Fú de nagyon szerettem volna még idén letudni a házvásárlást! Ha úgy vesszük, akkor most pont kerek egy hónapom van, hogy megtaláljam, és lebonyolítsam a vételt, annak minden szicíliai vargabetűjével és bikfangjával együtt. Tulajdonképp nem lehetetlen.

Már több mint egy éve kezdtem el a keresgélést, és talán a tapasztalatok meg a rászánt idő és energia nem voltak haszon nélkül valók. Igyekszem pozitívan felfogni azt a tényt, hogy a ház, amit kinéztem magamnak végül nem lett az enyém, ezért összeszedtem magamban mindazt, amivel előrébb tartok, mint egy évvel ezelőtt. Lássuk hát, hogy mivel vagyok beljebb:

1)      Először is tudom azt, hogy a város melyik zónájában szeretném azt a bizonyos házikót. Rájöttem, hogy ami az óváros kellős közepén található, az nem nekem való, egyrészt mert kissé távol esik a város mozgalmasabb részétől, másrészt mert parkolóhelyet találni szinte lehetetlen, ami nem csak nekem lenne zavaró, hanem jövőbeli vendégeimet is elriaszthatja, hiszen abban gondolkodom, hogy a ház, ahol élni fogok egyben bed&breakfast is lesz, tehát a szállóvendégeimnek kifejezetten kellemetlen lenne a parkolási mizéria.

2)      Teljesen fönt a városi részben szintén nem szeretém, mert az meg nem olyan szép, nincs mese.

3)      Ebből következik tehát, hogy a kettő között kell lennie az ideális házikónak: ahonnan látni a gyönyörű óvárost, azonban nincs messze a város nyújtotta kényelemtől, boltoktól, parkolóhelyektől, városi közlekedéstől, egyéb fontos lehetőségektől.

4)      Időközben arra is rájöttem, hogy nem nulláról akarom felújítani a leendő házat.

5)      abban is dűlőre jutottam, hogy mindenképp olyat szeretnék, ami vendéglátásra is alkalmas a későbbiekben – felújítással vagy anélkül. Bár a büdzsémbe valószínűleg teljesen felújított ház nem fog beleférni.

6)      Jó lenne azért, ha lenne egy kis kertecskéje vagy teraszocskája kis kilátásocskával vagy szóval valami, ami szerethetőve, különlegessé teszi a lakot.

Na szóval ezek a paraméterek kristályosodtak ki eddig. Ha így nézem, még így is viszonylag nagy választék mutatkozik első blikkre. Rengeteg még mindig az eladó ház.

Holnap elkezdem a konkrét keresést a hirdetések között.

Vajon ezen a képen rajta van a jövendőbelim?

Hát afelől nem volt kétségem, hogy Szicíliában az ingatlanvásárlás máshogy megy, mint máshol, méghozzá azon egyszerű oknál fogva, hogy Szicíliában minden máshogy megy, mint máshol. Máshogy főznek, máshogy esznek, máshogy ünnepelnek, máshogy dolgoznak, máshogy közlekednek, máshogy vezetnek autót, máshogy szórakoznak, máshogy komunikálnak, máshogy beszélgetnek, máshogy viccelnek és máshogy káromkodnak… no és az idő, az idő…no igen, még az idő is máshogy folyik.

Akkor miért pont az ingatlanvásárlás lenne kivétel? Természetesen az is máshogy megy.

Mivel sejtettem, hogy nem éppen puha fába vágtam a fejszém, ezért igyekeztem magam jóelőre olyan erényekkel felvértezni, amelyek feltételezésem szerint szükségesek lesznek a kisebb-nagyobb meglepetések áthidalásához, és amelyeknek amúgy híján vagyok, vagy éppen akkor fogynak el, amikor a legnagyobb szükség lenne rájuk: ilyen például a türelem. Őszintén szólva nem vagyok biztos benne, hogy ki fog tartani az ingatlan adásvételi szerződés aláírásáig.

Nos hát, hogyan is megy itt Szicíliában egy ügylet?

