C’é ancora domani

 A tavalyi évről szóló, az Olaszországot érintő legfontosabb eseményeket taglaló összegzésekben szinte kivétel nélkül mindig felbukkan egy mozifilm címe is, amit a 2023-as év egyik legnagyobb szenzációjának tartanak. A film több szempontból is számot tarthat a figyelmünkre: az alkotó Paola Cortellesi személye miatt, akit eddig többnyire vigjátékokban játszott szerepekben, szinésznőként ismert a közönség, és ez az első filmje rendezőként; a film körül folyó viták és annak utóélete kapcsán, továbbá az általa szerzett dijak és elképesztő rekordok, no meg persze a műalkotás tartalma és filmes eszközei miatt... de ha csak annyit mondok, hogy tavaly az olaszok által legnézettebb mozifilm lett, olyannyira, hogy a Barbie-filmet is felülmúlta ezen a téren, azt hiszem, már akkor felcsigázom sokak érdeklődését.

A Paola Cortellesi rendezte C’é ancora domani (magyarra „Holnap is van nap”-ként forditották) című film cselekménye arra a történelmi eseményre van felfűzve, amikor a nők első alkalommal élhettek szavazati jogukkal Olaszországban, 1946-ban, a második világháború után. A filmen keresztül bepillantást nyerünk egy római család életébe, amiben Delia (a rendezőnő Paola Cortellesi alakítja a főszerepet is) küzd a hétköznapokkal az őt rendszeresen bántalmazó, erőszakos férje, Ivano (Valerio Mastandrea) mellett, akivel három gyermeket nevelnek. Közülük a legnagyobb, a kamaszlány Marcella (Romana Maggiora Vergano) megvetésével sújtja anyját, amiért passzívan mindent eltűr a férjétől. Velük lakik még az após, aki ágyban fekvő beteg és ápolásra szorul, ellenben nem mulasztja el, hogy amikor csak lehet, molesztálja a saját menyét, amire sűrűn van alkalma, hiszen a beteg ellátása „természetesen” szintén Delia feladata a házimunkák, a varrás és egyéb pénzkereső tevékenységek mellett, amiből igyekszik a család megélhetését biztositani.

Egy több fronton harcoló asszony küzdelmeit látjuk tehát a negyvenes évek második felének Olaszországában, és ha emellett még azt is hozzáteszem, hogy a film fekete-fehér, akkor ember legyen a talpán, aki megjósolta volna, hogy ez a film kasszasiker lesz, sőt a 2023-as év legnézettebb filmje és a legnagyobb bevételt hozó filmje is lett.

A filmet a 18. Római Filmfesztiválon mutatták be először, ahol rögtön el is vitt három díjat, a zsűri különdiját és a legjobb első film díját, valamint a közönség díját is. Később a 2024-es év filmje címmel is jutalmazták a Nastri d’argento nevű szemlén.

Már a megjelenés első hétvégéjén (október 26-29 között) elfoglalta az első helyet a nézettség alapján, 1,6 millió eurós bevételt hozva, igy rögtön bezsebelte az első diját azzal, hogy 2023 legtöbb nézőt vonzó alkotása lett.

Január 8-ig bezárólag 34 600 500 euró bevételt termelt és jelenleg 5 061 035 eladott jegynél tart, ezen kívül felkerült arra a top 10-es listára is, amely az Olaszországban valaha volt legnagyobb bevételt hozó filmeket rangsorolja, a 9. helyre pozícionálva magát, és ezzel maga mögé utasította Greta Garwig Barbie-ját, és megelőzte Roberto Benigni Oscar-dijas La vita é bella-ját is, ha pedig csak az olasz produkciókat rangsoroljuk a bevétel alapján, akkor az igen előkelő 5. helyre ért fel.

Ehhez az elképesztő eredményhez még azt is hozzáteszem, hogy eleddig híre-hamva sem volt ezeken a listákon női rendezőnek, sőt a top 50-es rangsorban sem találtam egyetlen női nevet sem a rendezők között, és most ebben az évben bekerült Greta Garwig és Paola Cortellesi neve, a 10. és a 9. hellyel.

Tehát még egyszer, lassan és tagolva: egy színésznő első rendezésében látunk egy fekete-fehér filmet, ami a negyvenes évek Olaszországába röpit, ahol egy asszony gyötrelmes életét látjuk, és ez a film dönti meg úgy a rekordokat, hogy azzal gyakorlatilag filmtörténelmet ír – ez a siker azért több, mint váratlan vagy meglepő, ez már nálam a szenzáció vagy másképpen a döbbenet kategória, aminek mindenképpen érdemes utánajárni.

A film Paola Cortellesi ötlete alapján készült, a forgatókönyvet Furio Andreottivel és Giulia Calendával együtt írták, és bár alapvetően kitalált történetről van szó, a rendezőnő a saját családjában a nagymamájától és dédnagymamájától hallott elbeszélésekből táplálkozott, és azokat szőtte bele a filmbe, aki egyébként részben éppen ezzel indokolja azt a választását, hogy a film teljes egészében fekete-fehér.  Paola Cortellesi ezzel kapcsolatban úgy nyilatkozott, hogy egyrészt az olasz neorelista filmek hangulatát szerette volna megidézni, másrészt pedig a saját képi világát igyekezett átadni, hiszen a dédanyja és nagyanyja által elmesélt történetek, a római helyszinek benne mindig fekete-fehér képekben jelentek meg.

A filmet az olasz és nemzetözi kritikusok is rögtön jól fogadták, és többek között a rendezést, a forgatókönyvet, a kiemelkedő szinészi játékot méltatták, valamint nagyra értékelték, hogy az alkotás a patriarchális kultura, a nők elleni erőszak és a nők jogainak témáját vette górcső alá.

A legtöbb kritikus egyébként egyetért abban, hogy a film egyik legnagyobb erénye, hogy egyensúlyt talál a realitás ábrázolása és a könnyedség, a humor között. Ezalatt azt kell érteni, hogy egyrészt ott van a jelenetekben a bántalmazás, együtt félünk, együtt reszketünk a főszereplővel, amikor érezhetően fenyegetően lép fel a bántalmazó férj, ugyanakkor a kamera megkímél attól, hogy a fizikai erőszakot a maga kegyetlenségében közelről és konkrétan lássuk. Ezzel együtt nem az az érzésünk, hogy elbagatellizálja vagy nem hangsólyozza eléggé az erőszakot, hanem valahogy megtalálja a kényes egyensúlyt aközött, hogy realisztikusan és részletesen ábrázolja a nőket sújtó diszkriminációt az élet szinte minden területén, és aközött, hogy ez egy szórakoztató film maradjon, és fel tudjunk lélegezni a következő pillanatban.

Egyes jelenetekben pedig a humorral oldja föl a nézőben keletkező feszültséget, illetve iróniát csempész be oda, ahova idáig senki nem mert, vagy nem akart, esetleg nem volt képes iróniát vinni, talán attól tartva, hogy ezzel elveszi a nők elleni erőszak ábrázolásának komolyságát, és magára vonja minden művész rémálmát a politically incorrect rettegett vádját.

Pedig Chaplin és Benigni óta tudjuk, hogy a legkegyetlenebb diktátorokat, a legnagyobb szenvedést okozó történelmi eseményeket és a valódi poklot is lehet iróniával ábrázolni, anélkül, hogy ezzel megkérdőjeleznénk azok tragikus voltát.

Azt leszögezhetjük, hogy ez valóban nem egyszerű feladat, és nem is mindenkinek sikerül, de az én értékítélem szerint ez most Paola Cortellesinek sikerült, és az a sejtésem, hogy ez a titka a film minden képzeletet felülmúló sikerének is. Egy apró példa: rögtön a film azzal indít, hogy reggel Delia az ágyban fekvő férjének jó reggelt kiván, mire az se szó, se beszéd lekever neki úgy egy pofont, hogy Delia ennek a pofonnak lendületével – egy hang nélkül - kel fel az ágyból. En ezen hangosan felnevettem – és nem azért, mert a bántalmazást viccesnek találom úgy általában, hanem mert olyan volt a jelenet dinamikája és a váratlansága, hogy spontán felnevettem, no meg persze a benne rejlő irónia, ami ezzel az egyszerű pár másodperces snittel bemutatja, hogy a nők életébe mennyire beépült az elszenvedett erőszak, mennyire mindennapossá vált, ami ellen egy idő után nemhogy nem tiltakoztak (tiltakoznak), de már nem is reagáltak (reagálnak). A nők eleni erőszak egy tragikus tény, amit azonban Cortellesi az irónia eszközével is láttat, szerintem briliánsan, mert mindeközben nem banalizálja el.

Könnyed stílusban a nők elleni erőszakról? Vígjáték formájában? Erre bizony nem sokan vállakoztak idáig, sőt tudtommal senki. Nos, Paola Cortellesinek sikerült a mutatvány.

A közönség ilyen mértékű pozitív fogadtatásába az is belejátszott sokak véleménye szerint, hogy a film tragikus módon egybecsengett Giulia Cecchettin történetével, akit 2023 november 11-én gyilkolt meg a volt barátja.

Ez a femicídium, amely egyébként a tavaly történt 118 hasonló bűncselekmény egyike volt, az egész országot mélyen megrázta, és hatására az olasz városokban tüntetések és különféle megmozdulások kezdődtek, amelyek újból gyújtópontba helyezték a nőket sújtó diszkrimináció és sztereotípiák, valamint a nők elleni erőszak témáját, és politikai szintű intézkedéseket sürgettek ezek mielőbbi megszüntetésére.

Ahogy napról napra derültek ki a részletek a két fiatalról és a gyilkosság körülményekről, valahogy egyre inkább szomorúan rárímelt az éppen november elején a köztudatba robbant filmre. Giulia Cecchetin a diploma megvédésének napján tűnt el, és a volt barátja nem véletlenül azon a napon végzett vele: nem bírta elviselni, hogy Giulia lediplomázik, önálló és ambíciózus, aki szeretne karriert épiteni, dolgozni, a munkájában sikeres lenni. Ezt kellett megakadályoznia, ezért ölte meg 20 késszúrással Giulia Cecchettint.

Tehát arra derült fény fokozatosan, hogy emögött a bűncselekmény mögött pontosan az húzódott meg, ami a film központi témája volt: a patriarchális társadalom, a nemi sztereotipiák, a kártékony és diszkriminativ szerepleosztások, amik a nőt egyetlen lehetséges funkcióban képzelik el, méghozzá a többi családtag kiszolgálásában, és megakadályozzák, hogy az otthoni kereteken kivül bármiféle módon megvalósitsa önmagát. A filmben ugyan a nők szavazati jogának kivívása a történelmi háttér, de nyilvánvaló, hogy a tanuláshoz, a munkához, a pénzügyi önállósághoz való jog, valamint a politikai jogok és az egyenjogúság megszerzése ezen a téren egy tőről fakadnak, és ugyanazok, a patriarchális kulturában gyökerező okok akadályozzák ezek meglétét a nők előtt, aminek egyik szélsőséges példája az, hogy egy nőt a diploma megszerzésének napján öl meg a volt barátja.

Igy történt, hogy Giulia Cecchettin tragédiája és Paola Cortellesi filmje sokunk fejében örökre összefonódott.

A tragédiát követően Campania megye kormányzója kijelentette, hogy szorgalmazza, hogy az iskolákban vegyék tantervbe Paola Cortellesi filmjének megtekintését. Az érzékenyítést célzó kampány el is indult tavaly decemberben, melynek során összesen 600 alkalommal vetítik a filmet középiskolák és felsőoktatási intézmények tanulói, valamint pedagógusok, pszichológusok és szociológusok számára.

A Giulia Cecchettin meggyilkolása után az egész országban szerveződött megemlékezések, felvonulások során gyakori volt, hogy a résztvevők a Cortellesi-film párbeszédeit vagy mondatait idéző transzparensekkel vonultak fel.

Az alkotás különlegességei vagy különcségei közé sorolják azt is, hogy a film egy-egy pontja musical-elemeket tartalmaz, ezt a kritikusok inkább pozitiv hangon értékelték, mert ezt is újszerű filmes eszköznek tekintik, a közönségből viszont sokan ezzel kapcsolatban gyakran nemtetszésüket fejezték ki, mert ettől olyan „amerikai izű” lett, és ezt sokan nem honorálták. Nekem személy szerint tetszettek ezek a rövid elemek, ebben is inkább az iróniát láttam megjelenni.

A szinészek játéka ezzel szemben osztatlan sikert aratott, a sokoldalú Cortellesi Delia szerepében is brillírozik, Valerio Mastandrea a férj szerepében zseniális: kisszerű, bumfordi, kapzsi, önző és kegyetlen, és ezzel együtt szerencsétlen, bizonytalan és esetlen, szóval úgy zongorázza le ugyanannak a személynek a többféle megnyilvánulását, hogy szinte lelép a vászonról, elfelejtjük a kamerát, meg hogy moziban ülünk és ott van előttünk az egész rettenetes karakter. A Delia lányát, Marcellát alakitó Romana Maggiora Vergano pedig kiragyog az egész filmből, egyszer törékeny és riadt, máskor rajongásig szerelmes, megint máskor süt a szeméből a lázadás vagy éppen az anyja iránti megvetés, a százféle érzelem minden rezdülését érezzük. A többi szinész is kitűnően alakit, például Delia barátnőjének szerepét játszó Emanuela Fanelli, vagy Marcella vőlegényét megformáló Francesco Centorame.

Összefoglalva, ha valakit érdekel az olasz kultura, és kiváncsi arra, hogy milyen volt Róma hangulata a negyvenes években vagy esetleg arra, hogy éppen manapság mi foglalkoztatja az olaszokat, milyen témára érzékenyek mostanában, annak is javaslom ezt a filmet. Aki pedig egy klasszul felépitett, izgalmas filmre vágyik, aminek van egy jó sztorija remek szinészek előadásában, és időnként még meg is nevettet, az sem fog csalódni benne.

-          Matteo Messina Denaro vagyok – felelte a rendőrnek a személyazonosságát firtató kérdésre a hatóságok elől 30 éve bújkáló maffiafőnök, zsebében egy bizonyos Andrea Bonafede nevére kiállított hamis okmánnyal.

Január 16-án reggel fél tízkor Palermóban a Maddalena nevű magánklinika egyik bejáratánál játszódott le a fenti jelenet, majd ezután letartóztatták Matteo Messina Denarót, a szicíliai maffia egyik legjelentősebb, ezideig regnáló vezérét, Olaszország legkeresettebb bűnözőjét, a „superboss”-t, ahogy az olasz sajtóban nevezik, „U siccu”-t (jelentése a Szikár), ahogy a maffiózók emlegették egymás közt szicíliai dialektusban.

„Kézre kerítettük az 1992-93- as merényletek utolsó jelentős felelősét” – jelentette ki Palermó Főügyésze, Maurizio De Lucia, aki a nyomozást vezette.

Ez a mondat egyszerre mutat rá az esemény történelmi jelentőségére és annak tragikus voltára is: immár 30 éve próbálja az olasz állam, jobban mondva az államnak a maffia ellen elkötelezetten, elkeseredetten, ám eltántoríthatatlanul küzdő része felgöngyölíteni a maffia által elkövetett bűncselekmények pontos dinamikáját, megtalálni az összes felelőst, és ezzel együtt felszámolni a Cosa Nostrát, a maffiát és a szervezett bűnözést úgy általában.

Matteo Messina Denaro apja, a castelvetranoi maffiafőnök Ciccio hűséges szövetségese volt a corleónei klánnak és az azt irányító Toto Riinának, aki a szicíliai maffia, a Cosa Nostra kupolájának a csúcsán helyezkedett el évtizedekig. Matteo apjától ezt a szövetséget mint örökséget vette át, a Cosa Nostra egyik legfontosabb vezetőjévé válva.

A most hatvanéves Messina Denaro 1993-ban, azaz harminc éve kezdte meg a hatóságok elől való elrejtőzést, - így tehát szó szerint fél életét bujkálással töltve -  amikor is egyik barátnőjének, Angelának írt levelében mintegy bejelentette „visszavonulását” nem sokkal a maffia által elkövetett római, milánói és firenzei véres merényletek után: „Hallani fogsz rólam” – írta, gyakorlatilag előrevetítve a nyomozások eredményét -, „úgy fognak lefesteni, mintha maga az ördög lennék, de ez mind hazugság”.

A maffiafőnököt többtucat gyilkosságért, valamint az 1992-es merényletek elkövetésében való részvételért, amiben Giovanni Falcone és Paolo Borsellino bírák is életüket vesztették, továbbá az 1993-as milánói, firenzei és római merényletek elkövetőjeként életfogytiglani börtönre ítélték. Annak az egész országot megrázó gyilkosságnak is őt tekintik a fő felelősének, aminek egy tizennégy éves fiú, Giuseppe Di Matteo esett áldozatául, miután elrabolták,  két éven keresztül fogva tartották, majd megfojtották és sósavba mártva eltüntették a holttestét. Giuseppe Di Matteo annak az exmaffiózónak, Santino Di Matteonak volt a fia, aki miután kilépett a maffia kötelékéből úgy döntött, hogy kollaborál az igazságszolgáltatással, ezért az akkori maffianőnökök, többek között Messina Denaro úgy határoztak, hogy a fia elrablásával próbálják elhallgattatni Di Matteot, illetve elérni azt, hogy visszavonja a vallomását, majd amikor nem értek célt, végül a fiú megöléséről döntöttek.

Természetesen az esetnek óriási médiavisszhangja volt, és a tragikus sorsú kisfiú az egyik szimbólumává vált a maffia ártatlan áldozatainak és magának a maffia elleni küzdelemnek. Valódi fordulatot jelentett az ő tragédiája, valamint a bírók, rendőrök, hatósági személyek ellen elkövetett merényletek, hiszen ezzel végleg le kellett számolni azzal az addig nagyon széles körben elterjedt hittel és romantikus képpel, hogy a maffiának van jó oldala is, hogy ahol muszáj, ott pótolja az állam hiányosságait, hogy segít az embereknek, ha bajba jutnak, hogy a gyermekeket és a nőket nem bántja, valamint a maffiát mindig is övező, azt jobb színben föltüntető, ehhez hasonló tévhitekkel. Ezek után nem állíthatta senki széles mellénnyel, hogy a maffia „segít a szegény embereknek”. Ott volt egy két évig rabláncon tartott kisfiú, akit végül kegyetlenül meggyilkoltak és sósavba mártottak.

Ekkor sokak szeme előtt felszállt a rózsaszín köd, és maradt a véres valóság.

Éppen ez a közvéleményben is bekövetkezett változás volt az, amely többek között a maffia új korszakához vezetett: a 90-es évek végétől kezdve a maffia stratégiát váltott. Már nem a véres leszámolások jellemezték, hanem egyre inkább a gazdasági szereplőkkel, a turizmussal, a civil szereplőkkel és a politikával való csendes, ám annál alattomosabb és ártalmasabb összefonódás.

Ez a korszakváltás pedig Matteo Messina Denaro nevéhez kötődik, aki így egyrészről folytatója a Toto Riina által kiépített hatalomnak, másrészről továbbfejlesztője is annak: kiterjesztette, aktualizálta, a modern időkhöz igazította, ezzel pedig életben tartotta és a 21. századba átvezette a szicíliai maffiát.

Ennek fényében joggal mondhatjuk, hogy az ő elfogása Olaszország életében egy óriási jelentőségű pillanat, és érthető az egyes olasz városokban, mint például Palermóban, Castelvetranóban a hír hallatán spontán kitörő örömünnep is.

Érdemes azonban felfigyelni már most a fanyalgó és kétkedő hangokra is. Nem mintha igazat adnék nekik abban, hogy ez a bűnüldöző szervek áldozatos munkájával elért hatalmas eredmény nem ad okot egy pillanatnyi örömre sem – nem, ezzel személy szerint nem értek egyet.

Inkább azért hallgassuk meg a kritikus hangokat, mert fontos kérdésekre irányítják rá a figyelmünket, és valószínűleg megmutatják azokat a témákat, amikre a továbbiakban a nyomozás, és a társadalmi diskurzus fókuszálni fog.

Ezek a kritikus hangvételű kérdések például úgy hangzanak, hogy „Hogyhogy 30 év után?” „Hogyhogy Palermóban?” „Ki volt a kísérője, aki elvitte autón a klinikához?” „Ki tudott a kilétéről a klinikán? Senki? Tényleg senki?” „Ja, hogy daganatos beteg, kemoterápiára járt a klinikára? – Akkor nyilván egy héttel ezelőtt átadta az utódjának a stafétabotot egy Cosa Nostra gyűlésen, és már meg is van, hogy ki áll a Kupola élén. Semmi sem változott.”

Ezek a kérdések mind arra utalnak, hogy egyrészt sokkal hamarabb is kézre keríthették volna Olaszország első számú bűnözőjét, illetve arra, hogy valószínűleg olyan kiterjedt és olyan potens védőhálóval rendelkezett Messina Denaro, ami arra enged következtetni, hogy a legmagasabb körökben is voltak támogatói, illetve hogy a társadalmi közeg a mai napig lehetővé teszi, hogy elrejtőzzön a hatóság szemei elől, miközben gyakorlatilag ott van mindenki szeme előtt.

Lehetséges, hogy senki nem ismerte fel őt ezalatt a harminc év alatt? Vagy - ahogy a kétkedők sugallják - ez csak úgy lehetséges, hogy mind a mai napig nagyon erős a társadalmi beágyazottsága a maffiának, és ezzel együtt a társadalom által való elfogadottsága is.

Ez sokak félelme, és éppen ezért vallják egyre többen, hogy a maffia elleni harc legelsősorban kulturális harc: az iskolákban kezdődik, a fejekben kezdődik, az évszázados rossz minták következetes átírásával kezdődik, amíg ez nem történik meg, addig a következő Toto Riina, Bernardo Provenzano vagy Messina Denaro is évtizedekig bújkálhat a hatóságok elől. Riina 23 évig, Provenzano 38 évig, Messina Denaro 30 évig kerülte el a büntetés-végrehajtást, és mindegyikőjük Szicíliában, szülőföldjéhez közel töltötte a letartóztatásáig tartó évtizedeket.

Azt a kérdést pedig, hogy fog-e beszélni valamiről, lerántja-e a leplet 30 évvel ezelőtti titkokról, amik azokhoz a szörnyűséges merényletekhez köthetők, közelebb jutunk-e az igazsághoz, ami után az áldozatok hozzátartozói és velük együtt mindenki oly régóta vágyik – nos ezt a kérdést egyelőre alig valaki feszegette, valószínűleg mert teljesen illuzórikus elképzelés.

A letartóztatásról szóló, a nyomozást végző szervek által tartott sajtótájékoztatón az derült ki, hogy a nyomozás legfontosabb alappillérét a lehallgatások jelentették, tehát nem bejelentés volt a nyomravezető. Arra az újságírói kérdésre, hogy mióta tudták, hogy Messina Denaro van az Andrea Bonafede név mögött, akinek a nevére kiállított hamis személyi igazolvánnyal részesült éveken keresztül különböző egészségügyi szolgáltatásokban a maffiafőnök, a Palermói Főügyész úgy válaszolt, hogy egészen a letartóztatás reggeléig nem tudták biztosan, hogy Messina Denaroról van szó. Egy hipotézis volt, de az utolsó pillanatig nem lehettek biztosak benne. Az őt kísérő személyt is letartóztatták, akiről annyit árulhattak csak el a sajtótájékoztatón, hogy egy szintén Castelvetranoból származó személy, aki olajbogyó-kereskedelemmel foglalkozik és büntetlen előéletű.

A miniszterelnök Giorgia Meloni szintén hatalmas győzelemnek nevezte Messina Denaro letartóztatását, azonban sietett hozzátenni, hogy ez pusztán egy nagy csatában vívott győzelem, de nem a háború végét jelentő végső győzelem, hiszen a maffia jelensége és a maffia elleni harc ezzel nem ért véget.

Mikor elkezdődött a koronavírus-mizéria, arra gondoltam, hogy a karantén biztos megnehezíti majd a maffia helyzetét is, hiszen ha senki sem tartózkodhat az utcán, és a rendőrök, carabinierik, egyéb rendvédelmi szervek árgus szemekkel figyelik a lakosság minden mozdulatát, égen-földön, hiszen még helikopterekkel is szemmel tartottak minket, nos, akkor biztos nehéz feltűnés nélkül helyet változtatni, utazni, csomagot átadni, dílerkedni, futárkodni, szervezni, és hasonlók, ami az illegális tevékenységekhez éppúgy szükséges, mint a legális kereskedelemhez.

Valóban bizonyos szempontból nehezebb lett a maffia helyzete, ugyanakkor szakértők arra hívják fel a figyelmet, hogy a szervezett bűnözés könnyen és szélsebesen alkalmazkodik az új helyzetekhez, és hogy minden bizonnyal megpróbálja kihasználni az emberek szorult helyzetét: azt, hogy rengetegen elvesztették a munkájukat a vírus miatt azok közül, akik egyik napról a másikra éltek, kevés fizetésért esetleg feketén dolgoztak, és most ebben a kiszolgáltatott állapotban még inkább ki vannak téve annak, hogy illegálisan próbáljanak meg pénzhez jutni, hiszen máshogy éppen most nem tudnak. Most nagyon gyorsan bekerülhetnek a bűnszervezetek csapdájába. 

Persze a káritasz, a különböző egyházak és segélyszervezetek próbálnak ezen enyhíteni azzal, hogy élelmiszereket, ételt, háztartási cikkeket osztanak azoknak a személyeknek, családoknak, akik ezt igénylik. Sajnos, egyre többen, ahogy erről a segélyszervezetek munkatársai és a híradók is beszámolnak, és a segélyre várók hosszan kígyózó sorából egyre jobban kitűnik.

Tehát egyrészről igaz az, hogy a bűnszervezetek kisebb mozgástérrel rendelkeznek a koronaválság kitörése óta, éppen úgy mint bárki más, de az is igaz, hogy könnyebben toboroznak maguknak tagokat, mert a szegénység, a kiszolgáltatottság, a munkanélküliség mindig a bűnözés felé sodorja az embereket, vagy legalábbis azok egy részét.

Itt Szicíliában minden nap többször is cirkáltak a fejünk fölött helikopterek, hogy ellenőrizzék a lakosság mozgását, és ha kellett, fényképen rögzítették is a gyanús járműveket vagy személyeket. Éppen ezért fel nem foghattam, hogyan lehetséges, hogy nem lepleztek le és számoltak fel egy - egy nagyobb bandát.

Na most, míg ezen morfondíroztam, meg úgy általában a koronavírus és a maffia viszonyán, szépen hozta az idő az aktuális botrányt a témában. Az történt ugyanis, hogy a koronavírusra tekintettel és arra való hivatkozással, hogy a túlzsúfolt büntetés-végrehajtási  intézetek nem tudják garantálni a fogvatartottak egészséghez fűződő jogát, háziőrizetbe engedtek jónéhány olyan személyt, aki szabadságvesztését töltötte különböző börtönökben. Ez hihetetlen felháborodást váltott ki a közvéleményből.

Az egyik ilyen személy, akit így tulajdonképpen "hazaengedtek" az a Franco Cataldo, aki tagja volt annak a bandának, amelyik a 90-es évek közepén rabul ejette a 13 éves Giuseppe Di Matteot, mert az apja, Santino Di Matteo ex-maffiózó együttműködött az igazságszolgáltatással, és így akarták őt egykori társai elhallgattatni. Több mint két évnyi fogság után az akkor már 15 éves Giuseppe Di Matteót fogvatartói meggyilkolták, majd savba mártották a testét, hogy eltüntessék a nyomokat... Csak hogy értsük, milyen kaliberű bűnözőkről van szó.

Az alig tizenöt évesen elhunyt Giuseppe a maffia ártatlan áldozatainak egyik szimbólumává vált, akit mindannyiszor szoktak emlegetni, valahányszor valaki a maffia könyörtelen kegyetlenségére akar példát hozni. Szegény kisfiú neve sajnos a botrány kipattanása óta igen sokszor említésre került, mert az őt fogvatartó elítélt házi őrizetbe engedése volt a legeklatánsabb példája annak, hogy ez az intézkedés mennyire igazságtalan, az áldozatokkal és családjukkal szemben méltánytalan, szégyenteljes, elfogadhatatlan.  Gyakran azt is felemlegetik, hogy Cataldo láncon tartotta Giuseppét saját olívaolajfeldolgozó üzemének egyik helyiségében, hogy ne szökhessen el. Az intézkedések kapcsán megszólaltatták a kisfiú édesapját, Santino Di Matteot is, aki természetesen szintén úgy nyilatkozott, hogy ez egyszerűen felfoghatatlan és elfogadhatatlan. Ő elvesztette a gyermekét, méghozzá azért, mert együttműködött az igazságszolgáltatással, értékes ismereteivel és vallomásaival segítette a bűnüldöző szervek munkáját a Cosa Nostra felderítésében, és most a bűnösök otthon vannak, ez egész egyszerűen minősíthetetlen és igazolhatatlan.

 A 376 nevet tartalmazó listán, amin tehát azok szerepelnek, akiket a mindenkit megillető egészséghez fűződő alkotmányos jogra hivatkozással és a koronavírusra tekintettel háziőrizetbe engedtek továbbá olyan neveket találunk mint a cammorista Pasquale Zagaria, a corleonei maffia körébe tartozó Francesco La Rocca, vagy az életfogytiglanra ítélt killer Antonino Sudato, aki a 90-es évek eleji legvéresebb maffiaháborúkban vett tevékenyen részt.

Az igazságügyminiszter azóta magyaráz és magyarázkodik, és természetesen azzal érvel, hogy a koronavírusra tekintettel vált szükségessé a foglyok elbocsátása a büntetés-végrehajtási intézetekből, függetlenül attól, hogy milyen bűncselekményt követtek el, hiszen a törvény előtt mindenki egyenlő, és ezt az elvet kell érvényesíteni minden esetben.

Nem könnyű összefoglalni mi minden történt ezen a téren, tehát a koronavírus-maffia-antimaffia koordinátarendszerében az ország karantén  alá helyezése óta, de  most mégis megpróbálkozom ezzel, mert ha kiemeljük a gócpontokat, egészen érdekes, de mindenképpen elgondolkodtató kép rajzolodódik ki. Lássuk tehát röviden, mik ezek a gócpontok.

Egészen odáig kell visszamennünk, amikor kitörtek a börtönlázadások március elején, tehát alighogy Giuseppe Conte meghirdette a rendkívüli helyzetet, és vesztegzárat rendelt el az egész országra kiterjedően. A börtönlázadásoknál ugyanis joggal merül föl annak a lehetősége, hogy szervezett volt, és ez különösen a következő pont fényében érdekes.

A következő fontos esemény ugyanis az volt, amikor Bonafede igazságügyminiszter úgy döntött, hogy otthoni őrizetbe engedi a fogvatartottak egy részét, akik között rengeteg a maffiafőnök. Mi ezzel a gond, azon túl, hogy sérti sokak igazságérzetét, amit följebb taglaltam? Nos, szakértők állítják, hogy az ilyesminek mindig üzenetértéke van: a maffia világában azt jelenti, hogy az állam gyenge, nem talál megoldást, nincs elég apparátus, börtön, személyzet, nincs szervezettség, és ez automatikusan azt is jelenti, hogy a maffia erőre kaphat, bátrabban próbálkozhat, hiszen az állam nem tudja kellően ellátni a bűnüldözés feladatát. Ez önmagában elég nagy baj, hogy van egy ilyen szimbolikus jelentősége, üzenete a bűnszervezetek felé.

Azon felül vegyük számításba azt is, hogy ezek a bűnözők nem akármilyen bűnözők, hanem olyan tevékenységet folytatnak és olyan pozícióban vannak, hogy bármikor felvehetik újra a fonalat, magyarul képesek rögtön újrakezdeni a bűnözést. A maffia egyik nagyon fontos eleme, hogy be van ágyazva a környezetébe, a családba, a társadalomba. Ha egy maffiózót kiengedünk a börtönből és visszahelyezzük eredeti környezetébe, kis csápjaival azonnal működésbe lép, és felveszi a régi fonalat.

Ez tehát három érv amellett, hogy miért esztelenség házi őrizetbe engedni ezeket a bossokat. 

Mindezek ellenére az igazságügyminiszter azonban sokáig nem tágított: továbbra is azt hangoztatta, hogy ez a jogszabályoknak megfelelő, jó döntés volt. Szigorú értelemben, technikaliag a jogszabályoknak megfelelő volt, csak éppen egy ország háborodott fel rajta és többszáz maffiózó az otthonában töltheti le a kiszabott büntetését. Természetesen a politikai ellenfelek kapva kaptak az alkalmon, hogy felhasználják a kifogásolt intézkedéseket arra, hogy világgá kürtöljék Bonafede alkmalmatlanságát az igazságügyminiszteri posztra, és politikai tőkét kovácsoljanak az esetből. Ez persze mindig így szokott lenni a politikában.

A baj csak az, hogy valószínűleg most tényleg igaza van a politikai ellenfeleknek. Ugyanis a maffiaellenes harc, vagyis az antimafia az egyik neuralgikus pontja az igazságszolgáltatásnak, sőt az egész olasz társadalomnak. Sajnos egyet kell értenem azokkal, akik szerint ez egy nagyon rossz döntés volt és ebből csak a maffia profitált, amin csak alig-alig változtat, hogy májusban több fogvatartott visszakerült a börtönbe, így a már említett Cataldo is.

De történt itt más is.

