A téli "szünidő" alatt nem volt alkalmam hirdetéseket nézni, viszont átgondoltam az eddig gyűjtött tapasztalatokat, és kikristályosodott bennem, melyik az a ház, amelyik a legjobban tetszik. Ezt úgy hívom magamban, hogy Distefano ház, mert a tulajdonost így hívják.

Ez tűnik a legígéretesebbnek, több szempontból is. Először is nagyon jó helyen van, az óvárosnak a város felőli részében, így közel esik tulajdonképpen mindenhez, ami lényeges: főbb látnivalókhoz, templomokhoz, éttermekhez, parkolókhoz. Mégis egy kedves, csendes utcában, ráadásul pazar kilátással. Igazából a lelkem mélyén pont egy ilyen házra vágytam. Maga az épület is szép, elegáns, jó felépítésű. Középen lépcső visz fel az emeletre, ahol jobbról balról egy-egy tágas szoba nyílik. Az erkély a csendes utcára néz, ahol nem járnak autók, az ablakok pedig a szemközti dombra és az óváros házaira. És a tetőt pedig, ami most be van építve, terasznak kéne kialakítani, ahonnan körpanoráma nyílna. 

Szóval ez a kedvencem. Míg Budapesten voltam, folyton erről a házról álmodoztam. Igaz, hogy nem túl nagy, sok szobát nem fogok tudni kiadni, ha én is benne akarok lakni, de olyan tüneményes! És ilyen kilátással biztos, hogy mindig ki fogom tudni adni, ide a vendégek garantáltan menetrendszerűen fognak érkezni, ennek a látványnak nem lehet ellenállni.

Keresés közben egyébként egyre másra bukkanunk olyan eladó házakra, amit a tulajdonos panziónak szánt, és vagy beindította vagy be akarta indítani, de aztán valamiért meggondolta magát. Ez szöget ütött a fejünkbe, és arra jutottunk Francescóval, hogy ezek az ingatlanok olyan részén vannak a városnak, ami valószínűleg nem éppen túristacsalogató. Tehát óvatosnak kell lennünk, hogy nehogy belefussunk valami olyan ingatlanba, ami rossz helyen van, csak azért mert olcsó. Ezt a hibát nem szabad elkövetnünk, amelyet szemmel láthatólag jópáran előttünk nem kerültek el. Az elsőnél még nem fogtam gyanút: hihetőnek találtam azt a verziót, amit a tulaj mondott, miszerint a fiának alakította ki a panziót, de az elment külföldre, ezért akarja most eladni, hiszen neki magának már van munkája.

Én ezt első alkalommal hihetőnek tartottam, és komolyan el is gondolkoztam az ingatlan megvételén, de Francesco már akkor nagyon ingatta a fejét, és azt mondta, hogy egy jól menő üzletet senki sem ad el, hanem megtalálja a módját, hogyan folytassa, még akkor is, ha a fia történetesen külföldre ment hosszú időre, és neki már van munkája. Ha valami jól megy, azt senki nem engedi ki a keze közül - így Francesco.

Aztán hasonló szituációkba ütközve lassan én is beláttam, hogy igaza lehet, és valószínűleg arról van szó, hogy ezek a házak nem jó környéken vannak, nincs kilátásuk, nem esnek közel látnivalókhoz, egyszóval semmi turistacsalogató nincs bennük, egyszerűen csak szépen berendezett házak - minden egyéb vonzerő nélkül.

Ezért aztán most már örülök, hogy azt a házat (igaz az nem is volt panzió), aminek a teteje beázott, viszont párezer euróért hozzám vágták volna az egészet, végül nem fogadtam el. Miközben Pesten voltam, még rámtelefonált az ingatlanügynökség, hogy érdekel-e a dolog, de végül szerencsére nemet mondtam. És nem a tető miatt, mert azt újra lehetett volna csináltatni, hanem éppen a ház elhelyezkedése miatt. Nincs messze a centrumtól de mégsem egy túl megnyerő zóna. 

Na szóval a környék alapvető fontosságú, és erről megbizonyosodhattunk konkrét példák alapján. Egy bed&breakfast sikerénél pedig sorsdöntő lehet. Azt is mondhatnám, kissé nagyképűen, hogy az okos a más kárán tanul... az a kérdés, hogy én okos vagyok-e? Hát, mindenesetre igyekszem az lenni...