Először is végy egy helyit. Egy bennszülöttet. Ez azért kell, mert hiába ismerem már a várost úgy, mint a tenyeremet, az nem számít. Az emberek ugyanis már messziről kiszúrják, hogy külföldi vagy, és nem bíznak meg benned. Vagy nem annyira. Máshogy állnak hozzád, mást osztanak meg veled. Egyáltalán: teljesen más az alaphangja a beszélgetésnek vagy akár egy tárgyalásnak, egy alkunak, ha külföldi vagy. Itt az emberek a bemutatkozás után azzal kezdenek minden társalgást, hogy feltérképezik a közös ismerősöket, mert abból tudnak következtetni a beszélgetőpartner szociális helyzetére, vagyonára, hovatartozására, családjára, és ez szükséges a komunikációjukhoz.

Jogos a kérdés, hogy ez kell-e akkor is, amikor valaki ingatlant vesz vagy ad el? Igenis kell, mert az emberek a komunikáció módját ez alapján határozzák meg. Máshogy beszélnek, ha kiderül például, hogy egy iskolába jártak, és az a közös pont, és teljesen más, ha kiderül, - mert persze indirekt kérdésekkel addig puhatalóznak, hogy kibukjanak a legfontosabb információk -, hogy a beszélgetőpartner mondjuk egy híres ügyvéddinasztia sarja. Bármi derül is ki, minden esetben meglepetést és örömet színlelnek, „á-á”- mondják álmélkodva, és ha emlékeznek egy családtag nevére, megkérdezik, hogy van, ha nem, akkor általában a család, amire azt kell mondani, hogy minden rendben, és ez a jel arra, hogy kezdődhet a társalgás érdemi része.

Úgyhogy az a legjobb, ha az ember már az ingatlankeresést is egy helyi ember segítségével kezdi, aki dialektusban elbeszélgetve belopja magát mindenki bizalmába. Én sem tettem másként, és Francesco barátommal oldalamon jártam a várost, aki ahol „eladó” feliratra bukkant, már hívta is a megadott számot, hogy ékes szicíliai nyelven tájékoztatást kérjen.

Rengeteg házat megnéztünk kívül-belül, bújtuk a hirdetéseket, míg végül eljutottunk egy ingatlanirodába, amely több, számomra érdekes házzal kecsegtetett. Itt is kifejezetten úgy éreztem, hogy kell mellém a helyi lakos, különben nem vennének komolyan. Megfigyeltem például, hogy  – annak ellenére, hogy én vagyok a potenciális vevő - az irodások Francescoval tárgyalnak inkább és nem velem. Őrá néznek, mikor beszélnek, tőle kérdeznek, és még akkor is neki válaszolnak, ha én tettem fel egy kérdést. Ez részben a külföldiekkel szembeni, másik részben a nőkkel szembeni előítéleteknek köszönhető, csak azt nem tudom, milyen arányban. Ezt egyedül nyilván nem fogom tudni megfejteni, ehhez minimum kéne egy helyi nő meg egy külföldi férfi, kísérleti kontrollcsoportnak, meg egy titkos kamera, hogy meg lehessen állapítani, velük hogyan tárgyalnak. De én ugyebár nem ezért jöttem, hanem ingatlant szeretnék vásárolni.

Ki is néztem egy olyat, ami minden szempontból megfelelt, csak éppen az árat kellett kissé lealkudni. A tulajdonos, aki a messzi-messzi északon él, a Sarkkör előtt egy szélességi fokkal, egész pontosan Milánóban, hőbörögve adta elő a mondókáját a telefonban, amikor felhívta az ingatlanirodás, hogy ez a ház többet ér, mint a hirdetésben van, és elfogadhatatlan, hogy én még ennél is kevesebbet akarok adni.

Ennek ellenére pár nap múlva jött a hívás, hogy valamennyire hajlandó lejjebb vinni az árat. Még egy kicsit ment ez a kötélhúzás ide-oda, de mindig az ingatlanirodán keresztül, nem adták ki a tulajdonos telefonszámát, nehogy megegyezzünk egymás közt fű alatt. Végül sikerült annyira megközelíteni egymás álláspontját, hogy az ingatlanirodás azt mondta, tegyünk írásbeli ajánlatot, amit ha a tulajnodonos öt napon belül elfogad és aláír, akkor kötelező ereje van mindkét félre nézve.