Nino Di Matteo palermói bíró, jelenleg a Legfelsőbb Igazságszolgáltatási Tanács tagja, a maffia elleni küzdelem egyik apostola, aki 1993 óta éli az életét állandó testőri kíséret mellett, az egyik késő esti műsorba betelefonálva azt a kijelentést tette, hogy Alfonso Bonafede igazságügyminiszter két évvel ezelőtt felkínált számára két igen fontos posztot azzal, hogy ő maga, Nino Di Matteo dönthet, melyik posztot kívánja betölteni. Az egyik felkínált tisztség a Büntetés-végrehajtási Intézetek Igazgatóságának (olasz rövidítésben DAP) vezetése, a másik a Büntetőugyi Osztály főigazgatói széke lett volna. Nino Di Matteo 48 órát kért, hogy döntését meghozza, ám amikor azonban bejelentette, hogy az előbbit választja, Bonafede visszakozott azzal, hogy mégis kizárólag a másik posztot tudja betölteni, mert egyesek nem néznék jó szemmel, ha az általa választott titulust és jogkört kapná.

Itt ebben az epizódban több kérdés is adódik. Hogyhogy Bonafede 48 óra leforgása alatt meggondolta magát? Kinek a hatására? Kire gondolhatott az igazságügyminiszter, amikor azt mondta, hogy "nem néznék jó szemmel" Nino Di Matteot a Büntetés-végrehajtási Intézetek élén? Ki az, aki az igazságügyminszter kezét is meg tudja kötni, tudja irányítani, akinek a szava többet ér? Miért nem lehetett Nino Di Matteo azon a poszton? Kinek az érdekébe ütközött? és miért nem lehet őt nevén nevezni?

Nem sokkal Di Matteo betelefonálása és beszámolója után ismét csörgött a telefon az élő adást sugárzó tévéműsor szerekesztőségében: ezúttal maga az igazságügyminiszter jelentkezett, és merőben más verzióval állt elő a két évvel ezelőtti epizódot illetően. Szerinte ugyanis Di Matteo maga választotta a másik tisztséget, már rögtön az első alkalommal, és mikor később meggondolta magát, addigra a Büntetés-végrehajtási Intézetek élére már mást jelölt ki.

Ezek után ha azt állítom, hogy olyan lehallgatott felvételek kerültek elő, amelyekben egyes bossok ellenérzésüket és aggodalmukat fejezik ki, ha a DAP élére Di Matteo kerülne, talán már nem is olyan meglepő, igaz? Ugyanis ez történt.

Szóval ott tartunk, hogy a vesztegzár kihirdetése után pár nappal kitörnek a börtönlázadások több intézetben, majd az igazságügyminiszter hazaenged többszáz maffiózót, köztük több, a ranglétra magasabb fokán álló bosst is. Később megtudjuk, hogy annak idején a Büntetés-végrehajtási Intézetek igazgatójának megválasztására kissé  zavaros körülmények között került sor, feltételezhetően bizonyos nyomásra.

Van-e ezek között az események között összefüggés, vagy csak rémeket látunk? összeköthetőek-e ezek a bizonyos pontok a maffia-antimaffia-koronavírus koordinátarendszerében? Kirajzolódik-e valami?

Aki szerint igen, legalábbis ezt sugallta egy nemrég adott interjúban, az éppen Di Matteo, vagyis a DAP élére meg nem választott palermói bíró, aki - ne feledjük - a 90-es évek óta harcol a Cosa Nostra és általában a maffia ellen, tehát nagyjából Giovanni Falcone és Paolo Borsellino bírák meggyilkolása óta, akiknek feltehetően azért kellett meghalniuk, mert rájöttek a politika és a maffia összefonódására.

Szóval ez a több évtizedes maffiaellenes múltra visszatekintő ember nem csak azt állítja, hogy a börtönlázadások szinte egyidejű kitörése egyértelműen szervezettségre utal, és tapasztalata szerint nem azok szokták szervezni, akik aztán a börtön tetején ugrándozva randalíroznak, hanem arra az összefüggésre is rámutatott, hogy a hatóságok elől már 27 éve bújkáló Matteo Messina Denaro - aki jelenleg a Cosa Nostra fejének tekinthető - ilyen hosszú ideig tartó elrejtőzése csak akkor elképzelhető vagy magyarázható, ha ezt valamilyen formában az állam lehetővé teszi.

Hopp.

Vagyis Messina Denaro nem azért nem került még elő, mert ilyen ügyesen bújkál 27 éven keresztül, hanem mert valakinek vagy valakiknek az állam oldaláról ez az érdeke - állítja meglehetősen vakmerőn Di Matteo, aki hangsúlyozta azt is, hogy a véreskezű Toto Riina trónját megöröklő Messina Denaro tudhat a legtöbbet az állam és a Cosa Nostra konkrét összefonódásáról, a 90-es évek merényleteiről és a már említett bírák meggyilkolásáról, valamint azokról a titkokról, amikre Falcone és Borsellino rájöttek, és amiért meg kellett halniuk.

Messina Denaro tehát a kulcs minden összefüggés megfejtéséhez, és ez az ő kezében a legnagyobb ütőkártya, ezért fedezi valaki - egyenesen ezt állìtja Di Matteo.

...Milyen különös, hogy azóta sincs ennek a nyilatkozatnak sem a politikában, sem a sajtóban visszhangja...! Mindenki úgy tesz, mintha meg sem hallotta volna...

A mélyben valami készül.

(A képet a netről szedtem, fordìtás: "A hallgatás...maffia!")

Nos, az a nagy hírem van, hogy megvettem a házat. Még decemberben aláírtuk a végleges szerződést, és alig két hétre rá kiköltöztek a tulajdonosok. Ugyanis ebben állapodtunk meg, még amikor a "compromesso"-t, vagyis az előszerződést kötöttük. Hál'Istennek minden rendben zajlott, a közjegyző felolvasta a végleges szerződést a megjelentek előtt, majd a felek, azaz Signor Parrino és én aláírtuk a megállapodást.

Kicsit vicces volt, amikor dr Livia, a közjegyző rákérdezett a kulcsra, pontosabban felkérte Signor Parrino-t, hogy mint volt tulajdonos adja át a számomra mint új tulajdonos számára a ház kulcsait, mire Signor Parrino enyhe pírral az orcáján és tanácstalanul pillantgatva élettársára elkezdett hebegni-habogni, hogy igazából szóban megállapodott velem arról, hogy december elejéig még a házban maradhatnak, mert hiszen még házat kell találniuk maguknak Toscanában, amit még meg kell venni és ahova be tudnak majd költözni. Ez így igaz, erősítettem meg az elhangzottakat dr. Liviának: írásos nyoma nincs, de szóban valóban megegyeztünk. 

Mondanom sem kell, hogy ha nem Signor Parrinóról lett volna szó, hanem valaki másról, akkor nem bíztam volna meg ennyire az illetőben. De nem is tudom, valahogy ez a kedves kisöreg olyan bizalmat árasztott kezdettől fogva, olyan jól tudtunk szót érteni egymással és együttműködni, egymásnak apró engedményeket tenni, a vételárról alkudni, és megegyezésre jutni különböző egyéb részletekben, hogy nem támadtak fel bennem kétségek a szavahihetősége és sziklaszilárd jelleme felől. Nem tagadom, ehhez a fajta bizalomhoz két dolog is szükségeltetik: egyrészről szerencse, hogy egy határozott, ám talpig becsületes embert sodorjon elénk a sors szele - lássuk be, azért ez ritka kincs. De kell hozzá intuíció is, hogy ráérezzen az ember, hogy valaki kiérdemli a bizalmat. Így történt ez Signor Parrino és én köztem, merthogy ráadásul a bizalom szerencsére kölcsönös volt, aminek a kisöreg a maga férfias és kissé szemérrmes módján hangot is adott, mondván, hogy mennyire örül, hogy megismert és milyen derék ember vagyok

A közjegyző azonban, mint a munkáját precízen és felelősen végző ember, nem hagyhatta annyiban ezt a dolgot, és kellő ünnepélyességgel és egy csepp iróniával a hangjában elmondta, éppen ahogy a szicíliai emberek szokták, hogy mégiscsak át kéne adni legalább egy kulcscsomót ott az orra előtt, mert végtére is ezért jöttünk most össze, legalábbis ez is részét képezi az aktusnak. Tehát felszólította, persze kedves és udvarias formában Parrino urat, hogy adjon át részemre egy kulcsot, mert azzal szimbolikusan birtokba veszem a házat. Tudniillik e perctől hivatalosan én vagyok a tulajdonos, és nekem jogom van belépni a házamba háborítatlanul, amihez szükséges egy kulcs is. Az átadás - átvétellel válik teljessé az adásvétel, és ezt neki mint közjegyzőnek tanúsítania kell - nyomatékosította ismét kedvesen, de határozottan dr. Livia.

Na, ez végre hatott, hogy ezt így szépen, pontról pontra elmagyarázták, és akkor nagynehezen összekotortak nekem egy kulcscsomót ketten, Signor Parrino és élettársa, a kissé habókos, ám végtelenül kedves signora Assunta. 

Most tehát elkezdődik egy új fejezet, méghozzá a felújítás fejezete. Ez lesz csak igazán izgalmas!  

Egyébként elég nehéz és hosszadalmas keresztülvinni a különféle számlák átírását, no meg az új állandó lakóhelyemmel összefüggő lakcímkártya elintézésèt. Ez utóbbival kapcsolatban nagyon vicces dolog történt, amikor kijöttek hozzám az önkormányzattól.

Ugyanis azt tudni kell a történethez, hogy Szicíliában, amikor valaki állandó lakóhelyet változtat, akkor ezt a tényt, tehát hogy valóban ott lakik valaki, ahova bejelentette magát, nem csak úgy elhiszik bemondásra, és ukmukkfukk bejegyzik a nyilvántartásba, hanem kijönnek leellenőrizni az önkormányzattól. Így is történt. Elbattyogtam a hivatalba a közjegyző által hitelesített adásvételi szerződéssel, benyújtottam a megfelelő űrlapon a megfelelő kérelmet a megfelelő dokumentumokat mellékelve, majd vártam...

Szerencsére nem kellett nagyon sokat várni, de azért pár hét eltelt. Viszont akkor hirtelen nagyon sürgős lett. 

- Signora Júliával beszélek? - (tudniilllik az olaszok természetesen nem képesek kiejteni a jó kis magyaros, ö és gy betűkkel teletűzdelt vezetéknevemet, ezért általában a keresztnevemen szólítanak a hivatalokban is) - Az önkormányzattól hívom - hadarta egy enyhén arrogáns, fiatal férfihang a vonal túlsó végén.

- Ó, már nagyon vártam a hívásukat, köszönöm szépen, nagyon örülök, a lakcím... - lelkendeztem.

- Hölgyem, otthon tartózkodik most? - szakított durván félbe a hang - 10 perc múlva ott tudnék lenni önnél. Na ezt nem értem én Szicíliában, hogy órákig tudnak a semmiről fecsegni, de néha meg olyan sürgős lesz hirtelen valami, hogy rögtön a másik torkára forrasztják a szót, és még egy rendes mondatot sem lehet végigmondani.

- Ó, hát sajnos én jelenleg a munkahelyemen vagyok, és ma 13 óráig dol...

- És holnap délelőtt? - szakított ismét félbe a hang.

- Nem lehetne valamelyik délután, mivel délelőttönként dolgozom? Vagy esetleg kora reggel munka e...?

- Hát ezen a héten nem, akkor majd jelentkezem a jövő héten... Viszontlá...

- Jaj ne, ne, kérem, ne tegye le! - kiabáltam kétségbeesetten a telefonba - Megpróbálok engedélyt kérni a munkahelyemen, biztos elengednek egy órára hivatalos ügy intézése miatt - mondtam gyorsan egy levegővel, hogy még véletlenül se lehessen félbeszakítani.

- Jó rendben - mondta fakó hangon az illető.

- Akkor miben maradjunk?

- 20 perc múlva ott leszek Önnél.

- Rendben.

Gyorsan elkéredzkedtem a munkahelyemen, és hazavágtattam. Mármint az új házba, amibe ugyan még nem költöztem be, de úgy kellett csinálnom, mintha már állandó jelleggel ott laknék. Ebből a célból odavittem a lakásba néhány, emberi civilizációra utaló jelet: fogkefét, tusfürdőt a fürdőszobába, kávét és kávéfőzőt a konyhába, ágyneműt ès pizsamát a hálóba. Ezt még korábban megtettem, és most, hogy oda kellett rohannom, mert jött az ellenőrzés, igyekeztem még pár olyan jelet gyorsan elszórni a házban, mintha mindennapos lenne a jelenlétem, mintha ottaludnék minden nap: összetúrtam az ágyneműt és hanyagul rádobtam a pizsamát az ágyra, elővettem egy kávéscsészét a szekrényből, és a konyhapulton hagytam, majd pánikszerűen kávéfőzésbe fogtam, hogy lássa a kijövő hivatalos személy, hogy itt zajlik az élet, meg persze hogy meg tudjam valamivel kínálni.

Ez egyszerűnek tűnt, de nem volt az! Kávéfőzőt és kávét korábban vittem, viszont még egyszer sem próbáltam meg begyújtani a gázt. Persze nem gyulladt be elsőre, idegesen nyomogattam a gázgyújtót, forgattam a gombot a tűzhelyen, de semmi...! Leellenőriztem, hogy egyáltalán nyitva van-e a gázcsap, nyitva volt. Már majdnem feladtam, mikor végre sikerült. Jó, kávé beindítva, mit tehetek még? - néztem körül még mindig izgatottan.

Ekkor hallom ám, hogy valaki őrülten dudál a házam előtt és valamit kajabál. Kinézek az erkélyen, és látom, hogy a ház előtt egy nő dudál veszettül az autójából az úton megállva, a kanyarban ráadásul, és a dudaszó közti szünetekben azt ordìtja felém, hogy azonnal menjek le, mert egy furgon állt a garázsa elé, és nem tud behajtani, és hogy én intézkedjek, mert ez az én házam előtt történik, és engem is érint.

Való igaz, hogy a garázs az övé, és valóban ott állt egy furgon. De én honnan tudjam, hogy kié az autó, és tulajdonképpen miért pont én intézkedjek? - gondoltam magamban.

- Sajnálom, de most éppen nem tudok lemenni, mert kávét főzök - hárítottam el nagy hirtelenjében a felelősséget, megőrizve higgadtságomat, erre elporzott az autóján nagy dérrel-dúrral, olyan volt mint maga az életre kelt Szörnyella de Frász. Félelmetes!

Egy perc sem telt el, és csöngettek, jött az önkormányzattól a kissé arrogáns hangú, nyegle fiatalamber, akivel alig egy fél órája beszéltem telefonon. Körülnéz, előveszi a papírokat, felteszi a kérdéseit, elkezdi kitöltögetni a formanyomtatvànyokat, közben kínálom kávéval, elfogadja, igaz hogy nincs cukor, mert azt elfelejtettem hozni, de elfogadja, így is kér,beszélgetünk...Hát miközben így írogatjuk a hivatalos íveket, mesélem neki, hogy itt van egy kis perpatvar a házam elott, amihez tulajdonképpen nincs koözöm, de a házam előtt folyik, ezért aztán az a helyzet, hogy mégiscsak van hozzá közöm, ha akarom, ha nem, és miközben ezt magyarázom, halljuk, hogy lentről megint nagy elánnal kajabàl, ezúttal egy férfihang.

 - Mi a probléma? - nézek ki az erkélyemről.

- Az, hogy az az őrült idetolt egy akadályt a furgonom elé, kezicsókolom. Tessék, nézze...! - és rámutat egy kisebb virágosládára a furgon előtt.

...Na és akkor kezdetét vette egy felettébb érdekes pábeszéd, amelynek során megpróbáltam kibékíteni a feleket annak érdekében, hogy a házam előtt ne legyen háború. Az illető egy furgon mellől ordibált vörös fejjel, és azt próbálta megmagyaràzni, hogy ő csak 5 percre szokott itt megállni, amíg az árujàt kiteszi, mert itt van a boltja a szomszédomban.

Jò, mondtam, engem nem zavar, de itt van ez a kocsibejáró meg a garázs, és azt szabadon kell hagyni, mert a hölgynek itt joga van behajtani a garázsába. A szomszéd további óbégatásából kiderült, hogy az illető hölgy doktornő és őrült, amit mindenki tud a környéken. 

Mondtam neki, én erről nem tudok, de lehet. Mindazonáltal akkor is joga van beállni a garázsába, ha elmebeteg és orvos, és ha nem hagyjuk a jogát gyakorolni, akkor hiába egy arrogáns vagy őrült az illető, akkor is ő fog győztesen kikerülni ebből a helyzetből

Igen ám, de az Őrült Doktornő nem szokott beállni a garázsba, hanem csak odaáll elé, elállva ezzel az utat, úgy, hogy más nem fér oda. 

Jó lenne először is, ha nem velem kiabálna, - mondtam neki az erkélyemről, és különben meg a hölgynek akkor joga is van a garázsbejárójához, és ha valaki azt a teret lefoglalja, akkor a holgynek van igaza, még ha őrült, és joggal perlekedik azzal, aki akadályozza a jogában.

...ès ez így ment egy ideig, a furgonos egyre vörösebb fejjel üvöltött, hiába próbáltam neki mondani, hogy én valójában az ő pártján vagyok.

Ő szemmel láthatólag nem akarta ezt megérteni, viszont időközben előjött a kis műhelyéből a munkatársa is, a helyzetből ítélve a beosztottja lehetett, egy kék anorákban, fogót tartva a kezében, nyilvánvalóan valamit szerelt épp, ő még alacsonyabb volt a főnökénél, akit most figyelmesen hallgatott, de furamód az én érveim hallatán buzgón bólogatott, és a fogójával felém mutogatott, mintegy jelezve ezzel, hogy van abban valami, amit mondok, de a főnöke, csak ágált tovàbb.

Amikor pedig azt mondtam neki, hogy a legérdekesebb az egészben az, hogy utánanéztem a földhivatalnál, és igazából a szóban forgó terület járdaszigetnek számít, ahol elvileg tilos a parkolás, na ez olaj volt a tűzre. Paprikavörös fejjel hadovált tovább az őrült doktornőről meg arról, hogy ő csak 5 percre szokott megállni kipakolni az áruját a furgonból, és ebben az országban már dolgozni sem lehet.

Ez volt az a pillanat, amikor kilépett az erkélyre a hivatali ember, mintegy előlépve a hátam mögül a konyhából és mindenkit arra szólított fel, hogy őrizze meg a nyugalmát és főként a jómodorát. 

Aztàn amikor ennek ellenère barátunk tovább ágált, bejelentette, hogy ő az önkormányzattól van, mire megakadt benne a szusz. Köpni-nyelni nem tudott.

A hivatali ember még tudta fokozni a helyzet drámaiságát azzal, hogy mivel ő az önkormányzattól van, ha sokat vitatkozunk meg nem jutunk egyezségre, akkor ő úgy érzi, hogy kötelessége lesz intézkedni a járda egy részének elkerítése érdekében, ès akkor senki sem állhat majd oda a járművével: sem a Doktornő, sem a kedves szomszéd, sem én.

Ettől végleg lefagyott kajabáló szomszèdom, csak pislogni tudott ő is meg a segédje is. Ebben az érzékeny pillanatban új személy jelent meg a színen: egy szemeteskukát és egy seprűt hurcoló köztisztasági szakember, és érdeklődve nézte a jelenetet, nyilván már messziről hallotta a kiabálást.

Én exkuzáltam magam a hivatali embernél, és rendkívüli módon sajnàltam, hogy épp egy ilyen purparlé kellős közepébe csöppent, de hát ugyebàr ezek a kezdeti nehézségek, nemrég költöztem, még nem ismertem a szomszédok közül senkit sem, és arról sem tudtam, hogy itt egy ilyen aknamező van, satöbbi. Ő megértően és sűrűn bòlogatott, és mivel már minden papírt kitöltöttünk, igazolt, pecsételt, és aláírt, szedelőzködni kezdett, és elbúcsúzott, én kikísértem és még egyszer exkuzáltam magam az incidensért, amibe belecsöppent.

Lent azonban nem ért véget a harc, mert ahogy lekísértem a fiatalembert  a lépcsőn, arra gondoltam beszélek a feldühödött szomszéddal, aki közben már a kukást győzködte az igazáról, de legalàbbis bemutatkozom, hiszen szomszédok lettünk, a manóba is. Nem gondoltam, hogy éppen egy veszekedés kapcsán fogom őket megismerni, és nem is tartottam ezt üdvösnek.  Igy aztán lebattyogtam a lépcsőn, odamentem hozzájuk, és most már lent a ház előtt folytatòdott a szópárbaj, egymás szavába vágva sorakoztattuk fel érveinket: az önkormányzatis, én, a feldühödött szomszéd, miközben a segédje csak hümmogott és a fogójával továbbra is mutogatott, hol egyikünkre, hol másikunkra, mintegy megadva a szót vagy jelezve, hogy kinek ad éppen igazat.

Amikor végképp megyőződtem arról, hogy teljesen felesleges tovább gyúrnunk egymást, megkérdeztem, hogy hol lakik a doktornő, vagy ahogy itt a környéken hívják őt: a "Dottoressa Pazza", magyarul Őrült Doktornő. Erről a legbiztosabbat a kukásfiú tudott: azonnal rámutatott egy közeli házra, sréjen szemben az enyémmel. Ott lakik hàt Szörnyella de Frász, nem is messze...! ..sőt, nagyon is közel!

Ahogy elnéztem a társaságot, hirtelen  ùgy éreztem magam, mint egy film egyik jelenetének forgatásán, és ezen elkezdtem röhögni, de úgy, hogy magam is meglepődtem rajta, hát még a váratlanul lett vitapartnereim, akiket mindegyiket az elmúlt fél órában ismertem meg, de ekkor már úgy nevettem, hogy alig bìrtam szusszal. Persze, a jelenet szürreàlis volt, de egész biztos benne volt ebben az elmúlt időszak minden fáradtsága, aggodalma és idegeskedése, és ott kijött, felszabadultan és tartóztathatatlanul, de úgy, hogy alig bìrtam kipréselni magamból egy hörgés és egy nyerítés  között:

- Hanyadika van ma?

- Január 20. Miért? - meredt rám döbbenten a hivatali ember, a dühös szomszéd a kék anorákban, a segédje a fogóval, ès az utcaseprő a seprűvel a kezében.

- Csak az jutott eszembe, hogy ma van Fellini szülinapja.

 A maffiának mint minden rossznak ezer és ezer arca van. Ez az alattomos szörnyeteg ügyesen alkalmazkodik a körülményekhez, a korhoz, amiben élünk, az emberek szokásaihoz, az adott ország kereskedelméhez, a főbb és mellékesebb gazdasági ágakhoz, legalantasabb ösztöneinkhez vagy éppen rafinált igényeinkhez, követi a társadalmat mint az árnyék, ha kell, rugalmasan visszapattan, mint egy gumilabda, máskor láthatatlanul behálóz, szüremlik, mint a köd, már-már azt hinnénk, hogy valamit tisztán megőrizhetünk, amikor hirtelen megsejtjük, hogy ide is, oda is bekígyózott, befurakodott, betüremkedett; mint a hínár felbukkan, vagy tagjaink közé kúszik és észrevétlenül körbeteker, sikamlósan és hideglelősen a bőrünkhöz ér, ránktapad, és ezután még akkor is érezzük jelenlétét, ha leráztuk magunkról, és iszonyodva továbbevickéltünk.

 Egyszóval a maffia mindenhol felüti a fejét, ahol pénzt szagol. Persze ahol pénz van, ott különböző érdekcsoportok is vannak. És ahol érdekcsoportok vannak, oda kicsit lassabban, kicsit nehézkesebben bár, de odasunnyog a politika is. Így találkozik a kettő: a maffia mint villámgyors ragadozó lemarcangolja a préda legjavát, de nyomában ott sompolyognak a politikusok, mint éhes hiénák, hogy a konc maradékán osztozzanak.

 Itt Szicíliában, ahova a maffia gyökerei nyúlnak, és ahol a látszat ellenére még mindig él és virul, még ha nem is olyan mértékben mint mikor virágkorát élte, a Cosa Nostra, a Stidda, sőt a 'Ndrangheta, azaz a calabriai maffia is működik. A tevékenységi körök igen színes palettán mozognak úgy mint drog-, fegyver-, emberkereskedelem, prostitúció: ezek a hagyományos területek.

 A szakértők szerint ugyanakkor egyre inkább áttevődik a súly a vállalkozói és építőipari szférára. Már nem látunk véres leszámolásokat - Szicíliában legalábbis -, lövöldözős jeleneteket a hírekben, de nem azért, mintha a maffia megszűnt volna létezni, hanem azért, mert mások a módszerei. A felszínen nem a kegyetlen arcát mutatja, sokkal kifinomultabb és rafináltabb, a leszámolás, a gyilkosság csak az ultima ratio, ami azért ott lebeg mindenki feje fölött mint Damoklész kardja. Ez azt jelenti inkább, hogy már olyannyira olajozottan működik a gépezet, hogy elég csak finoman utalni valamire, vagy megjelennie egy személynek vagy névnek, és mindenki szerényen visszahúzódik vagy átadja helyét a nála potensebb személyeknek. Erre jó példa a mezőgazdaság körében kiírt pályázatok esete a Nebrodi Parkban, ahol a látszat szerint minden törvényesen működik, hiszen meghirdetnek egy pályázatot, szépen, szabályosan, arra többen jelentkeznek, vagy van úgy, hogy csak egy cég jelentkezik, és az elnyeri a jogot a gazdálkodásra, majd megkezdi a működését. De ez csak kívülről néz ki így. Valójában a legtöbbször az történik, mint megtudtam egy maffiával foglalkozó riportfilmből, hogy a cégek, a gazdálkodók, amikor meglátnak egy bizonyos nevet, akkor tudják, hogy ők nem nyerhetnek, sőt, jobb, ha nem is jelentkeznek, ha nem akarják, hogy felgyulladjon az üzemük vagy a házuk vagy az autójuk egy szép napon. Tehát meglátják, hogy mondjuk M. család vagy R. család tagja jelentkezett a kiírt pályázatra, és pontosan tudják, hogy ez a név mit takar. És onnantól eszük ágában sincs jelentkezni a meghirdetett pályázatra, így aztán a maffiaközeli cég versenytárs nélkül marad, és megnyeri a kiírt pályzatot, vagyis a pénzt. Ez van amögött, amikor azt lájtuk, hogy csak egy személy jelentkezik egy adott pályázatra, vagy amikor hirtelen mindenki visszavonja a nevezését, egy kivételével. Ezt a Nebrodi Parkról készült riportfilmben hallottam, de biztosra vehetjük, hogy más területen is hasonlóan működik a gépezet.

 Itt Ragusában, amikor a kikötőt építették, ami szintén egy nagyberuházás, akkor akörül is voltak botrányok. Aztán valahogy elcsitultak a hullámok. Nem tudok róla, hogy valaki börtönbe került volna vagy valaki különösebben megütötte volna a bokáját. Szicíliában a hulladékkezelésre is ráépült a maffia, és a szélerőművekre is. Hogy ezeknek egy része kiderül, az az esetek többségében nemigen változtat a helyzeten: van, akit lecsuknak, de a többség valahogy megússza. Vannak ügyek, amikről hónapokig szólnak a híradások, aztán hirtelen, mintha elvágták volna: csönd veszi körül, és az emberek szép lassan megfeledkeznek róla. Ilyenkor sejtésem szerint vagy az történik, hogy a felelősségre vonás teljességgel elmarad, vagy az igazságszolgáltatás útvesztőiben valahogy elsikkad, majd végleg elévül az ügy.

 Néhány évvel ezelőtt óriási botrányt okozott az ún. "assenteismo", azaz a közigazgatási hivatalokban, önkormányzatoknál dolgozók hiányzása, pontosabban az a jelenség, hogy az ott dolgozók bejelentkeznek a munkahelyükön, de effektíve nem veszik fel a munkát, hanem a hivatalos intézményeken kívül töltik a munkaidejüket: van, aki a tengerparton üti el az idejét, van, aki ügyes-bajos dolgokat intéz, gyereket oviba visz, bevásárol, fodrászhoz megy, de olyan is akad, aki feketén végez másodállást a rendes munkaideje alatt. Rengeteg hasonló ügyet feltárt a rendőrség, általában rejtett videokamerák segítségével, amelyek rögzítették, ahogy egy-egy dolgozó több személyt beléptet a kártyák segítségével, akik valójában jelen sincsenek. Sokszor kiderül a felvételekből, hogy ezt a műveletet felváltva végzik egymás között a munkatársak, tehát beosztják egymás között, hogy ki a soros, aki beléptet mindenkit, és másnap viszonozza neki a szívességet egy másik kolléga.

 Nemrég tudtam meg valakitől, hogy ezekben az ügyekben alig történt végül felelősségre vonás, pláne elmarasztaló ítélet. Rengeteg hasonló csalást lepleztek le, bemutatták a tévében, és valahogy mégis minden érintett megúszta. Valójában nem néztem utána, hogy született-e egyáltalán bármilyen ítélet, de el tudom képzelni, hogy el sem jutott még odáig a bürokrácia fogságában vergődő igazságszoltatás, hogy ítélet születhessen.

 Ezen túl pedig azért is említem fel ezt az esetet, mert roppant jellemző az olasz viszonyokra: óriási botrány, mediatizálás, hírözön, majd egyik napról a másikra semmi hír róla, és az emberek szép lassan elfelejtik, vagy naívul azt hiszik, hogy minden ment a maga útján, és a csalókat felelősségre vonták...de nem: kiderül, hogy szép csendben mindenki megúszta, és többet nem is esik szó róluk, és csak reménykedhetünk, hogy nem kezdik újra a csalást. (De miért ne kezdenék, ha hajuk szála sem görbült?)

 Ez csak egy példa a sok közül. Példa arra, hogy milyen az olasz mentalitás. Hogy mekkora csinnadratta van valami botrány körül, aztán mégis milyen könnyen meg lehet úszni a legnagyobb otrombaságokat is... Ismerős? Lehet, hogy valaki most azt gondolja, hogy ez Magyarországon éppen így van. Lehetséges, de nem ilyen mértékben, nem minden esetben, és nem folyamatosan. Olaszországban tényleg az az érzése az embernek, hogy ha valaki igazán magas pozícióban van, az sosem bukhat túl nagyot, még akkor sem, ha a legnagyobb disznóságokat követte is el... Legfeljebb egy kis időre háttérbe szorul, hogy ne beszéljenek róla egy ideig...Aztán megint felbukkan, mintha mi sem történt volna.

 Sokszor szokták tőlem kérdezni, hogy mennyire jelenik meg napi szinten az emberek életében a maffia, hogy én milyen sűrűn találkozom a jelenséggel, mikor és hogyan válik tetten érhetővé. Ha a mentalitást veszem, ami az egésznek a melegágya, akkor elég sűrűn. Gyakran az emberek azt keresik, hogy ki mögött ki áll, milyen nagyobb hatalom áll egy személy mögött. Egy sor dolgot csak úgy lehet elintézni vagy meggyorsítani, hogyha valaki "raccomandato", azaz ha valaki potens személytől "ajánlása" van.

 Sosem felejtem el szicíliai ismerősöm felháborodását, amikor elmesélte, hogy 10 év távollét után, amit Észak-Olaszországban töltött, visszatérve szülőföldjére próbált volna egy szicíliai hivatalban elintézni egy ügyet, és azt kérdezték tőle, hogy ismer-e valakit a hivatalban. Ismerősöm azt hebegte megrőkönyödve, hogy nem: ő egy állampolgár, aki szeretne elintézni valamit. Ez az ismerősöm tíz évet élt távol szülőhazájától, Szicíliától, de úgy látszik, ez elég volt ahhoz, hogy elszokjon saját földijei mentalitásától.

Ezt a kis epizódot csak azért mondtam el, hogy érthető legyen, hogy mit értek az alatt, hogy a maffiához kell egyfajta mentalitás, ami az emberekben él, különben nem működne. Nem az a maffia, hogy megkérdezi tőled az ügyintéző, hogy van-e ismerősöd a hivatalban. Nem. Ez csak a humusz,a táptalaj, ami szükséges ahhoz, hogy a maffia mint egész fennmaradjon.

 Nem véletlen, hogy ma már a maffiát sem "mafia"-nak nevezik, hanem egyre inkább "sistema"-nak, azaz "rendszer"-nek. Ez egy teljes gépezet, ami sok embert mozgat meg és igényel minden szinten. Ha nem lenne ez a fajta mentalitás, ami az emberi természetből fakad, hogy keressük a gyorsan megkereshető sok pénzt, hogy a kiskaput preferáljuk a bürokratikus útvesztő helyett, hogy szeretjük, ha egy potens személy a hónunk alá nyúl, miközben a többiek várnak a sorukra, akkor a maffia megszűnne létezni egy fél pillanat alatt. Mert olyan könnyű, amikor  csak oda kell szólni telefonon valakinek, és máris elintéződik a hivatalos ügy, elsimul egy kis ránc, aláírás kerül egy papírra... Aztán legközelebb lehet viszonozni a szívességet, és így tovább és így tovább.

 Az is olyan könnyű, amikor csak figyelni kell egy ablakból, hogy jönnek-e rendőrök, és ha igen, akkor egy füttyjelet leadni, és ezért a pár órás szolgálatért annyi pénzt kapni, amennyiért mások hetekig gürcölnek. Aztán olyan könnyű kicsit továbblépni és már nem csak figyelni, hogy jönnek-e rendőrök, hanem egy-egy csomagot átadni, pár másodperc az egész, és ezért még sokkal több pénzt kapni. Olyan egyszerű mindig csak egy picivel feljebb lépni a ranglétrán egy picivel nagyobb feladatért, és persze egyre több pénzért. A bökkenő ott van, hogy az egyre magasabb szintek észrevétlenül egyre magasabb kockázatot is jelentenek, no meg az, hogy nem lehet visszafordulni. Illetve lehet, csak akkor az az életedbe fog kerülni. A Camorra, a 'Ndrangheta, a Cosa Nostra nem felejt és nem bocsájt meg. Így sodródnak bele gyerekek, tinédzserek olyan helyzetekbe, ahol a választás vagy továbblépni és egyre nagyobb részt vállalni a maffia tevékenységében, vagy visszafordulni, de az a biztos halált jelenti. 

