Azt hittem annak idején, még úgy tizenkét évvel ezelőtt, mikoris először pillantottam meg Szicília szigetét, és először vetettem meg a lábam a földjén azzal az eltökéltséggel és olthatatlan kíváncsisággal, mint annak idején tehették az első görögök, elszántan arra, hogy meghódítsák ezt az ismeretlen és titokzatos vidéket, szóval abban a hiszemben éltem, hogy egyszercsak meg fogom érteni Szicíliát, villámcsapásszerűen vagy valahogy úgy, mint valami megvilágosodás. Hogy egyszercsak be fogom fogni értelmemmel, feltárom minden titkát, teljes terjedelmében átfogom és magaménak tudom, minden kétség és kérdőjel nélkül ...Megérteni Szicíliát...

Megérteni Szicíliát, ez olyasvalami, mint ...

De nem, nem... Nem jön a hasonlat, nem és nem. Szicíliát nem lehet csak úgy megérteni, legalábbis abban a hagyományos értelemben nem, ahogy megfejtünk egy keresztrejtvényt vagy megoldunk egy egyenletet, és kijön egy minden kétséget kizáró megfejtés vagy teljességében megnyugatató eredmény...de talán nem is kell: inkább érezni kell, mint a zenét, beleszagolni a sós levegőjébe, olvadozni a forró napon, aztán beleveszni egy elképesztően vérnarancsszínű naplementébe, beleringani, átvenni a ritmusát, a nagyvárosok gyors lüktetését a nyüzsgő és zajos halpiacokkal, a kisebb települések lassan hömpölygő életét, rácsodálkozni a hegyek közt megbúvó bűvös kis falvak rendületlenségére, évezredeken átívelő varázslatos erejére, érezni a bőrünkön a tenger langyos hullámait, megmászni az Etna holdbéli tájait, megszédülni a magasban a csípősen tiszta levegőtől, és beleborzongani a gondolatba, hogy a talpunk alatt valahol a mélyben szünet nélkül izzik és kitörni kész a forró magma.

Nem, Szicíliát nem megérteni kell, hanem mint egy kissé hisztis, ám gyönyörű dívát, vagy egy elviselhetetlen és extravagáns művészt, csodálni. Csodálni, hogy hogyan viseli el először is önmagát, hogy mennyire önző és kicsinyes, aztán hirtelen nagyvonalú és fatalista, bőkezűen tárja eléd kincseit, csodálni, hogy milyen gazdag és tehetséges, hogy milyen kreatív és hogy milyen gyönyörű. Szeszélyeivel, hibáival, vétkeivel, bűneivel és erényeivel együtt, vagy éppen azokért, csodálni...

Az itteni embereken, ezeken a csodálatosan kiismerhetetlen szigetlakókon, kissé vadóc, manószerű, mesébe illő lényeken is elég nehéz eligazodni, ami azt illeti. Szeretnek vendégül látni, nagyvonalúak és elhalmoznak minden földi jóval, tömzsi kis testtel, kurta lábakon szaporázva nyüzsögnek az ember körül, mint egy szorgalmas szolgahad egy királyi udvarban a nemes vendég körül, roskadozó tálcákon hordva finom étkeket, szívből jövően és megállás nélkül traktálják egymást, magukat, háziállataikat és vendégeiket különféle csemegékkel és mindennel, mi szem-szájnak ingere, ugyanakkor váratlanul és meglepően kapzsik, mohók, pénzsóvárok és  számítók is tudnak lenni. Saját szememmel láttam, hogy egy talpalatnyi föld miatt, aminek vitás volt a területi hovatartozása, képesek akár egész életükben pereskedni a szomszéddal, régi dokumentumok tintával írt, megsárgult lapjait lobogtatva mérgesen, és elvakult kicsinyességükben nem veszik észre, hogy az egész életük úgy telt el, hogy egy köpetnyi terület körül forgott. Több esetben annak voltam fül- vagy szemtanuja, hogy a végeláthatatlan földterülettel rendelkező szomszédok az éj leple alatt újra meg újra áthuzigálták a telekhatárt jelző cölöpöket, mert képtelenek voltak megegyezni egy bokor hovatartozásán.

