Leveszi napszemüvegét, kissé összeráncolt homlokát felénk fordítja, kopaszra nyírt fején fején megcsillan a szicíliai nap fénye, okos szemeivel a távolt fürkészi, és töpreng. Nem csak egy bűntényen, mint ahogy a többi detektívtől megszoktuk a különböző sorozatokban, hanem az emberek furcsaságain, döntésein, a jón és rosszon, a kettő közötti választáson, a hatalom játszmáin, az emberi lét abszurditásán, a saját mestersége paradoxonain, életének feloldhatatlannak tűnő ellentmondásain, az öregedésen, az életen és a halálon, azon, hogy a kettőt csak egy hajszál választja el egymástól, esendőségünkön, törékenységünkön, gyarlóságunkon, egyszerre nevetséges és tragikus végességünkön.

Igen, mindez egyszerre tükröződik Montalbano felügyelő tekintetében. De hogyan lehetséges, hogy ez a filozófiai mélységeket megpendítő, cselekményét tekintve olykor lassan csordogáló sorozat ma vitathatatlanul a legnépszerűbb évek óta Olaszországban, sőt külföldön is komoly sikereket tudhat magáénak? Mivel érte el Alberto Sironi rendező ezt a példa nélkül álló eredményt? Hogyhogy minden egyes alkalommal nézettségi rekordokat dönt, valahányszor a Rai Uno tévécsatorna műsorára tűzi akár egy-egy régi, akár egy újabb keletű évadát, könnyedén maga alá gyűrve bármely más, vele egyszerre futó műsor nézettségi indexét? Hát az emberek tömegeit mégsem csak és kizárólag az akciódús - autósüldözős - robbantgatós - kevés odafigyelést igénylő és minimális gondolkodást sem feltételező műsorokkal, a meztelen testeket mutogató reality showkkal, esetleg vámpírokkal lehet a képernyők elé csalni? Hogy van ez? Mi folyik itt?  Mi ez az egész?

Mi Montalbano titka? - ennek próbáltam utánajárni.

Egyszer megtörtént az, hogy mikor az egyik epizód elején levittem a szemetet, és kinyitottam a kaput, az egész utca a Montalbanotól visszhangzott: mindenki azt nézte. Nem hittem a fülemnek. Olyasmi feeling volt ez, mint mikor a nyolcvanas években ment az Egri csillagok vagy a Fekete Város, és mindenki, egy emberként azt nézte, és az egész lakótelep csak úgy zengett tőle. Ha átmentél a szomszédhoz valamiért, nem maradtál le semmiről: ott is az ment. Az is igaz, hogy csak két csatorna volt, az egyes meg a kettes.  Ez a régi-régi emlék és meghökkentő párhuzam jutott eszembe, ahogy levittem a szemetet, és hallottam, ahogy a Montalbanot alakító Luca Zingaretti jellegzetes hangja ömlik szét az utcán a nyitott ablakokon keresztül, és verődik vissza a falakról. A feltoluló emlékek és a jelenet abszurditásának hatására majdnem felkacagtam, de akkor eszembe jutott, hogy jobb, ha nem teszem, mert még a végén valaki hozzámvágja a papucsát, amiért hangoskodással zavarom a közös mozizást.

Emlékszem arra is, amikor legelőször láttam ezt a sorozatot, sok évvel ezelőtt. Még Firenzében éltem, nem nagyon tudtam olaszul sem, és ahogy a díványon ejtőztünk a lakótársaimmal a tévét bambulva, egyszercsak egyikük felkiáltott: "dehát ez ott van nálunk, nézzétek! Scicli...! Ragusa! Punta Secca...! A móló! A kikötő! "-sorolta ujjongva és maga is hitetlenkedve az akkor még kevesek által ismert, általam pedig sohasem hallott városneveket, gyerekkora helyszíneit.