 De az elején minden olyan könnyű. Csak nézni kell és olykor füttyenteni egyet.

 Érdekes eset a szélerőművek esete is Szicíliában. Tavaly pattant ki a botrány, aminek a mostani állás szerint az eredménye az lett, hogy Vito Nicastri ellen indult büntetőeljárás, és az ügyészség 12 év szabadságvesztés kiszabására tett javaslatot ellene. Mint a nyomozás során kiderült, Nicastri közel áll ahhoz a Messina Denarohoz, aki idestova 14 éve bújkál a hatóságok elől, és aki feltehetőleg átvette a Toto Riina halála után megüresedett trónt a Cosa Nostra élén, bár erről a tényről megoszlanak a vélemények. Nem kevesebbel gyanúsította meg az ügyészség Vito Nicastrit, mint hogy Messina Denaro bújkálását ő finanszírozta. Ha ez bebizonyosodik, akkor az egyben azt is jelentheti vajon, hogy a nyomok elvezetnek majd a hírhedt maffiavezérhez is? Vagy ez azért nem ilyen egyszerű?

 Olaszországban a szélenergiát hasznosító erőművek több, mint 10000 MW energiát termelnek évente, aminek 91%-át a déli megyék adják: Szicília termeli a második legtöbb szélenergiát és itt található a harmadik legtöbb szélerőmű (875) a megyék közötti összehasonlításban. 

 Vito Nicastrit már régóta úgy emlegetik mint a "szélerőművek királyát", amely első látásra hízelgő nevet nem más, mint a Financial Times adta neki. A business volumenét mutatja, hogy közvetlenül azelőtt, hogy a botrány kirobbant volna, hivatalosan bejelentették, hogy egy több mint 15 milliárd eurós projektről van szó, ami közel 500 000 fő foglalkoztatását irányozza elő a következő 10 évben. Hova fog ez a sok pénz vándorolni, ha zöld utat kap a projekt? 

"A szélenergia pénzt visz a nagy pénzügyi befektetőknek, akik nem még csak nem is szicíliaiak, és azon kívül még el is csúfítja a látképet" - nyilatkozta Raffaele Lombardo, Szicília volt kormányzója, aki ezzel a kijelentésével egyértelműen a szél-business ellenzőjeként pozícionálta magát. De nem csak esztétikai szempontból szúrhatja a szemét sokaknak az erőművek látványa. Vito Nicastri bizonyítottan a Messina Denaro érdekeltségi köréhez tartozik, az ún. castelvetranói maffiához. Az egyik "pentito" (a maffiamúltját megbánó és rendőrséggel együttműködő személy) Lorenzo Cimarosa azt állította valamelyik vallomásában, hogy annak idején a Cosa Nostra fejének pénzzel teli zsákot juttatott el Michele Gucciardin keresztül, aki közismerten az ő jobbkeze és szintén "uomo d'onore", magyarul maffiafőnök.

A nyomozás során kiderült, hogy Nicastri a maffia rendelkezésére bocsájtotta a cégeit, hogy azokon keresztül mossák tisztára a piszkos pénzt. Mivel Nicastrinak volt már dolga a hatóságokkal, és vagyonának egy részét el is kobozták néhány évvel ezelőtt, nem kevesebb mint 1,3 milliárd eurót, éppen ezért a harctérre egy eladdig feddhetetlen közkatonát küldött, Paolo Aratát, aki '94 és '96 között képviselő volt, és így szert tett magas körökbeli ismeretségekre. Ő volt az, aki a választási kampányban kidolgozta Matteo Salvini alternatív energiára vonatkozó programját és ő kapcsolta be a vérkeringésbe Armando Sirit , a Közlekedési Minisztérium helyettesd államtitkárát, aki a nyomozás mostani állása szerint ígéretet kapott volna 30000 euró kenőpénzre annak fejében, hogy nyomást gyakorol a politikai döntéshozókra annak érdekében, hogy zöld utat kapjon a projekt.

Egyébként a szélenergia ügye is valahogy kikerült a gyújtópontból az utóbbi időben, ahhoz képest, hogy mekkor botrány volt tavaly. Csak remélni tudom, hogy az eljárás, a nyomozás megy a maga útján, ezért a hallgatás, és majd egy napon arról tájékoztatnaka hírműsorok, hogy elítélték a felelősöket.

Ez az eset egy kiváló koncentrátuma annak, amit maffiának nevezünk : minden benne van, ami a kell hozzá. Sok pénz, nagyberuházás, ami a felszínen legális, sőt hasznos is, hiszen alternatív energia, kapcsolatok a Cosa Nostrával, összefonódás a politikával, kenőpénz, korrupció, de benne vagyunk mi, kisemberek is a közömbösségünkkel, azzal, hogy hagyjuk magunkat félrevezetni, mindig csak épp arra figyelünk, amit a média épp elénk tálal, és aztán gyorsan felejtünk.Nos, a helyzet az, hogy ha Vito Nicastri a szélkirály, akkor elmondhatjuk, hogy mi, közemberek kis szélkakasok vagyunk. Erre-arra fordulunk, amerről a szél fúj. Ha a média elénkrank egy óriási botrányt, felkapjuk a fejünket, zúgolódunk, felháborodunk, aztán éljük tovább kis széllelbélelt életünket, és közben az első adandó alkalommal visszaélünk a hatalmunkkal, bármily kicsi legyen is az. Manipulálhatók vagyunk és még csak nem is zavar, hogy mások irányítanak minket.

Na, akkor most következzen egy kis összegzés, ahogy megígértem. 

Két év küzdelem után a megszerzett tapasztalatok birtokában az alábbi következtetésekre jutottam:

Ingatlant vásárolni nem könnyű feladat, de Szicíliában különösen nehéz. Sok helyütt beleütközünk a feliratba, melyen az áll, hogy "vendesi", azaz "eladó", de ha az ember tényleg meg akarja venni a konkrét ingatlant, akkor számos akadállyal találja szemben magát. Például azzal, hogy a tulajdonos nem elérhető vagy egyenesen rejtve marad a kiléte. Nevetve emlegetjük fel Francescoval azt az esetet, amikor egy házra kitett hirdetés alapján telefonáltunk a megadott számra, de nem sikerült kideríteni, hogy kivel beszéltünk, sem azt, hogy a tulajdonost hogy tudnánk elérni, mivel a vonal túlsó végén az illető hosszas értetlenkedés után sem tudott semmi kézzelfoghatót mondani, csak valami Josét emlegetett, hogy nála érdeklődjünk a házzal kapcsolatban. Majd megfulladtam a visszafojtott nevetéstől, ahogy Francesco végtelen türelemmel próbált valami értelmeset kicsikarni az illetőből, sikertelenül. Hogy ki volt José, és miért gondolta, hogy nekünk ismernünk kéne őt és tudnunk kéne a telefonszámát, azt most már örök homály fedi.

Az is érdekes eset volt, amikor egy kissé düledező, ám remek helyen lévő és sokat ígérő házról próbáltuk kideríteni, hogy ki lehet a tulajdonosa. Igaz, az elég hamar kiderült, hogy egy cég van bejegyezve mint tulajdonos, egy kft, aminek az ügyvezetői egy férfi és egy nő. Francesconak hozzáférése van különböző, ingatlannal kapcsolatos nyilvántartásokhoz, így sikerült egy telefonszámot is összekapcsolni a személyekkel, de amikor ezt felhívtuk, akkor egy milánói áruház válaszolt a hívásunkra, és nem tudtak azokról a személyekről, akiknek a nevére rábukkantunk a nyomozás során. A kör tehát bezárult. A különösen szép fekvésű, romos-romantikus épület gazdátlanul düledezik tovább, és ha elhaladok mellette, nyitott ablakai a félig levert zsalugáterekkel bánatosan bámulnak rám. 

Aztán ott volt az a szerencsétlen eset, ami szintén ebbe a sorba tartozik, amikor a tulajdonos helyett, aki messze fönt valamelyik északi városban él, az ingatlanközvetítővel voltam kénytelen alkudozni, és mikor már azt hittem, hogy minden sínen van, hiszen erről biztosított az ingatlanügynökség vezetője, azt állítva, hogy a tulajdonos aláírta az árajánlatomat és egyben az előszerződést online módon, egy idő után kiderült, hogy ebből egy szó sem volt igaz. A tulajdonos nem írta alá a megállapodást, ez egy szemen szedett hazugság volt. Talán bízott benne az ingatlanügynök, hogy ez meg fog történni, és így megelőlegezte ezt a döntést, ám a tulaj meggondolta magát, és állítólag mégsem akarta eladni a házat. Közben én már elkedtem tervezgetni, a kulcsokat is megkaptam, méricskéltem, takarítgattam a házban. Ez volt az egyik legnagyobb pofára esésem ingatlanügyben. 

Mindezt csak azért mondtam el, hogy érthető legyen, mit értek azalatt, hogy az első probléma meglelni a tulajdonost.

Aztán amire még nagyon ajánlatos odafigyelni, az az ingatlanügynökség. Jobb előbb körbeszaglászni, lecsekkolni az irodát, mert ugyan a többség komolyan veszi a munkát, de sajnos akadnak kóklerek is. 

Fontos az is, hogy az embernek legyen legalább egy olyan ismerőse, aki ingatlanokkal foglalkozik. Nekem ugyebár szerencsém volt Francesco barátommal, mert ő ilyen, ráadásul ismeri a várost, mint a tenyerét, és az összes házat a városban. Azért volt nagyon hasznos, mert ránézésre meg tudta mondani, hogy mire kéne költeni és mennyit, így ki tudtam szűrni, hogy mi az, ami iránt felesleges érdeklődni is, mert csak az időmet pazarlom vele.

Miért is ennyire fontos az ingatlanügynökség és egy kívülálló szakértő szem? A válasz az ingatlanügyleteknek a magyartól eltérő bonyolításában rejlik. Hogy lássuk a magyar-szicíliai hasonlóságokat és különbségeket, leírom az ingatlanvásárlás menetetét, ahogy itt Szicíliában tapasztalatom szerint történik.

1) Ötletelés az interneten. Arra a kérdésre a választ, hogy nagyjából mit, mekkorát, mennyiért és hol akarunk vásárolni, szerintem első körben az internetes oldalakon tudjuk kialakítani. Tehát például én hiába szeretnék ingatlant a tengerparti részen kilátással a tengerre, ha csak egy kis lukat kapok a pénzemért, akkor inkább úgy döntök, hogy az óvárosban veszek egy nagyobbat, mert jobban megfelel a céljaimnak. Tehát az előkészítés a világhálón szerzett információk alapján történik, mert itt derül ki, hogy mi a kínálat, és ahhoz tudom igazítani az elképzeléseimet.

2) Az ingatlaniroda kiválasztása. Érdemes kicsit körbepuhatolózni az ügynökségeket illetően. Ez a következőképp történhet: miután kiválasztottunk pár ingatlant az interneten a hiretések között, ami érdekesnek tűnik, nézzük meg, hogy mely irodákhoz tartoznak, majd kezdjük el kérdezgetni ismerőseinket, hogy milyen tapasztalataik vannak az adott irodával kapcsolatban.

3) Keresgélés. Nincs más hátra, mint keresgélni, nézdelődni, kérdezni, házat nézni, tapasztalatokat gyűjteni, válogatni, árakat összehasonlítani, keresgélni, keresgélni és keresgélni. 

4) Megállapodás az ingatlanirodával. Ha megvan a kiszemelt ház, akkor meg kell állapodni az ingatlanirodával. Általában 3 vagy 4 %-ot kérnek a vételárból a vevőtől is, meg az eladótól is, de előfordul alacsonyabb vagy magasabb százelék is, tehát erről mindenképp meg kell győződni előzetesen. Az is általánosságban mondható csak el, hogy nem szokás kizárólagosságot kikötni az ingatlanirodával, tehát az eladó több irodánál szokott hirdetni, és bizony előfordult, ráadásul nem is egyszer, hogy egy ingatlant az egyik iroda a másiktól eltérő áron hirdetett meg. Nyilvánvaló, hogy ha egy irodával úgy állapodik meg az eladó, hogy kizárólagosan csak nála hirdet, akkor alacsonyabb százalékot kap a közvetítői munkáért. Ez általában a vételár 2- 2,5 %-a szokott lenni.

5) Alkufolyamat. Ezután jön az alkudozás az eladóval. Ez az ingatlanirodán keresztül történik úgy, hogy az ember közli az irodával, hogy komolyan érdekli egy ingatlan, és megad egy nagyjából tól-ig árat, hogy mennyit ér meg neki, természetesen azt is figyelembe véve, hogy mennyiért volt meghirdetve, tehát hogy milyen összeg szerepelt a hirdetésben. A kínált és kért ár között ekkor még hatalmas szakadék tátong, ezért ilyenkor meg lehet óvatosan és udvariasan kérdezni, hogy mi volt az az ár, ami alá az eladó semmiképp nem akart menni, vagy ezt sokszor nem is kell megkérdezni, hanem az elhangzott ajánlatra az ingatlanos maga árulja el, mintegy bizalmasan, kicsit közelebb hajolva és lehalkítva a hangját. mintha ezt csak kizárólag az adott érdeklődőnek árulná el, hogy mi volt az eladó által kijelölt titkos legeslegalsó léc, majd hosszas magyarázásba kezd, hogy miért lehetetlen, egyszerűen fizikai képtelenség, az univerzum általunk ismert törvényszerűségeinek ellentmondó elképzelés azalatt belimbóhintózni az ingatlanba.

Ekkor a vevőjelölt figyelmesen hallgat, megértően bólogat, és közben mindent megjegyez, mert bármilyen információ később hasznos lehet, ami az ingatlannal vagy a tulajdonossal kapcsolatos. Miután az ügynök alaposan kifejtette érveit, most a vevőn a sor, hogy hasonlóan meggyőzően érveljen a saját árajanlata mellett. 

Végül mindkét fél hümmög, és "meglátja, mit tehet", valamint a másik értésére adja finoman, hogy más vevő is érdeklődik, illetve hogy más ingatlan is számításba van véve az érdeklődő részéről a másik oldalon.  Ezt az apró trükköt érdemes elsütni még akkor is, ha mindenki tudja, hogy vagy igaz, vagy nem. De mégis - ez olyan kis figyelmeztetésféle, ami mindig elülteti a bogarat a másik fülében: "és ha tényleg igaz? Ha egy másik vevő elhappolja, mert gyorsabb? ...És ha egy másik eladó rugalmasabb és kevesebbel is beéri?"

Mindez nagyon kedélyes és udvarias hangon megy végbe, sűrűn bólogatva, a "certo"  magyarul "persze" szónak legalább 50-szer, a "d'accordo"-nak, ami "rendben"-t jelent minimum 30-szor kell elhangzania. Tehát mindez az alkufolyamat az ügynökön keresztül, szóban történik.

6) na már most. A "compromesso". Egy ideig folytatódik az alkudozás, szóban, vagyis az ügynökön keresztül üzengetve. Mikor ez megvolt, és lefolyt az alkudozás, és sikerült majdnem közös nevezőre jutni, akkor az ügynök így szól: érdemes lenne írásbeli ajánlatot tenni. Ez egy többoldalas előre szerkesztett formanyomtatvány, ami minden ügynökségnél ugyanaz vagy majdnem ugyanaz, természetesen a kitöltendő mezők szabadon vannak hagyva: tehát, hogy ki tesz árajánlatot és mennyiért és milyen dátumig tartja fenn az ajánlatát. Ezt a modult úgy hívják, hogy compromesso, ami magyarul megegyezést jelent, és tartalmazza az árajánlatot, egyben az ingatlanügynökségnek járó ellenértéket, valamint a foglalót házra. Tehát ezzel már mindkét fél kötelezi magát, hogy amennyiben aláírják az ajánlatot, akkor a későbbiekban megkötik az adásvételi szerződést. Magyarul ha aláírják midketten, akkor annak már jogi kötő ereje van. Ha tehát a vevő lép vissza, és nem köti meg az adásvétli szerződést, ahogy a compromesso-ban vállalta, akkor bukja a foglalót. Ha viszont az eladó lép vissza, és nem köti meg az adásvételit, akkor ő a foglaló kétszeresét köteles fizetni a vevőnek. A foglaló összege szintén egy kitöltendő mező, de érdemes úgy megállapodni, hogy garanciaként működhessen: azaz elég magas összeg legyen ahhoz, hogy elrettentő erővel bírjon arra nézve, ha az eladó olyasmit forgatna a fejében, hogy mégsem akarja az ingatlant eladni. A foglaló persze mindkét fél számára egy erős garancia, feltéve persze, hogy az összeg elég magas. Általában a vételár 10-20 %-a körül mozog a foglaló, de 10.000 eurónál kevesebb nemigen szokott lenni, mert ha kisebb az összeg, akkor azt könnyen "túlszrányalhatja" egy másik vevő ajánlata, még akkor is, ha az eladó ilyenkor a foglaló kétszeresét köteles visszafizetni az eredeti vevőnek. Tehát ha 40000 -ért árulja az ingatlant és annak csak a 10%-át kötjük ki foglalónak, akkor igaz ugyan, hogy 8000 eurót kell kifizetnie a tulajdonosnak, hogyha nem köt adásvételit, de nem elképzelhetetlen, hogy valaki 50000-et ajánl, és akkor neki megéri, mert az még mindig kétezer euróval több, mint az eredeti ajánlat, a veszteséggel együtt, ami tehát 48 000 euró. Na, ez azt hiszem, világos, tovább nem fejtegetem...

7) Az előszerződés. A következő fontos lépés az előszerződés aláírása a  közjegyző előtt. Ez tulajdnonképpen az előbbi compromessonak a közjegyző általi hitelesítése. Maga a lefoglalózás is a közjegyző előtt történik, aki így tanúsítja közhitelesen, hogy ez megtörtént, a felek jelen voltak, kötelezettséget vállaltak az adásvételi szerződés megkötésére. Aláírjuk, és átadjuk a foglalót. Nem készpénzben, nem átutalással, hanem csekkel. Ugyanis a legelterjedtebb fizetési mód ingatlanügyekben a csekk. Tehát nem az átutalás, hanem a csekk. Így azt szépen kitölti a vevő, és átadja az eladónak. Általában ott szokott lenni az ingatlanügynök, de ez nem feltétele az aláírásnak. Az eladó, a vevő és a közjegyző a kötelező elemek. Tehát ez egy lényeges különbség a magyartól, hogy itt nem ügyvédek biztosítják a jogi garanciát, hanem a közjegyző. 

Az egész nagyon időigányes folyamat a tapasztalatom szerint. Nálam másfél évig tartott a keresgélés. De megérte! Első és legfontosabb tanulságként tehát levontam a következtetést: érdemes kivárni a megfelelő ingatlant, nem szabad hűbelebalázs módjára rávetni magunkat a legelső kínálkozó alkalomra, és mindig figyelni kell arra a bizonyos belső hangra is, a vészjelzőre. Nekem kétszer is riasztott, és mind a kétszer beigazolódott, hogy a vészjelzés nem volt alaptalan. Nyeltem egy nagyot, rávettem magamat a türelemre, és továbbkerestem a megfelelőt. Jelen állás szerint az idő engem igazolt, úgy tűnik jól döntöttem, de még nincs lejátszva a meccs.

Hátra van még az utolsó, a 8)-as lépés: megkötni az adásvételit. Épp itt tartok, és már tűkön ülök... Már megvan a kitűzött időpont a közjegyzőnél...

Teendőim egy időre Budapestre szólítottak, de aztán újból belevetettem magam az ingatlankeresésbe, olyannyira, hogy sikerült egy olyan házat becserkésznem, ami egyszerre több kitűzött szempontnak megfelel. Végre-valahára! Úgy tűnik, sikerült!

Bevallom, hogy nyár közepe táján már-már kezdtem feladni az eredeti tervemet, hogy bed&breakfest-nek való házat találok magamnak, és mindenféle B- meg C meg Cs-tervben gondolkoztam, amik körülbelül azt jelentették, hogy veszek ingatlant, csak nem adom ki, vagy csak bérbe adom, vagy kiadom mint "case vacanze"-t, ami egy másik vendéglátói kategória, tehát hogy más módon hasznosítom, vagy egyáltalán nem hasznosítom, hanem csak úgy egyszerűen én magam beköltözöm - és kész! Kalap, kabát! No vendéglátás!

Ugyanis a majd két év alatt, amióta keresgélek, egyszer sem akadtam olyanra, ami minden szempontból legalább valamelyest elfogadható lett volna. Vagy túl nagy volt, aminek az a vonzata, hogy a felújítás is többe kerül, vagy túl kicsi, amit ugyan fel tudok újítani a rendelkezésre álló keretből, és tudok vendégeket látni benne, csak én nem tudom, hogy hol lakjak. A harmadik probléma az volt, hogy megfelelő méretű volt esetleg, de olyan helyen, ami turisztikai szemmel nem előnyös, magyarul ahova a kutya sem akar majd vendégként jönni. A negyedik típusú akadály az volt, hogy még ha jó méretű is volt és akár jó helyen, viszont romokban hevert a ház, tehát ránézésre a hirdetésben szereplő vételár megtriplázódott a fejemben a felújítási költségek miatt, és ha azt vesszük, hogy mindig minden többe kerül, mint amennyinek elsőre látszik, akkor máris határozottan le tudtam vonni a következtetést, hogy meghaladta a lehetőségeimet.

Ezeket a nehézségeket a korábbi blogbejegyzésekben mind megírtam részletesen, úgyhogy itt most elég annyi, hogy már valóban kezdtem feladni a harcot a kutatásra, és már csak olyan ímmel-ámmal, reménytelenül és hitetlenül nézegettem a hirdetéseket, amikor...

...Amikor egyik este, amint épp hevenyészve nézegetem az ingatlanos oldalakat, egyszercsak megakad a szemem egy fotón a hirdetések között...Önálló ház, első blikkre jó állapotban, két külön bejárattal, az óvárosban helyezkedik el, autóval is jól megközelíthető helyen, kis teraszkával, ami a völgyre néz. Hm, az ára sem rossz, elérhető számomra.  A képre kattintok, megnyitom a hirdetést, hogy lássam a beosztást, a részleteket, a szobák állapotát.

Minél inkább nézem, annál jobban felkelti az érdeklődésem. Nosza, hívjuk fel az ügynökséget, hogy megbeszéljük, mikor tudnám szermélyesen szemrevételezni a szóban forgó ingatlant. Nem veszik föl a telefont. Írok e-emailt, amire legalább válaszolnak, méghozzá azt, hogy leegyeztetik a tulajdonossal, hogy mikor lenne alkalmas. Igen ám, de közben van a Ferragosto, azaz augusztus 15., nemzeti ünnep, és akkor az ingatlanügynökség bezár. Hetekre.

....!!!!!....

Háhhh, ez fájt. 

Szóval az a helyzet, hogy itt Szicíliában augusztus közepén megáll az élet, és ha fene fenét eszik, akkor is bezárja mindenki a boltot. Ez alól csak a vendéglátás a kivétel, mert az észak-olaszok nagy része is augusztus közepén délnek indul, és valahol Pugliában vagy Calabriában vagy Szicílián nyaral, tehát a szállodák, panziók, vendégházak üzemelnek, csak minden más bezár. De nem ám úgy, hogy csak egy-két napra, nem nem! Minimum 1 hét, de inkább 10 nap vagy két hét a nyári szünet. Még akkor is, ha az egy ingatlanügynökség. Vakáció van, és punktum!

Na most ezt én tudom, hogyne tudnám, hiszen 10 éve itt élek. Csak arra nem számítottam, hogy még az ingatlanügynökségek is lehúzzák a redőnyt két hétre. Nem félnek a konkurenciától? Hogy azok közben zsíros üzleteket kötnek, tengerparti villákat adnak el busás haszonnal? Nem félnek, hogy elveszítik a leendő ügyfeleket, hiszen ha zárt ajtókat találnak, máshol fognak érdeklődni? Nem, nem félnek. Tudniilik a konkurencia is vakációzik.

Ez megint olyan nagyon szicíliai dolog, amit nehéz megérteni, még nekem is, aki itt élek jóideje.

Így esett, hogy augusztus elején kiszúrtam egy nagyon ígéretes házat, és csak két hét múlva tudtam megnézni személyesen. Majd megevett a fene, hogy milyen lehet belülről. Azért csak kibírtam valahogy, és közben az ügynökséggel megbeszéltem az első munkanapra egy reggeli időpontot.

Eljött a várva várt nap, és végre megnézhettem a házat személyesen. Összességében jól alakultak a dolgok, hiszen azóta már kötöttem egy előszerződést is, sőt lefoglalóztam az ingatlant. Ami annyit jelent, hogy nagy valószínűséggel enyém lesz a házikó! Ha mégsem, akkor a foglaló kétszerese, jelen esetben 20000 euró üti a markomat. Ez már elég komoly összeg ahhoz, hogy az eladó kétszer is meggondolja, hogy elálljon az eladástól.

Úgyhogy szép csendben már elkezdtem örülni a háznak. Nagy ünneplést még nem csaptam, babonából, nehogy végül valamilyen okból mégiscsak meghiúsuljon az ügylet, és utána meg nem győznék magyarázkodni, hogy mi lett a házzal. Úgyhogy csak így magamban örülgetek egyelőre.

Ja, a ház a következőképp néz ki: két bejárata van, az egyik egy előtérre és lépcsőre nyílik, ahonnan a nappaliba jutunk, onnan a konyhába és ebédlőbe. Itt van egy erkély is. Az utcáról nyíló másik bejáraton keresztül egy kisebb helyiségbe érünk, amihez tartozik fürdőszoba is. Lépcső visz fel az első és második emeletre, ahol szintén van egy fürdőszoba, illetve egy terasz. Meglepetésemre van egy plusz terasz a második hálószoba felett, ami sem a hirdetésben, sem az alaprajzon nem szerepel. Ez utóbbi okozott némi fejtörést. Első pillanatban persze örültem neki, mert egy nem várt szint egy nem várt kilátással. Aztán Francesco barátom felhívta rá a figyelmemet, hogy ez akár problémát is jelenthet, hiszen ha nincs feltüntetve az alaprajzon, az később sajnos bonyoldalmat is okozhat. Tehát jobb mihamarabb rendezni az ilyesmit.

Szerencsére a meglepetésterasz össz-vissz 9 négyzetméter, úgyhogy nem növeli különösebben az alapterületet, illetve nem jár további tennivalókkal. A földhivatalnál kellett módosítani az alaprajzot, illetve az adásvételi szerződésbe bele kell foglalni a módosítást. Ez gyakorlatilag egy röviden lezajló procedúra, puszta formalitás.

Tehát most úgy áll a helyzet, hogy megköttetett az előszerződés, és november végén várható a végleges, decemberben pedig megkezdődhet a beköltözés!

Ehhez a poszthoz nem csatolok képet a házról, mert babonás vagyok, de ha meglesz a végleges adásvételi  szerződés, akkor mindenképp feltöltök pár fotót. Szóval reméljük, hamarosan...

A következő bejegyzésben összegzem az eddigi tapasztalokat: mire kell figyelni Szicíliában, ha az ember házat vesz, illetve miben más a folyamat egy magyarországi házvásárlástól.

 (Fotó: Marco Poidomani)

Nadia izgatottan pislogott ki a buszból, és jártatta a tekintetét a tájon, amit máris új hazájának tekintett, pedig lábai még nem is érintették ennek az ismeretlen országnak a földjét.

Itt végre van munkája - ujjongott magában -, itt az ő helye, itt fogja megtalálni a boldogságot!... amire azért még várni kell egy kicsit - fűzte tovább gondolatait -,de legalább addig is dolgozhat, elkezdheti az új életét. Teljes csak akkor lesz, ha a fia, Constantin is vele lesz, itt, az új hazában. Egyelőre a nagyszülőknél hagyta őt, szívszakadva váltak el. A kisfiú nem sírt, csak sápadtan és ijedten nézte az anyját, aki viszont nem tudta visszatartani a könnyeit...Constantin, munka, Constantin, munka... Constantin és a munka: ez a kettő lebegett a szeme előtt, ezt a két szót hajtogatta magában mint valami mantrát, ez vitte előre minden mozdulatát.

Végre odaértek a busszal, ahol a munka és a szállás is lesz. Munka és szállás, így mondták. Ezt ígérték. És ők hittek nekik. Pontosabban Nadia volt az, aki hitt nekik, és a férjét is magával sodorta az ő lendülete. De úgy látszik, nem voltak egyedül, mert tele volt a busz hozzájuk hasonló nőkkel és férfiakkal.

A sofőr végre leállította a motort, és a fáradtságtól kissé dülöngélve, gémberedett tagokkal, a többi utas között tülekedve, kíváncsian és türelmetlenül szálltak le a buszról. A férje csak kullogott mögötte, most is, meg úgy általában az életben. A nagy szerelem már rég elpárolgott belőlük, közülük, ha egyáltalán volt valaha...De tényleg: volt valaha? - Nadianak néha meg kellett erőltetnie magát, hogy vissza tudjon emlékezni. Ha volt is, rövid ideig tartott, az biztos. Hamar jött a gyermek, Constantin. Na, neki legalább mindketten örültek, őt kényeztették, abajgatták, amikor csak tudták, ha kellett, ha nem, egymás helyett is, azzal a fajta leplezetlenül túláradó szeretettel, ami azokat a szülőket jellemzi, akik nem tudnak egymással mit kezdeni, ezért a bennük dúló érzelemfölösleget rázúdítják a gyermekükre, aki csak áll ott köztük tehetetlenül és dermedten, mint egy csokoládéval túlöntött, túldíszített szülinapi torta, amihez senki sem mer hozzányúlni.

Az első dolog, amit Nadia megpillantott, egy pálmafa volt. Azelőtt sosem látott még ilyen növényt élőben, el is határozta, hogy lefényképezi, és elküldi Constantinnak. Alighogy elővette telefonját, és a fára fókuszálta a kamerát, odalépett hozzá egy szélesvállú, meglehetősen marcona külsejű, borostás alak, és szigorú arccal, tömpe ujját felemelve értésére adta, hogy nem szabad fényképezni.

Mi ez, talán múzeumban vannak, hogy nem lehet fotózni? Nem éppen. Sokkal inkább egy paradicsomföld kellős közepén. A szúrós tekintet és a férfi mozdulata azonban semmi kétséget sem hagytak afelől, hogy tilos a telefont fényképezésre használni...Vajon miért?... Ez volt az első pillanat, amikor Nadiat hirtelen rossz érzés fogta el. Egy másodpercre összerándult a gyomra.

Nem nagyon segített rajta, hogy hátranézett e férjére, aki szinte gépiesen cammogott mögötte, csak a kissé kopaszodó feje búbja látszott, ahogy lehorgasztott fejjel próbált lépést tartani vele.

A többiek között lökdösődve-tolakodva kaparászták elő kis cókmókjaikat a busz csomagteréből, és várták, hogy a szállásra vezessék őket. Az előző borostás figura és még két másik, hasonlóan bizalomgerjesztő egyén terelgette őket a deszkapallókon keresztül a lapostetejű, hevenyészve összeeszkábált tákolmányokhoz, és rámutatott: house. Az emberek összenéztek: ez? ez lenne a szállás? - hümmögtek, morogtak csendesen, ám láthatóan elégedetlenül.

Valaki még egy kinyomtatott papírt is előhúzott a zsákjából, és azt lobogtatta: neki azt mondták, hogy itt lesz a szállás. Nem sokáig töprenghettek, hogy mi lehet az ordító különbség oka, ami a képek és a realitás között tátongott, mert egyszercsak az egyik marcona elüvöltötte magát: Nadia összerázkódott ijedtében.

Kiabálva mutogatott az órájára, és az előbbiekhez hasonló ékes angolsággal értésére adta a megrökönyödött embereknek, hogy 5 percük van, hogy elfoglalják a szállásukat, a nőket az egyik építményhez terelték, a férfiakat egy másikhoz. Nadia és a férje hiába próbáltak apellálni, hogy ők férj és feleség, és nekik egy közös szálláshelyet kell nyújtaniuk, mert ezt ígérték. Nadia végülis nem bánta annyira, az volt a legkisebb gondja, hogy a férje nem alszik vele. Nem oszt, nem szoroz.

Hanem ami ezután következett, az igazán felkavarta, és az első komoly intő jel volt, hogy valami nem stimmel ezzel a "munkahellyel". A munka még csak, csak. Paradicsomszedés, "paradicsomtermesztéssel kapcsolatos feledatok ellátása", ahogy magyarázta nekik otthon a munkaközvetítő. Igaz, hogy Nadia fodrásznak tanult, de mit tegyen, ha mindenki elköltözött a kisvárosból, ahol élt, Románia egyik legszegényebb régiójából, és aki maradt, az is kopasz volt. Legalábbis Nadianak ez volt az érzése. Valószínűleg inkább arról volt szó, hogy senkinek nem volt pénze, hogy fodrászhoz menjen, mindenki ott spórolt, ahol tudott. A haj, mint a köröm, magától nő vagy nem nő, minek arra pénzt költeni.

Hát eljött paradicsomot szedni ebbe a messzi és csodálatos Olaszországba.