Amilyen apró termetűek, olyan nagy büszkeség szorult beléjük az ő Szicíliájuk, az ő "a földjük" iránt - ezt mindig így mondják, ekképpen nevezik, mintegy szenvedélyesen átérzik, hangsúlyozzák, hogy "la mia terra", azaz az én földem, vagy kollektíve "la nostra terra" azaz "a mi földünk" -, és ha valamiért el kell utazniuk vagy ne adj'Isten, hosszabb időre el kell költözniük külföldre vagy akár csak az ország északi felére, akkor szivettépően zokognak, mintha örökre száműzöttként kellene eztán már élniük, távol hazájuktól. Imádnak dolgozni pöttömnyi kis házaikban, igyekeznek mindent megoldani a kertben, a házban és a ház körül, anélkül, hogy bármire is külön szakembert hívnának, egyrészt mert ezzel is spórolnak, másrészt pedig önmagukat érzik a leghitelesebb szakértőknek, szinte minden téren, hangyaszorgalommal gyűjtögetnek, kopácsolnak, fúrnak-faragnak, bütykölnek, komoly arccal, fontoskodva járkálnak ki s be piciny ajtajaikon, de ha elfáradnak, ugyanezek az emberek egy csapásra minden eszközt eldobnak a kezükből, és mint akiknek semmi dolga, órákig sütkéreznek fesztelenül a tengerparton, békésen és rezzenéstelenül, mint a gekkók a sziklákon. Szinte szétfolyik körülöttük az idő, de ezt is úgy teszik, úgy teszik a semmit, úgy tudják tenni a semmit, mint senki más: olyan meggyőződéssel, sőt gőggel és eleganciával, szinte elánnal, hogy az embernek kedve támad velük együtt szétfolyni, feloldódni az időben.

Az is olyan érthetetlen elsőre, hogy milyen családcentrikusak, és mégis: alig ismerek olyan családot, ahol ne lenne örökösödési vita, vagy ahol a testvérek, unokatestvérek között ne akadna egy-egy olyan téma, ami igazi vörösposztónak számít, és ami miatt a vasárnapi ebédek alkalmával valóságos hadiállapot alakul ki, vagy - ami még rosszabb - hosszú évekig nem beszélnek egymással a családtagok, sok kis helyi hidegháborúvá alakítva a családi életet.

Felmerül azonnal a kérdés: akkor mégis miért olyan elterjedt nézet az, hogy a szicíliaiknak mindene a család? Nincs itt valami ellentmondás? Vagy ez afféle mendemonda, legenda volna csak?

A vérségi köteléknek valóban mindennél nagyob szerep jut a szicíliai társadalomban, vagy jogosan ébred fel bennünk a gyanú ezek után, hogy akkor ez csak egy ócska közhely?

Nos, igen is meg nem is. Persze tudjuk, hogy minden társadalom a család alapegységére épül föl, ebben önmagában semmi rendkívüli nincs, de miért mondjuk, hogy a szicíliaiaknál a család az első és legfontosabb? Hol a különbség, ha például egy északi nép társadalmával vetjük össze?

Szerintem sokunkban él egy kép, hogy a népes szicíliai család ül az asztal körül, a "mamma", aki egy testes, jóravaló asszonyság, főzi a pastat, időnként elsül a keze, - olyankor kibomlik a kontyba felfűzött haja -, ha valaki a számtalan és rendkívül zajos gyerek közül pimaszkodik vagy kézzel nyúl az ételhez, és főleg, ha előbb, mint hogy apjuk, azaz a derék, munkában megfáradt családfő az asztalhoz ült volna, és hozzálátott volna a jól megérdemelt  táplálkozáshoz. Ugye, hogy tisztán látjuk ezt a fajta, mára már igencsak idejétmúlt családi idillt magunk előtt? 