Tehát itt a következő a rutin: írásbeli ajánlattétel a vevő részéről, erre van egy formanyomtatvány, amit ki kell tölteni, és aláírni. Ez egyfajta előszerződés, amiben többek között a foglalót is meghatározza a vevő, és ennek erejéig kötelezettséget vállal arra, hogy a szerződésben meghatározott áron megveszi az ingatlant, amennyiben az eladó is aláírja öt munanapon belül. Az eladó pedig, a foglaló kétszeresét bukja, ha eláll a szerződéstől, feltée persze, hogy aláírta. Francesco barátom szerint ez minden ingatlanirodában így megy. Fura egy eljárás.

Amikor már szóban megegyeztünk az árban, elbattyogtam az ingatlanirodába, és némi izgalommal vegyes örömmel aláírtam hát ezt az előszerződést. Az ingatlanirodás biztosított, hogy van mód online aláírásra is, úgyhogy cseppet se aggódjak, mert rögtön elküldi az általam aláírt szerződést, vagyis árajnánlatot, és várjuk, hogy öt munkanapon belül aláírja a tulaj.

Két nap múlva jött a hír, hogy minden rendben, az eladó elfogadta az árajánlatot. Még aznap délután beviharzottunk Francescoval az irodába, és szinte beleütköztünk az előtérben az irodavezetőbe, aki éppen nagyon elfoglaltnak mutatkozott, telefonált, úgyhogy csak ránknézett, bólintott, és leemelte a ház kulcsát a falról a többi, eladásra váró ingatlan kulcsai közül, és folytatta telefonbeszélgetését.

Na ez Szicília.

Én csak bámultam, hiszen még nem is az enyém a ház, ez még csak az árajánlat, az előszerződés, hogyhogy ideadja a kulcsot?

Az igazsághoz tartozik, hogy Francescoval régóta ismerik egymást, munkakapcsolatban állnak, ami Szicíliában sokszor átmegy valamennyire baráti viszonyba is, hiszen Francesco alaprajzokat készít, ingatlannal kapcsolatos dokumentumok engedélyeztetésével foglalkozik, tehát az irodavezető teljesen megbízik benne mint kollégában és már-már barátban. No de akkor is: ilyet ki látott már, hogy a kulcsot odaadják annak, aki még nem tulajdonos? Mentünk is azonnal felmérni a terepet, méricskélni, kicsit kitakarítani, tervezgetni.

Ugyanakkor valami elkezdett bennem motoszkálni. Jobban örültem volna, ha az aláírt szerződést nyújtja át az irodavezető, nem a kulcsot. De azt nem nyújotta át, nem is nyújthatta, mert mint utólag kiderült, a tulajdonos nem írta alá a szerződést, mert meggondolta magát.

Hoppá. De akkor miért mondta az irodavezető, hogy minden rendben? Valószínűleg telefonba ezt mondta a tulaj, de aztán valahogy mégsem írta alá a szerződést, ment az idő, én abban a hiszemben éltem, hogy „minden rendben”, ahogy az irodavezető mondta, de végül a tulajdonos addig húzta az időt, míg meggondolta magát.

Na ez is Szicília.

A szóbeli megállapodások, haveri alapú megegyezések, kedélyes megbeszélések, bizalmaskodások, baráti hátbaveregetések, szóban elhangzó „minden rendben”-ek földje, aminek aztán a fele sem igaz, és amiből aztán nem származik semmi jó.

Tanulság: Szicíliában jó helyivel menni bármit elintézni, mert barátságosan fogadnak, de amíg nem látom a saját szememmel, hogy valami alá van írva, addig az nincs aláírva. És ami nincs aláírva, az nem létezik.

Szóval verba volant, scripta manent – itt is.

Amúgy meg: indulhat a B terv.

Úgy döntöttem, hogy megosztom Veletek, Kedves Olvasók annak a naplónak a részleteit, amit a készülő házamról vezetek itt, Szicíliában. Még nem az enyém, még meg kell vennem és utána fel is kell újítanom, úgyhogy lesz itt feladat bőven. Íme az első naplóbejegyzés:

"Kicsivel múlt éjfél, így október 23. van, és megint forradalmi lázban égek, mint már többször az életemben ezen a napon: 1989., 2006. és most 2018 október 23. egy újabb fordulópontot jelöl, hiszen megkaptam a ház kulcsait, amiben nem más lakik, mint a jövőm. Onnan jövök éppen, na nem a jövőből, hanem a házból.