Még a bátyja kis vitorlását is látni vélte a kikötőben. Aztán elkezdődött az a réges-régi epizód, és mindnyájunkat odaszegezett a tévé elé. Én, aki nem nagyon értettem, hogy miről van szó, a körítésre koncentráltam: a zenére, a  tangóharmonikára, a helyzetkomikumra, a színészek mimikájára, a különböző egyéniségekre, a csodás barokk épületekre, az úttalan utakra, a jellegzetes, fehér kőből emelt falakra az út mentén, az eldugott házakra,a mediterrán növényekre, a tengerre... és le voltam nyűgözve mindettől.

Bizonyára a helyszín is, azaz maga Dél-Szicília is az egyik kulcsa a sorozat minden vetélytársát felülmúló sikerének, azonban ha az egész jelenséget meg akarjuk fejteni, akkor természetesen az írónál kell kezdenünk: annál az Andrea Camillerinél, aki regényeiben kitalálta Salvo Montalbano figuráját, és köré megteremtette azt a különös atmoszférát, ami csakis erre a sorozatra jellemző.

Tehát először is az alapsztori egy kitűnő író tollából született, ez mindennek a kezdete és alapja. A történetszövés, az emberi drámák, a zseniálisna kiötölt karakterek: a középpontban a sokat látott, tapasztalt, ám kissé magányos, és immár öregedő felügyelő, akit - bár igyekszik nem mutatni -, de gyakran gyötörnek kétségek, és rendíthetetelnül mellette álló kollégái és egyben barátai: a mókás Caterella, a szívtipró Mimí, és a fiatal, lelkes Fazio. A 93. életévét betöltött Camilleri természetesen nem csak bűnügyi regényeket írt, hanem sokminden mást is, mégis a legtöbben a Montalbano sorozat miatt ismerik.

A népszerűség megértéséhez vezető másik kulcs érzésem szerint maga a főszereplő, a zseniális színész Luca Zingaretti, aki Montalbanot alakítja. Nemrégiben ünnepelték a sorozat indulásának 20. évfordulóját, és mutattak egy jelenetet az első epizódból. Meglepő volt látni, hogy rögtön az első részben milyen jól megragadta a karaktert, és milyen természetesen játszott el egy rövid, komikus jelenetet a híres Catarellával, akit Angelo Russo alakít briliánsan, és aki azóta szintén mindenki kedvence lett. Talán banálisnak vagy elcsépeltnek is tűnhet a dörzsölt felügyelő és az ügyefogyott kisrendőr figurájának ötlete, az ő szembeállításuk, párbeszédeik, de ezek a színészek tényleg zseniálisan és lehengerlő természetességgel adják elő ezeket a jeleneteket. Elképesztő belegondolni, hogy ők akkor még álmukban nem gondolták, és nem is gondolhatták, hogy ilyen hihetetlen népszerűek lesznek, és 20 évvel később gyakorlatilag inkognitóban mehetnek csak utcára, ha meg akarják kímélni magukat a rajongók vad hadának zaklatásától és folyamatos szelfizésétől. Ők csak odatették magukat, már ott abban az első epizódban, aztán ez lett belőle. De ezt a kultuszt, ezt a népszerűséget senki sem sejthette, ez minden képzeletet felülmúl.

A harmadik kulcsfontosságú elem a helyszín: Szicília. A regényben és a filmben Vigatanak nevezett városkát eredetileg Agrigento környékére álmodta meg a rendező, azonban valami véletlen, talán valami adminisztratív nehézség folytán végül Ragusa provinciában kezdték el a forgatást. És nem bánták meg! A Ragusában, Scicliben, Modicában forgatott részek nemcsak különleges atmoszférát teremtenek, hanem valami olyasmit is hozzátettek a sorozathoz, ami tulajdonképpen Camilleri műveiben eredetileg nem szerepelt, ám azóta mindenki képzeletében már elválaszthatatlanul összeforrt vele és Montalbanoval: ez pedig nem más, mint a különleges, dél-szicíliai későbarokk. Hogy ez milyen valóban egyedi és csodálatos vidék, azt az is mutatja, hogy az ezekben a városokban található épületek olyan sajátságos és egységes stílusjegyekkel bírnak, hogy az UNESCO úgy, ahogy van, az egész környéket felvette a világörökség listájára: Val di Noto egészében a világörökség része lett.