Nem véletlen! Fényképek, dokumentumfilmek, önéletrajzok, leírások hosszú sora tanúskodik arról, hogy évszázadokon keresztül ebben a képben volt összesűríthető a szicíliai családmodell, míg napjainkra, ha kissé döcögősen is, de elkezdett kialakulni egy újfajta együttélési forma, amiben a nőknek is és a férfiaknak is teljesen másfajta szerep jut, mint amit évezredeken keresztül hagyományoztak át generációról generációra, és amit a fenti kép szimbolizál.

Most anélkül, hogy belemennénk a férfi és női szerepek megváltozásának szerteágazó témakörébe - hiszen ez most túl messzire vinne minket - csak annyit akartam jelezni, hogy valóban létezett ez a családmodell, és hogy ez valóban mélyen beleivódott az emberek lelkébe, tudatába és tudatalattijába egyaránt, ami egyfelől a nőknek és a férfiaknak egyaránt nehézséget okoz, mert még mindig gúzsba kötik őket a sztereotípiák, másfelől viszont az otthon melege és az, hogy együtt a család, és együtt étkeznek, mindmáig egy fontos összetartó erő, végső soron függetlenül attól, hogy a férfi vagy pedig az asszony, esetleg felváltva hol egyik, hol másik főz, és gondoskodik a házbéli teendőkről. A főzés - evés - család fogalmak egymáshoz szorosan tapadó hármasa egy nagyon fontos alapeleme a szicíliai kultúrának, ez az a szentháromság, ami a lelkük mélyén szorosan összefügg, ami összeköti őket, amiben minden szicíliai mélyen és ösztönösen egyetért és mindenen túl hisz, vallási vagy politikai nézeteitől függetlenül, ideológiai meggyőződésen túl, ez bizony az ő közös nevezőjük.

Ezért van az, hogy ha két szicíliai összejön valahol a világ bármely pontján, akkor szicíliai hangulatot  tud teremteni nem csak azzal, hogy főznek, hanem már azzal is, hogy pusztán beszélnek róla. Meg lehet figyelni a jelenséget: ha két szicíliai találkozik külföldön, akkor legfeljebb három percen belül szóba kerül valamilyen szicíliai étel, melyik étel hiányzik a legjobban külföldön, a "tifelétek hogy készítik?", "az én anyukám így csinálta", a "férjem ezt is tesz bele", stb stb...  és miközben erről beszélnek, kialakul egy barátságos, családi hangulat, szinte már ott vannak a konyhában, és gondolatban együtt főznek, vagy ott ülnek az asztal körül és esznek, és képzeletben mi is már ott ülünk velük az asztalnál és vígan lakmározunk, hiszen minket is lelkesen és nagyvonalúan bevonnak a barátságos családi légkörbe...akárhogy is, de a varázslatos szicíliai hangulat a főzés-evés-család szoros összefüggésében születik meg.

Aztán ott van az Etna, a lenyűgöző és fenséges Etna, amit olykor csak "la sua Maestá"-nak, azaz "Őfensége"-ként aposztrofálnak. Meggyőződésem, hogy a jó öreg vulkánnak is köze van ahhoz, hogy milyen különösek itt az emberek...persze, hiszen ezer szállal kötődnek hozzá a megélhetésük, a szabadidejük, a turizmus, a mítoszaik, a hagyományaik, az étkezésük, és még mi minden miatt. De ezen túl, mindig is az volt az érzésem, hogy a karakterüket is befolyásolja a tény, hogy időről időre a házuk, a talpuk alatt megindul a föld... Hogy együttélnek azzal a tudattal, még ha nem is gondolnak rá a nap minden órájában, de a tudatuk mélyén ott motoszkál, hogy a talaj alattuk nem egy szilárd, mozdíthatatlan tömeg, hanem egy nagyonis élő, buzgó, folyton mozgásban lévő és a mélyben fortyogó anyag, ami csak idő kérdése, és bármikor a felszínre törhet, és olyankor csak a szerencsén múlik, hogy nem törve-zúzva mindent, amit odáig felépítettek és ami létük alapját jelenti, otthonokat, iskolákat, templomokat, maguk alá temetve az embereket.