A leghangosabban üvöltő férfi "passport passport" ismételgetésével berontott az ajtón, és mindenkitől elkérte az útlevelét. Volt, aki vonakodott odaadni, de a férfi rákiáltott, és végül az illető rémülten engedelmeskedett, és olyan is volt, aki nagy hirtelen megpróbálta eldugni a dokumentumot; Nadia pont látta a mozdulatot, ahogy az éjjeliszekrény és a fal közé csúsztatta egy gyors mozdulattal, aztán hevesen magyarázott az embernek, hogy ő nem tudja, hova lett, biztos elvesztette valahol út közben, de emez válasz helyett csak nevetett, a nő holmijai közt kutatva szétdobálta a hátizsákja tartalmát, felemelte az ágymatracot, és végül benézett az éjelliszekrény mögé is, ahol megtalálta a nő útlevelét. Közben végig kajánul vigyorgott, úgy látszik, ismerte már ezt a trükköt, ezt a kétségbeeseett próbálkozást az önállóság, a szabadság megtartására.

- Hogy hívnak? - kérdezte a férfi, még mindig röhögve, amitől valahogy cseppet sem lett barátságosabb az ábrázata.

- Marellának. 

- No, Marella, te holnap reggel 5-kor kezdesz, a többiek előtt egy órával.

Nadia megjegyezte magának a lányt, érezte, hogy szüksége lesz szövetségesekre, és tetszett neki, hogy Marella legalább harcol az érdekeiért, bár azt is tudta, hogy a lázadó típusú embereknek sokszor még nehezebb az sorsuk. Mindenestre életre való teremtésnek tűnt.

Nadiatól is elvették az útlevelét, és ő zokszó nélkül átadta, noha sejtette, hogy ez nem jelent túl jót. Ahogy kivették a kezéből, mintha a szabadáságát vették volna el tőle, a függetlenségét, az önrendelkezését, az identitását. Meztelennek érezte magát. Kiszolgáltatott lett. Megint összerándult a gyomra, már másodszor, mióta megérkeztek Szicíliába... Szicíliába, amiről eddig nem is egészen pontosan tudta, hogy hol van, de valahogy mindig mesésnek, egzotikusnak és gyönyörűnek képzelte.

Aznap már nem dolgoztak, csak megmutatták nekik az üvegházakat, pontosabban a ponyvával és speciális műanyaggal borított építményeket. ahol a paradicsomok növekedtek.

Másnap hajnali fél 6-kor ébresztették őket, és elkezdődött a munka. Végeláthatatlan sorokban csak paradicsom. Apró kis fejeknek tetszettek, amik tehetetlenül és testtelenül hevertek a földön, és megadóan várták, hogy beteljen a sorsuk. Nadia úgy helyezkedett, hogy Marellához legyen közel. Ő már akkor egy órája dolgozott, de ez nem látszott rajta. Szinte jókedvűen friss volt, mint aki csak most kezdte a munkát, és mindig is paradicsomszedésre vágyott.

- Az a gazember nem fogott ki rajtam, reggeli típus vagyok - mondta fanyar humorral, rá sem nézve Nadiára, fürge mozdulatokkal folytatva tovább a munkát.

Nadia elmosolyodott, és bemutatkozott két paradicsom között.

- Ne beszélgessetek, ti ott ketten! Dolgozni, dolgozni! - hangzott az egyik férfi parancsszava. - Ha nem lesz meg délig a 12 sor, akkor nem lesz ebédszünet!

Reggel még elviselhető volt a hőmérséklet, de délutánra teljesen átmelegedett a ponyvák alatt rekedt levegő. Nadia azelőtt el sem tudta volna képzelni, hogy ilyen melegben lehet egyáltalán létezni, nemhogy dolgozni. Mintha szaunában lettek volna, folyt mindenkiről a víz. Aztán szép lassan ehhez is hozzászoktak, mint sok minden máshoz is. Munka közben énekeltek, beszélgettek, nevet adtak a "strázsáknak" - így hívták maguk között a szicíliaiakat, akik maguk is itt dolgoztak, de egyben az ő munkájukat is felügyelték, történeteket találtak ki, meséltek, és a jövőről álmodoztak.

A "strázsák" mindezt hagyták, amennyiben elkészültek a megadott ideig a kirótt feladattal. Büntetés persze járt, ha nem. Ez általában az ebédszünet lerövidülését vagy megvonását jelentette.

Megdöbbentő, hogy mennyi mindenhez hozzászokik az ember, ha rá van kényszerítve. De hogy mit jelent a kényszer, és mi az a határ, amit az ember már nem bír vagy nem akar elviselni, nos, ez mindenkinél más és más. Nem csak a fizikai határ, hanem az erkölcsi és lelki határok is teljesen egyéniek. Ezek persze titkon összefüggenek. Nadia erre az összeomlások kapcsán jött rá. Ezt a nevet adta magában a jelenségnek: összeomlás.

Mindenki más és más időpontban, más mértékben, más tüneteket produkálva és látszólag más okból omlott össze, de volt ezekben egy közös pont, mind egy tőről fakadt: az embertelenség. Az embertelen körülmények, az embertelen bánásmód. A monotónia, a hőség, a munkafelügyelők és a "strázsák" szenvtelensége vagy éppen kegyetlensége, a tehetetleneség, a megalázottság érzése, a kiszolgáltatottság. A zsúfoltság a mosdóban, az idegenek előtti zuhanyzás, a hideg víz, a magánszféra hiánya, a kialvatlanság, a rokonok, otthonmaradottak hiánya, a görnyedés, a hátfájás, a paradicsomok...paradicsomok...paradicsomok, mindenütt paradicsomok.

Nadia elkezdte megfigyelni, ki mikor és mitől omlik össze. Először a fiatalabbak kezdtek kidőlni. Nem bírták a hőséget, a huszonéves fiúk és lányok gyakran ájultak el, főleg a délutáni órákban. Az idősebbek, a negyvenes-ötvenes éveikben járók valami elképesztő szívóssággal valahogy jobban bírták a fizikai megpróbáltatásokat. Talán jobban hozzá voltak szokva a tartós, órákon át tartó fizikai munkához, és valószínű, hogy jobban be tudták osztani az erejüket is. Ők ügyeltek a vízivás mikéntjére is: többször ittak keveset és azt ki is izzadták, szégyenkezés nélkül. A fiatalabbak mindezt a belső tudást még nem sajátították el, és rendszeresen vesztették el az eszméletüket, főleg az első időszakban. Volt, aki túl sokszor ájult el, őt végül hazaküldték annak rendje és módja szerint, kiadták a bérét napra pontosan, az útiokmányát is, és szélnek eresztették. Nemigen törődtek vele, hogy a fiatalembernek most nincs a hazaútra pénze, ez már az ő gondja. Hogy aztán máshova elszegődött-e dolgozni vagy valamiképpen hazacsámborgott Romániába, Nadia sosem tudta meg.

Nadia azt is megfigyelte, hogy a következő rosta fura módon a hátfájás volt, a görnyedés, a rossz testtartás. Órákon keresztül kellett ugyanabban a testhelyzetben lenniük, vag ugyanazt a mozdulatsort ismételnük, amit persze ösztönösen próbáltak így-úgy váltogatni, változatossá tenni, hogy az izmok és a csontok átrendeződjenek, és lélegzethez, új erőhöz jussanak, hogy aztán a rotációban megint ugyanezekre az izmokra kerüljön a sor fájdalmasan. Volt egy idősebb asszony, a forróságot kibírta, egyszer sem ájult el, de a háta meg a dereka elkezdett fájni, és többször is rajtakapták, hogy munka közben szüneteket tartott, húzogatta az izmait, dörzsölte a saját lapockáját, a derekát, a csigolyáit, ahol magát érte. Emiatt aztán persze meggyűlt a baja a főnökkel. Mikor a "strázsák" harmadszor kapták rajta, hogy hátán fekve próbálja magát pihentetni, neki is kiadták az útját. A hátfájós asszony sorsában többen osztoztak. Jajgatva vagy némán tűrték a fájdalmat, majd egyszercsak végignyúltak a földön a paradicsomok mellett, és előbb-utóbb valamelyik derék szicíliai munkafelügyelő felfedezte őket. Akkor kicsit könyörögtek, hogy hadd maradjanak, talán már nem is annyira meggyőződésből, mint rutinból, a szegény sorsú emberek megszokássá vált, szinte beidegzetten panaszos, de fakó hangján, ám kíméletlenül elküldték mindegyiküket. Talán jobban jártak, mint akik maradtak - Nadia később erre jutott.

Azután következtek azok, akiknek látszólag semmi bajuk sem volt semmivel, mégis egyszercsak váratlanul összeroppantak. Kívülről nézve úgy tűnt, jól tűrik a helyzetüket, reggel időben felkeltek, zokszó nélkül ledolgozták a napi 12 órát, pontosan betartották a megengedetett szünetek hosszát, mindezt olyan némán és fegyelmezetten, mint a jógyerekek az iskolában. És hirtelen, látszólag minden előzmény nélkül, egy nem várt pillanatban összeomlottak. Volt, akinek asztmás rohamai lettek a levegőtlen ponyvák alatt, és kitágult, merev szemmel zihálni kezdett, volt, aki a hideg zuhany alatt énekelt egy dalt, egyre hangosabban, végül ordítva, és nem bírta abbahagyni, volt, aki megnémult és a fenyítések hatására sem tudott többé egy szót sem kipréselni összeszorított száján, és akadt, aki holdkóros lett, pedig azelőtt sosem fordult elő vele. Egyik ilyen alkalommal egy alvajáró cigarettára gyújtott álmában, az öngyújtóból kipattanó szikrára felriadt, és akkor vette észre, hogy anyaszült meztelen: annyira fáradt volt munka után, hogy még a pizsamáját sem volt ereje magára ölteni. Ekkor megrémült saját magától és a helyzettől, amibe került, és ijedtében eldobta a meggyújtott cigarettát, amitől azonnal lángra kapott a szállás oldalában felhalmozott, száraz gallyakból és levágott gazból álló kupac. Csak nagy-kínnal bajjal lehetett eloltani a tüzet, és óriási botrány lett a dologból. A szerencsétlen holdkórost még többet dolgoztatták büntetésül, éjjel pedig alig mert elaludni, így aztán nem tudta magát kipihenni, az összeomlás nála is elkerülhetetlen volt.

A génkezelt paradicsomok mindeközben, mint néma tanuk, megadóan tűrték sorsukat, várták, hogy leszüreteljék őket, miután mesterséges körülmények között mesterséges táplálékkal, mesterségesen előállított hőmérsékleten, gyorsított eljárással felnevelték őket.

A következő kategória szenvedése volt a legdrámaibb Nadia szemében, ezt volt a legnehezebb feldolgozni. Már az első napokban elkezdődött a szemrevételezés. Nadia először nem értette, hogy a nőknek miért kell bediktálniuk a súlyukat, a méreteiket, miért méregetik őket különös gonddal, miközben a férfiak paramétereivel mit sem törődtek. Aztán szép lassan leesett a tantusz. Egyik este megjelent két férfi a nők szállásán, kopogtatás nélkül persze. Körbenéztek, szemlét tartottak. Aztán odaementek egy fiatal nőhöz, és hirtelen hangnemet váltottak, beszélgetésbe fogtak, váltogatva az olasz és valamelyest az angol nyelvet. Mindenki érezte, hogy valami nem stimmel. Hanyag mozdulattal rákönyököltek a falra és úgy tartották szóval a lányt, hogy egyre szorosabban fogták közre, és végül az egyikük kézfeje, ahogy a falra támaszkodó karjáról lazán lecsüngött, mintegy véletlenül hozzáért a lány arcához. Mindenki látta, aki a szobában volt. Egy pillanatra csend lett, feszült csend. Egyfajta töréspont volt ez, amikor mindenki megértett valamit.

A pillanatnyi csönd után a lány végül elhúzta az arcát, de a két rosszarcú alak ottmaradt és olaszul és angolul hadoválva elmagyarázták neki, hogy aznap este "festa" lesz, meg "music" meg "dance", amire várják őt is. A lány nem tudta, mit válaszoljon, nem mert ellenkezni, és inkább nem mondott semmit. 

Két órával később szertartásosan elővette kis neszeszerjét, rezzenéstelen arccal kirúzsozta a száját, feltűnően csak a száját, élénkpirosra, mintha vért ivott volna. Halk beszélgetés folyt a szobában, de mindenki őt nézte. Nadia és Marella tekintete sokatmondóan összevillant. Rémület és harag egyszerre volt a tekintetekben. Egész éjjel áthallatszott a zene a "partyból". A lány hajnalban jött csak vissza, csapzottan és reszketve. Elment zuhanyozni, és a többiek hallották, ahogy a vékony sugárban folydogáló víz alatt zokog. Másnap karikás szemekkel kitámolygott dolgozni, de valahogy üvegtekintete lett, mint egy zombinak. Valószínűleg számot vetett a sorsával, és úgy döntött, hogy mindent el kell fogadnia, ami itt történik vele. Onnantól fogva közönyösen és fehér arccal járt-kelt közöttük, merev mozgással és arccal, mint egy robot, sohasem látták többé mosolyogni vagy dühösnek vagy fáradtnak vagy kíváncsinak lenni, valahogy megszűnt élni.

Ez is egyfajta összeomlás volt, az emberi lélek összeomlása, mindenfajta érzelemnek a szívből és testből való száműzése. 

Ezek a bizonyos zenés bulik minden héten egyszer, pénteken vagy szombaton ismétlődtek, és a nők mindig rettegve várták, hogy kit szemelnek ki aznap. 

Nadia most életében először örült, hogy öregszik, mert azt remélte, hogy így negyven felé járva nem tartják majd szexuálisan vonzónak. Ha eddig gyűlölte, hogy fodrász létére kénytelen elviselni saját ősz hajszálait, mert nem volt lehetősége befesteni, mióta erre az elátkozott helyre érkezett, most igyekezett úgy rendezni fürtjeit, hogy a fehér szálak minél inkább láthatóak legyenek. Marella egyszer észrevette ezt a szánalmas igyekezetét, és szomorúan azt mondta:

- Nadia... nem ússzuk meg mi sem, ugye tudod?

Nadia nem felelt, de ahogy Marellára nézett, hirtelen még jobban megrémült. Beléhasított a gondolat: ha Marellára kerül a sor, akkor valami végzetes fog történni. Ez a lány olyan karakán, olyan nagyszájú, biztos valami őrültséget követ majd el, ellenáll, verekedni kezd, és megsérül vagy megöl valakit, vagy saját magában tesz kárt, ehhez hasonló tragikus képeket vizionált. Nadia úgy tekintett Marellára, mintha a huga lett volna, aki vagányabb, de mégiscsak fiatalabb nála, akire vigyázni kell, és mint a társára ebben a kínkeserves sorsban, ami jutott nekik. Rettenetesen félt, hogy mi lesz Marellával, ha vele is kikezdenek.

- Marella, kérlek, ne csinálj semmi hülyeséget! - tört föl belőle hirtelen.

-Ééééén? Szerinted itt én vagyok az, aki hülyeségeket csinál?! Idehívnak paradicsomot szedni, aztán kurvát csinálnak belőlünk, és szerinted én csinálok itt hülyeséget?! -kelt ki magából hangosan és paprikavörösen Marella. - Én csak dolgozni akarok, semmi mást. Érted?! Semmi mást.

- ssssssst, tudom, tudom, jól van már, sssst ...nem úgy értettem, csak ne hangoskodj... - csitította Nadia, majd inkább elhallgatott, és elhatározta, hogy beszél a férjével. Ez már a végső kétségbeesés jele volt, tekintve, hogy a férje az utóbbi tizenöt évben semmi használhatót nem tett vagy mondott.

Nem is tudta, hogy mire számítson tőle, de mégis: a férje volt, együtt jöttek, és ha valami készül, akkor azt neki is tudnia kell. Inkább az igazságérzete diktálta ezt, mintsem hogy valamiféle lelki támaszt vagy tanácsot vagy segítséget várt volna tőle.

A férfi komoran hallgatott, miközben Nadia hadarva előadta, hogy mi történik a nőkkel munka címszó alatt. Lehajtott fejjel ült, és úgy tűnt, mint aki nincs is ott. 

- Na mi van, nem mondasz semmit? - kérdezte végül Nadia ingerülten, amikor megunta a férfi hallgatását.

- Tudok róla - nyögte ki végül.

- Mi van? Te tudsz ezekről a tivornyákról meg hogy a nőket... elviszik éjjel? Hogyhogy?

- ...Hát...úgy volt, hogy megtudták a lapomról, hogy biológus vagyok, tudod, a lapról, amit az elején kitöltöttünk...A  kertészkedéshez, a növénynemesítéshez is értek, meg sokmindenhez... Elkezdtek kérdezgetni, hogy Romániában ez hogy van, az hogy van... kiderült, hogy tudják hasznosítani a tudásomat... jóban lettünk...elhívtak egy partyra, ott láttam, hogy vannak ...lányok... táncolnak, vetkőznek, aztán elmennek valakivel... de én nem, én nem! Nadia, engem ez nem érdekel, én csak iszom velük, mert megkínálnak, kénytelen vagyok, érted?!... Lehet, hogy felemelik a fizetésem, ha jól viselkedem... többet fogok keresni..érted?

- Te ezekkel "jóban vagy"?! Jól hallottam? ...Iszol velük?Úristen, te a saját anyádat is eladnád... és ha egyszer én leszek ott, nekem kell vetkőzni meg egyéb? Azt is végignézed majd? ...Jézusom, te a saját anyád is eladnád!

- De én most mit csináljak? Most én tehetek róla? Mit akarsz?... Akkor most menjünk vissza Constantinhoz üres kézzel? A szemünk láttára fog éhenhalni a fiad, nem érdekel? Ezt most ki kell bírni, Nadia. Be kell fogni a szánkat...Felemelik a fizetésem, most nem mehetünk el, nem érted? Ki kell bírni.

- Undorító vagy, nem akarlak soha többé látni! - üvöltötte Nadia magából kikelve.

- De mit akarsz útlevél nélkül? Nem tudsz semmit csinálni. Elvették az útleveleinket, nem emlékszel? - rimánkodott a férfi sírós hangon.

- Takarodj a szemem elől!

Nadia zaklatottan és kétségbeesetten tért aludni, Marella látta ezt és mindent értett. Valami készült.

Másnap reggel kiabálásra és zokogásra ébredtek. Kiderült, hogy az egyik, alig húszéves lány hajnalban hányt, és megtudta a főnök, hogy terhes. Azonnal el akarták vinni abortuszra, terhes nőre itt nincs szükség... de a lány kétségbeesetten tiltakozott, lefogták, kapálózott, de bevetették egy autóba és elvitték.

- Valamelyik mocskos disznó teherbe ejtette... Megölöm mind - szívta a foga közt a szavakat Marella, és égszínkék szemei szikráztak.

Közeledett a hétvége, pénteken a szokásos szemlével, amit a nők között tartottak. Kiválasztották, hogy a hétvégi partyra melyik lányt viszik majd el magukkal. Elterjedt, hogy különösen nagy mulatságra készülnek, mert a főnök két fia is jön. Két tagbaszakadt, arrogáns, erőszakos fiatalember. Szorongás lett úrrá  a nők szobájában, Nadia idegesen összerezzent minden apró zajra.

Nem tudta, mit tegyen, valami közelgő tragédiát érzett a levegőben. Csütörtök volt, legkésőbb másnap jönnek, és "választanak". Nadia hol borzongott, hol öklendezett, hol remegett a félelemtől, az undortól, amit érzett ezektől a férfiaktól. Mióta utoljára beszélt a férjével, nem álltak szóba egymással, de néha összetalálkozott a tekintetük, és olyankor megvetően nézett rá, az a szerencsétlen meg lesunyta a fejét, mint valami kis állatka, nem állta Nadia lesújtó tekintetét.

Felvirradt a pénteki nap. Jöttek a tagbaszakadt szicíliai fiúk válogatni. Izzadságuk és fekete hajuk csillogott a nyári napban. Vigyorogtak. A nők csendben próbálták leplezni félelmüket, és visszanyelték az undortól fel-felöklendezett nyálat. A fiatalemberek megfogdostak mindenkit, majd megálltak Nadia előtt és kedvtelve méregették, aztán kijelentették, hogy ők az érett nőket szeretik, és feltétlen jönnie kell Nadianak az esti partyra. Nadia egy szót sem bírt kipréselni magából.

A fiúk háta mögött meglátta Marella rémült tekintetét. Nadia ezek után egész nap délelőtt szinte kóvályogva dolgozott és közben Constantinra gondolt. Ha tudná, szegény, hogy mi történik a világban...! Még olyan kisfiú...! Eddig annyira megóvták a világ minden szörnyűségétől, de hogyan fog a szemébe nézni azok után...? Ha megtörténik, ami elkerülhetetlennek látszik?

Marellának eközben szintén egy szavát sem lehetett venni, nem tudta, mit mondjon barátnőjének vígaszul, de látszott, hogy nem nyugszik bele a gondolatba, hogy ez a sorsuk. Lázasan törte a fejét. Végül  úgy döntött, beszél Nadia férjével, nem lehet, hogy hagyja, hogy a saját feleségét a szeme láttára erőszakolják meg, nem lehet ilyen szörnyen, ilyen vérlázítóan gyáva és gyenge...!

- Nadia, szökjünk meg, nem hagyom, hogy bántsanak! - mondta Marella váratlanul, könyörgő hangon barátnőjének, és egy pillanatra megállt munka közben.

- Hülye vagy, útlevél nélkül? Elkapnak a rendőrök, és lebukik az egész kóceráj, aztán megnézhetjük magunkat, ha egész Szicília rajtunk akar majd bosszút állni. Ezek itt nem kispályások.

Az ebédszünetben váratlanul megjelent Nadia férje és közönyös tekintettel egy egészen furcsa monológba fogott, amire Nadia eleinte nem is figyelt oda. Leginkább úgy tűnt, mint aki meghibbant.

- Tudod, Nadia, fura ez a paradicsomnövény. Van sokféle, többezer fajta...Itt ez most nem látszik , mert itt most csak négyfajta van. Ezt a szerencsétlen datolyaparadicsomot itt nagyon elrontják, a koktél kicsit jobb... Na mindegy, nem is ez a lényeg, hanem azt akartam mondani, hogy ... arról akartam beszélni, hogy tudod vannak nekik kórokozóik. A paradicsomoknak...Ilyen kártevőik is, te is tudod biztos, nem vagy biológus, de ennyit te is tudsz... pajorok, fonálférgek satöbbi satöbbi. ..a növények nagyon  intelligensek, ezt a tudomány csak az utóbbi időben fedezte fel...na most arról van szó, ...

- Mennem kell, vége a szünetnek, mit akarsz ezzel? - kérdezte türelmetlenül Nadia. Nagyon nem érezte megfelelőnek a pillanatot a férje tudományos eszmfettutatásainak meghallgatására.

- Tudom, várj... szóval ...mondom, a növények nagyon intelligensek, ahogy védekeznek, tudod a kórokozók meg a mindenféle kértevők ellen, de a paradicsom, a paradicsom a növények között is kiemelkedeik. A paradicsom az egyenesen zseniális...! Tudtad, hogy a növények komunikálnak egymással és a környezetükkel? Ugye bámulatos? Üzennek egymásnak. Na most amikor a paradicsomot megtámadja egy...

- Egy perced van, hogy kinyögd végre mit akarsz, különben esküszöm fejbe váglak ezzel az ásóval - és rámutatott az éppen mellette heverő szerszámra.

- Értem, hatvan másodperc, jól van, Nadiacska, akkor kimondom, kijelentem, hogy...hogy amikor a szabadföldön nőtt paradicsomot megtámadja a féreg, akkor a paradicsom egy ideig hagyja, de aztán olyan kémiai anyagokat bocsájt ki, ami vonzza azokat az élőlényeket, amelyek a férgekkel táplálkoznak. Azok elfogyasztják az élősködőket, és a paradicsom megmenekül... A génkezeltek, mint ezek itt, sajnos nem rendelkeznek ezzel a képességgel, és ha felüti a fejét a féreg, akkor sokszor bizony... elpusztulnak... A szabadföldi paradicsom viszont képes megvédeni magát, komunikál, vészjelzéseket ad le, és megmenekül...ez egy nagyon új tudományos felfedezés... - tavaly jelent meg a Bioscience nevű tudományos szaklapban...Ez a legtekintélyesebb szaklap - tette még hozzá félénken hadarva.

Nadia nem bírt megszólalni, alig tudta követni a mondatokat, csak arra lett figyelmes, hogy a férje tizenöt éve nem szólította Nadiacskának. 

- Mennem kell dolgozni.

- Jól van, ... Nadiacska, menj csak...én csak ennyit akartam mondani... Menj csak,... és ne feledd a szabadföldi paradicsomokat! ... Ők tudják, hogy meddig tűrik a férgeket. Egy ideig tűrik. Aztán nem... Komunikálnak, segítséget hívnak. Megmenekülnek... a szabadföldi paradicsomok... - hablatyolt tovább, idegesen és sietve, ám egyre szenvedélyesebben, ahogy kezdett belejönni a beszédbe, ahogy egyre inkább fölszabadult, szinte megittasulva önnön bátorságától. -Most menj.., menj csak... majd én utána mindent... elgereblyézek...Nadiacska.

Nadia meg sem tudott szólalni, könnycsatornáiból feltartóztathatalanul peregtek alá a kavargó érzelmek, indulatok keserű, forró cseppjei. Volt ezekben a könnyekben feszültség, harag, tehetetlenség, reménytelenség és remény egyszerre... Nadianak még értelmeznie kellett magában a hallottakat, forgatta magában a férje ügyefogyott szavait, mozdulatait... Egészen pontosan mit értett alatta?

Marella kicsit messzebbről mindent látott.

 - Mi van, miről beszéltetek? - kérdezte ijedten, mikor látta barátnője sírástól vörös szemeit.

- Paradicsomokról.

Marella mindenre számított, csak erre nem.

- Paradicsomokról. Na jól van, látom, hogy már teljesen elment az eszetek. Hallgass ide, valamit tennünk kell, még az est beállta előtt... Nadia, nemsokára érted jönnek.

- Na de mit? Mit kell tennünk? Szökjek meg? Útlevél nélkül? Nem jutok messzire

- Én csak azt tudom, hogy itt nem maradhatunk. Itt nem.

Nadia bambán nézett maga  elé. Tudta, hogy Marellának igaza van, de rettenetesen fáradtnak érezte magát közben. Az elmúlt hónapok fizikailag is teljesen kimerítették, de most valahogy idegileg és lelkileg tört össze. A csalódás, hogy nem azt találta Szicíliában, amit akart, a félelem az erőszakos férfiaktól, aggódás Constantinért, a száműzöttség és kiszolgáltatottság, és most a tanácstalanság, hogy mit csináljon - mindez felemésztette minden energiáját. Hirtelen mindez lecsapódott benne, egyszerre. Hát számára is eljött az összeomlás pillanata? Pont most, amikor minden erejére szüksége lenne? 

Marella válaszra várt, de folytatta a munkát, amiből föl-fölpillantott, hogy ellenőrizze, hogy hallja-e valaki a beszélgetésüket vagy hogy nem jön-e értük valaki...

Nadia lenézett a földre, a paradicsomokra, és meglátott a levelek és a paradicsomfejek között egy pajort. Vaskos volt, húsos, fehér és jóllakott. A felhánytorgatott föld belsejéből mocorgott elő, jóízűen ficánkolva. Nadia nézte egy ideig, majd lassan felemelte a fejét.

Később úgy mesélte ezt a pillanatot mint valami rajta kívül álló égi tüneményt, egyfajta megvilágosodást, fényt, hőt, energiát érzett és látott maga körül, tagjai bizonyosan fáradtak voltak, de váratlanul mintha már ezt sem érezte volna. 

Elég volt Marellára néznie, tekintetük összefonódott egy pillanatra, és bólintottak, szinte egyszerre. Szavak nem kellettek. Először Nadia állt föl és tette le a kezében lévő szerszámot, majd Marella egy perc múlva követte. Sietve összepakoltak, és kihasználva a szicíliaiak ebéd utáni sziesztáját, sikerült észrevétlenül kijutniuk a telepről. 

Kutyák csaholtak utánuk, tűzött rájuk a délutáni nap és lélekszakadva rohantak, ösztönösen abba az irányba, amerről a busz jött annak idején, hónapokkal ezelőtt. Stoppolni nem mertek, úgyhogy csak estére sikerült egy városba jutniuk, ahol a rendőrségen azt a mesét adták elő, hogy túristák és ellopták az útleveleiket és a pénzüket. A rendőrök persze nem hittek nekik, rezzenéstelenül és némán hallgatták Nadia és Marella érdekfeszítő beszámolóját arról, hogy Romániából Szicíliába lestoppoltak vakációzni, majd ellopták az útleveleiket és a pénzüket. A rendőrök pontosan tisztában voltak az illegális munkaerő-toborzás jelenségével, működési mechanizmusával, Romániában és Olaszországban egyaránt, és azzal, hogy ez milyen következményekkel jár a nőkre nézve. Mindent tudtak.

A rendvédelmi szervek időről időre lecsapnak, ellenőrzést tartanak egy-egy telepen, de többnyire hagyják működni a helyi maffiát, talán csak tehetetlenségből, a rendelkezésre álló eszközök hiányából, vagy ki tudja, milyen titkos megegyezéseknek köszönhetően. Mindenesetre úgy tűnt, hogy most nem jött el az ideje a razziának, ezért szélsebesen elintézték a két nő ideiglenes útiokmányokkal való ellátását és a konzulátussal együttműködésben gondoskodtak a Romániába való mielőbbi visszajuttatásukról.

Marella és Nadia végre hazajutott, ki-ki a maga poros és szinte lakatlan kisvárosába. Vissza a régi életükbe, a szegénységbe, a nélkülözésbe, a kilátástalanságba, a munkanélküliségbe, és mégis boldogan. Boldogan, mert szabadon. Megölelték egymást búcsúzóul.

- Aztán nekem nehogy paradicsomot egyél, ha hazaértél! - kiabált még Nadia után Marella távolodóban.

- Ne aggódj efelől! ...Legfeljebb szabadföldit!

Nevettek.

 .

Talán nem túlzok, ha azt állítom, hogy a most következő történetben, amellett, hogy döbbenetes, van valami igazán dermesztő, valami vérfagyasztó, sőt horrorisztikus, szóval olyasmi, amit ha egy pszichothrillerben látunk, akkor iszonyodva borzadunk össze, de aztán megnyugtatjuk magunkat: ez túl amerikai ízű, valóságtól elrugaszkodott, ilyen igazából persze nem történhet meg. Pedig de. Megtörténhet. Megtörtént.

Az ügy akkora horderejű, hogy több cikket is megér és több aspektusból kell megközelíteni, de itt most nincs mód mindenre kitérni, illetve minden egyes aspektust részletesen kibontani, hanem megpróbálom felvillantani a - véleményem szerint - legfőbb szempontokat, aztán leírom, hogy mégis mi történt.

Az első és legfontosabb a gyermekek szemszögéből nézni az ügyet: ez a történet legelsősorban róluk szól, az ő érdekeik és jogaik sérültek leginkább, és a jövőben az ő érdekeiket és jogaikat kéne a figyelem középpontjába helyezni, és ehhez kell, hogy igazodjon minden más: a törvényhozás, az intézmények, a politika, a családok, az egyes intézkedések, a történtekről szóló tájékoztatás, minden.

A másik, szintén nagyon fontos szempont, amit kiemelnék, hogy ez a történet a hatalomról, a pénzről, és az azzal való visszaélésről, a másik oldalról pedig a kiszolgáltatottságról, a szegénységről szól. Hogy megint, hogy, hogy nem, éppen azokat érinti leginkább, akik amúgy is sérülékenyek, és ott mérnek rájuk csapást, ami talán mindenki számára a legérzékenyebb pont, a legfontosabb: a gyermekük, a családjuk kérdésében. Pont azokra, akiknek talán egyebük sincs ezen kívül. 

A harmadik aspektus, amiről beszélni kell, az a politikai megközelítés: hogyan válik egy ilyen szégyenletes rendszer politikai üggyé, és miért? Hogyan lehetséges, hogy nem csak a róla szóló komunikáció módja, de egyáltalán: a tájékoztatás maga is - akarva-akaratlanul - már valamelyik politikai oldalra terel, hogy szinte nem lehetséges semlegesnek maradni, miközben ennek a történetnek az emberek felé történő komunikálása, a pontos és hiteles informálás nem kéne, hogy politikai hovatartozástól függjön, hanem épp ellenkezőleg: az egész országnak, az összes politikai pártnak és a hozzájuk tartozó komunikációs fórumoknak egy emberként kéne felhördülnie, és elítélnie a történteket. Sajnos nem ez látszik. Nagyon nem.

Nos, aki Olaszországban él, talán ez után a bevezető után már rá is jött, hogy a Bibbiano ügyről van szó.

Na de mi is történt valójában? Lássuk szép sorjában!

Pár hónappal ezelőtt pattantak ki az első híradások, amik arról szóltak, hogy őrizetbe vették Bibbiano polgármesterét, Andrea Carlettit hivatali visszaélés bűntettének gyanúja miatt, és nyomoznak egy bizonyos Claudio Foti nevű pszichiáter ellen, aki a Grete és Hansel nevű nonprofit szervezet élén áll, amely pszichológiai képzésekkel, tanfolyamokkal, előadások szervezésével, valamint kiskorú gyermekek felügyeletével, elhelyezésével kapcsolatos témákkal foglalkozik, és a hírek szerint gyermekek manipulálásával jutott olyan eredményekre, amelyek alapján a bíróságok más családoknál helyezték el a gyermekeket, illetve eltiltották a vérszerinti szülőket a gyermekük láthatási jogától. Az indíték a feltételezések és a nyomozás eddigi állása szerint haszonszerzés volt, azok a családok vagy szülők ugyanis, ahol gyermekeket helyeztek el, 600 és 1300 euró közötti  pénzbeli juttatást kaptak havonta a gyermekek után .