Csodás ez az érzés, hiszen most voltam ott először úgy, mintha az enyém lenne, pedig egyelőre csak a foglalóra tettem ígéretet az előszerződésben, tehát jogilag még nem az én tulajdonom. Mégis ideadták az ingatlanirodában a ház kulcsát, hogy el tudjak kezdeni méricskélni, tervezgetni.

Francesco barátom fényképen is megörökítette a nagy pillanatot, amint a kulccsal a kezemben megközelítem a zárat, és felnyitom az ajtót. Az sem rontotta el a helyzet romantikáját, hogy felmosóronggyal, lapáttal, söprűkkel és több tekercs papírtörlővel felszerelkezve érkeztünk, sőt! Ezt inkább amolyan elsősegélynyújtásnak éreztem, hiszen szegény ház hosszú évek, sőt évtizedek piszkát kénytelen magán hordozni, méltatlanul. Borzasztó, hogy milyen állapotban hagyták szegénykét!

Buzgón nekiláttunk a takarításnak, fönt kezdtük a legfölső szinten, ahol a terasz is van meg a kemence. A teraszról persze megint kinéztünk Francescoval, úgy mint akik már érzik a győzelem közeledtét, és a felelősség súlyát, ami majd vele jár, de még nem részegedtek meg ettől, még nem merik szétkürtölni a világnak, még csak ők tudják, hogy így lesz, még csak meglegyintette őket az érzés: milyen lesz, ha övék lesz a vár, ha majd kitűzik a a várra a diadalmi zászlót, egyszóval mint akik fellegek közt járnak. A csodás októberi nap kedvesen és elképesztően, váratlanul melegen csatlakozott a jelenethez, mintegy forrón gratulált, miattunk ragyogott most mindenre és mindenkire, a szemközti lankás dombokra, az alatta húzódó völgyre és a közeli háztetőkre, templomtornyokra, sárga fényt vetve ránk és a világra.

Ilyen hangulatban láttunk neki az első mocskok eltávolításának. A terasz melletti konyhában üvegeket, papírt, fát, katonai öltönyt is találtunk. Hogy miért pont katonai, nem tudom, de annak tűnt keki színével, és Francesco, aki teljesítette hadkötelezettségét ifjúkorában, tehát még ehhez ez is megfelelő szakértelemmel rendelkezik, megerősítette ezt.

A második szinten a falon találtunk egy naptárat: 1983-as. Ebből Francesco levonta azt a következtetést, hogy a háznak utoljára ebben az évben volt lakója, tehát hány éve is? 35, tejóég! A naptáron egyes napoknál ceruzás bejegyzés „1 liter”, „2 liter”, találgattuk, hogy vajon miből: bor? olaj? tej?

De nem ez volt a legrégebbi nyom, ami előkerült a házból. A legalsó szinten, amit én garázsnak szeretnék átalakítani, ha fennállnak ehhez a statikai és egyéb fizikai feltételek, tollal és ceruzával írt neveket, - Pluchino, Occhipinti, tipikus helyi vezetéknevek -, évszámokat találtunk a hatvanas évekből, a harmincas évekből. Sőt, döbbenten, szinte misztikus révületben fedeztem föl a legrégebbit: 1914!!! Háború előtti – borzongtam bele a gondolatba, hogy a kéz, amelyik írta, talán pár hónappal később már fegyvert markolt, nem ceruzát, és hogy a kézhez tartozó ember, szív, lélek, ész még csak elképzelni sem tudta, hogy mit jelent majd a Nagy Háború, aztán a második világégés, nem beszélve a XX. század egyéb borzalmairól… Az az ember abban a pillanatban, amikor odakanyarította az évszámot, nem sejthette, hogy talán élete utolsó békés napjait éli, és hogy nemsokára felbolydul egész Európa, s aztán az egész világ.

Na, valahogy ezután még nagyobb tisztelettel néztem a házra: nagy idők tanuja, és tetejével, falaival olyan embereknek hajolt a feje fölé, akik – így vagy úgy - bizonyára kivették a részüket a XX. század nagy drámáiból. Ugyanakkor nem éreztem terhesnek ezt az emléket, vagy negatív töltésűnek a pillanatot, tehát feltehetően békés, derűs emberek lakhattak itt, akik szerettek ebben a házban élni.  Gondolatban kértem őket, hogy ha lehet, akkor segítsék pozitív energiával a tervemet, hiszen én már most szeretem ezt a házat - érveltem nekik.