Persze, annál többről is szó van, mint hogy egy különleges építészeti korszak stílusjegyeit hordozó épületek szolgálnak a bűntények és azok felderítésének díszletéül. Érzésem szerint arról is szó van, hogy ez a barokk környezet valamiképp nagyon összhangban van a regények és a sorozat hangulatával és mondanivalójával. A hatalmas templomok, a gyönyörű paloták, a pazar bútorokkal, festményekkel megrakott tágas termek, az elmaradhatatlan tücsökcirepeléstől hangos vidéki kúriák a végeláthatatlan kertek közepén a pompát, a gazdagságot, a hatalmat hirdetik, mellettük a kis girbegurba utcák, toldozott-foldozott házikók, és a rekkenő hőségben is mindig valamin szorgoskodó lakóik pedig a szegénységet és a kiszolgáltatottságot. 

Valahogy itt, ezek között a kontrasztok között közelebb férkőzhetünk a bűncselekmények mozgatórugóihoz, lelki magyarázatához, működési mechanizmáshoz is. Itt érthetővé válik, hogy mit jelent a fényűzés, a hatalomhoz ragaszkodás, az arrogancia, de a kisstílűség, a szűklátókörűség, a sóvárság is. Nem arról van szó tehát, hogy a gazdag mindig bűnös, a szegény ember mindig a jó, ahogy más bűnügyi sorozatokban gyakran látjuk, és szinte az első pár képkocka után tudjuk, hogy a gazdag fickó lesz a gyilkos. 

Az író Camilleri szerencsére nem ilyen sematikusan gondolkozik, és bár művei megmaradnak detektívregényeknek, tehát nem filozófiai eszmefuttatások, hanem jó értelemben vett ponyvák, azért annál mélyebbre ásnak, mint hogy a gazdag a rossz, a szegény meg a jó ember. A bűntények indítéka mindig más és más, az emberi pszichében rejlő mozgatórugók legszélesebb skáláját felvillantva: a pénz utáni sóvárgás, a hatalom iránti olthatatlan vágy, az önzés, a haszonlesés, vagy az emberi kapcsolatok, irigység, féltékenység, birtoklási vágy,  vagy akár a félelem, kisebbégségi komplexus, a harag, a bosszú.

Közben az egészet átlengi egy különös, sejtelmes hangulat. egyfajta időtlenség, zúg a tenger, és Montalbano, akinek a háza a tengerparton van, időnként beleveti magát a habokba, és magányosan úszik egyet, mintha csak egy görög mitologikus alak lenne.

A sejtelmes-különleges atmoszférához még hozzájárul persze a szicíliai maffia jelenléte is, bár ez leginkább csak utalásszerűen van jelen, olyanformán olvadva bele a történetbe, hogy például XY család rátette a kezét valamire, és akkor azt mindenki érti, hogy ez a család nem úgy család, hogy papa-mama-gyerekek, hanem hát ugyebár a másik értelemben, a maga hierarchikus rendjében kialakított szervezet, illegális tevékenységgel, célokkal és módszerekkel.

A másik példa a maffiára való utalásra, amikor kiderül, hogy egy adott bűntény szálai túl magasra vezetnek, ahol már politikusok is érintettek, és olyankor Montalbanót leállítják a felettesei, vagy nagyobb körültekintésre intik,  vagy elveszik tőle az ügyet, mondván, hogy itt ő is megütheti a bokáját, amire persze hősünk rendre felháborodik, epés megjegyzéseket tesz, majd nagy dérrel-dúrral távozik a felettesétől, hiszen mi másra való a bűnüldözés, és mi másra tette volna fel az életét, ha nem arra, hogy akár a legmagasabb köröket is leleplezze, ha éppen a szóban forgó ügy ezt kívánja.