Az volt az előzetes elképzelésem ezzel kapcsolatban, hogy az emberek emiatt robbanékonyak, hirtelen haragúak, szenvedélyesek lesznek. Ez utóbbi igaz is, de sokkal inkább a már boncolgatott életszeretetükben nyilvánul meg a szenvedélyességük, mint abban, hogy milyen magas hőfokon adják elő a gondolataikat vagy az érzelmeiket, avagy milyen vehemensen vitatkoznak, ha vitatkozhatnékjuk van. Amúgy a vitakedvük is sokkal kisebb a hétköznapokban, mint a magyaroknak - tapasztalotom szerint. Valahogy úgy vannak vele, hogy ráhagyják az emberre, ha másként gondolják-látják a dolgokat. Minek vitatkozni? Hiszen olyan még sosem volt, hogy két ember vitatkozott, és mindkettő a másik véleményével tért volna haza - valami ilyesmit látok rajtuk, amikor már sejtem, hogy nem úgy gondolják, ahogy én, de sűrűn bólogatnak, mintha egyetértenének, és közbeszúrnak egy - egy "persze -persze"-ét. Eleinte ettől kicsit úgy éreztem, mintha teljesen ostobának néznének, de aztán rájöttem: ez náluk éppen az udvariasság jele. Ha nem értenek is egyet valakivel, azt vagy nem fejezik ki, vagy csak nagyon finoman körbeírják, amit először is úgy kezdenek, hogy kijelentik, hogy a másiknak igaza van. "Igazad van, igazad van", -ismétlik többször, majd kifejtik, hogy ugyanakkor valaki más, fogalma sincs, hogy ki, de nem ő, esetleg ezt másképp is gondolhatná, egy hipotetikus képzeletbeli, de semmiképp sem jelenlevő harmadik személy.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nincsenek konfliktusaik, hanem azt, hogy a beszélgetéseikbe ezeket nem szeretik belevinni: nem születnek hatalmas viták egy baráti összejövetelen. Nehéz persze ezt általánosan kijelenteni, de mindenesetre én a magyar kulturális batyummal ahhoz voltam hozzászokva, hogy a barátok, ismerősök  nyugodt szívvel ellentmondanak egymásnak, kerek-perec a másik szemébe mondjuk, hogy valamit másképp látunk, és ezen önmagában jobbára nem is sértődünk meg. Sőt, mintha mi magyarok kifejezetten szeretnénk vitatkozni, érvelni, analizálni, erről-arról megvizsgálni a dolgokat, megpróbálni meggyőzni a másikat a saját álláspontunkról. Ez a fajta vitakedv nyomokban sem bukkan fel a szicíliai emberek hétköznapi beszélgetésében, de nem azért, mert mindig mindenki egyetért a másikkal, hanem mert a beszélgetés nem a másik meggyőzésére való, hanem sokkal inkább kedélyes csevegésre.

Ebben az is benne van, hogy a vitázás, a veszekedés egy intim dolog: az emberek a társukkal vagy a testvérükkel veszekednek, de a barátaikkal már nem annyira. Ha a családban komoly nézeteltérésre kerül sor, akkor az hangos vitává vagy veszekedéssé is alakulhat, de ez amolyan intim dolog, ami a családban marad.