A gyanú Valentina Salvi ügyészben ébredt fel elsőként, akinek feltűnt, hogy a szexuális abúzusok száma ugrásszerűen megnőtt, méghozzá feltűnő módon egy jól körülhatárolható területen, Val d'Enza provinciában (Reggio Emilia megye). Ennek hatására döntött úgy az ügyészség, hogy nyomozásba kezd az "Angyalok és Démonok" néven futó akció keretében, és lehallgatja az érintett területen a gyermekelhelyezéssel kapcsolatba kerülő szakembereket, pszichiátereket, szociális munkásokat.

Az ügyészség szerint a nyomozás alapján egyértelműen megállapítható a gyermekek manipulásása, az emlékeik, érzelmeik befolyásolása, egyfajta szisztematikus agymosás, továbbá a jelentések, beszámolók hamisítása a szakemberek részéről, továbbá több esetben megáll a hivatali visszaélés alapos gyanúja. A gyermekeket később a különböző, elhelyezéssel foglalkozó intézetek, nonprofit szervezetek vezetői saját ismerőseiknél, barátaiknál helyezték el, akik pénzbeli támogatásban részesültek a gyermekek után. Egy esetben az is bebizonyosodott, hogy az egyik gyermeket egy olyan személynél helyezték el, akivel az egyik nonprofit szervezet igazgatónőjének, Federica Anghindolfinak viszonya volt abban az időben.

Ahogy haladt a nyomozás, egyre másra derült fény különböző hátborzongató esetekre, például arra, hogy gyermekrajzokat hamisítottak meg, hogy ezzel nem létező abúzust támasszanak alá a szülők részéről, aminek aztán természetes következménye volt, hogy a gyermeket eltávolították az adott családból. Szóval egészen egyszerűen utólag átalakították az egyik gyermek rajzát úgy, hogy azt lehet látni, hogy a rajzon egy férfialak kezei ölelésre nyúlnak egy kisebb női alak felé (felnőtt a kislány felé), de nem érik el az ábrázolt kislány testét, nem érnek hozzá eredetileg, ám ezek a kezek láthatólag meg vannak hosszabbítva, a szakértő szerint utólag más személy által mintegy "ki vannak javítva", úgy, hogy a gyermek testén érnek véget a kezek. Ezt az ilyen módon meghamisított rajzot például felhasználták arra az egyik esetben, hogy abúzust állapítsanak meg az anya élettársának részéről, aminek a következményeként elhelyezték a gyermeket egy másik családnál, miközben azóta bebizonyosodott, hogy az abúzus nem történt meg.

Más esetekben mondvacsinált ürügyek alapján azt állapították meg, hogy a gyermek pszichés és fizikai fejlődése veszélyeztetve van egy adott környezetben, tehát a törvényes, vérszerinti családjában, és ez alapján a bíróság elvonta a család vagy szülő felügyeleti jogát, magyarul elvették a gyermeket a saját vérszerinti családjától, és másoknál helyezték el. Ilyen mondvacsinált ürügyek lehettek például, hogy az anya nem beszél olaszul vagy egy másik esetben többször rendetlenség volt a gyermek otthonában a kiküldött szociális munkások véleménye alapján...

Arra is fény derült, hogy pontosan milyen módszerekkel manipulálták a gyermekeket, hogy elérjék a kívánt hatást: módosítsák a személyes emlékeiket, illetve a saját szüleik iránti érzelmeiket. A lehallgatott beszélgetésekből, foglalkozásokból kiderül, hogy a pszichiáterek, neuropszichológusok például azt javasolják az egyik gyermeknek, hogy gyászolja el az apját, búcsúzzon el tőle, és örökre felejtse el. 

Egy másik, egészen hajmeresztő felvételen azt hallani, hogy egy pszichiáter artikulálatlanul üvölt egy foglalkozás során egy gyermekkel, a rekonstrukció szerint az apa bőrébe bújva, az apa szerepét játszva, hogy így keltsen negatív élményeket a gyermekben a saját apjával kapcsolatban.

Egy újabb lehallgatott beszélgetésben egy agresszív, fenyegető felnőtt hangot hallunk, amint arról próbálja meggyőzni a gyermeket, hogy "emlékezzen vissza" és mondja el, hogy hogyan molesztálták, és ha nem mondja el, akkor az azért van, mert nincs elég bátorsága, hogy felidézze az emlékeket. Ebben az esetben is nemlétező szexuális abúzusról van szó, ezért nem "emlékezett" a gyermek.

Egy másik hanganyagon a nevelőanya kiabál a kislánnyal, aki nem hajlandó azt vallani, hogy szexuálisan bántalmazta az édesapja, majd kiteszi őt az autóból az éppen tomboló viharba, miközben azt kiabálja, hogy "nem akarlak többet látni", "gyáva vagy"- mindezt azért, mert a kislány nem volt hajlandó az édesapja ellen vallani és meg nem történt események megtörténtét állítani. 

Úgy látszik, a szexuális abúzus volt az adu ász a gyermekelhelyező szervezet kezében, mert olyan esetre is fény derült, amikor a vonakodó gyermeket arra próbálták rávenni különböző módszerekkel, hogy írja le a naplójába a meg nem történt abúzust. 

Ezekre az esetekre mind lehallgatások útján jutottak a nyomozók, és több ilyen hanganyagot a híradóban is leadtak. Vérfagyasztó.

Érzelmi zsarolás, fenyegetés, agresszió. Manipuláció csúcsra járatva. Agymosás. Kiskorúakkal szemben. Pénzért.

Olyan felvétel is van, amelyen az hallható, hogy két pszichológusnő beszélget, és az egyik közli a másikkal, hogy nyomozók jártak nála, és kérték a gyermekelhelyezéssel kapcsolatos dokumentumokat, mire a másik női hang megjegyzi, hogy miért nem mondta a rendőrnek, hogy neki is vannak gyerekei, azokra is sor kerülhet gyermekelhelyezés tekintetében, majd gúnyos nevetés hallható. Aligha képzelhető el egyértelműbb utalás arra, hogy itt egy már bejáratott rendszerről van szó, amelynek keretében szándékosan, folyamatosan és tervszerűen hajtottak végre gyermekelhelyezéseket minden jogi és erkölcsi normával szembemenve.

Az ügyben többször is megszólalt egy volt bíró, aki állítólag azért hagyott fel a bírói hivatással, és kezdett el ügyvédkedni, mert rájött a visszásságokra, és a lelkiismeretével nem tartotta összeegyeztethetőnek az üggyel kapcsolatos bírósági gyakorlatot. Különösen azt tartja elfogadhatatlannak ebben a tekintetben, amellett, hogy az egész rendszert elítéli, hogy a bíró pusztán szociális munkások meghallgatása után dönthet e szülői felügyelet megvonásáról, anélkül, hogy a szociális munkás által leírtakat vagy elmondottakat a legcsekélyebb mértékben megkérdőjelezné, vagy bármi módon leellenőrizné. Tehát elég azt állítani egy kiküldött szociális munkásnak a jelentésében, hogy a gyermek rossz körülmények között él, nagy a szegénység, nem biztosított a gyermek egészséges fejlődése, és hopp, egy tollvonással már ki is került a gyermek a családjából.

Ezért is írtam a bevezetőben, hogy sokszor a szegény családokat sújtja ez a rendszer, mert a rossz anyagi körülmények között élőkre könnyebb volt rásütni, hogy élhetetlenek a körülmények. Arról nem is beszélve, hogy az ilyen családok nem engedhetik meg maguknak, hogy ügyvédet fogadjanak, így aztán nem is nagyon tudnak a jogaikért harcolni.

Jelenleg 70 olyan esetet tanulmányoz  a Bolognai Bíróság, amelyben az elmúlt két évben a vérszerinti szülők felügyeleti jogát megszüntettéjk azon a címen, hogy alkalmatlanok, és másoknál helyezték el a gyermekeiket. Vannak olyan esetek, ahol a felülvizsgálat eredményei alapján a gyermekek visszakerülhettek és már vissza is kerültek a vérszerinti családjukhoz.

Az ügynek a mostani állás szerint 32 gyanúsítottja van, ebből 3 volt polgármester. És hogy mi köze egy polgármesternek a gyermekelhelyezéshez, hogyan kerülnek a gyanúsítottak közé a politikusok? Természetesen úgy, hogy az egyes szervezetek, intézetek, amelyek gyermekelhelyezéssel foglalkoznak, a megyétől, illetve közvetlenül az önkormányzatoktól kapják a működésükhöz szükséges pénzbeli támogatást.

A jogszabályok szerint az önkormányzatok természetesen kötelesek biztosítani az átláthatóságot és a szabályok betartását, tehát egyfajta felelősséggel, felügyelettel tartoznak a jogszerű működésért. Ám a jelek szerint nemigen jártak utána a dolgoknak, nem sokat kérdezősködhettek, ha még az sem tűnt fel, hogy az elhelyezendő gyermekek az intézet vezetőinek barátainál, ismerőseinél, szeretőinél lettek elhelyezve.

A 277 oldalra rúgó nyomozati anyag alapján összesen 32 személy ellen indult eddig eljárás, de lehetséges, hogy az ügy tovább dagad. A legfrissebb botrány egy mirandolai gyermek elhelyezése kapcsán robbant ki, ugyanis a már említett Claudi Foti (Hansel és Gretel nonprofit szervezet vezetőjének) a felesége, Nadia Bologni kapott megbízást pszichológusi feladatokra nem kevesebb mint 170 eurós órabérért, ami egyébként 35 euóval több a szokásosnál, méghozzá július 3-án, tehát akkor, amikor a Bibbiano ügy már kipattant, és nem csak a nyomozás, hanem már eljárás is folyt ellenük, mind Foti, mind Bolognini ellen, és háziőrizetben voltak. Ennek kapcsán 3 személy ellen indult eljárás hivatali visszaélés gyanúja miatt, így emelkedett immár 32 főre a gyanúsítottak száma.

A mai híradás, amiről szokás szerint kizárólag a Rai 2 számolt be eddig, egy újabb lehallgatott telefonbeszélgetést adott közzé, amelyen Claudio Foti hangja és egy szociális munkás hangja hallható, amint a tarifákról egyeztetnek.

Ami miatt az eset politikai üggyé vált, az persze egy kicsit az összes politikai párt hibája. Valóban baloldali polgármesterek érintettek az ügyben, és erről természetesen tájékoztatni kell az embereket. Ugyanakkor nem kéne egyes jobboldali politikusoknak úton-útfélen előrángatni ezt a témát, meg úgy jellemezni a poltitikai ellenfeleket, mint a Bibbiano-féle baloldal, nem csak azért, mert természetesen nem az egész baloldal felelős a történtekért, hanem azért, mert ezt a témát helytelen politikai ütőkártyává változtatni, hiszen ettől valahogy elveszti a súlyát is, egy másfajta dimenzióba kerül az ügy, mint ahova való: politikai propagandává degradálódik.

Tehát amellett, hogy mindkét oldalt ebből a szempontból elmarasztalom, ugyanakkor én személy szerint még súlyosabb problémának, sőt bűnnek tartom, hogy egyes csatornák, tévés személyiségek, a baloldal prominensei erről a témáról bőszen, megrögzötten és mélyen hallgatnak. Erről egész egyszerűen nem szabad hallgatni. Valóban nem szabad politikai célokra felhasználni a történteket, de ez a mély csönd egyes baloldali médiumok részéről szerintem szégyenletes és felháborító.

Családokat törtek ketté, gyerekeket adtak-vettek egy megszervezett rendszer keretében, ki tudja, milyen maradandó pszichés sérüléseket okozva, éveken keresztül, folyamatosan és szisztematikusan, anyagi haszonért, erről hogy lehet egy tévés csatornának hallgatni, nem tájékoztatni róla a hírműsorokban?

Ha ezt nem tartják tájékoztatásra méltó ügynek, akkor mégis mit?

Ezek azok a pillanatok, amikor egy pillanatra lehull a lepel a hiteles tájékoztatás mítoszáról. Ennyire irányított mindaz, amit a hírekből megtudunk, ennyire fontos, hogy csak arról szerezzünk tudomást, amit egy szűk réteg eldönt, ennyire muszáj minket manipulálni? 

A fotón Stefania látható, akit indokolatlanul fosztottak meg két éves gyermekétől, az üres gyerekágy előtt.

Tudomásul veszem - bár kissé keserűen -, hogy a leginkább érdeklődésre számot tartó cikkeim azok, amelyekben a maffiáról írok, aminek okfejtésébe mélypszichológiai és filozófiai szempontból most nem bocsátkoznék, talán majd egy másik alkalommal, hanem pragmatikus módon levonom a következtetést, és úgy döntök, hogy írok egy olyan szótárt, amiben a témával kapcsolatos legfontosabb szavak és leggyakrabban használt kifejezések szerepelnek. Ajánlom azoknak, akik az olasz nyelvet tanulják, olasz híreket olvasnak, illetve azoknak, akik a nyelvtanulástól függetlenül tisztában szeretnének lenni néhány alapfogalommal.

A maffia történetéről, aktuális helyzetéről vagy a maffiaellenes küzdelemről, illetve konkrét személyekről itt most nem lesz szó, csak annyiban, amennyi szükséges egy-egy fogalom tisztázásához. Feltüntetem a szó etimológiáját, a jelentését és pár szó magyarázatot fűzök hozzá. 

Kezdjük az alapszóval, a maffiával!

mafia: nőnemű főnév, jelentése: bűnözői csoport, bűnszervezet, maffia, magyarul 2 ff-fel írjuk és mondjuk, olaszul tehát egy f-fel. Az etimológiájára több elmélet is létezik, a legvalószínűbb, hogy arab eredetű szó, a "mahyas" szóból, ami arrogáns, kihívó magatartást, mokányságot jelent. Az arab nyelvből jutott a szicíliai dialektusba, majd az olasz nyelvbe, és onnan az angolba, illetve innen tovább más nyelvekbe. A mafia egy olyan, hierarchikusan felépített szervezet, amely illegális tevékenységgel foglalkozik - úgy mint pénzmosás, zsarolás, szerencsejáték, prostitúció, drogkereskedelem, fegyverkereskedelem, embercsempészet, szervkereskedelem -, tagjait rokoni szálak, illetve különféle rituálék kapcsolják össze, és szigorú titoktartási parancs, vagyis omertá (lásd lejjebb) köti őket.

famiglia: nőnemű főnév, jelentése család. A maffia a rokoni kapcsolatokon alapul, aki ilyen családba születik, attól nemigen szokták megkérdezni, hogy "mi leszel, ha nagy leszel?". Az anyatejjel szívják magukba az illegális tevékenységek miden csínját-bínját, és természetesen már 0 éves koruktól kötelesek a teljes titoktartásra.

cosca: a famiglia, vagyis család szó szinonímája, nőnemű főnév. Ennek a szónak is érdekes az eredete, a szicíliai dialektusban a cosca az articsóka belső részét jelenti, azt a részt, ami a levelektől nem látható, ám a legízgazdagabb. Roppant találó!

clan: magyarul klán, hímnemű főnév. Ez is a család szinonímája, annyiban tér el, hogy míg a famiglia -nak van egy általános, nem pejoratív értelme, a cosca és a clan leginkább a maffiával összefüggésben szereplő szavak.

sistema: a mafia vagyis a bűnszervezet szinonímája, hímnemű főnév. Szó szerinti jelentése "rendszer", ami jól leírja azt a jelenséget, hogy ahhoz, hogy egy maffia működhessen, a társadalmi és gazdasági élet fontos szereplőinek, intézményeinek a részvétele vagy támogatása, de minimum félrenézése szükséges, tehát egy befogadó-támogató környezet, vagyis egy teljes rendszer kell.

criminalitá organizzata: szervezett bűnözés

Cosa Nostra: a szicíliai maffia másik neve, szó szerinti fordításban a "mi ügyünk". 

'Ndrangheta: a calabriai maffia. A szó valószínűleg a görög andragathía, magyarul bátorság, vakmerő tett jelentésű szóból származik. A 'ndrangheta az egyetlen maffia, ami mind az öt földrészen megvetette a lábát.

Camorra: a nápolyi maffia.  Ez az, amiről Roberto Saviano írt a Gomorra című regényében, és amiből film is készült. A szó etimologógiájára ebben az esetben legalább tízféle elmélet létezik, tehát nem egyértelmű. Itt most nem sorolom fel mindet, hanem példálózó jelleggel kiemelek két érdekes variációt: egyesek szerint a bibliai város, Gomorra adta a nevét, más elképzelés szerint  a középkori Nápolyban létezett egy a szerencsejátékra kivetett adó, aminek camorra volt a neve, és ebből származik a szó.

Sacra Corona Unita: a pugliai maffia neve. Szó szerinti jelentése egyesült szent korona.

Mafia Capitale: a mafia és a capitale azaz fővárosi szóból. Értelemszerűen a római bűnszervezet neve, újságírók által alkotott kifejezés, szemben a többi bűnszervezettel, amiknek az elnevezése a tagoktól ered.

A három leghírhedtebb őshonos bűnszervezet a Cosa Nostra, a Camorra és a 'Ndrangheta, amely jeleneg működik Olaszországban, emellett még létezik a viszonylag frissebb keletű Sacra Corona Unita, azaz a pugliai maffia, a Mafia capitale, valamint a nigériai maffia, ami egyre ismertebb, de ez utóbbi nem őshonos ugyebár, hanem importált.

Tehát a mafia, a 'Ndrangheta és a Camorra nem szinonímák, annak ellenére, hogy mindhárom bűnszervezetet jelöl, földrajzi szempontból különböztetve meg a hármat. Ugyanakkor tekintve, hogy a mafia, tehát a szicíliai bűnszervezet történetileg az első, és mivel Amerikába ez jutott el elsőként, és terjedt el ott leginkább, ezért ennek lett egy általános értelme is, földrajzi különbségtétel nélkül, és ezért ez ment át a többi nyelvbe is bűnszervezet értelemmel.

Összefoglalva tehát a mafia szónak van egy általános értelme is - lévén időben az első - és van egy helyi értelme is, minthogy a szicíliai bűnszervezetet jelöli. Tehát pl az olasz nyelvben ma már nem mondják, hogy mafia calabrese vagyis calabriai maffia, hanem megnevezik, hogy 'Ndrangheta, illetve nem mondják, hogy mafia napoletana vagyis nápolyi maffia, hanem azt, hogy Camorra, hiszen a mafia szó eredendően Szicíliához kötődik.

mafioso (főnév és melléknév is lehet): Ugyanígy a mafioso szót mint főnevet lehet általános értelemben is használni, mint bűnszervezetben működő személy, maffiózó, maffiatag, de többnyire a nápolyi bűnözőre nem annyira mafioso-t mondunk, hanem a helyes kifejezés a camorrista, illetve a calabriaira a 'ndranghetista. Szicíliai dialektusban a maffiatag vagy maffiózó u mafiusu. 

A mafioso/mafiosa szó lehet melléknév is, bűnszervezethez kapcsolódó, bűnszervezeti jelentéssel. Pl: le cosche mafiose = maffia családok, vagy pl. con metodo mafioso = bűnszervezetre jellemző módszerrel, bűnszervezetben elkövetett...

malavita: jelentése alvilág. Nőnemű főnév, a mala, vagyis rossz és a vita, vagyis élet szavakból összetett szó. Rejtő Jenő idevágó híres mondata olaszul tehát így hangzana: "Buongiorno! Questa é giá la malavita?" ("Jó napot kívánok! Ez itt már az alvilág?") 

malavitosa: alvilági. Az előbbi főnévből képzett melléknév.

omertá: a hallgatás, a titoktartás intézménye, nőnemű főnév.  Ez szintén olyasmi, ami a létalapja a bűnszervezeteknek. Azt jelenti, hogy nem szabad beszélni, elárulni a tudott vagy sejtett dolgokat, sem a tagoknak, sem az adott helyiségben élőknek. Egyben a cinkosságot is jelenti, hiszen a tagok ezzel egymást is védik. Ugyanakkor ezzel a szóval jelölik a környezet, a társadalom hallgatását is, ahová a bűnszervezet beágyazódott, és olyankor nem annyira cinkosságról van szó, hanem félelemről, vagy lehet, hogy a kettő keverékéről. Tehát például amikor újságírók mennek és riportot készítenek egy maffiával súlyosan fertőzött kisvárosban és mondjuk egy közismert bossról vagy egy nemrég történt óriási lövöldözésről kérdezik a padon üldögélő öregurakat, és azok mind azt mondják, hogy nem is ismerik az illetőt meg nem tudják miről van szó, nem is hallották a hírekben sem, és különben sincs tévéjük, akkor ezt a jelenséget ugyanúgy az omertá szóval írjuk le, mint a maffiatag tagadását vagy hallgatását.

pizzo: védelmi pénz, az az összeg, amit egy üzlet vagy étterem vagy vállalkozás "köteles", helyesebben kénytelen fizetni az adott bűnszervezetnek a működésért, különben az üzletvezető "szankciókra" számíthat. Az idézőjelet azért teszem ki ezekben az esetekben, mert ezek a terminusok jogi terminusoknak tűnhetnek, miközben egy percig sem szabad elfelejteni, hogy éppen nem a törvényességről, hanem annak ellenkezőjéről szólnak. A pizzo tehát egyfajta illegális adó, kötelező sarc, amit a helyi maffia követel rendszeresen minden egyes üzletvezetőtől. A magyar "védelmi pénz" kifejezés egy erős eufemizmus, mert világos, hogy annak semmi köze a védelemhez, hogy "adj pénzt, különben felrobbantalak" - merthogy erről szól a dolog sajnos. Az is igaz, hogy a protezione, magyarul védelem jelentésű szót használjuk olaszul is a pizzo szinonímájaként, innen ered tehát az eufemizmus.

A szó etimológiája rendkívül érdekes, a szicíliai "u pizzu", vagyis csőr jelentésű szóból ered. Egy szicíliai szólásmondás szerint a fari vagnari u pizzu szó szerint azt jelenti, hogy megmártani, benedvesíteni a csőrt, átvitt értelemben megkínálni valakit egy korty itallal, illetve konkrétan arra a szituációra használják, amikor hálából megkínálnak valakit egy szívességért cserében. Ebből a kifejezésből került be a cosa nostra nyelvezetébe a csőr szó, ami metaforikus értelemben a szívesség viszonzását, azaz a hálát jelképezi. Innen már csak egy ugrás az a jelentés, hogy a "védelemért" cserében "hálát" várnak el az üzletvezetőtől.

A pizzo az egyik legelterjedtebb pénzforrás, amit a bűnszervezetek alkalmaznak, és amikor néha arról érkeznek hírek, hogy felgyulladt egy étterem vagy egy üzlet vagy egy kávézó, akkor az bizony az esetek legnagyobb részében ehhez a pizzohoz köthető, pontosabban ahhoz, hogy valaki megpróbált ellenállni és nem fizetni a maffiának, és többnyire kiderül, hogy az étterem vagy kávézó nem felgyulladt, hanem valaki felgyújtotta.

Hogy ez a védelmi pénz rendszer mennyire elterjedt, azt az is mutatja, hogy vannak olyan üzlethelyiségek, pizzériák stb ahol a maffiának való ellenállás jeleként kiírják az üzletre jól láthatóan, hogy "mi nem fizetünk pizzot", ami nagyon nagy bátorságra vall, és bár a jószándékú emberek szokták támogatni azzal, hogy többet járnak oda, és így rendre megnő a forgalma az ilyen üzleteknek, de bizony sokszor pórul járnak a tulajdonosok, és még így is, hogy jobban a figyelem középpontjába kerülnek és élvezik az emberek szimpátiáját, szóval még így is fel-felrobbantgatják - gyújtogatják az ilyen helyeket. A bűnszervezetek kegyetlen logikája szerint muszáj példát statuálni, nehogy elharapódzon az ilyesfajta törvénytisztelő magatartás.

NB: A "pizzo" nem tévesztendő össze a "pizzo"-val. Ugyanis a pizzo másik, a fentiektől teljesen független értelme a csipke. Tehát ne ijedjünk meg, ha egy boltban azt látjuk kiírva, hogy pizzo kapható, hanem kukkantsunk a kirakatba, mert könnyen lehet, hogy a nagy múltra visszatekintő, hagyományos szicíliai csipkéről van szó.

spaccio: hímnenű főnév, magyarul eladást, terjesztést, üzérkedést jelent. A drogkereskedelem az egyik legjelentősebb iparága a szervezett bűnözésnek, ezért a kapcsolódó cikkek egyik visszatérő kifejezése a spaccio di droga, magyarul drogterjesztés vagy röviden spaccio.

estorsione: magyarul zsarolás

riciclaggio di denaro: pénzmosás

caporalato: illegális munkaerő-toborzás. A mezőgazdaságban rendkívül elterjedt illegális tevékenység, ami a legkiszolgáltatottabb embereket sújtja. A balkáni szegény térségekből, illetve az utóbbi időben Afrikából illegálisan érkezett emberek éhbérért való dolgoztatásáról van szó, embertelen körülmények között, tehát egyfajta modernkori rabszolgaságról beszélhetünk.

faida: magyarul leszámolás vagy vérbosszú. A germán faidah, háború jelentésű szóból származik. Általában a klánok közötti véres leszámolásokra szoktuk használni ezt a szót.

agguato: jelentése csapda, kelepce, lesből való támadás, erőszakos cselekmény. Sokszor szerepel ez a kifejezés a leszámolások kapcsán, mivel többynire valamilyen módon lépre csalják az áldozatot.

strage: nőnemű főnév, öldöklést, emberéletet követelő merényletet jelent.

Boss: jelentése maffiafőnök, hímnemű főnév. A boss angol szóból származik, valószínűleg a maffia amerikai kontinensen való elterjedése után jelent meg az olasz nyelvben. A családi hierarchia legmagasabb fokán, a család élén álló személy. 

capimafia: szó szerint maffiavezér, a boss szinonímája.

consigliere: szó szerint tanácsadót jelent, hímnemű főnév, a bosst segíti tanácsaival, illetve azt hivatott ellenőrizni és elősegíteni, hogy a boss akarata érvényesüljön, valamint a családok közötti komunikáció minél gördülékenyebb, illetve - amennyiben adott esetben ez a cél -, akkor konfliktusmentes legyen. Egyébként a nyomozások illetve a maffiára vonatkozó kutatások alapján a consigliere nem rendelkezik hatalommal, egyfajta végrehajtó ő is.

affiliato: maffiatag, az affiliarsi csatlakozni jelentésű olasz igéből képzett melléknév. 

uomo d'onore: szó szerint a becsület és a férfi szavakból képzett kifejezés, ami a maffiatag, a mafioso szinonímája.

pentito, szicíliai dialektusban "pentitu" szó szerint 'az, aki megbánt valamit", a "pentire" vagy "pentirsi" olasz igéből. Azt a személyt jelöli, aki a rendőrséggel kollaborál, kilépett a maffia kötelékéből, és átállt a hatóságok oldalára. Erre utal a szó eredeti jelentése azzal, hogy az illető mintegy megbánta, hogy a maffiához tartozott, szakítani akar előző életével, és a legalitás oldalára áll, a bűnüldöző szerveknek minden információt megadva, amely az adott bűnözői csoport leleplezéséhez és a maffiatagok kézre kerítéséhez vezethet. Akkor is így hívják őket, - azaz "aki megbánta" -, ha nem feltétlenül önként adták fel magukat a rendőrségnek, hanem elkapták őket, tehát nincs szükségszerűen mögötte a megbánás ténye pszichológiai értelemben. Mondanom sem kell, hogy a maffia szemében ez a legnagyobb bűn, maga az árulás, ami sosem évül el, és a legkegyetlenebb bosszúra számíthat minden pentito, ami sajnos az illető családtagjait sem kíméli. Az első és leghíresebb pentito Tommaso Buscetta volt, róla készült nemrég egy film az Il traditore (Az áruló) címmel.

falso pentito: Az a személy, aki csak megjátssza, hogy kollaborál a hatóságokkal, de valójában tévútra viszi a nyomozást. Ehhez a kifejezéshez is tartozik egy emblematikus név: Vincenzo Scarantino, aki a Paolo Borsellino meggyilkolása ügyében indított nyomozást vezette félre - bár még nem világos, hogy kinek az utasítására, illetve milyen kényszer hatására. 

depistaggio: eltérítés, tévútra vezetés. Ebben a szövegkörnyezetben az igazságszolgáltatás félrevezetése.

maxiprocesso vagy maxi processo: 1986-ban indult büntetőeljárás újságíróktól származó elnevezése, ami a Cosa Nostra felderítését tűzte ki célul és többszáz gyanúsítottat érintett, egész pontosan 475-öt és végül több boss elítéléséhez vezetett, 19 életfogytiglani büntetéssel és összesen 2665 év szabadságvesztéssel zárult

 latitante szó szerint bújkálót jelent. Azt a maffiatagot vagy bosst jelenti, aki a hatóságok elől elrejtőzve él. A legkeresettebb latitante jelenleg Matteo Messina Denaro, aki után 2006 óta nyomoz a rendőrség, és nem tudni, hol van.

Latitanza: szó a fenti latitante melléknévből képzett főnév. Bújkálás, a hatóságok elől való elrejtőzés.

terrorismo: terrorizmus magyarul. Furcsának tűnhet elsőre, vagyis nekem legalábbis furcsa volt, amikor a maffia egyes megnyilvánulásairól úgy beszéltek mint terrorizmusról, mert valahogy arról az ember inkább egyes népcsoportok politikai céljaira asszociál, illetve azok erőszakos módon való kifejezésére, pedig igazából a terrorizmus címszóba beletartozik minden állam elleni erőszakos cselekmény, tehát a maffia egyes megnyilvánulásai is bőven kimerítik a terrorizmus fogalmát. Amikor az ember aztán látja, hogyan végeztek Giovanni Falcone és Paolo Borsellino bírókkal, valamint a kíséretükkel, akik a maffia elleni harcra tették fel az életüket, és látja a pusztítást, amit a bombák okoztak, akkor rádöbben, hogy igen, nos ez is kétségkívül terrorizmus. Sokszor szokták úgy emlegetni például a maffiát mint terrorismo interiore, vagyis az ország belső terrorizmusa.

Ezek azok az alapszavak, amiket feltétlenül érteni szükséges, ha valaki ebben a témában olvas, de akkor is, ha érteni kívánja a napi híreket, merthogy ezek állandóan szerepelnek a lapok hasábjain illetve a híradóban. Természetesen ezeken túl létezik még a szakzsargon meg a maffiatagok  egymás között használt, saját nyelve valószínűleg, amit csak ők értenek, de erről én nem tudok beszámolni hál'Istennek, különben most nagy bajban lennék ezzel  a cikkemmel...

Leveszi napszemüvegét, kissé összeráncolt homlokát felénk fordítja, kopaszra nyírt fején fején megcsillan a szicíliai nap fénye, okos szemeivel a távolt fürkészi, és töpreng. Nem csak egy bűntényen, mint ahogy a többi detektívtől megszoktuk a különböző sorozatokban, hanem az emberek furcsaságain, döntésein, a jón és rosszon, a kettő közötti választáson, a hatalom játszmáin, az emberi lét abszurditásán, a saját mestersége paradoxonain, életének feloldhatatlannak tűnő ellentmondásain, az öregedésen, az életen és a halálon, azon, hogy a kettőt csak egy hajszál választja el egymástól, esendőségünkön, törékenységünkön, gyarlóságunkon, egyszerre nevetséges és tragikus végességünkön.

Igen, mindez egyszerre tükröződik Montalbano felügyelő tekintetében. De hogyan lehetséges, hogy ez a filozófiai mélységeket megpendítő, cselekményét tekintve olykor lassan csordogáló sorozat ma vitathatatlanul a legnépszerűbb évek óta Olaszországban, sőt külföldön is komoly sikereket tudhat magáénak? Mivel érte el Alberto Sironi rendező ezt a példa nélkül álló eredményt? Hogyhogy minden egyes alkalommal nézettségi rekordokat dönt, valahányszor a Rai Uno tévécsatorna műsorára tűzi akár egy-egy régi, akár egy újabb keletű évadát, könnyedén maga alá gyűrve bármely más, vele egyszerre futó műsor nézettségi indexét? Hát az emberek tömegeit mégsem csak és kizárólag az akciódús - autósüldözős - robbantgatós - kevés odafigyelést igénylő és minimális gondolkodást sem feltételező műsorokkal, a meztelen testeket mutogató reality showkkal, esetleg vámpírokkal lehet a képernyők elé csalni? Hogy van ez? Mi folyik itt?  Mi ez az egész?

Mi Montalbano titka? - ennek próbáltam utánajárni.

Egyszer megtörtént az, hogy mikor az egyik epizód elején levittem a szemetet, és kinyitottam a kaput, az egész utca a Montalbanotól visszhangzott: mindenki azt nézte. Nem hittem a fülemnek. Olyasmi feeling volt ez, mint mikor a nyolcvanas években ment az Egri csillagok vagy a Fekete Város, és mindenki, egy emberként azt nézte, és az egész lakótelep csak úgy zengett tőle. Ha átmentél a szomszédhoz valamiért, nem maradtál le semmiről: ott is az ment. Az is igaz, hogy csak két csatorna volt, az egyes meg a kettes.  Ez a régi-régi emlék és meghökkentő párhuzam jutott eszembe, ahogy levittem a szemetet, és hallottam, ahogy a Montalbanot alakító Luca Zingaretti jellegzetes hangja ömlik szét az utcán a nyitott ablakokon keresztül, és verődik vissza a falakról. A feltoluló emlékek és a jelenet abszurditásának hatására majdnem felkacagtam, de akkor eszembe jutott, hogy jobb, ha nem teszem, mert még a végén valaki hozzámvágja a papucsát, amiért hangoskodással zavarom a közös mozizást.

