eléggé az erőszakot, hanem valahogy megtalálja a kényes egyensúlyt aközött, hogy realisztikusan és részletesen ábrázolja a nőket sújtó diszkriminációt az élet szinte minden területén, és aközött, hogy ez egy szórakoztató film maradjon, és fel tudjunk lélegezni a következő pillanatban.

Egyes jelenetekben pedig a humorral oldja föl a nézőben keletkező feszültséget, illetve iróniát csempész be oda, ahova idáig senki nem mert, vagy nem akart, esetleg nem volt képes iróniát vinni, talán attól tartva, hogy ezzel elveszi a nők elleni erőszak ábrázolásának komolyságát, és magára vonja minden művész rémálmát a politically incorrect rettegett vádját.

Pedig Chaplin és Benigni óta tudjuk, hogy a legkegyetlenebb diktátorokat, a legnagyobb szenvedést okozó történelmi eseményeket és a valódi poklot is lehet iróniával ábrázolni, anélkül, hogy ezzel megkérdőjeleznénk azok tragikus voltát.

Azt leszögezhetjük, hogy ez valóban nem egyszerű feladat, és nem is mindenkinek sikerül, de az én értékítélem szerint ez most Paola Cortellesinek sikerült, és az a sejtésem, hogy ez a titka a film minden képzeletet felülmúló sikerének is. Egy apró példa: rögtön a film azzal indít, hogy reggel Delia az ágyban fekvő férjének jó reggelt kiván, mire az se szó, se beszéd lekever neki úgy egy pofont, hogy Delia ennek a pofonnak lendületével – egy hang nélkül - kel fel az ágyból. En ezen hangosan felnevettem – és nem azért, mert a bántalmazást viccesnek találom úgy általában, hanem mert olyan volt a jelenet dinamikája és a váratlansága, hogy spontán felnevettem, no meg persze a benne rejlő irónia, ami ezzel az egyszerű pár másodperces snittel bemutatja, hogy a nők életébe mennyire beépült az elszenvedett erőszak, mennyire mindennapossá vált, ami ellen egy idő után nemhogy nem tiltakoztak (tiltakoznak), de már nem is reagáltak (reagálnak). A nők eleni erőszak egy tragikus tény, amit azonban Cortellesi az irónia eszközével is láttat, szerintem briliánsan, mert mindeközben nem banalizálja el.

Könnyed stílusban a nők elleni erőszakról? Vígjáték formájában? Erre bizony nem sokan vállakoztak idáig, sőt tudtommal senki. Nos, Paola Cortellesinek sikerült a mutatvány.

A közönség ilyen mértékű pozitív fogadtatásába az is belejátszott sokak véleménye szerint, hogy a film tragikus módon egybecsengett Giulia Cecchettin történetével, akit 2023 november 11-én gyilkolt meg a volt barátja.

Ez a femicídium, amely egyébként a tavaly történt 118 hasonló bűncselekmény egyike volt, az egész országot mélyen megrázta, és hatására az olasz városokban tüntetések és különféle megmozdulások kezdődtek, amelyek újból gyújtópontba helyezték a nőket sújtó diszkrimináció és sztereotípiák, valamint a nők elleni erőszak témáját, és politikai szintű intézkedéseket sürgettek ezek mielőbbi megszüntetésére.

Ahogy napról napra derültek ki a részletek a két fiatalról és a gyilkosság körülményekről, valahogy egyre inkább szomorúan rárímelt az éppen november elején a köztudatba robbant filmre. Giulia Cecchetin a diploma megvédésének napján tűnt el, és a volt barátja nem véletlenül azon a napon végzett vele: nem bírta elviselni, hogy Giulia lediplomázik, önálló és ambíciózus, aki szeretne karriert épiteni, dolgozni, a munkájában sikeres lenni. Ezt kellett megakadályoznia, ezért ölte meg 20 késszúrással Giulia Cecchettint.