Általában azonban a fősodor nem a maffiáról szól, még csak azt sem mondanám, hogy belengi az egész sorozatot, hanem inkább  olykor-olykor látjuk az árnyékát. Világos, hogy Szicíliáról nem lehet e téma érintése nélkül beszélni, főleg ha bűnügyi sorozatról van szó, máskülönben az a vád érhetné a művet, hogy túlidealizált, hogy elhallgatja az igazságot, hogy hazug. Szó mi szó, maffia - egyelőre -  létezik Szicíliában, és nem lehet egy bűnügyi sorozatot az említése nélkül hitelesen bemutatni, de azt gondolom, ebben is eltalálták a helyes arányokat az alkotók. Nem kerülték meg a témát, mert olykor megjelenik, de a legtöbb bűntény hátterében nem ez áll, ezért is írtam azt, hogy a sorozat tulajdonképpen mélyebbre ás: az emberi lélekben rejlő rosszra, vagy mondjuk úgy, hogy hiányosságokra mutat rá.

Na de álljunk csak meg egy pillanatra. A fentiek alapján úgy tűnhet, hogy ez egy szomorkás, melankólikus hangvételű bűnügyi sorozat, holott nem erről van szó. Tele van olyan jelenetekkel, amik a szicíliai életszeretetet tükrözik, és ebben fő szerepet játszik az evés, a főzés, és minden ami étellel kapcsolatos. Ennek is megvan az olasz kollektív tudatalattiban a gyökere: köztudomású, hogy egész Olaszországban szeretnek enni az emberek, és minden régiónak megvan a maga kulináris hagyománya, de Szicília még erre is rátesz nem is egy, hanem több lapáttal. Szicília mindig is a legfinomabb ételek, a, gazdagon megrakott asztalok, a bőség, a földi javak és tengeri finomságok, a hosszasan elnyúló, kényelmes, többfogásos, mennyei étkezések szimbóluma volt.

Ezért aztán nem csodálkozhatunk, ha Montalbano másik ikonikus póza a merengés vagy a tengerben való úszás mellett az evés. Természetesen van több kedvenc étterme is, ahol persze már várják és a séffel barátságosan és jóízűen kitárgyalják, hogy mi a legfrissebb és legjobb választás aznap. Hősünk gyakran ül be egyedül kedvenc helyei valamelyikére, és látszik, hogy ilyenkor felszabadult és elégedett. Olyan is előfordul, hogy valamelyik kollégájával vagy az adott nyomozással összefüggő más személlyel ül le falatozni, és ilyenkor elmagyarázza az illetőnek, hogy ő evés közben nem beszél, pláne nem munkáról. Ez ebben a kontextusban meg ahogy ő mondja egyáltalán nem tűnik udvariatlanságnak, hanem a teljes odaadásnak és az étel iránti szinte szakrális tiszteletnek a jele. Az illető ilyenkor komoly arckifejezéssel bólint, jelezve, hogy tisztában van azzal, hogy az evés valóban nem tréfadolog, és hogy mélyen egyetért. Majd snitt, és a következő jelenetben azt látjuk, hogy már csak a félig tele borospoharak vannak a szereplők előtt, és hősünk mintegy másik dimenzióból visszejőve rátér a tárgyra.

A szicíliaiság, a finom ételek és az evés ilyen szoros kapcsolatát az igazságügyi orvosszakértő figuráján (őt Marcello Perracchio alakítja) keresztül is megfigyelhetjük, akit a felügyelő rendszerint akkor zavar meg, amint számtalan és bőséges étkezése egyikének hódol, vallásos révületben. Ilyenkor az orvosszakértő persze éktelen haragra gerjed, és csak harapófogóval lehet belőle kihúzni a nyomozáshoz szükséges, áhított információkat, kicsit veszekednek, az orvosszakértő komolyan szapulni kezdi a felügyelőt, akit szintén nem kell félteni, szarkasztikus megjegyzésekkel visszavág, vagy pedig furfangosan már előre készül néhány ricottás cannolóval, hogy azzal lekenyerezze a szakértőt, és így tegye olajozottabbá a beszélgetést.