Emlékszem arra is, amikor legelőször láttam ezt a sorozatot, sok évvel ezelőtt. Még Firenzében éltem, nem nagyon tudtam olaszul sem, és ahogy a díványon ejtőztünk a lakótársaimmal a tévét bambulva, egyszercsak egyikük felkiáltott: "dehát ez ott van nálunk, nézzétek! Scicli...! Ragusa! Punta Secca...! A móló! A kikötő! "-sorolta ujjongva és maga is hitetlenkedve az akkor még kevesek által ismert, általam pedig sohasem hallott városneveket, gyerekkora helyszíneit.

Még a bátyja kis vitorlását is látni vélte a kikötőben. Aztán elkezdődött az a réges-régi epizód, és mindnyájunkat odaszegezett a tévé elé. Én, aki nem nagyon értettem, hogy miről van szó, a körítésre koncentráltam: a zenére, a  tangóharmonikára, a helyzetkomikumra, a színészek mimikájára, a különböző egyéniségekre, a csodás barokk épületekre, az úttalan utakra, a jellegzetes, fehér kőből emelt falakra az út mentén, az eldugott házakra,a mediterrán növényekre, a tengerre... és le voltam nyűgözve mindettől.

Bizonyára a helyszín is, azaz maga Dél-Szicília is az egyik kulcsa a sorozat minden vetélytársát felülmúló sikerének, azonban ha az egész jelenséget meg akarjuk fejteni, akkor természetesen az írónál kell kezdenünk: annál az Andrea Camillerinél, aki regényeiben kitalálta Salvo Montalbano figuráját, és köré megteremtette azt a különös atmoszférát, ami csakis erre a sorozatra jellemző.

Tehát először is az alapsztori egy kitűnő író tollából született, ez mindennek a kezdete és alapja. A történetszövés, az emberi drámák, a zseniálisna kiötölt karakterek: a középpontban a sokat látott, tapasztalt, ám kissé magányos, és immár öregedő felügyelő, akit - bár igyekszik nem mutatni -, de gyakran gyötörnek kétségek, és rendíthetetelnül mellette álló kollégái és egyben barátai: a mókás Caterella, a szívtipró Mimí, és a fiatal, lelkes Fazio. A 93. életévét betöltött Camilleri természetesen nem csak bűnügyi regényeket írt, hanem sokminden mást is, mégis a legtöbben a Montalbano sorozat miatt ismerik.

A népszerűség megértéséhez vezető másik kulcs érzésem szerint maga a főszereplő, a zseniális színész Luca Zingaretti, aki Montalbanot alakítja. Nemrégiben ünnepelték a sorozat indulásának 20. évfordulóját, és mutattak egy jelenetet az első epizódból. Meglepő volt látni, hogy rögtön az első részben milyen jól megragadta a karaktert, és milyen természetesen játszott el egy rövid, komikus jelenetet a híres Catarellával, akit Angelo Russo alakít briliánsan, és aki azóta szintén mindenki kedvence lett. Talán banálisnak vagy elcsépeltnek is tűnhet a dörzsölt felügyelő és az ügyefogyott kisrendőr figurájának ötlete, az ő szembeállításuk, párbeszédeik, de ezek a színészek tényleg zseniálisan és lehengerlő természetességgel adják elő ezeket a jeleneteket. Elképesztő belegondolni, hogy ők akkor még álmukban nem gondolták, és nem is gondolhatták, hogy ilyen hihetetlen népszerűek lesznek, és 20 évvel később gyakorlatilag inkognitóban mehetnek csak utcára, ha meg akarják kímélni magukat a rajongók vad hadának zaklatásától és folyamatos szelfizésétől. Ők csak odatették magukat, már ott abban az első epizódban, aztán ez lett belőle. De ezt a kultuszt, ezt a népszerűséget senki sem sejthette, ez minden képzeletet felülmúl.

A harmadik kulcsfontosságú elem a helyszín: Szicília. A regényben és a filmben Vigatanak nevezett városkát eredetileg Agrigento környékére álmodta meg a rendező, azonban valami véletlen, talán valami adminisztratív nehézség folytán végül Ragusa provinciában kezdték el a forgatást. És nem bánták meg! A Ragusában, Scicliben, Modicában forgatott részek nemcsak különleges atmoszférát teremtenek, hanem valami olyasmit is hozzátettek a sorozathoz, ami tulajdonképpen Camilleri műveiben eredetileg nem szerepelt, ám azóta mindenki képzeletében már elválaszthatatlanul összeforrt vele és Montalbanoval: ez pedig nem más, mint a különleges, dél-szicíliai későbarokk. Hogy ez milyen valóban egyedi és csodálatos vidék, azt az is mutatja, hogy az ezekben a városokban található épületek olyan sajátságos és egységes stílusjegyekkel bírnak, hogy az UNESCO úgy, ahogy van, az egész környéket felvette a világörökség listájára: Val di Noto egészében a világörökség része lett.

Persze, annál többről is szó van, mint hogy egy különleges építészeti korszak stílusjegyeit hordozó épületek szolgálnak a bűntények és azok felderítésének díszletéül. Érzésem szerint arról is szó van, hogy ez a barokk környezet valamiképp nagyon összhangban van a regények és a sorozat hangulatával és mondanivalójával. A hatalmas templomok, a gyönyörű paloták, a pazar bútorokkal, festményekkel megrakott tágas termek, az elmaradhatatlan tücsökcirepeléstől hangos vidéki kúriák a végeláthatatlan kertek közepén a pompát, a gazdagságot, a hatalmat hirdetik, mellettük a kis girbegurba utcák, toldozott-foldozott házikók, és a rekkenő hőségben is mindig valamin szorgoskodó lakóik pedig a szegénységet és a kiszolgáltatottságot. 

Valahogy itt, ezek között a kontrasztok között közelebb férkőzhetünk a bűncselekmények mozgatórugóihoz, lelki magyarázatához, működési mechanizmáshoz is. Itt érthetővé válik, hogy mit jelent a fényűzés, a hatalomhoz ragaszkodás, az arrogancia, de a kisstílűség, a szűklátókörűség, a sóvárság is. Nem arról van szó tehát, hogy a gazdag mindig bűnös, a szegény ember mindig a jó, ahogy más bűnügyi sorozatokban gyakran látjuk, és szinte az első pár képkocka után tudjuk, hogy a gazdag fickó lesz a gyilkos. 

Az író Camilleri szerencsére nem ilyen sematikusan gondolkozik, és bár művei megmaradnak detektívregényeknek, tehát nem filozófiai eszmefuttatások, hanem jó értelemben vett ponyvák, azért annál mélyebbre ásnak, mint hogy a gazdag a rossz, a szegény meg a jó ember. A bűntények indítéka mindig más és más, az emberi pszichében rejlő mozgatórugók legszélesebb skáláját felvillantva: a pénz utáni sóvárgás, a hatalom iránti olthatatlan vágy, az önzés, a haszonlesés, vagy az emberi kapcsolatok, irigység, féltékenység, birtoklási vágy,  vagy akár a félelem, kisebbégségi komplexus, a harag, a bosszú.

Közben az egészet átlengi egy különös, sejtelmes hangulat. egyfajta időtlenség, zúg a tenger, és Montalbano, akinek a háza a tengerparton van, időnként beleveti magát a habokba, és magányosan úszik egyet, mintha csak egy görög mitologikus alak lenne.

A sejtelmes-különleges atmoszférához még hozzájárul persze a szicíliai maffia jelenléte is, bár ez leginkább csak utalásszerűen van jelen, olyanformán olvadva bele a történetbe, hogy például XY család rátette a kezét valamire, és akkor azt mindenki érti, hogy ez a család nem úgy család, hogy papa-mama-gyerekek, hanem hát ugyebár a másik értelemben, a maga hierarchikus rendjében kialakított szervezet, illegális tevékenységgel, célokkal és módszerekkel.

A másik példa a maffiára való utalásra, amikor kiderül, hogy egy adott bűntény szálai túl magasra vezetnek, ahol már politikusok is érintettek, és olyankor Montalbanót leállítják a felettesei, vagy nagyobb körültekintésre intik,  vagy elveszik tőle az ügyet, mondván, hogy itt ő is megütheti a bokáját, amire persze hősünk rendre felháborodik, epés megjegyzéseket tesz, majd nagy dérrel-dúrral távozik a felettesétől, hiszen mi másra való a bűnüldözés, és mi másra tette volna fel az életét, ha nem arra, hogy akár a legmagasabb köröket is leleplezze, ha éppen a szóban forgó ügy ezt kívánja.

Általában azonban a fősodor nem a maffiáról szól, még csak azt sem mondanám, hogy belengi az egész sorozatot, hanem inkább  olykor-olykor látjuk az árnyékát. Világos, hogy Szicíliáról nem lehet e téma érintése nélkül beszélni, főleg ha bűnügyi sorozatról van szó, máskülönben az a vád érhetné a művet, hogy túlidealizált, hogy elhallgatja az igazságot, hogy hazug. Szó mi szó, maffia - egyelőre -  létezik Szicíliában, és nem lehet egy bűnügyi sorozatot az említése nélkül hitelesen bemutatni, de azt gondolom, ebben is eltalálták a helyes arányokat az alkotók. Nem kerülték meg a témát, mert olykor megjelenik, de a legtöbb bűntény hátterében nem ez áll, ezért is írtam azt, hogy a sorozat tulajdonképpen mélyebbre ás: az emberi lélekben rejlő rosszra, vagy mondjuk úgy, hogy hiányosságokra mutat rá.

Na de álljunk csak meg egy pillanatra. A fentiek alapján úgy tűnhet, hogy ez egy szomorkás, melankólikus hangvételű bűnügyi sorozat, holott nem erről van szó. Tele van olyan jelenetekkel, amik a szicíliai életszeretetet tükrözik, és ebben fő szerepet játszik az evés, a főzés, és minden ami étellel kapcsolatos. Ennek is megvan az olasz kollektív tudatalattiban a gyökere: köztudomású, hogy egész Olaszországban szeretnek enni az emberek, és minden régiónak megvan a maga kulináris hagyománya, de Szicília még erre is rátesz nem is egy, hanem több lapáttal. Szicília mindig is a legfinomabb ételek, a, gazdagon megrakott asztalok, a bőség, a földi javak és tengeri finomságok, a hosszasan elnyúló, kényelmes, többfogásos, mennyei étkezések szimbóluma volt.

Ezért aztán nem csodálkozhatunk, ha Montalbano másik ikonikus póza a merengés vagy a tengerben való úszás mellett az evés. Természetesen van több kedvenc étterme is, ahol persze már várják és a séffel barátságosan és jóízűen kitárgyalják, hogy mi a legfrissebb és legjobb választás aznap. Hősünk gyakran ül be egyedül kedvenc helyei valamelyikére, és látszik, hogy ilyenkor felszabadult és elégedett. Olyan is előfordul, hogy valamelyik kollégájával vagy az adott nyomozással összefüggő más személlyel ül le falatozni, és ilyenkor elmagyarázza az illetőnek, hogy ő evés közben nem beszél, pláne nem munkáról. Ez ebben a kontextusban meg ahogy ő mondja egyáltalán nem tűnik udvariatlanságnak, hanem a teljes odaadásnak és az étel iránti szinte szakrális tiszteletnek a jele. Az illető ilyenkor komoly arckifejezéssel bólint, jelezve, hogy tisztában van azzal, hogy az evés valóban nem tréfadolog, és hogy mélyen egyetért. Majd snitt, és a következő jelenetben azt látjuk, hogy már csak a félig tele borospoharak vannak a szereplők előtt, és hősünk mintegy másik dimenzióból visszejőve rátér a tárgyra.

A szicíliaiság, a finom ételek és az evés ilyen szoros kapcsolatát az igazságügyi orvosszakértő figuráján (őt Marcello Perracchio alakítja) keresztül is megfigyelhetjük, akit a felügyelő rendszerint akkor zavar meg, amint számtalan és bőséges étkezése egyikének hódol, vallásos révületben. Ilyenkor az orvosszakértő persze éktelen haragra gerjed, és csak harapófogóval lehet belőle kihúzni a nyomozáshoz szükséges, áhított információkat, kicsit veszekednek, az orvosszakértő komolyan szapulni kezdi a felügyelőt, akit szintén nem kell félteni, szarkasztikus megjegyzésekkel visszavág, vagy pedig furfangosan már előre készül néhány ricottás cannolóval, hogy azzal lekenyerezze a szakértőt, és így tegye olajozottabbá a beszélgetést.

 Összességében elmondhatjuk, hogy a siker titka többrétegű: nem egy tényező vezetett a sorozat megjósolhatatlan mértékű sikeréhez, hanem több: a jól megírt szöveg Andrea Camilleri jóvoltából, a zseniális főszereplő Luca Zingaretti, a mitikus szicíliai hangulat, megannyi ellenmondásával, de vitán felüli szépségével, plusz egy kis véletlen, aminek köszönhetően Szicíliának egy eddig még az olaszok többségének szemében is ismeretlen, és eddig méltatlanul elhanyagolt vagy mellőzött vidékét ismerhetjük meg.

És hogy ez a kis véletlen mennyire népszerűvé tette ezt a szegletét a szigetnek, arra példa nem csak a számos Moltalbano bár és étterem, és strand, hanem az is, hogy kialakultak zarándokhelyek, ahova a turisták szervezetten és csoportosan látogatnak el: ilyen például a felügyelő lakóhelyeként szereplő tengerparti ház Punta Seccán, a közvetlenül mellette levő kis tér és az előtte húzódó homokos strand, számtalan filmbéli jelenet színtere. Azelőtt alig volt itt turista, most pedig akárhányszor arra járok, mindig tele a tér fagyijukat boldogan nyaló németekkel, franciákkal, spanyolokkal, észak-olaszokkal., akik kifejezetten azért jönnek, hogy felkeressék Montalbano házát, amit egyébként ki is lehet venni horribilis összegekért, mert mindig is panzióként működött, csak most már háromszoros áron.

A másik fontos zarándokhely Scicli, ahol a filmbéli rendőrkapitányság épülete van, illetve Ragusának egyes pontjai, hol több jelenetet is forgattak. Engem Iblában, azaz Ragusa óvárosában gyakran szólítanak meg külföldiek, hogy mutassak "Montalbanos" helyeket, ami szintén mutatja, hogy a sorozat messze földön híres, és tagadhatatlanul hozzájárult a vidék ismertségéhez és turisztkai fellendüléséhez. 

Nem tudom, van-e hasonló példa arra, hogy egy vidék egy csapásra ismertté válik országosan és külföldön is, és ilyen nagy számú turistát vonzzon és gyakorlatilag fellendítse a gazdaságot is, csak és kizárólag egy sorozat hatására Amin persze a helyiek egyike másika meg is van sértődve, hiszen a tenger eddig is gyönyörű volt errefelé, a barokk eddig is barokk volt, és eddig is mind a 10 ujját megnyalta mindenki, aki az ő főztjükből evett. Egyesek kifejezetten bosszankodnak, hogy már mindent Montalbanonak hívnak, Montalbano étterem, Montalbano arancinója, Montalbano strandja, holott például ez utóbbinak van "rendes neve"- mondják felháborodottan, hiszen ez mindig is Punta Secca volt. 

Hát így.

Egyébként Andrea Camilleri sem egyértelműen örül, amikor Montalbano atyjaként aposztrofálják. Saját megfogalmazásában egyszerre szereti és ha nem is gyűlöli Montalbanót, de irritálja, és igyekszik tőle megszabadulni. Hiszen annyi minden más regényt és forgatókönyet is írt, amiben szintén megcsillan a mesélőkedve, az emberismerete, a humora, a nyelvi leleményei, a fantáziája, a kreativitása. 

Sajnos pár héttel ezelőtt kórházba szállították sokunk kedvenc íróját, és hetekig nem szivárgott ki semmilyen hír az állapotáról. Én személy szerint lélegzet visszafojtva vártam, hogy valaki nyilatkozzon róla, és szívből reméltem, hogy még viszontlátom a képernyőn is, ahogy jellegzetes, komótos, veretes stílusában bevezetőt mond az új és újabb Montalbano epizódok elé... azonban az imént kaptam a hírt, hogy sajnos Andrea Camilleri már nincs köztünk... Nagyon nehéz most szavakat találni, borzasztóan fog hiányozni.

"Ha nem lennének mesék, ki kéne őket találni" - sok-sok évvel ezelőtt hallottam ezt a mondatot a rádióban egy kislány szájából, és emlékszem, annyira megigézett, hogy egyszeriben a lábam megtorpant a konyha hideg csempéjén, kezemben megállt a kávéfőző, és pár pillanatig szoborrá meredten bámultam ki az ablakon, mintha a távolban láttam volna meg valamit. Döbbenten szemléltem ezt a tökéletes megfogalmazást. Azóta is sokszor felidézem magamban, ha lenyűgöz egy paradoxon, vagy ha az emberi lélek rejtelmein tűnödöm. Ebben a talányos mondatban benne van emberségünk minden irracionális logikája. 

Ha nem lennének mesék, ki kéne őket találni.

Mert a mese maga a valóság, mert a mesék vannak, régtől fogva, ősidőktől, vagy tán öröktől fogva, ki tudja mióta, de vannak. És attól igazak, hogy vannak. Vagy attól vannak, mert igazak. Mindenesetre ha hiszünk bennük, akkor már vannak, léteznek. És abban a teljesen valószínűtlen és szinte elképzelhetetlen esetben, ha nem lennének, akkor még mindig ki lehetne őket találni. Sőt ki kéne találni, a kislány szerint. Hiszen szükségünk van rájuk, nem tudnánk élni nélkülük. Vágyunk rájuk, és ettől is vannak. Ha nem vágynánk rájuk, talán nem is lennének. Ígyhát a vágyainkkal és a hitünkkel mi magunk teremtjük a mesék igazságát.

Valami ilyesmit gondolok a szerelemről is. A szerelem egy mítosz, ami ha nem lenne, akkor ki kéne találni. De van, így aztán nem kell kitalálni. Állítólag nem is olyan régi találmány, párezer éves - állítják a tudósok. Egyszer valaki kitalálta, és azóta van. A tűz után jött ez a találmány, ez szinte biztos. De még a kerék előtt. Tűz, szerelem, kerék: így jöttek sorban az újdonságok. Szembetűnő, hogy ugyanez a sorrend követhető nyomon egyéni életünkben is: először tűzbe jövünk, lángolunk valakiért, jó esetben a szerelem beteljesedik, de így vagy úgy, a végén szinte biztos, hogy valaki kereket old.

Sokszor emberek évekig nem hisznek ebben a fura találmányban, vagy akár évtizedekig. "Á, csak mese...!" - mondják, és legyintenek hozzá. "Illúzió", "délibáb" - állítják megrögzötten...Aztán történik valami, meglátnak valamit vagy valakit, és egyszeriben mindjárt előttük terem a szerelem a maga mesés valóságában.

Ez jár a fejemben, amikor próbálom megérteni Agata kusza szerelmi életét. Na de hiszen - intem le magam - a szerelem éppen arra való, hogy értelmetlen legyen, hogy ne legyen további értelme, haszna, hogy legyen egyfajta haszontalan, ám legfőbb jó, ami már másra nem jó, ami kizárólag és csakis önmagáért jó. Sőt, minél értelmetlenebb, annál hitelesebb, hiszen akkor nem szolgál semmit, így annál inkább csak önmagáért és semmi másért nem jó. 

Agata egy szép napon, évekkel ezelőtt felhívott telefonon, hogy a szokásos hétindító kávézásunkat megejtsük valamelyik kedvenc helyünkön. Már a hangján hallottam, hogy valami történt, mert a máskor sejtelmesen búgó vagy fátyolosan-bágyadtan rezgő hang most mintha csilingelt volna. "Trillala trallala, találkozzunk itt meg ott, hipp és hopp" - na nem pont így, de mintha még a szavakat is úgy választotta volna, hogy azok vidám ritmusba rendeződve egy kedves tavaszi dallamnak hatottak. Ebből sejtettem, hogy történt valami. 

És bár Agata egész idő alatt repesett, és csillogó szemekkel lefetyelte a capuccinóját, amit máskor hosszasan kavargat és a gőzölgő ital fölött sűrű pilláit álmosan, lassan nyitogatja, fööööl- leeeee, föööööl - leeeee, tudtam, hogy nem szabad rákérdezni mostani izgatottsága okára. Agata ugyanis képes megijedni a saját titkától. Van, aki a saját árnyékától ijed meg, és van, aki a saját titkától. Agata mindkét csoportba tartozik, de főleg az utóbbiba. Úgyhogy inkább vártam, hogy ő maga fedje fel a titkát.

Már elhagytuk a kávézót, és a parkoló autók felé battyogtunk, de még mindig csak nagy bazsalyogva csacsogott barátném. Mindenféléről. Aztán mikor odaértem az autómhoz, és már a kezemben volt a kocsikulcs, hogy nyissam az ajtót, akkor hirtelen megfogta a kezem, belenézett a szemembe, és azt mondta, hogy várjak, valamit el kell mesélnie.

- Tényleg? - adtam szórakozott hanglejtéssel a mit sem sejtő közömböst, pedig már majd' megvesztem a kíváncsiságtól, hogy megtudjam végre, mi villanyozta fel ennyire.

Na és akkor előadta szép sorjában az egész történetet, hogy hol és mint találkozott vele, igen vele, éppen vele, pont vele, ugye, aki azóta is betölti szívét és szinte minden gondolatát.  

Egy kulturális rendezvényen találkoztak először, amire Agata egy rövid táncjelenettel készült, mint szervező és koreográfus. A táncoló csoport tagjainak egy része afrikai bevándorló, aki itt él Szicíliában. A darab leginkább improvizációból állt, és a menekültek tengeren való hánykolódását jelenítette meg rendkívül szuggesztíven. Egy hajókötél kötötte össze jelképesen és ténylegesen a szereplőket, de ahogy az tekergett-vonaglott, különösképpen egyszerre volt az összetartozás szimbóluma, amibe belekapaszkodtak, és ami összekötötte sorsukat, és egyszerre a veszedelmes hullámoké, a remény-reménytelenség váltakozó játékaként. Hozzá sejtelmes-borzongató zene.

Előadás után Agata szeme összeakadt az egyik táncoséval... És azután egész este egymás pillantását keresték. Agata megpróbált vele beszédbe elegyedni, de ez több okból is nehézkes volt. Először is a rendezvény továbbfolytatódott más produkciókkal, úgyhogy Agatának még további teendői akadtak, másrészt a srác nem tudott olaszul. Csak néhány hónapja került Szicíliába Gambiából, éppúgy hánykolódva a tengeren, ahogy a darabban bemutatták. Mivel pár szónál többet nem tudtak beszélni, a szemükkel tartották a kapcsolatot egész este.

Ennek már három éve.

Azóta sok minden történt. A srác, akit Edrissának hívnak, szépen lassan beilleszkedett. Kitanulta a szakácsmesterséget, és egy pizzériában dolgozik, tanulgatja a nyelvet is, bár ezzel még küzd szegény. Mindennel küzd, az egész élete egy nagy küzdés Edrissának. Agatával folytatódott a románcuk, de az is csupa ellentmondás, csupa harc. Agata nem meri fölvállalni a kapcsolatukat, pedig látom, hogy fülig szerelmes.

- Mitől félsz, Agata? - kérdezem tőle egy alkalommal, amikor másról sem tud beszélni, csak egyre Edrissáról áradozik.

- Nem is tudom...jóval fiatalabb nálam, ráadásul afrikai... engem itt mindenki ismer...ezt te nem értheted, én itt nőttem fel...mit fognak mondani, mit fognak gondolni rólam...?

- Ennyi?... ez a válaszod?... most akkor szerelmes vagy, vagy nem?! 

- Hát... persze, hogy az vagyok... de nem könnyű, hidd el... felvállalni ezt az egészet, mindenestől... Te, ha tudnád, milyen gyönyörű, milyen izmos...! - mereng el ábrándosan. - Ilyen karcsú a dereka! - és két kezét egymás felé tartva mutatja. - Meg olyanokat mond, hogy mindig elakad a lélegzetem. - És idézi.

Értettem én, hogyne értettem volna Agata félelmeit, a társadalmi elvárásokat, a szülői elvárásokat, a korkülönbséget, a kulturális különbségeket, az előítéleteket, a lapos pillantások alján meghúzódó rasszizmust, vagy már előtte az attól való félelmet, az egész helyzet kontextusát, az új szerelemben rejlő felsorolhatatlan számú kockázatot, Agata válás utáni lelkiállapotát, zárkózottságát, csalódottságát, elhagyatottságát, a megcsalt és elhagyott nő teljes önbizalomhiányát, a rettegést egy újabb szerelmi csalódástól... hogyne értettem volna mindezt együtt... és mégis...

Pont ezek miatt az érzelmek miatt bíztattam Agatát, hogy vesse bele magát ebbe az új szerelembe. Tudtam azt is, milyen nehezen állt talpra a válása után, sőt hogy még igazából nem fejeződött be mindenestől ez a folyamat, hogy még tart a talpra állás, hogy még nincs kiegyenesedve. Tudtam, hogy a lelke mélyén milyen nagyon vágyik egy igazi, szenvedélyes, lángoló szerelemre. Bíztattam hát, hogy tegye félre a félelmeit, hogy hallgasson a szívére, hogy ne törődjön a környezete meg mások véleményével, az előítéletekkel, mások rosszallásával, csakis az érzelmeire hallgasson.

Provokáltam, hogy ne legyen gyáva, hogy mit törődik azzal, hogy mások mit gondolnak, milyen nevetséges, hogy mi, emberek egyfolytában mások ítéletével vagyunk elfoglalva, ő ne essen ebbe a hibába, ne legyen gyerek, és vegye kezébe a sorsát. Így próbáltam nógatni, hogy hagyja magát elsodorni ettől a friss érzelemtől.

Rengeteget beszélgettünk, és azt is beláttam, hogy Agata félelmeinek nagy része igenis jogos. Sok afrikai srác vagy máshonnan menekült igyekszik oltalmat találni egy házasság vagy egy kapcsolat útján. Aztán amikor szert tettek a megfelelő papírokra, útlevélre, személyire vagy tartózkodási engedélyre, vagy bánomisén, mire, faképnél hagyják a nagy szerelmet, odébbállnak egy másik országba, ahol esetleg többet keresnek, vagy ahol rokonaik vannak, akik szintén menekültek, és velük igyekeznek összetalálkozni, hogy segíthessék egymást.

Több ilyen történetet ismerünk. És talán nem is lehet pálcát törni afölött, aki ezer halál torkából menekülve a saját és családja biztonságát mindenek fölé helyezi, és ezért akár még össze is házasodik valakivel.

És ki ítélhetné el Agatát, aki ilyen történetek hallatán elbizonytalanodik a gambiai srác szerelmének hitelességét illetően? Meg amúgy is... egyáltalán a kapcsolatokat illetően. Gambia ide vagy oda, menekültstátusz ide vagy oda, korkülönbség ide vagy oda, hát meg lehet egyáltalán ma bízni egy férfi szerelmében? Vagy akár egy nőében? 

Éppen ez az, kardoskodtam tovább a bimbózó szerelem mellett, hiszen olyan időket élünk, amikor a kapcsolatok többsége amúgy is lejár, nincsenek már sírig tartó szerelmek, talán be kéne látni és bölcsen elfogadni, hogy annak szavatossági ideje bizony lerövidült a régebbi korokhoz képest, valahol a tartóstej és a konzervtonhal közé esik a hosszúsága, de közben sem vállal senki garanciát arra, hogy a minőségét maximálisan megőrzi a lejáratig. 

Szóval semmivel sincs több biztosíték arra, hogy ha Agata egy vele egykorú helybéli férfiba szeretne bele, akkor az örökké tartó, boldog kapcsolat lenne. Még csak nem is valószínűbb, hiszen ezerféle más oka is lehet, hogy két ember végül nem marad együtt. Szóval nyugodtan vágjon bele, mert így is, úgyis vége lesz valószínűleg a kapcsolatának - vágtam ki diadalmasan, de érvelésem nem járt sikerrel.

Teltek-múltak a hónapok, és addig elemeztünk, filóztunk, beszélgettünk, hoztunk érveket pro és contra, Agata sírt, találkozott, üzent, írt, hezitált, nem válaszolt, aztán válaszolt, szakítani próbált, megint újrakezdte, hogy végül Edrissa megelégelte a dolgot, fogta magát, és egyszercsak lett egy barátnője. Lám, lám. Aki fölvállalta, lám, lám. Mindenestől, ugyebár.

Az új szerelem kockázataival, Gambiával, a más kultúrával, a menekült státusszal, a más bőrszínnel, az esetleges lapos pillantásokkal, az aktuális politikai és társadalmi helyzettel és ki tudja, még milyen más szempontokkal egyetemben.

Na most aztán, ha eddig volt sírás-rívás, analízis, lelkizés, töprengés, tipródás, akkor aztán ennek a többszöröse indult be, de már kezdtem unni a dolgot, ezért kerek-perec megmondtam Agatának, hogy egyetértek Máraival: a szerelem a bátrak dolga. 

- Most meg min csodálkozol, Agata? - kérdeztem tőle, de őszintén.

- Semmin! - és sírva fakadt.

Nincs mit tenni, Agata elmulasztotta a nagy pillanatot, most már késő, nem volt elég bátor, vagyis gyáva volt, mondjuk ki. Némi vígaszt is próbáltam neki nyújtani, mégpedig azzal, hogy ha nem volt bátor, az bizonyára egyben azt is jelenti, hogy mégsem volt akkora szerelem ez. Hiszen különben legyőzte volna a félelmeit.

Ez örök filozófiai kérdés marad: vajon a bátorság hiányzott a szerelemhez, vagy a szerelem a bátorsághoz? Másképpen fogalmazva: ha Agata nem mert belevágni, az azért volt, mert őrülten szerelmes volt ugyan, de mégsem elég bátor, vagy inkább arról van szó, hogy talán mégsem volt elég szerelmes ahhoz, hogy legyőzze a félelmeit, hiszen egy szerelmes nő vagy egy szerelmes férfi tűzön-vízen átmegy, ha igazán, de igazán szeret valakit.

Ez megint olyan kérdés, amit sosem fogunk tudni egyértelműen megválaszolni.

Marad a tény, hogy a szerelem a bátrak műfaja, valahogyan a szerelem és a bátorság együtt járnak, mindig van egy pont, ahol kénytelenek vagyunk próbára tenni a szerelmünket, az élet odaállít egy döntés elé, amit meg kell hozni, egy lépés elé, amit meg kell tenni, be kell vallani valamit vagy meg kell bocsátani, fel kell tenni egy kérdést, vagy őszintének kell lenni, vagy éppen bátran hazudni kell egy nagyot, elvinni a balhét valaki más helyett, szemet kell hunyni vagy éppen kinyitni, változtatni vagy megmaradni, bármi legyen is az, de előbb vagy utóbb mindig eljön az igazán nagy próbatétel, egy vízválasztó, és akkor kell a bátorság.

Agata szerelmi történetében szinte a kapcsolat megszületésekor jelentkezett ez a pillanat. És Agata nem volt elég bátor, hogy felvállalja a nehézségeket. Vagy nem volt elég szerelmes.

Ekkor új fejezet kezdődött: Edrissa nem várt tovább, kezébe vette a sorsát, és talált egy olyan lányt, aki elég bátor volt vagy elég szerelmes volt, hogy felvállalja őt mindenestül. 

Itt akár vége is lehetett volna történetünknek, egyik erre, másik arra, örökre elválhattak volna útjaik. Ám Agatában ekkor fellángolt valami: ki tudja, talán a féltékenység, ki tudja, talán az elmulasztott lehetőség bizsergető-bosszantó érzése, ki tudja, talán tényleg éppen akkorra szedte össze a bátorságát, hogy legyőzze a félelmeit, ki tudja, csak ösztönösen reagált, amikor felhívta Edrissát, de felhívta, és újra és újra felhívta, és újra és újra találkoztak.

Edrissa belement a kettős játékba, ami megannyi kérdést vet fel az ő érzelmei hitelességét illetően is... Hogyan  képes egyszerre két kapcsolatot működtetni ez a jóember? Közben dolgozik a pizzériában és visszajár segíteni a befogadóközpontba is, ahol hónapokat töltött el a tengerről való megmenekülése után. Hát úgy lehet, hogy Agatával titokban találkoznak, amikor tudnak. Szegény Agata! Szegény Edrissa! A megcsalt félről már nem is beszélve!

És folytatódtak a lelki küzdelmek, immár egy szerelmi háromszög keretében.

Agata megszállottként igyekezett visszakaparintani Edrissát.

És itt egy újabb kérdés kezdett el birizgálni. Mi van akkor, ha ez az egész helyzet kényelmes Agatának? Hiszen sosem lenne hozzá bátorsága felvállalni ezt a kapcsolatot, így viszont a titkos szeretői szerepben vígan fickándozhat, és kiélvezheti Edrissa legjobb pillanatait, a kapcsolat terhei és felelőssége nélkül. Mi van, ha ez az egész kényelmi kérdés? Vagy hatalmi kérdés? Ha ez csak egy játszma? Markában tartja, manipulálja szerencsétlen Edrissát, vagy épp ellenkezőleg: Agata reménytelenül szerelmes, és ő maga a foglya saját érzelmeinek. Esetleg e kettő kombinációja?

És mi van Edrissával? Neki ez most jó vagy rossz? Biztos, hogy olyan szerencsétlen? Két tűz között van, vagy két nő kegyeit élvezi egyszerre? Edrissáról azonban hiába spekulálok, nem is ismerem, hogyan is láthatnék a szívébe? Arra jutottam, hogy senki sem láthat a szívébe: ő nem szabad ember, nem teljesen az... Egy kiszolgáltatott, nehéz sorsú ember: honnan tudhatnánk, mik a valódi érzelmei? Honnan tudjuk, hol kezdődik az érdek, és hol a valódi szerelem? Némi túlzással ahhoz tudnám hasonlítani ezt a dilemmát, mintha egy fogoly beleszeretne a saját börtönőrébe, akinek a zsebében ott lapul a cella kulcsa. Vajon hihetünk-e az érdekmentességben, az érzelmek tisztaságában? Ki hinne egy fogoly szerelmében?