Tehát arra derült fény fokozatosan, hogy emögött a bűncselekmény mögött pontosan az húzódott meg, ami a film központi témája volt: a patriarchális társadalom, a nemi sztereotipiák, a kártékony és diszkriminativ szerepleosztások, amik a nőt egyetlen lehetséges funkcióban képzelik el, méghozzá a többi családtag kiszolgálásában, és megakadályozzák, hogy az otthoni kereteken kivül bármiféle módon megvalósitsa önmagát. A filmben ugyan a nők szavazati jogának kivívása a történelmi háttér, de nyilvánvaló, hogy a tanuláshoz, a munkához, a pénzügyi önállósághoz való jog, valamint a politikai jogok és az egyenjogúság megszerzése ezen a téren egy tőről fakadnak, és ugyanazok, a patriarchális kulturában gyökerező okok akadályozzák ezek meglétét a nők előtt, aminek egyik szélsőséges példája az, hogy egy nőt a diploma megszerzésének napján öl meg a volt barátja.

Igy történt, hogy Giulia Cecchettin tragédiája és Paola Cortellesi filmje sokunk fejében örökre összefonódott.

A tragédiát követően Campania megye kormányzója kijelentette, hogy szorgalmazza, hogy az iskolákban vegyék tantervbe Paola Cortellesi filmjének megtekintését. Az érzékenyítést célzó kampány el is indult tavaly decemberben, melynek során összesen 600 alkalommal vetítik a filmet középiskolák és felsőoktatási intézmények tanulói, valamint pedagógusok, pszichológusok és szociológusok számára.

A Giulia Cecchettin meggyilkolása után az egész országban szerveződött megemlékezések, felvonulások során gyakori volt, hogy a résztvevők a Cortellesi-film párbeszédeit vagy mondatait idéző transzparensekkel vonultak fel.

Az alkotás különlegességei vagy különcségei közé sorolják azt is, hogy a film egy-egy pontja musical-elemeket tartalmaz, ezt a kritikusok inkább pozitiv hangon értékelték, mert ezt is újszerű filmes eszköznek tekintik, a közönségből viszont sokan ezzel kapcsolatban gyakran nemtetszésüket fejezték ki, mert ettől olyan „amerikai izű” lett, és ezt sokan nem honorálták. Nekem személy szerint tetszettek ezek a rövid elemek, ebben is inkább az iróniát láttam megjelenni.

A szinészek játéka ezzel szemben osztatlan sikert aratott, a sokoldalú Cortellesi Delia szerepében is brillírozik, Valerio Mastandrea a férj szerepében zseniális: kisszerű, bumfordi, kapzsi, önző és kegyetlen, és ezzel együtt szerencsétlen, bizonytalan és esetlen, szóval úgy zongorázza le ugyanannak a személynek a többféle megnyilvánulását, hogy szinte lelép a vászonról, elfelejtjük a kamerát, meg hogy moziban ülünk és ott van előttünk az egész rettenetes karakter. A Delia lányát, Marcellát alakitó Romana Maggiora Vergano pedig kiragyog az egész filmből, egyszer törékeny és riadt, máskor rajongásig szerelmes, megint máskor süt a szeméből a lázadás vagy éppen az anyja iránti megvetés, a százféle érzelem minden rezdülését érezzük. A többi szinész is kitűnően alakit, például Delia barátnőjének szerepét játszó Emanuela Fanelli, vagy Marcella vőlegényét megformáló Francesco Centorame.

Összefoglalva, ha valakit érdekel az olasz kultura, és kiváncsi arra, hogy milyen volt Róma hangulata a negyvenes években vagy esetleg arra, hogy éppen manapság mi foglalkoztatja az olaszokat, milyen témára érzékenyek mostanában, annak is javaslom ezt a filmet. Aki pedig egy klasszul felépitett, izgalmas filmre vágyik, aminek van egy jó sztorija remek szinészek előadásában, és időnként még meg is nevettet, az sem fog csalódni benne.