 Összességében elmondhatjuk, hogy a siker titka többrétegű: nem egy tényező vezetett a sorozat megjósolhatatlan mértékű sikeréhez, hanem több: a jól megírt szöveg Andrea Camilleri jóvoltából, a zseniális főszereplő Luca Zingaretti, a mitikus szicíliai hangulat, megannyi ellenmondásával, de vitán felüli szépségével, plusz egy kis véletlen, aminek köszönhetően Szicíliának egy eddig még az olaszok többségének szemében is ismeretlen, és eddig méltatlanul elhanyagolt vagy mellőzött vidékét ismerhetjük meg.

És hogy ez a kis véletlen mennyire népszerűvé tette ezt a szegletét a szigetnek, arra példa nem csak a számos Moltalbano bár és étterem, és strand, hanem az is, hogy kialakultak zarándokhelyek, ahova a turisták szervezetten és csoportosan látogatnak el: ilyen például a felügyelő lakóhelyeként szereplő tengerparti ház Punta Seccán, a közvetlenül mellette levő kis tér és az előtte húzódó homokos strand, számtalan filmbéli jelenet színtere. Azelőtt alig volt itt turista, most pedig akárhányszor arra járok, mindig tele a tér fagyijukat boldogan nyaló németekkel, franciákkal, spanyolokkal, észak-olaszokkal., akik kifejezetten azért jönnek, hogy felkeressék Montalbano házát, amit egyébként ki is lehet venni horribilis összegekért, mert mindig is panzióként működött, csak most már háromszoros áron.

A másik fontos zarándokhely Scicli, ahol a filmbéli rendőrkapitányság épülete van, illetve Ragusának egyes pontjai, hol több jelenetet is forgattak. Engem Iblában, azaz Ragusa óvárosában gyakran szólítanak meg külföldiek, hogy mutassak "Montalbanos" helyeket, ami szintén mutatja, hogy a sorozat messze földön híres, és tagadhatatlanul hozzájárult a vidék ismertségéhez és turisztkai fellendüléséhez. 

Nem tudom, van-e hasonló példa arra, hogy egy vidék egy csapásra ismertté válik országosan és külföldön is, és ilyen nagy számú turistát vonzzon és gyakorlatilag fellendítse a gazdaságot is, csak és kizárólag egy sorozat hatására Amin persze a helyiek egyike másika meg is van sértődve, hiszen a tenger eddig is gyönyörű volt errefelé, a barokk eddig is barokk volt, és eddig is mind a 10 ujját megnyalta mindenki, aki az ő főztjükből evett. Egyesek kifejezetten bosszankodnak, hogy már mindent Montalbanonak hívnak, Montalbano étterem, Montalbano arancinója, Montalbano strandja, holott például ez utóbbinak van "rendes neve"- mondják felháborodottan, hiszen ez mindig is Punta Secca volt. 

Hát így.

Egyébként Andrea Camilleri sem egyértelműen örül, amikor Montalbano atyjaként aposztrofálják. Saját megfogalmazásában egyszerre szereti és ha nem is gyűlöli Montalbanót, de irritálja, és igyekszik tőle megszabadulni. Hiszen annyi minden más regényt és forgatókönyet is írt, amiben szintén megcsillan a mesélőkedve, az emberismerete, a humora, a nyelvi leleményei, a fantáziája, a kreativitása. 

Sajnos pár héttel ezelőtt kórházba szállították sokunk kedvenc íróját, és hetekig nem szivárgott ki semmilyen hír az állapotáról. Én személy szerint lélegzet visszafojtva vártam, hogy valaki nyilatkozzon róla, és szívből reméltem, hogy még viszontlátom a képernyőn is, ahogy jellegzetes, komótos, veretes stílusában bevezetőt mond az új és újabb Montalbano epizódok elé... azonban az imént kaptam a hírt, hogy sajnos Andrea Camilleri már nincs köztünk... Nagyon nehéz most szavakat találni, borzasztóan fog hiányozni.