Ismerem viszont Agatát, már amennyire ki lehet ismerni egy olyan hihetetlenül ellentmondásos és sokrétű embert, mint amilyen ő. Talán azért is érdekelt annyira ez a szerelmi történet, mert úgy éreztem, ezen keresztül megfejthetem végre Agatát magát is. Mi rejlik a szíve legmélyén, mi a végső mozgatórugója, a puszta önzés vagy a szeretetvágy, a szeretni és szeretve lenni vágyás? Mi kusza tetteinek, szeszélyességének, bolondériáinak voltaképpeni eredője? Rájöttem, hogy valójában engem Agata érdekelt ebben az egész történetben, azt reméltem, hogy talán bonyolult és rejtélyes lelkének megfejthetem végső titkát.

Lenyűgözve szemléltem ezt a forrongó szerelmi háromszöget. Edrissa barátnője, amikor megsejdítette, hogy Edrissának külön utai vannak, elkezdte ellenőrizni a telefonját, az üzeneteit, hogy kivel mit beszél, sőt Agata úgy érezte, hogy őt is figyelik, mintha valaki minden lépéséről tudna. Akkor egy ideig nem találkoztak Edrissával. Aztán minden kezdődött elölről. 

Féltékenységi játszmák végeérhetetlen láncolata indult meg, ahol mindenki féltékeny volt mindenkire, és ha lehet, még rá is játszottak. Agata elkezdett érdeklődni egy másik afrikai srác iránt, vagy csak szándékosan úgy csinált, mindenesetre kóstolgatták egymást, csetelgettek, komunikáltak, amiről persze Edrissa is tudomást szerzett. Edrissa féltékeny volt Agatára, hiszen az ő szemében Agata egy európai szingli nő, aki bizonyára kedvét leli a nálánál jóval fiatalabb, gyönyörű izomzatú afrikai férfiakban, kihasználva azok kiszolgáltatott élethelyzetét, és még válogat is köztük. Ezzel kétségbe vonta Agata mélyebb érzéseit iránta. Agata féltékeny volt Edrissára, mert úgy vélte, hogy Edrissának kényelmes egyszerre két nő kegyeit élvezni, az egyik a biztonságot és lakást jelenti számára, a másik pedig a szenvedélyes szerelmet és odaadást nyújtja. Ezzel pedig ő kérdőjelezte meg Edrissa iránta való szerelmét.

A harmadik fél, Edrissa barátnője szintén féltékeny volt, főleg miután megtalálta Agata üzeneteit Edrissa telefonjában.

A történet egyre zavarosabb és kínosabb kezdett lenni: egymás követése, ellenőrző telefonok, titkos találkák, rejtjeles üzenetek, félelem a lebukástól, hazugságok, mellébeszélés, ürügyek, célzott és mellékesnek álcázott kérdések, védekezés és szüntelen puhatolózás, addig-addig, amíg már nyomokban sem emlékeztetett szerelemre az egész ügy, hanem egyfajta detektíves játékra, amiben mindenki üldöző és üldözött egyszerre.

Az egyik mélypont az volt, amikor Agata rávett, hogy az én autómmal kövessük Edrissát, mert az övét megismeri. Agata egy hatalmas napszemüveget öltött magára, egy könnyű, de elegáns nyári overallt, széles karimájú szalmakalappal, továbbá egy hosszú selyemsálat burkolt maga köré, amibe folyton belekapott a szél, és csavargott-szállt a feje körül, mint valami harci zászló, amíg oda nem ért az autómhoz, és be nem ült mellém. Nem tudom, mi volt a szándéka ezzel az öltözékkel, mindenesetre semmivel sem volt kevésbé színpadias egy kaliforniai sorozatszínésznőnél, aki elhatározza, hogy felkutatja a gyökereit, életében először meglátogatja ősei szülőföldjét, a messzi Szicíliát, és erről dokumfilmet forgat. Annyi biztos, hogy magára vonta mindenki figyelmét,  és aki csak látta, sosem felejti el a jelenséget.

A feladat az volt, hogy meg kell várni Edrissát, amint végez a pizzériában, és lopva követni, kilesni, hogy hova indul, esetleg kivel találkozik. Agata izgatottan magyarázott harci díszei mögül: merre menjünk, hova álljunk az autóval. Aztán vártunk. Edrissa végül előbukkant, és lassan, komótosan elindult. Tényleg különleges mozgása van, - állapítottam meg magamban, épp ahogy Agata mutatta: mintha vállból indítaná a járást, mintha a vállak fontosabbak lennének, mint a lábak, ez jutott eszembe. Ugyanakkor szép és harmonikus. Ahogy ott bandukolt a hosszú tengerparti sétányon, egyes-egyedül, egy nagymacskára emlékeztetett, amelyik elkallódott valahogy, és most szabad ugyan, de magányos és céltalan. Valahogy szomorúnak is tetszett, pedig csak hátulról láttam. Mint aki csak megy, megy, megy és megy, nagyon egyedül megy. És akkor megsajnáltam Edrissát. Követtem Agata instrukcióit, de már lelkiismeret-furdalással terhelten: most mit üldözzük ezt a szerencsétlen sorsú embert...? Még mi is...? Nem üldözték már elegen?

Végül megláttuk, hova igyekezett: a régi befogadóközpontba. Kívülről hallottuk és láttuk, ahogy a társai hatalmas üdvrivalgással fogadták, körbe állták, ráugráltak, amint felbukkant az épülethez tartozó kertben. Edrissát szerették, felnéztek rá, tanácsokat kértek tőle, egy volt azok közül, akiknek mégiscsak sikerült valamit elérni itt, az "Ígéret Földjén": volt munkája, egy helyi lakos barátnője, saját lakcíme, ahova be volt jelentve, és ahol a barátnőjével lakott. Aki európai, aki helyi. Egy állampolgár! Uniós! Egyfajta példakép lett ő, követendő minta, akire fölnéztek és akiben megbíztak.

Aztán bekövetkezett, amitől Agata a legjobban tartott: Edrissa elvette feleségül a barátnőjét. Talán helyesebb úgy fogalmazni, hogy a barátnője férjül vette Edrissát, figyelembe véve a felek társadalmi és gazdasági hátterét, az eltolódott erőviszonyokat, és Edrissa igencsak megkérdőjelezhető érzelmeit. 

Agata azonban nem hagyott fel Edrissa üldözésével, aki egyre ritkábban, egyre nehézkesebben bár, de folytatta vele a titkos románcot.

A másik mélypont akkor érkezett el, amikor Edrissa felesége megtalált egy Agata által írt szerelmes üzenetet Edrissa telefonjában, és mérgében úgy szétzúzta a készüléket, hogy javításról szó sem lehetett: ripityomra törte. Ez volt a történetnek az a pontja, ahol végérvényesen, visszafordíthatatlanul búcsút mondtam a romantikus szerelemről szőtt ábrándjaimnak: semennyire sem emlékeztetett már a szerelem meséjére, ez már nem  a szerelem mítosza volt, hanem annak árnyéka: átesett egy olyan holtponton, ahol a birtoklási vágy, a hatalmi harc és az erőszak vette át a terepet.

Igen szomorú volt ezt látni. Ahogy elkezdődött, mást ígért. Szerelemnek indult, hatalmi harc lett belőle.

Edrissa, amint hozzájutott az állampolgársághoz a házasság révén, és a megfelelő papírokhoz, többek között útlevélhez, hazalátogatott a régen látott Afrikába. Kíváncsi voltam, melyik szerelmes nő fogja követni. Adta  volna magát persze, hogy a felesége menjen majd utána, aki nyilván meg akarja ismerni személyesen szíve választottja családját.

Kizártnak tartottam, hogy Agata utánamerészkedjen a messzi Afrikába. Agata azonban, mint már annyiszor, megint meglepetést okozott. Azt hittem, viccel, amikor megkérdezte tőlem, hogy milyen idő van Afrikában és hogyan kell öltözni. Meleg és sehogy, válaszoltam, de ezt nem értette.

- Hogyhogy sehogy?

- Nem öltöznek sehogy, meztelenek.

- Teljesen?

- Max egy ágyékkötő.

- Itt van ilyen bolt?

Elkezdtem aggódni. Tényleg el akar menni? Egyedül, utána? Ez őrült veszélyes! Meg egyáltalán: ez őrültség! Próbáltam lebeszélni. Most meg az nem ment. 

Eltökélt volt, hirtelen megláttam a szemében. Most meg hirtelen honnan lett bátorsága? Talán attól, hogy úgy érezte, nincs mit veszítenie? Ez a szerelmesek érzése, felismertem. Azoké, akik szívesen feltesznek mindent egy lapra, mert úgy érzik vagy azt hiszik, nincs egyebük.

Elmentem hozzá, már lázasan készülődött a bőröndjei közt. 

- Most mit akarsz? Mit akarsz ettől az egésztől? Mit akarsz tőle?

- Mindent. Mindent - ismételte meg.

Ekkor még mindig bíztam benne, hogy hátha meghátrál... Mi lesz ebből, odamegy és majd azt hiszi a család, hogy ő a feleség? És majd még el is játsszák? És ha befut az igazi feleség? Mindenféle botrányos jeleneteket vizionáltam.

- Egyáltalán ő tudja, hogy mész? - kérdeztem hirtelen.

- Edrissa? Persze, hogy tudja, ő hívott. 

De én nem hittem neki. 

- A lakcímet tudod?

- Azt még a nővére adta meg, régebben.

- Nagyszerű.... na de... mégis, mi a terved?

- Bocsika, nem te mondtad, hogy a szerelem a bátrak dolga? Hogy ne legyek gyáva és gyerekes? Meg efféléket? - szembesített önmagammal.

- De ... de ... nade... - hebegtem.

Kitérő válaszokat kaptam, nincs terve, odamegy és meglátja, mi lesz. Elkísértem a reptérre, gondoltam, hátha az odaúton még le tudom beszélni őrült tervéről. Egy lány volt vele, egy gambiai lány. Fiatalka, vékonyka, rebbenő. Madárka. Ez rögtön feltűnt és furcsa volt, mert már sok afrikai nőt, asszonyt, lányt ismertem, még ha felszínesen is, de ezt a fajta ijedtséget, félelmet nem láttam soha a szemükben. Elszántságot, határozottságot igen, olykor szomorúságot, de ezt a rebbenő madárka-tekintetet soha. Kiderült, hogy ő is már évek óta szeretne hazajutni Gambiába, csak idáig nem volt rá pénze, pedig a papírjai már megvoltak hozzá. Agata megvette neki a repjegyet oda-vissza, így legalább volt vele valaki, aki ismeri a helyi viszonyokat, és nem kell egyedül utaznia. A lány pedig örült, hogy végre viszontlátja a szüleit, testvéreit. 

Elindultunk hárman a cataniai reptér felé, én vezettem. Volt másfél-két órám, hogy lebeszéljem Agatát a tervéről, és rájöjjek, hogy mitől fél a lány. Néztem néha a visszapillantóból, még mindig rémült volt. Bemelegítésnek felszínes dolgokról kérdeztem Szanát, mert így hívták: Szana. Aztán óvatosan elkezdtem puhatolózni arról, hogy mivel foglalkozik, mit csinál szabadidejében. Közben persze nem szabadott vallatásnak feltüntetni a dolgot, úgyhogy én is beszéltem rendesen magamról. Próbáltam nevetésre bírni, hátha oldódik. Ez nem sikerült.

Közben kiderült, hogy pizzeriában dolgozik ő is, akárcsak Edrissa. Gyanút fogtam. Kérdeztem, melyikben, mondta a hely nevét. Nem, ezek szerint nem abban, ahol Edrissa dolgozik. Mindenesetre a tengerparti sétányon van az a pizzeria is, tehát még ismerhetik is egymást. Akár. Agata közben álmosságot színlelt, hatalmasakat ásított, majd elfészkelődött az ülésen, és úgy csinált, mint aki elaludt. Ez tulajdonképpen kapóra jött, arra gondoltam, talán így könnyebben kiszedhetem Szanából, hogy mitől fél. Valami azt súgta, hogy összefügghet Agataval.

Vagy lehet, hogy csak a repüléstől tart?

- Én is mindig izgulok, ha repülőn utazom - próbálkoztam, de nem nagyon reagált.

Egyszercsak megcsörrent Szana telefonja, de nem vette fel, pedig hosszan csöngött...

- Ismered Edrissát? - kérdeztem hirtelen ötlettől vezérelve, és közben belenéztem a visszapillantóba, hogy lássam az arcát. Hirtelen nyugodt lett a tekintete. Hm, ez furcsa. Nyugalmat erőltetett magára.

- Nem, nem ismerem...- Szinte éreztem, ahogy Agata hegyezi a fülét. 

- Honnan?

Persze nem dőlt be, nem válaszolt. Lassan elfordította a fejét, kinézett az ablakon. Tudta, hogy nézem a visszapillantóból. Eleve furcsa, hogy rögtön rávágja, hogy nem ismeri, anélkül, hogy visszakérdezne, melyik Edrissát. Csak van több Edrissa is Gambiában vagy a világon, hogyhogy nem kérdezi meg, hogy melyikre gondolok? Azért, mert tudja, kiről van szó. Na most a kérdés az, hogy ismeri vagy csak tudja, kiről van szó.

Hogyan szedjem ki belőle? Egyre közelebb vagyunk Cataniához, sürget az idő. Vagyis az út, fogy az út, mert időnk még bőven volt, az út lett egyre rövidebb, persze. Kitaláltam, hogy megállok benzinért, hogy időt nyerjek. Hátha történik valami.

- Itt egy percre megállunk - mondtam, amint megpillantottam egy töltőállomást, és letértem.

Szana megint megijedt. Agata fészkelődött, nyújtózkodott, úgy csinált, mint aki most ébredezik.

Tankoltam, majd invitáltam az utasokat, hogy igyunk meg egy kávét. Megnyugtattam mindkettejüket, hogy még bőven van időnk a gép indulásáig, és már nem is vagyunk messze a reptértől, tehát nyugodtan beiktathatunk egy rövid szünetet.

Hörpöltük a kávét, és titkon egymást méregettük. Viccelődtünk, hogy ne látszódjon rajtunk a feszültség meg a kíváncsiság. Közben kémleltük, fürkésztük egymás arcát. Törtem az agyam, hogyan ugraszthatnám ki a nyulat a bokorból. 

Hallottam, hogy megint vibrál Szana telefonja, már le volt halkítva, mert sejtette, hogy megint hívni fogják. Megint nem vette fel...

Valahogy ki akartam fürkészni, ki telefonál Szanának, és ő miért nem veszi fel. Valami továbbra is azt súgta, hogy összefüggésben lehet Agatával.

Ekkor feltűnt egy dolog: Hogy lehetséges, hogy Agata nem fogott gyanút, nem tesz fel kérdéseket, nem nyugtalankodik?... Csak nem sejt valamit? Megint csak a tekintetét fürkésztem. Ő is nézett engem, picit mintha bólintott volna. Szóval akkor ő is érzékeli a dolgokat. Éreztem, hogy valami készül, valami történni fog.

Kifizettem a benzint és a kávékat, majd bejelentettem, hogy mosdóba kell mennem, és szükségem lenne valakire, aki kívülről vigyáz az ajtóra, és fogja a táskám. A nők sérülékenyebbek pisiléskor, és növeli a biztonságérzetüket, ha többedmagukkal mennek mosdóba. Ezt a jelenséget használtam fel, hogy valahogy időt nyerjek, és kitaláljak valamit. Mindhárman mentünk. Kiderült, hogy itt csak kinti mosdó van, aminek örültem, mert hátha lehet valamit ügyeskedni. A pultnál a kezembe adták a kulcsot. Drukkoltam, hogy a mosdónál történjen valami, hátha Szana kiejti a kezéből a telefonját, vagy véletlen kint hagyja a táskáját, bármi.

És akkor újabb hívás érkezett Szana telefonjára, már nem tudom, hanyadszor. Gyorsan odapillantottam, mielőtt Szana felvehette volna, és megláttam a hívó felet: Loredana.

Míg Szana volt bent a mosdóban, jeleztem Agatának, hogy mondanom kell neki valamit, és hogy a szájamról kell leolvasnia, hogy Szana ne hallja meg a mosdóban. Így szájról olvasva komunikáltunk. Kérdeztem Agatát, hogy hívják Edrissa feleségét. Na, ez végre betalált: Loredanának. Tehát Edrissa felesége hívogatja Szanát. 

- Csak mert az imént hívta Szanát - mutogattam némán.

- Micsoda? - meresztette rám a hatalmas szemeit kérdően.

Indulatosan csóváltam a fejem és erősen grimaszoltam hozzá, ezzel jelezve, hogy itt valami nagyon nem tetszik. 

Ezek szerint Edrissa felesége, Loredana tudja, hogy mész Gambiába. Nem?

Úgy okoskodtam magamban, hogy Szana volt az összekötő, vagyis a kém, ezért is tudott olyan sok mindent Loredana Edrissa külön útjairól. Összeállt a kép.

- Hát nem tudom... 

- Agata, most kéne ebből kiszállni, amíg lehet. Mi van, ha Loredana a reptéren vár, hogy leleplezzen? Vagy Gambiában? Vagy mittudomén? Itt valami nagyon nem stimmel.

Láttam, hogy erősen töri a fejét, és hogy aggódik. Én is aggódtam. Ekkor lépett ki Szana a mosdóból. Rámeredtünk. Feszült csend lett. Szana látta rajtunk, hogy történt valami, hogy rájöttünk valamire. Megint megrémült, megint madárka lett, rezzenő. Attól féltem, hogy elrebben. Azt is akart, valójában, elröpülni, haza, végre. Vékony kis karjaival idegesen szorította magához a táskáját, amiben a repülőjegye volt, mintha attól félne, hogy el akarjuk tőle venni.

Hirtelen összeszorította a száját, és kitépte magát közülünk, rohanni kezdett eszeveszett módon, mi kiabálva utána.

 - Szana, állj meeeeg Szanaaaaaaaaa!!!!

Odarohant egy autóshoz, aki épp indulni készült, és könyörögve kérte tőle, hogy vigye el a reptérre, mire odaértünk Agatával, már éppen azt magyarázta, hogy lerobbant az autója és sürgősen el kell jutnia Cataniába a reptérre, különben lekési a repülőjét. Egy tagbaszakadt szicíliai ült ugyancsak terebélyes feleségével az autóban, és csendben, mozdulatlanul hallgatták, ahogy az ijedt madárka kétségbeesetten kerepel. Nem nagyon voltak meglepve, csak mereven nézték a hadonászó lányt, végül némán bólintottak és kinyitották az ajtót. Ilyenek ezek a szicíliaiak. Ha kérik tőlük, azonnal segítenek. Az asszony gondterhelt arccal megfogott egy gyönyörűen becsomagolt dobozt a hátsó ülésről, aggódva nézegette, magához vette, és helyet csinált Szanának. Bármiben fogadtam volna, hogy ricottás cannolók voltak benne, némi pisztáciával és porcukorral meghintve, amivel a fiukat vagy lányukat várták, aki valószínűleg Észak-Olaszországból hazalátogat, hogy így már a reptéren elsősegélyben részesítsék csemetéjüket a szicíliai finomságokkal. Én csak annyit mondtam, hogy az én autóm robbant le, és hozom a lány bőröndjét. Agata szótlanul, konokul és szúrósan nézte Szanát, de ő nem viszonozta a pillantást.

Féltem tőle, hogy Agata jelenetet rendez, hogy kiabálni vagy átkozódni fog, vagy valahogy meg akarja büntetni Szanát, amiért a lány Loredanának kémkedett, de azt hiszem, ő is belátta, hogy teljesen felesleges, hogy Szana csak egy eszköz volt, nem kell rajta bosszút állni. Valahogy éreztem azt is, hogy Agata feladta az Edrissáért folyó harcot, legalábbis egy időre.

Odavittem Szana bőröndjét az autóhoz, aki a hátsó ülésen ült, és remegett az idegességtől, mereven nézett előre, az útra, csak az számított neki, hogy minél előbb a reptérre jusson, és végre hazatérjen. Jó utat kívántam neki, valami köszönöm-félét rebegett, pár másodperc múlva már nem is láttuk az autót.

Ahogy Agatára néztem, egyszerre láttam rajta haragot és lemondást. A szeme tüzelt a fortyogó indulattól, a sértettségtől, de karjai tehetetlenül lógtak, mintegy jelezve, hogy itt már nincs mit tenni. Ez már neki is sok volt. A szerelme túl messze költözött, túl nagy volt a távolság köztük, túl sok az akadály, túl sok az ellenség, túl nagy az ellenszél. És ő túl későn ocsúdott, túl későn döntött, túl későn szedte össze a bátorságát.

Szavak nélkül is értettem, hogy Agata már nem akar a reptérre menni, nem kellett megbeszélni. A legközelebbi lejárónál letértem, és szépen lassan elkezdtük a visszautat Corassiába.

Szegény, Csudálatos Agata...! Hazafelé az úton nem nagyon volt kedvünk beszélgetni. Valahogy nem volt erőnk, kimerültünk. Pedig lett volna miről, még volt jópár kérdés, ami tisztázatlan maradt. Honnan ismerte Loredana Szanát, mikor "bérelte föl"? Edrissa vajon tudott-e róla, hogy követik? És vajon ismerték egymást korábban Szana és Edrissa? Ilyeneken morfondíroztam, de sokáig egy hang sem jött ki a torkunkon. Aztán, körülbelül a félútnál, Agata elkezdett mormolni először csak magában, maga elé dünnyögve, aztán egyre hangosabban, kissé mint egy tébolyult, kissé mint egy költő aki éppen keresi a szavakat, valahogy a következőképpen:

A szerelem bátorság, a szerelem önzés

A szerelem szabadság, a szerelem függés,

A szerelem szertelen a szerelem egyenes

A szerelem szeretet, a szerelem több annál

A szerelem tenger, a szerelem holtág

A szerelem kérdés, a szerelem válasz,

a szerelem egészség, a szerelem félelem.

A szerelem őrültség, a szerelem igazság,

A szerelem fájdalom, a szerelem gyönyörű,

A szerelem betegség, a szerelem gyógyerő

A szerelem a mindenség, a szerelem egy szemöldök

A szerelem angyal, a szerelem ördög

A szerelem átitat, a szerelem feltüzel,

A szerelem zűrzavar a szerelem tisztulás

A szerelem mese, a szerelem valóság,

A szerelem vakság, a szerelem látás

A szerelem bonyolult, a szerelem egyszerű

A szerelem harc, a szerelem béke, 

A szerelem állapot, a szerelem indulat,

A szerelem áldozat, a szerelem boldogság,

Szerelem nincs, Szerelem nélkül nem lehet élni.

Nagyon úgy tűnik, hogy szorul a hurok a jelenleg regnáló legnagyobb keresztapa, a Cosa Nostra élén álló Matteo Messina Denaro nyaka körül. 

Tegnap az olasz hatóságok letartóztattak három hozzá köthető személyt, ezzel egyben a Cosa Nostra kezében lévő, busásan jövedelmező online játékok monopóliumára is csapást mérve, ami feltehetőleg az évek óta bujkáló Messina Denaro zsebébe vándorol, pontosabban az ő elegáns közügyektől távolmaradását finanszírozza. A "Procul negotiis" horatiusi elvét immár több mint negyedszázada, 1993 nyara óta gyakorló Messina Denaro bárhol lehet, a legutóbbi sejtések szerint azonban nem hagyta el Szicíliát. A lehallgatott beszélgetések ugyanis mintha közvetlen, személyes kapcsolatról árulkodnának a maffiafőnökkel. Úgy beszélnek róla, mintha jelen lenne.

Erre a közelségre a legeklatánsabb példa egy 2016 márciusában lehallgatott beszélgetés, amit csak a mai híradások közöltek. Eszerint Francesco Catalanotto, a maffiafőnök hű embere "Matteo, susiti" mondata, ami szicíliai dialektusban annyit tesz, hogy "Matteo, kelj fel!" ébresztette fel nem csak a keresztapát, hanem a szervek gyanúját is, hogy ott tartózkodik. Bemérték a helyet, és megpróbáltak lecsapni rá egy Campobello di Mazaran található házban, azonban hűlt helyét találták, szőrén szálán eltűnt. 

A legutóbbi lehallgatásokból pedig az derül ki, hogy a keresztapa hívei kezdik megelégelni a dolgot, a boss bujkálását és arról panaszkodnak, hogy amíg kézre nem kerítik, addig meg van kötve a kezük, hiszen figyelik őket. 

A tegnap letartóztatott három személy a következő: Calogero John Luppino fiatal vállalkozó, aki a szerencsejátékokból és játékautomatákból tett szert virágzó üzletre, valamint két embere, Salvatore Giorgi és Francesco Catalanotto.

Ugyanennek, vagyis a Messina Denaro felkutatására szervezett rendőri operációnak a során bukkantak a hatóságok a szervezet tagjainak egy politikussal való szoros kapcsolatára. A lehallgatásokból kiderül, hogy Stefano Pellegrino, a Forza Italia nevű párt politikusa, aki a legutóbbi regionális választásokon győzött 7670 szavazattal, ezt az eredményt lényegében úgy érte el, hogy megvette azokat, de legalábbis egy részüket biztosan. A szavazat ára 50 euró, illetve egy-egy bevásárlócsomag volt, ezeket osztotta szét a Luppino-csoport a beígért voksokért. A választókkal személyesen Salvatore Giorgi, tehát a fent említett három letartóztatott személy egyike találkozott. A politikus Stefano Pellegrino ellen is folytatnak vizsgálatot választási csalás alapos gyanúja miatt, de nála nem állja meg a helyét a bűnszervezetben történő tevékenység súlyosbító tényezője. Egyelőre - ezt már én teszem hozzá magamban

Egyébként a számmisztika hívei biztosra veszik, hogy idén csattan a bilincs Messina Denaro csuklóján is: meggyőződésük, hogy a szökésben lévő keresztapákat eddig 13 évenként sújtó letartóztatási sorozat őt is menetrendszerűen és elkerülhetetlenül eléri. 1993-ban ugyanis Totó Riinát kerítettk kézre, amint egy palermói villából lépett elő, 13 évvel később, 2006-ban Bernardo Provenzanon ütöttek rajta egy Corleone környéki vidéki házban, és most 2019 eljöttével eltelt újabb 13 év...

 A képen a Messina Denaro házában talált, őt koronával ábrázoló festmény.

Legújabb hír: Distefano telefonált, hogy ő biztos benne, hogy egy hónap sem telik el, és a piszkoskodó jelzálogot eltávolítja a házáról. Úgy legyen!

Közben persze addig is keresgélek, hátha találok valami jót. Talán márciustól megélénkül az ingatlanpiac, és többen kezdenek hirdetni, ahogy szép lassan kitavaszodik. Legalábbis ezt remélem erősen. Továbbra is az az érzésem, hogy pont abból a középkategóriából, amit én keresek, van hiány. A hirdetések tele vannak többszáznégyzetméteres hatalmas hodályokkal, aminek a felújítása és fenntartása önmagában óriási költségeket emészt fel, illetve mikronnyi méretű pöttömházikókkal. Tehát, ha szingli vagy és törpe, mindenképp nézz szét itt az ingatlanpiacon. Vagy ha több emeleten báltermeket szeretnél, illetve ha elefántokat, zsiráfokat akarsz az otthonodban tartani. Ezekben az esetekben nagyon jó lehetőségekre fogsz lelni. 

Egyébként, nem viccelek, az egyik helyen olyan alacsonyak voltak az ajtófélfák, hogy folyton le kellett hajolni, csak úgy fértünk be. Alig bírtuk a nevetésünket visszafojtani, csak néztünk Francescoval, aztán amikor az egész ház hasonlóan volt berendezve, végül kitört belőlünk a nevetés. Elképzeltem benne egy jól megtermett svéd házaspárt: még a házból is kilógott volna a lábuk, nemhogy le az ágyról.

A 100-150 négyzetméteres nagyságú kategória azonban hiányzik a piacról, nincs. Ami nekem kell, pont.

Vetettem egy kósza pillantást a tengerparti ingatlanokra is, csak hogy tudjam, mekkora űr tátong a lehetőségeim és a kínálat között. Elég nagy. Sebaj, jó lesz nekem itt az óvárosban, kell a fenének a tengerpart...! (haha)

Hányom-vetem magamban a dolgot, és hol arra jutok, hogy alá fogom írni az előszerződést Distefano úrral, hol arra, hogy nem... 

Ezt az előszerződést itt úgy hívják, hogy "preliminare", vagyis "contratto prelminare", és a felek arra vállalnak benne kötelezettséget, hogy egy későbbi időpontban aláírják a fő szerződést, esetünkben az adásvételit. Az eladó vállalja, hogy a tehermentesítés után eladja a vevő részére az ingatlant. Első hallásra a barátok, ismerősök bíztattak, azt mondták, hogy ez a szokásos ügymenet, és hogy belevághatok, alá is írhatom, mert ez rám nézve nem rejt veszélyeket, feltéve persze, hogy megfelel a formai követelményeknek, és a lényeg is benne van. 

Veszélyt mégiscsak az jelenthet, hogy végül könnyen lehet, hogy mégsem sikerül a jelzálogot törölni a házról Distefano úrnak, akár rajta kívül álló okokból, mondjuk még meg is kapom a kötbér árát, már ha ki lehet kötni egyáltalán, de lehet, hogy meg sem kapom, illetve lehet, hogy ki sem lehet kötni, és közben elvesztegetek hónapokat anélkül, hogy valamire jutnék, mert végül nem sikerül még megvenni sem az ingatlant. Tehát időm és energiám bánja, pénzem nem.

Ennek a szerződésnek az aláírása is közjegyző előtt történik.

Egyébként érdekes szó ez a preliminare. Itt ugyebár előszerződést jelent, de van egy olyan jelentése is, hogy előjáték. Na most ha ez utóbbi jelentésből indulunk ki, akkor bizony előfordul, hogy maga az előjáték érdekesebb vagy jobb, mint ami az után következik. Nos, reméltem, hogy ebben az esetben nem erről lesz szó, hanem az előszerződés után megkötjük a várva várt adásvételi szerződést is. És az izgalmak csak az után következnek!

Idáig így okoskodtam, azonban azóta arra jutottam, hogy mégiscsak kockázatos lenne aláírni. Jaj nem tudom,  olyan nehéz eldönteni! Addig hezitáltam, amíg nagynehezen végül kisajtoltam egy külön megbeszélést a közjegyzőnél. Elmentünk hozzá Francescoval egy kötetlen beszélgetésre, és ott feltettem a kérdéseimet. Kiderült, hogy nem voltak alaptalanok az aggályaim. Először is ki lehet kötni kötbért a szerződés nem teljesítése esetére, de ez nem vonatkozik arra a korántsem valószínűtlen esetre, ha a bank dönt úgy, hogy nem törli a zálogjogot. Vagyis csak abban az esetben illet meg a kötbér, ha az eladó meggondolja magát.

Ebből az következik, hogy teljesen feleslegesen kötném le magam hónapokra, hiszen semmiféle garancia nincs arra, hogy a zálogjog lekerül, és hogy megköthetem az adásvételit, mert még az a hajtóerő sincs, hogy mindenképp legalább a kötbér az enyém lesz, hiszen ez csak akkor következne be, ha Distefano úr meggondolná magát. Ám ha rajta kívül álló okból nem kerülne sor az adásvételi megkötésére, akkor nem kapnék egy fityinget sem.

Ezt egyébként elég nehezen sikerült Francescoval megértetnem, olyannyira, hogy még ezek után is akart az eladóval tárgyalni, pedig nekem már ekkor napnál világosabb volt, hogy csak az időnket vesztegetjük. Másnap tárgyalás az eladóval vagyis Distefanóval, a közjegyzővel, Francescóval és velem. 

Hát, nem volt könnyű menet, mert egyfolytában arról győzködtek, hogy én ezzel nem vesztek semmit, nekem ebbe nem kell pénzt beletenni, majd csak akkor, amikor megvalósul a tényleges adásvételi szerődés, addig egy forintom sem bánja. Az rendben van, csak nekem az a kérdésem továbbra is, hogy én miért járok jól ezzel az előszerződéssel. Minek kössem le magam, amikor jelzálog nélkül is lehet házat venni? Pestiesen szólva nekem ebben mi a buli? Hát elvileg azért - érvelnek rendületlenül -, mert akkor a bank könnyebben és gyorsabban távolíthatja esetleg el a mindnyájunkat bosszantó zálogjogot.

Hát, de mi van ha nem ettől függ? Mert szerintem nem ettől függ. Akkor meg az a helyzet áll elő, hogy teljesen feleslegesen kötöttem le magam hónapokra - érveltem én. De mintha meg sem hallottak volna, egyre csak azt hajtogatták, hogy nekem ez nem kerül semmibe. Elég kemény egy tárgyalás volt, és valahogy kínban éreztem magam, a kerékkötő kellemetlen szerepében tűntem fel, aki érthetetlen módon csak akadékoskodik, pedig ő hajszolta fel a házat, ő akarta mindenáron pont ezt az ingatlant megvenni, akkor meg min matekozik még mindig.

Elég zavarba ejtő egy helyzet volt, főleg úgy, hogy Francesco - bizonyára naivitásból - szintén Distefano érveit hajtogatta. Talán még a közjegyző volt a legsemlegesebb, inkább csak hümmögött, és hagyta, hogy lejátsszuk a meccset, ha volt feléje kérdés, akkor válaszolt. Nem egyszerű az ember lányának, amikor szemközt vele egy minden hájjal megkent szicíliai üzletember, miközben mellette "segítségül" a világ legnaívabb embere áll.

