Megint elbizonytalanodtam. Ez most valami égi jel, hogy én semmi szín alatt ne vegyek itt ingatlant?

Következő történt: miután Distefano úr január elején jelentkezett, hogy elfogadja a házára vonatkozó árajánlatomat, újból elmentünk Francescoval lecsekkolni a házat. A múltkorihoz hasonlóan jutottunk be: az ablakon keresztül, csak most nem a tulajdonos, hanem a szomszéd asszisztált a nem mindennapi jelenethez. Persze előtte igyekeztünk egy kis kötetlen diskurálással megnyugtatni őt, hogy nem betörők vagyunk, csak érdeklődők. 

Igaz, hogy ezt rablók is mondhatják magukról, de valahogy - ki tudja, miért -, mégis hitt nekünk a szomszéd, akinek egyébként még ebbe a rövid csevejbe is sikerült belecsempésznie azt az üzenetet, hogy milyen nehéz ám itt építkezni, mert neki is csak daruval sikerült a nem tudom mit a házába szállítani, mert a szűk utcákba nem fér ám bele a széles teherautó. Hú, de nehéz itt építkezni...! - sóhajtozott.

Azért mentünk amúgy, hogy leellenőrizzük a szobák méreteit, és még egyszer meggyőződjünk róla, hogy megfelel a céljaimnak az ingatlan. És idáig rendben is volna, mindent úgy találtunk, ahogy kell. Mértünk, felmértünk, aztán elégedetten kimásztunk az ablakon.

A baj az, hogy másnap elbattyogtunk a közjegyzőhöz, hogy beszéljünk vele, és előkészítsük az adásvételi szerződést. Ez is egy inkább jogszokásbeli különbség, hogy az adásvételi szerződéseket a közjegyző előtt kötik, ő készíti elő, ő garantálja a dokumentumok hitelességét, és ügyvéd általában nem is kell az adásvétel lebonyolításához. Szóval ott voltunk a közjegyzőnél, és itt nála kiderült, miután előkereste a szóban forgó ingatlant az adatbázisából, hogy két jelzálog is be van rá jegyezve. Nagyszerű.

Felhívtuk persze Distefanot, aki azt állította, hogy már tett lépéseket a jelzálogjogoknak az ingatlanról való levételéről, hiszen tisztában van vele, hogy adásvételi szerződésben rendszerint arra vállal kötelezettséget az eladó, hogy tehermentesen adja az ingatlanát, és igyekezett biztosítani arról, hogy mire megkötjük a szerződést, addigra az ingatlan ilyen, vagyis tehermentes lesz. 

Azért szólhatott volna, a manóba is!

Mondhatta volna, hogy folyamatban van a jelzálog levétele. Így most az igazat megvallva nem bízom meg benne teljes mértékben. Gondolom, ez érthető. Eltöprengtem azon is, hogy vajon ez Magyarországon is így zajlott volna-e. Nem hiszem. Szóval biztos történt már ilyen, hogy valaki nem közli a jelzálogot az ingatlanán, de mégsem ez a jellemző. Itt meg azért annyira nem lepődtek meg, sem Francesco, sem a közjegyző. Valami olyasmi van mögötte, hogy mindenki maga járjon utána a dolgoknak, ha ingatlant vesz. Nálunk meg inkább az a szemlélet, hogy "nem szólt róla, nyilván át akart vágni, többet nem bízom benne". Szóval ugyanaz a helyzet két külön dolgot jelent két külön kultúrában. 

Összességében nem tudom, hogy mire véljem ezeket a negatív történéseket: figyelmeztetések a sorstól, hogy túl nagy fejszébe vágtam a fejszém, és jobb lenne felhagyni ezzel a tervvel, vagy ezek csak kezdeti nehézségek, amikből ha tanulok, akkor a tervem szolgálatába állíthatom azokat, és így voltaképpen hosszú távon mégiscsak engem segítenek ezek az első pillantásra negatív tapasztalatok?

Nyilván ez utóbbi egy nagyon optimista értelmezés... Nem, azt hiszem, én nem az a fajta vagyok, aki meghátrál a buktatók, a nehezítő tényezők láttán. Az én filozófiám az, hogy elszántnak kell lenni, de ugyanakkor nyitottnak és rugalmasnak. El kell indulni, kockáztatni kell, de ha máshogy fújnak a szelek, el kell fogadni. De visszafordulni vagy el sem indulni - na, ez nem én vagyok!

Végül is Kolombusz is Indiát akarta mindenáron elérni, de amit talált, az sem volt rossz..!