Nahát, most meglepődtem.

Még karácsony előtt kiszemeltem magamnak az előző részben már taglalt házat, csak egy bökkenő volt vele: hogy, hogy nem, éppen az az ingatlaniroda hirdette, amely legutóbb olyan csúnyán csőbe húzott, amiről már szintén meséltem. Én velük elvből többet nem akartam tárgyalni, úgyhogy  közben minden olyan ingatlant kizártunk, amit ők ajánlanak. Viszont ez a darab különösen tetszett. Egyszóval nagyon kéne ez a ház, de nem ettől az irodától. Itt volt a fogas kérdés: hogyan oldjuk fel ezt a gyötrő ellentmondást?

Mi sem egyszerűbb ennél: Francesco kinyomozta, hogy ki a tulajdonos, hátha így sikerül megkerülni az ingatlanügynökséget. Kiderült, hogy Distefano az. No, nem volt olyan nehéz kinyomozni, bár a hirdetés nem szokta tartalmazni az utca nevét és a házszámot, de a feltöltött képek alapján el tudtunk indulni, és némi bóklászás után beazonosítottuk a házat és a házszámot. Ezután már csak az ingatlan-nyilvántartásból kellett lehívni az adatokat, amihez Francesconak a munkája révén hozzáférése van: így már meg is volt a helyrajzi szám és a tulajdonos neve. 

Ezután Francesco megtalálta a telefonszámát is, felhívta, találkoztunk Distefano úrral, aki elvezetett a házához, macskaköves utcákon keresztül, kedélyesen beszélgetve közben, de mikor a ház elé értünk, feletébb meglepő módon nem volt nála a kulcs... Micsoda bohókás emberek vannak...! Kicsit hüledeztünk Francescoval, de mit volt mit tenni, be kellett mászni az ablakon. Francesco nem sokat tekertóriázott, azonmód felhúzta a földszinti ablak rolóját, a keményfedelű mappájával, amit mindig magával hord, kitámasztotta alulról, keresett valami nagyobb követ vagy létrának használhatót, amire ráállhatna és eljuttatná az ablakig, ez nem volt, de ennek ellenére is bemászott, majd engem is besegített, és így kissé nehezen bár, de bejutottunk.

A tulaj Distefano úr csak pislogott, és nézte, hogyan s miként törünk be percek alatt a házába. Francescon látszott a több évtizedes rutin: földmérőként, értékbecslőként, ingatlanokkal foglalkozó szakemberként nem egyszer találta magát szemben megközelíthetetlennek tűnő házakkal, földterületekkel, és ilyenkor rendre kivágta magát valahogy, és egy-egy ilyen históriát nekem is elmesélt. Kerítések, falak, lakatok, kátyúk, rejtett bejáratok, járhatatlan utak, világtól elzárt területek - semmi sem állhatja útját egy elszánt ingatlanosnak, amilyen Francesco.

Szóval így jutottunk be a már leírt Distefano - házba, és később meg is tettük az árajánlatunkat, amire az volt Distefano úr válasza, hogy meg kell beszélnie a feleségével... Puff neki! Amikor valaki egy ilyet benyög, hogy "még meg kell beszélnem a feleségemmel", én abban a pillanatban elvesztem a reményt, hogy valaha is viszontlátjuk egymást, és egyáltalán még szóba fog kerülni a kérdéses ingatlan. Annyira ürügyszaga van a dolognak, hogy hopp!, hirtelen már nem is hiszek az egészben. Gyanús. Hogy mi van mögötte, mi a valós ok, az valójában már nem is érdekel. Gondolatban, racionálisan teljesen letettem róla, de titkon persze azért ábrándoztam róla. De inkább csak úgy mint egy szertefoszlott álom, nem úgy mint megvalósítható elképzelés.

Ehhez képest Distefano úr maga telefonált január közepén, alighogy visszajöttem budapesti vakációmból az ünnepek után. És ez volt az, amin annyira meglepődtem. Azzal hívott fel, hogy elmondja: beszélt a feleségével, és elfogadják az árajánlatot. 

Első pillanatban örültem neki, de azért visszafogottan: a már tanultak alapján nem szabad előre inni a medve bőrére.

Mindenesetre folytatódik a küzdelmem a ház megtalálásáért.