Na, egy szó mint száz, megállapodtunk, hogy két nap múlva aláírjuk az előszerződést, én belementem, mert lyukat beszéltek a hasamba, de közben már a fejem fölött egy kis felhőben megjelent, hogy még aznap felhívom Distefanot és lemondom a szerződéskötést.

Így is történt.

Nos, íme hát válaszúthoz érkeztem. Vagy gőzerővel folytatom a házkeresesést, és haladok tovább a megkezdett úton a panzió kiépítése felé, vagy meghátrálok, gyáván megfutok, és csak magamnak veszek lakást. Persze ahhoz is kell nézelődni, hirdetéseket bújni, házakat felkutatni, csak az sokkal egyszerűbb, mert akkor kizárólag a magam igényeire kell odafigyelni.

Az sem egyszerű ám. Ahhoz megtalálni a megfelelőt, valószínűleg felújítani, szépen berendezni. Nyilvánvaló, hogy akkor más szellemben kell hozzáállni mindenhez, nem kell feltétlenül tökélyre törekedni, és nem kell a vendéglátás és a vendégek szemüvegén keresztül nézni a dolgokat. Lehet, hogy szórakoztatóbb is: hiszen szabadabb lehetek, kreatívabb, szárnyalhatok, elengedhetem a fantáziám. 

Múltkor jártam egy olyan panzióban, aminek irtóra tetszett a stílusa: egyszerű berendezés, kevés szín, de mégis melegséget, otthonosságot sugárzott. Terméskőfalak, boltívek, a padló "pece": ez a sötétbarna, már-már fekete lávakő, amit régen használtak, és amit én annyira szeretek. Egyszerre sötét, és mégis puha szín ez, ahol minden kövön kicsit másképp törik a fény, néhol fényesebb, néhol kicsit mattosabb, ezzel adva természetességet a padló látványának, hiszen maga a természet ilyen változékony. Csak a régebbi épületekben láttam ilyen lávakövet idáig, tehát a háború előttiekben, de állítólag újabban kezd ismét divatba jönni, és a mai házakba is igyekeznek becsempészni, ezzel egy kis régies hangulatot varázsolva az otthonokba.

Attól tartok, ezt a pece-követ újonnan beszerezni ma már drága mulatság, de ha sikerül egy régebbi építésű házat találnom, akkor ott előfordulhat, hogy eleve van.

Én is a fenti panzióhoz hasonló stílusban képzelem el az új lakomat. Egyszerű, letisztult belső terek, meleg színek, lehetőleg minél több természetes anyag, semmiképpen sem telezsúfolni tárgyakkal, de ne legyen ürességérzete az embernek, mint egy kongó szállodában, hanem mégis otthonosságot sugározzon. Nincs ellenemre egy-két antik darab: gyertyatartó, lámpa, egyéb jópofa régi elem, de nem zárok ki egy-egy ötletes modern tárgyat sem, ami magához vonzza a tekintet. A falakon inkább festmények, mint fotók. És persze növények, hogy lélegezzenek, éljenek a szobák.

Számomra elengedhetetlen egy kis zöld jelenlét ott, ahol emberek élnek. Megfigyeltem, hogy a legsilányabbul, legszerényebben berendezett lakást is fel tud dobni néhány növény, és ez megfordítva is igaz: hiába a siki-miki, flancos, vagy akár a valóban elegáns, jóízlésű kialakított lakás, egy idő után mindig elkezd bennem mocorogni valami... egy furcsa hiányérzet...mi is hiányzik, mi is hiányzik? - kérdezem ilyenkor magamtól... hopp, megvan! hát a növények! Nincs növény!

...Persze ezzel már nagyon előreszaladtam az időben, pedig előbb még meg kell találnom a házamat, ami valahol már epedve vár rám, csakis énrám...

Miközben így mélázgattam arról, hogy mi volna jó és mi nem, jött a hír, hogy Distefano úr jelentkezett: az egyik jelzálogot sikeresen eltávolította a házról. A másik levétele is folyamatban van, de az még ott éktelenkedik a tulajdoni lapon, sajnos. Francesco szerint ez utóbbi a nagyobb falat, tehát annak levétele több ideig fog elhúzódni... De vajon meddig? Valószínűleg több hónapig. És én azt kivárjam? Vagy ne?

Megint elbizonytalanodtam. Ez most valami égi jel, hogy én semmi szín alatt ne vegyek itt ingatlant?

Következő történt: miután Distefano úr január elején jelentkezett, hogy elfogadja a házára vonatkozó árajánlatomat, újból elmentünk Francescoval lecsekkolni a házat. A múltkorihoz hasonlóan jutottunk be: az ablakon keresztül, csak most nem a tulajdonos, hanem a szomszéd asszisztált a nem mindennapi jelenethez. Persze előtte igyekeztünk egy kis kötetlen diskurálással megnyugtatni őt, hogy nem betörők vagyunk, csak érdeklődők. 

Igaz, hogy ezt rablók is mondhatják magukról, de valahogy - ki tudja, miért -, mégis hitt nekünk a szomszéd, akinek egyébként még ebbe a rövid csevejbe is sikerült belecsempésznie azt az üzenetet, hogy milyen nehéz ám itt építkezni, mert neki is csak daruval sikerült a nem tudom mit a házába szállítani, mert a szűk utcákba nem fér ám bele a széles teherautó. Hú, de nehéz itt építkezni...! - sóhajtozott.

Azért mentünk amúgy, hogy leellenőrizzük a szobák méreteit, és még egyszer meggyőződjünk róla, hogy megfelel a céljaimnak az ingatlan. És idáig rendben is volna, mindent úgy találtunk, ahogy kell. Mértünk, felmértünk, aztán elégedetten kimásztunk az ablakon.

A baj az, hogy másnap elbattyogtunk a közjegyzőhöz, hogy beszéljünk vele, és előkészítsük az adásvételi szerződést. Ez is egy inkább jogszokásbeli különbség, hogy az adásvételi szerződéseket a közjegyző előtt kötik, ő készíti elő, ő garantálja a dokumentumok hitelességét, és ügyvéd általában nem is kell az adásvétel lebonyolításához. Szóval ott voltunk a közjegyzőnél, és itt nála kiderült, miután előkereste a szóban forgó ingatlant az adatbázisából, hogy két jelzálog is be van rá jegyezve. Nagyszerű.

Felhívtuk persze Distefanot, aki azt állította, hogy már tett lépéseket a jelzálogjogoknak az ingatlanról való levételéről, hiszen tisztában van vele, hogy adásvételi szerződésben rendszerint arra vállal kötelezettséget az eladó, hogy tehermentesen adja az ingatlanát, és igyekezett biztosítani arról, hogy mire megkötjük a szerződést, addigra az ingatlan ilyen, vagyis tehermentes lesz. 

Azért szólhatott volna, a manóba is!

Mondhatta volna, hogy folyamatban van a jelzálog levétele. Így most az igazat megvallva nem bízom meg benne teljes mértékben. Gondolom, ez érthető. Eltöprengtem azon is, hogy vajon ez Magyarországon is így zajlott volna-e. Nem hiszem. Szóval biztos történt már ilyen, hogy valaki nem közli a jelzálogot az ingatlanán, de mégsem ez a jellemző. Itt meg azért annyira nem lepődtek meg, sem Francesco, sem a közjegyző. Valami olyasmi van mögötte, hogy mindenki maga járjon utána a dolgoknak, ha ingatlant vesz. Nálunk meg inkább az a szemlélet, hogy "nem szólt róla, nyilván át akart vágni, többet nem bízom benne". Szóval ugyanaz a helyzet két külön dolgot jelent két külön kultúrában. 

Összességében nem tudom, hogy mire véljem ezeket a negatív történéseket: figyelmeztetések a sorstól, hogy túl nagy fejszébe vágtam a fejszém, és jobb lenne felhagyni ezzel a tervvel, vagy ezek csak kezdeti nehézségek, amikből ha tanulok, akkor a tervem szolgálatába állíthatom azokat, és így voltaképpen hosszú távon mégiscsak engem segítenek ezek az első pillantásra negatív tapasztalatok?

Nyilván ez utóbbi egy nagyon optimista értelmezés... Nem, azt hiszem, én nem az a fajta vagyok, aki meghátrál a buktatók, a nehezítő tényezők láttán. Az én filozófiám az, hogy elszántnak kell lenni, de ugyanakkor nyitottnak és rugalmasnak. El kell indulni, kockáztatni kell, de ha máshogy fújnak a szelek, el kell fogadni. De visszafordulni vagy el sem indulni - na, ez nem én vagyok!

Végül is Kolombusz is Indiát akarta mindenáron elérni, de amit talált, az sem volt rossz..!

Nahát, most meglepődtem.

Még karácsony előtt kiszemeltem magamnak az előző részben már taglalt házat, csak egy bökkenő volt vele: hogy, hogy nem, éppen az az ingatlaniroda hirdette, amely legutóbb olyan csúnyán csőbe húzott, amiről már szintén meséltem. Én velük elvből többet nem akartam tárgyalni, úgyhogy  közben minden olyan ingatlant kizártunk, amit ők ajánlanak. Viszont ez a darab különösen tetszett. Egyszóval nagyon kéne ez a ház, de nem ettől az irodától. Itt volt a fogas kérdés: hogyan oldjuk fel ezt a gyötrő ellentmondást?

Mi sem egyszerűbb ennél: Francesco kinyomozta, hogy ki a tulajdonos, hátha így sikerül megkerülni az ingatlanügynökséget. Kiderült, hogy Distefano az. No, nem volt olyan nehéz kinyomozni, bár a hirdetés nem szokta tartalmazni az utca nevét és a házszámot, de a feltöltött képek alapján el tudtunk indulni, és némi bóklászás után beazonosítottuk a házat és a házszámot. Ezután már csak az ingatlan-nyilvántartásból kellett lehívni az adatokat, amihez Francesconak a munkája révén hozzáférése van: így már meg is volt a helyrajzi szám és a tulajdonos neve. 

Ezután Francesco megtalálta a telefonszámát is, felhívta, találkoztunk Distefano úrral, aki elvezetett a házához, macskaköves utcákon keresztül, kedélyesen beszélgetve közben, de mikor a ház elé értünk, feletébb meglepő módon nem volt nála a kulcs... Micsoda bohókás emberek vannak...! Kicsit hüledeztünk Francescoval, de mit volt mit tenni, be kellett mászni az ablakon. Francesco nem sokat tekertóriázott, azonmód felhúzta a földszinti ablak rolóját, a keményfedelű mappájával, amit mindig magával hord, kitámasztotta alulról, keresett valami nagyobb követ vagy létrának használhatót, amire ráállhatna és eljuttatná az ablakig, ez nem volt, de ennek ellenére is bemászott, majd engem is besegített, és így kissé nehezen bár, de bejutottunk.

A tulaj Distefano úr csak pislogott, és nézte, hogyan s miként törünk be percek alatt a házába. Francescon látszott a több évtizedes rutin: földmérőként, értékbecslőként, ingatlanokkal foglalkozó szakemberként nem egyszer találta magát szemben megközelíthetetlennek tűnő házakkal, földterületekkel, és ilyenkor rendre kivágta magát valahogy, és egy-egy ilyen históriát nekem is elmesélt. Kerítések, falak, lakatok, kátyúk, rejtett bejáratok, járhatatlan utak, világtól elzárt területek - semmi sem állhatja útját egy elszánt ingatlanosnak, amilyen Francesco.

Szóval így jutottunk be a már leírt Distefano - házba, és később meg is tettük az árajánlatunkat, amire az volt Distefano úr válasza, hogy meg kell beszélnie a feleségével... Puff neki! Amikor valaki egy ilyet benyög, hogy "még meg kell beszélnem a feleségemmel", én abban a pillanatban elvesztem a reményt, hogy valaha is viszontlátjuk egymást, és egyáltalán még szóba fog kerülni a kérdéses ingatlan. Annyira ürügyszaga van a dolognak, hogy hopp!, hirtelen már nem is hiszek az egészben. Gyanús. Hogy mi van mögötte, mi a valós ok, az valójában már nem is érdekel. Gondolatban, racionálisan teljesen letettem róla, de titkon persze azért ábrándoztam róla. De inkább csak úgy mint egy szertefoszlott álom, nem úgy mint megvalósítható elképzelés.

Ehhez képest Distefano úr maga telefonált január közepén, alighogy visszajöttem budapesti vakációmból az ünnepek után. És ez volt az, amin annyira meglepődtem. Azzal hívott fel, hogy elmondja: beszélt a feleségével, és elfogadják az árajánlatot. 

Első pillanatban örültem neki, de azért visszafogottan: a már tanultak alapján nem szabad előre inni a medve bőrére.

Mindenesetre folytatódik a küzdelmem a ház megtalálásáért.

A téli "szünidő" alatt nem volt alkalmam hirdetéseket nézni, viszont átgondoltam az eddig gyűjtött tapasztalatokat, és kikristályosodott bennem, melyik az a ház, amelyik a legjobban tetszik. Ezt úgy hívom magamban, hogy Distefano ház, mert a tulajdonost így hívják.

Ez tűnik a legígéretesebbnek, több szempontból is. Először is nagyon jó helyen van, az óvárosnak a város felőli részében, így közel esik tulajdonképpen mindenhez, ami lényeges: főbb látnivalókhoz, templomokhoz, éttermekhez, parkolókhoz. Mégis egy kedves, csendes utcában, ráadásul pazar kilátással. Igazából a lelkem mélyén pont egy ilyen házra vágytam. Maga az épület is szép, elegáns, jó felépítésű. Középen lépcső visz fel az emeletre, ahol jobbról balról egy-egy tágas szoba nyílik. Az erkély a csendes utcára néz, ahol nem járnak autók, az ablakok pedig a szemközti dombra és az óváros házaira. És a tetőt pedig, ami most be van építve, terasznak kéne kialakítani, ahonnan körpanoráma nyílna. 

Szóval ez a kedvencem. Míg Budapesten voltam, folyton erről a házról álmodoztam. Igaz, hogy nem túl nagy, sok szobát nem fogok tudni kiadni, ha én is benne akarok lakni, de olyan tüneményes! És ilyen kilátással biztos, hogy mindig ki fogom tudni adni, ide a vendégek garantáltan menetrendszerűen fognak érkezni, ennek a látványnak nem lehet ellenállni.

Keresés közben egyébként egyre másra bukkanunk olyan eladó házakra, amit a tulajdonos panziónak szánt, és vagy beindította vagy be akarta indítani, de aztán valamiért meggondolta magát. Ez szöget ütött a fejünkbe, és arra jutottunk Francescóval, hogy ezek az ingatlanok olyan részén vannak a városnak, ami valószínűleg nem éppen túristacsalogató. Tehát óvatosnak kell lennünk, hogy nehogy belefussunk valami olyan ingatlanba, ami rossz helyen van, csak azért mert olcsó. Ezt a hibát nem szabad elkövetnünk, amelyet szemmel láthatólag jópáran előttünk nem kerültek el. Az elsőnél még nem fogtam gyanút: hihetőnek találtam azt a verziót, amit a tulaj mondott, miszerint a fiának alakította ki a panziót, de az elment külföldre, ezért akarja most eladni, hiszen neki magának már van munkája.

Én ezt első alkalommal hihetőnek tartottam, és komolyan el is gondolkoztam az ingatlan megvételén, de Francesco már akkor nagyon ingatta a fejét, és azt mondta, hogy egy jól menő üzletet senki sem ad el, hanem megtalálja a módját, hogyan folytassa, még akkor is, ha a fia történetesen külföldre ment hosszú időre, és neki már van munkája. Ha valami jól megy, azt senki nem engedi ki a keze közül - így Francesco.

Aztán hasonló szituációkba ütközve lassan én is beláttam, hogy igaza lehet, és valószínűleg arról van szó, hogy ezek a házak nem jó környéken vannak, nincs kilátásuk, nem esnek közel látnivalókhoz, egyszóval semmi turistacsalogató nincs bennük, egyszerűen csak szépen berendezett házak - minden egyéb vonzerő nélkül.

Ezért aztán most már örülök, hogy azt a házat (igaz az nem is volt panzió), aminek a teteje beázott, viszont párezer euróért hozzám vágták volna az egészet, végül nem fogadtam el. Miközben Pesten voltam, még rámtelefonált az ingatlanügynökség, hogy érdekel-e a dolog, de végül szerencsére nemet mondtam. És nem a tető miatt, mert azt újra lehetett volna csináltatni, hanem éppen a ház elhelyezkedése miatt. Nincs messze a centrumtól de mégsem egy túl megnyerő zóna. 

Na szóval a környék alapvető fontosságú, és erről megbizonyosodhattunk konkrét példák alapján. Egy bed&breakfast sikerénél pedig sorsdöntő lehet. Azt is mondhatnám, kissé nagyképűen, hogy az okos a más kárán tanul... az a kérdés, hogy én okos vagyok-e? Hát, mindenesetre igyekszem az lenni...

Húha, ma találtam egy nagyon izgit! Négy ingatlant sikerült ma megnézni. Ebből kettő már működő bed&breakfast. Vonz is meg nem is, hogy már minden ki van alakítva. A jó benne az, hogy nem kéne mindent a nulláról kezdeni, sőt egyenesen lehetne folytatni a panzió életét. Ugyanakkor sokkal jobb érzés, amikor az ember maga választja ki a stílust, anyagokat, színeket, formákat, nem beszélve arról, hogy kizárt dolog, hogy nekem teljesen ugyanolyan legyen az ízlésem, mint az előző tulajdonosnak, tehát egy csomó mindent úgyis egész biztosan ki kéne cserélni.

Szóval, ha jól belegondolok inkább nem szeretnék olyanba beköltözni, ami már működik - annak ellenére, hogy amiket láttam ma, azok tulajdonképpen tetszettek, aranyosan voltak berendezve, két különböző designnal, az egyik kicsit country stílusra emlékeztetett, de a jobbik fajtából, nem volt erőltetett vagy giccses, hanem melegséget sugárzott, a másik modern stílusú, ezt  találtam kevésbé izgalmasnak, de itt is minden precíznek és jó minőségűnek tűnt. 

Az egyik panzióban, a modern stílusúban volt külön reggelizőhelység is, itt tulajdonképpen már minden volt, a tévék is ott figyeltek a szobákban, haptákba vágva, kifényesítve és egyenes háttal, mint akik alig várják a vendégeket, hogy végre megmutathassák magukat.

A negyedik ház tetszett a legjobban, ez a legígéretesebb a számomra. Nagyon jók az arányai, egy régebbi építésű, elegánsabb épület, két bejárattal két utcából, vagyis sarokház. Magas belső terei vannak, kétszintes, és rettentő csábító, hogy nagyon olcsó ráadásul, aminek az az oka, hogy a tetőt teljesen fel kell újítani, vagyis ki kell cserélni, mert úgy ahogy van, annak rendje és módja szerint beázik a ház. Francesco barátom szerint a tető megcsináltatása többe kerül, mint maga a ház, szóval így akkor megduplázódik az ára voltaképpen.

Na, ma több házba is bejutottunk Francescoval az óvárosban, aki némi nyomozás után kiderítette, hogy kik a tulajdonosai a kinézett ingatlanoknak. A szálak egy férfihoz vezettek: apró, köpcös, kopaszodó figura, hetyke bajuszkája szüntelenül mozgásban van, melynek sörtéi mintha kis csápok lennének, amik arra hivatottak, hogy információkat gyűjtsenek be a világról. Mint kiderült, van egy elegáns hotelje és beszerzett több házat az idők során, örökölte vagy beleházasodott, netán máshogy szerezte, ezt nem tudom, de tény, hogy a fele óváros az övé. Ezeknek egy részét vendéglátásra szánta, nem győzi őket felújítani, ezért most inkább meg kíván szabadulni néhánytól. Túl sok van neki. Hm, ilyen is van. De jó egyesekenek!

Talán, ha kicsivel lejjebb megy az árral, akkor az egyik ingatlant meg tudnám venni, és még felújításra is maradna.

Pár napom maradt karácsony előtt. Ami bíztató, hogy találtam viszont egy nagyon jó ingatlanirodát: kifejezetten szimpatikus az irodavezető, nem úgy, mint az a vén maffiózó. Holnapután találkozunk, és megmutat néhány házat. Az egyik egy már beindított panzió, ez érdekes lesz. Az irodás sietett elmagyarázni, hogy nagyon jól megy a bed&breakfast, mindig tele van vendégekkel, csak a a tulaj a gyermekeinek szánta ezt az üzletet, akik viszont nem akarnak ezzel foglalkozni. Tehát nem azért adja el, mert nem megy a bolt, természetesen ez volt az üzenet. Nem hinném, hogy egy olyat szeretnék, ami már teljesen ki van alakítva, sőt működik, inkább én szeretném felépíteni a saját ízlésem szerint, de érdekes lesz megnézni egy olyat, ami már kész van. Tehát a leendő konkurenciát fogom lecsekkolni, ebben az az izgi.

Hátha még az idén találok olyat, ami tényleg jó, bár megvenni már nem fogom idén, az is biztos. Hiszen nyakunkon a karácsony!

Ma egy egész jót találtam: hatalmas ház óriási lehetőségekkel. 210 négyzetméter, 3 szintes és van egy kis terasza is, ahonnan azonban jelenlegi állapotában nem nyílik valami egetrengető kilátás, azonban a tető átalakításával lehetne ezen módosítani, szélesebbre tárni a horizontot. Szóval ebben a házban nagyon nagy lehetőségek rejlenek.

Mint megtudtuk az ügynök hölgytől, a tulajdonosok Ausztráliában élnek, és valószínűleg nem nagyon mennek lejjebb az árral, ami most azért elég magasan áll, legalábbis nekem, főleg úgy, hogy azért még kéne a házra költeni, bár elég jó állapotban van.

Aztán megnéztem egy másikat is ma: két nagyon aranyos emberke, egy nénike meg egy bácsika árulja a házát az Ecce Homo barokk templom tőszomszédságában. Amikor megérkeztünk, széles mosollyal vártak mindketten, és rögtön fölvezettek a lépcsőn az első szintre. Ettől persze szörnyű kíváncsi lettem, hogy mi lehet a nulladik szinten, ahonnan előbukkantak a kisöregek. Szép, napos házról van szó amúgy, és ha jól belegondolok, akkor 4 szintes. A legjobb rész a legfelső szint, ahol egy kis veranda is van, és rálátni a város házaira. Aranyosak a másik oldalra nyíló pici erkélyek is, ahol szinte az az érzése az embernek, hogy átugorhat az Ecce Homo egyik kupolájára, és odaállhat az évszázadok óta rendíthetetlenül a város fölé magasodó, tekintélyes kőszobrok mellé. Érdekes, hogy amikor harangoztak, az valahogy diszkréten hangzott, nem volt zavaróan hangos. Azt hittem, ilyen közelről meg lehet süketülni az Ecce Homo szomszédságában, de meglepően kellemes, szinte távoli a hangzása. Nem is tudom,  összességében valahogy kicsit szedett-vedett lak ez, de nem zárom ki gondolatban egyelőre.

Amit ma még láttam, azt úgy hívjuk Francescóval, hogy a "fecskés ház", mert az egyik szinten antik padlócsempe van, a háború előtti típusú, és fecskéket ábrázol, ami nagyon különleges, még ilyet nem láttam. Terasza is van. Egy nagyon helyes idős bácsi mutatta be a házat a kisunokájával. "Ide születtem, itt nőttem föl"-, mesélte a bácsi széles karimájú kalappal a fején: ez szokatlan volt, mert általában idős urakat coppolában szoktam látni télvíz idején, nem ilyen karimás kalpagban. Kérdeztem, hogy hol volt az ő szobája, felcsillant a szeme, nagy lelkesen mutogatta, hogy hol aludt, hol tanult, irtó aranyos volt. A kisunoka pedig szorosan mellette, sejtelmesen és szünet nélkül mosolygott, illegett-billegett a ruhácskájában. Néha kicsit előreszaladt, de csak azért, hogy utána előzékenyen utat engedjen. Futás közben is mosolygott, láttam.

A terasz tetszett, meg a fecskés padlócsempe is a régi időkből, meg a mesebeli, barátságos manó-lakók is, de mégis valahogy reménykedem, hogy találok kicsivel jobbat, talán szebb panorámával.

Már alig maradt két hét ebből az évből... nem hiszem, hogy megtalálom a házamat még az idén... de holnap új nap!

Múlt héten megnéztem egy ingatlant egy ingatlanügynökkel, de nem győzött meg igazság szerint. Túl nagy, négyszintes, magas az ára, és bár kifejezetten jó állapotban van, mégis rá kéne még költeni. Úgyhogy megköszöntem az ügynöknek, hogy olyan korán felkelt miattam - 8.30- as találka Szicíliában korainak számít, az üzletek és hivatalok is csak 9.00-kor nyitnak -, és vázoltam neki, hogy egy ennél valamivel kisebb házat keresek, lehetőleg többszintest, és jó lenne valami kilátás is hozzá, egy kis teraszocska, vagy kilátásocska, ha már ilyen szép kis városkában élünk.

Tegnap is láttam egy ingatlant, egy elég kelletlen ügynökkel. Persze nem ő az érdekes, hanem a ház, csak olyan fura ez is: amikor Francesco felhívta, és nagyjából felvázolta, hogy mi a tervem, szóval hogy egy panziót szeretnék, akkor az ügynök elkezdte magyarázni, hogy van több ingatlan is, és hogy inkább majd egyszerre menjünk megnézni a többivel együtt, meg egyáltalán mi ez a 8.30-as találka hajnalok hajnalán. Meg azt találta ki, hogy neki előtte meg kell beszélnie a tulajdonossal, és csak akkor mutatja meg a szóbanforfő ingatlant. Aztán végül Francesco addig erősködött, míg nagynehezen kicsikart egy találkozót, és megnézhettük a házat. Hú. Kemény. Ezek ilyen fura szicíliai dolgok. Na de ezen még Francesco is csodálkozott, azt mondta: "Cose di altro mondo!", ami nagyjából azt jelenti, hogy "elképesztő!" vagy "ezek teljesen el vannak tájolva!".

Aztán igazándiból nem tetszett maga a ház. Az elhelyezkedése jó, az igaz,központi, meg az ára is, nem drága, de valahogy hiányzik belőle valami. Azért kell valami kis spiritusz egy házba, nem?

Ma meg Francescoval az óvárosban kujtorogtunk, több érdekes ingatlanra bukkanva. Egy macska is szegődött hozzánk, aki először olyan hangosan nyávogott, hogy azt hittem, fáj valamije, aztán mikor Francesco alaposan megsimogatta, kiderült, hogy semmi baja fizikailag legalábbis, mert mikor abbahagyta Francesco a simogatást, még hangosabb fokozatra kapcsolt: még kért, mint Twist Oliver!

Utána pedig mindenhova elkísért, hol épphogy előttünk járt, hol közvetlenül a nyomunkban volt, mint az ide-oda vetődő árnyék. Találtunk egy olyan házat, aminek először is belátása volt, mert hiányzott a kapuja, be lehetett látni, sőt fel lehetett menni a lépcsőn, ott kiderült, hogy gyönyörű kilátása is van. Cicus még ide is bátran feljött, bár először csak a lépcsőn megült, és hitetlenekdve nézett, mintha csak azt kérdezné hogy "ide tényleg be akartok jönni?", de végül követett minket a kidőlt-bedőlt lépcsőkön.

Persze láttunk más érdekes dolgokat is, amiknek ki kell nyomozni a tulajdonosát vagy az ingatlanirodát felhívni, ha volt hirdetés.

A cica nálam jó jel, mert volt már olyan ház, ahova első nap követett engem egy cica, de úgy, hogy éne nem vettem észre: miközben pakoltam be, és hurcibáltam be e dolgaimat, egyszercsak ott-termett a lakásban. Boldog voltam abban a házban.

Tulajdonképpen erre a hétre már több háznézés is meg van beszélve, olyan jó lenne megtalálni az igazit még ebben az évben...!

Settimo Mineo, így hívják azt a maffiavezért, aki Toto Riina egy évvel ezelőtti halála után átvette a teljhatalmat a Cosa Nostra legtetején, és akit december 4-én a reggeli órákban letartóztattak, 45, szintén a Cosa Nostrához tartozó maffiataggal egyetemben.

Egy évet kellett hát várnunk arra, hogy kiderüljön, ki vette át Toto Riina helyét. Tavaly a "Totók és Totók" című cikkemben írtam meg a találgatásokat arról, hogyan alakul majd a Cosa Nostra nevű bűnszervezet sorsa. Egyesek arról beszéltek, hogy a Cosa Nostra megszűnt, szétporladt, esetleg átvették a helyét különböző más bűnszervezetek, de íme, kiderült, hogy szó sem volt erről. Akik a maffiallenes harcot komolyan veszik, azok el szokták mondani, hogy a legnagyobb hiba alábecsülni a Cosa Nostra erejét, vagy egyenesen tagadni a létét, mert az mindig a bűnözők számára kedvez.

Ami most történt, az összesen 46 személy letartóztatása azonban igazi csapás a Cosa Nostra számára, de azt hiszem megint csak korai lenne az ellene folytatott harc végéről, végső győzelemről beszélni.

No de ki is Settimo Mineo? Egy első ránézésre megnyerő öregúr, aki már elmúlt 80 éves, és a Tukory sugárúton van ékszerüzlete, Palermóban. (Tukory sugárút valójában Tüköry sugárút: a palermóiak kedvéért elvesztette a számukra nehéz kiejtésű ékezeteket, de nekünk, magyaroknak illik tudni, hogy a magyar ezredesről, Tüköry Lajosról van szó, aki az olasz függetlenségért vívott harcban halt hősi halált Garibaldi oldalán, miután megsebesült az általa vezetett rohamban Palermó bevételéért.)

A Settimo név magyar megfelelője "Hetedik", olykor a szülők ezt a nevet a adták a hetedik gyermeknek az egyszerűség kedvéért, de nem tudom, ez az ő esetében is így volt-e.

A Maxi Processo során őrá is szabtak ki letöltendő büntetést, Mineo 5 évig börtönben ült. A jelek szerint a kiszabott büntetés nem érte el a bűnvisszatartó hatást a továbbiakra nézve, mert igen jól visszailleszkedett a bűnszervezetbe, ha egyenesen Toto Riina örököse lett.

Néhány részletet mutattak különböző csatornák olyan videókból, ahol Settimo Mineo a többi boss-szal megbeszéléseket tart, az egyikben például arról beszélnek, hogy valakit el kell tenni láb alól, a másikban kérdezi az egyik boss a másikat, hogy "vannak-e még emberek, bírák, ügyészek, jogászok, politkusok", és a másik biztosítja, hogy igen, vannak.

Egy harmadikban arról beszélnek a keresztapák egymás közt, hogy valahogy majd elsimítja a dolgokat Settimo Mineo lánya, aki ugyanis ügyvéd, és majd ő kihozza a szóbanforgó személyt, aki börtönben van. Persze egy ügyvédnek lehet ez a dolga legitim módon, de ki tudja még milyen kapcsolatai vannak az igazságszolgáltatásban az ügyvéd lányon keresztül Mineo-nak? 

Egyébként nehéz lehetett lehallgatni az új vezért, mert nem volt mobiltelefonja, annyira biztos volt benne, hogy figyelik - derülnek ki érdekes részletek. Egyszerűen nem használt telefont, sőt autóba sem szívesen ült, mindenhova gyalog ment. 

Egy volt Cosa Nostra tag, aki még a nyolcvanas években kezdett el a rendőrséggel kollaborálni (ún. "pentito"), és akit hirtelen meginterjúvoltak most melegében közvetlen a letartóztások után, azt állítja, hogy Settimo Mineo azért lehetett Toto Riini utódja, vagyis azért őt választották, mert ő nem a véres kezű fajta volt, mint Riina, aki lépten-nyomon leszámolt és megtorolt, és likvidált, hanem inkább az üzletember típus volt, ami inkább összahangban lehet a mostani Cosa Nostra - stratégiával. Magasra tört, és nagy hatalomra tett szert, de nála a gyilkolás az utolsó megoldás volt - így emlékezik a volt maffiózó.

Aki amúgy azt gondolja, hogy a Cosa Nostrának vagy úgy általában a szicíliai maffiának már teljesen leáldozott, annak ajánlom, hogy nézze meg azt a videót, amiben azt mutatják, ahogyan a rendőrkapitányságról sorra kijövő, már letartóztatott és bilincsben levő maffiavezéreket fogadja és üdvözli a nép, miközben rendőrök kísérik le a lépcsőn egy autóhoz, hogy elszállítsák őket Vagyis talán nem is a nép, hanem inkább a hadsereg, a közkatonák. Van, aki sír, kiabálnak, bíztatják az éppen kijövő keresztapát, csókokat dobálnak feléjük, férfiak, nők egyaránt. Ők pedig, a maffiatagok a szokásos, már máskor is látott színielőadás szerint mosolyognak, kacsintanak, szintén csókokat dobálnak a hűséges szolgák felé: mutatniuk kell, hogy minden rendben, ők teljesen nyugodtak hogy a dolgok rendben haladjanak a megszokott kerékvágásban, míg őket az igazságszolgáltatás beszippantja - reményeik szerint csak rövid időre, ezt kell magabiztosan demonstrálniuk.

Szóval van itt még mit fölszámolni a Cosa Nostra tájékán. Arról nem is beszélve, hogy még mindig nem tudni hol bújkál Matteo Messina Denaro, aki 1993-ban tűnt el a hatóságok szeme elől, és akiről úgy hírlett, hogy esélyes lehet a "capo dei capi", azaz a főnökök főnöke szerepére még egy évvel ezelőtt. Mások ebben kételkedtek, mivel az ő földrajzi körzete Trapani volt, és a Cosa Nostra-nak hagyományosan nem lehet Palermón kívüli feje. Mindenesetre ő maradt az egyik legnagyobb hatalommal rendelkező boss, és nem tudni hol van...