Tisztában vagyok vele, hogy Szicília mélyebb megértéséhez nem tudom megkerülni - pedig szeretném - a maffia kérdését is, hiszen itt született meg az a jelenség, majd indult gyalázatos világhódító útjára, amely mind a mai napig behálózza a szigetet, és mérgezi az ittlakók életét. Hogy mennyire volt törvényszerű, hogy éppen ezen a csodálatos, mitikus szigeten szülessen meg maga a fogalom is, és mennyire a szicíliai ember karakterében keresendő a jelenség eredete, vagy éppen ellenkezőleg: különböző körülmények összjátékának véletlenszerű eredménye ez, nos ez fontos kérdés, és mindenképp érdemes a mélyebb boncolgatásra, de mindenesetre két - számomra meghatározó - és egymásnak élesen ellentmondó mondat jut erről eszembe, mindkettő szicíliai embertől származik. Az egyik egy sokat idézett, híressé vált mondat, amely Giovanni Falconetól, a maffiaellenes harc szimbólumától származik: "A maffia egy emberi jelenség, és mint ilyen véges - van eleje és lesz vége is." A másik egy egyszerű hétköznapi ember, egy tanárnő szájából hangzott el spontánul, és meglehetősen önkritikusan egyszer egy baráti beszélgetés során: "A szicíliai embernek a dns - ében van a maffia". Ezen keresztül látható, hogy mit gondolnak maguk a szicíliaiak a maffiáról, és arról, hogy legyőzhető-e. Ez a két végpont: a mártíré, aki tudatosan vállalta a halált is, hogy szembeszálljon a Rosszal, és a hétköznapi ember realitásérzéke és őszinte, ámde lemondó önkritikája: hiszen a Rosszra való hajlandóság bennünk van, szicíliaiakban, belénk van kódolva, vérünkké vált, és nem tudunk tőle megszabadulni.

Legvégül pedig kénytelen vagyok szembesülni azzal a keserű felismeréssel, hogy csak most, amikor elhagyni készülök a szigetet meghatározatlan időre, most fogom fel igazán, hogy mennyi mindent jelent nekem. A varázslatos és mitikus helyeken, különös embereken túl mi mindenre találtam itt rá! Önmagamra, az identitásomra, az értékeimre, a bátorságomra, az önbecsülésemre, nem  várt vagy  éppen régóta áhított kincsekre, amikre egyáltalán nem biztos, hogy  valahol máshol rátaláltam volna, bár ezt már tényszerű bizonyossággal sohasem fogom tudni állítani, hiszen arra a kérdésre sosem tudhatjuk a választ, hogy mi lett volna, ha... 

Persze ha ezek ilyen belső kincsek, akkor magammal is vihetem őket bárhova - próbálom ilyenképpen egyre vígasztalni magam. Mágis úgy sejtem, hogy egy darab, a szívem egy darabja végérvényesen ittmarad belőlem.

Most hogy valószinűleg sokáig nem látom majd a szicíliai napot, a tenger hullámait, a fügekaktuszokat, a tájat behálózó jellegzetes kőfalakat, a dimbes-dombos vidéket az olajfaligetekkel, a távolban pöfékelő Etnát, a barokk homlokzatokat, a cirádás erkélyeket, az apró halpiacokat félreeső kis tengeri öblökben, csak most döbbenek rá igazán, hogy mennyire megszerettem őket, és hogy mennyire a részemmé váltak, elválaszthatatlanul és eloldozhatatlanul belémfonódtak a tájak, az emberek, az ellentmondások, a mítoszok, a tárgyak, az ízek, a szagok, a hangok, az érzetek, a gondolatok.

Sajnos , úgy érzem, közel az idő, amikor megtapasztalom annak a mondásnak az igazságát, miszerint "aki Szicíliába megy, az kétszer sír: egyszer, amikor megérkezik,és egyszer, amikor elhagyja".

Azt nem tudom, hogy valóban igazi, sós könnyek szöknek-e majd a szemembe, vagy csak belülről fog rázni a szomorú, száraz, fojtó, fájdalmas, kétségbeesett, hangtalan zokogás.