Amúgy nagyszerű, hogy már a ház kísérteteivel is kapcsolatba léptem, csak éppen a tulajdonossal nem sikerült ezidáig beszélnem, akinek a telefonszámát persze féltve őrzi az ingatlanügynökség, nehogy véletlen titokban megegyezzünk a tulajjal, és így kimaradnának az év üzletéből.

Az első szinten pedig - néhány szerencsétlenül járt galamb csontvázának eltávolítása után - egy kifejezetten kellemes meglepetés várt: ahogy söprögettük-tisztogattuk a nappalit, gyönyörű, geometrikus mintájú padlóburkolat került felszínre a több évtized alatt itthagyott por rétegei alól. Méghozzá olyan minta, amilyet idáig nem nagyon láttam. Úgyhogy rögtön felmerült bennem, hogy ez talán 40-es évek lehet, mert valahogy nem retró hangulata van, tehát nem a 60-as 70-es évekre emlékeztet a stílusa, hanem még régebbi keletűnek tűnt, inkább már antiknak. Francesco természetesen ebben is segítségemre sietett: szerinte még régebbi, talán 30-as vagy 20-as évekből származik.

Nahát ettől extázisba estem… és egyből beindíotta a fantáziám: akkor kérem itt nem lehet csak úgy mindenféle dibdáb modern dolgokkkal meg holmi IKEA tárgyakkal telepakolni ezt a helyiséget meg a házat, ide kérem igazi stílus kell! … és már láttam is magam előtt az elegáns, szecessziós berendezést…Persze könnyen lehet, hogy a büdzsémből nem telik arra, hogy az egész házat antik dizájnnal ékesítsem, morfondíroztam magamban… de álmodozni olyan jó!"

Egy olyan témáról szeretnék írni, amihez – véleményem szerint – nincs megfelelő szavunk. Márpedig a szavak fontosak. Egyetlen szó is fontos lehet. Ha létezik, azt jelenti, hogy tudunk róla, hogy elkülönítettük a világ többi jelenségétől.

A nőgyilkosságról van szó, vagyis helyesebben a nőkkel szembeni erőszak vagy bántalmazás azon fajtájáról, amely halállal végződik.

Úgy gondolom, hogy szükséges elválasztani ezt a két fogalmat, mert a kettő nem teljesen ugyanaz. A nőgyilkosság felölel minden olyan szándékos bűncselekményt, aminek következtében egy nő életét veszti, míg a halálos kimenetelű, nőkkel szembeni bántalmazás vagy erőszak fontos eleme, hogy a nőt mint nőt bántalmazzák, azaz az erőszak valamely olyan okból ered, amely egyik vagy másik női szerepköréhez kapcsolódik, és annak szabad megélésében gátolják: feleség, élettárs, barátnő, szexpartner, illetve, anya, lánytestvér, lánygyermek. Hogy mondjak egy praktikus példát, ha egy nőt egy ismeretlen hátulról leszúr azért, hogy elvegye a táskáját, és a nő belehal a sérülésbe, az nőgyilkosság, tehát egy gyilkosság, amiben – történetesen - egy nő halt meg. Ha viszont egy nőt a volt barátja megfojt, mert új kapcsolatba lépett egy másik férfival, akkor az halálos kimenetelű, nővel szembeni erőszak.

Elsőre kukacoskodásnak tűnhet a különbségtétel, de hogy mennyire nem az, mutatja, hogy számos nyelvben van rá külön szó, amit a jelenség különállása, sajátos okai, továbbá a kapcsolódó statisztikák indokolnak.

Őszintén szólva megdöbbentett a tény, hogy a wikipédián magyarul nincs ilyen szócikk. Ez nem azt jelenti, hogy Magyarországon ne tudnának erről a jelenségről, hanem arról van szó, hogy a nők elleni erőszak nagyobb csoportjába, illetve jogi szempontból az emberölés bűncselekményébe sorolják. Ez a cikk tehát arról szól elsőként, hogy véleményem szerint – az előbbi kategóriák mint az erőszakos cselekményeket felölelő nagyobb halmazok fenntartása mellett - szükség van ennek a fogalomnak a világos elhatárolására, és hozzá egy szó megalkotására, és ezt megpróbálom statisztikákkal, illetve az általam áttanulmányozott esetek illusztrálásával alátámasztani.

Mivel magyarul nem találtam sem megfelelő terminust, sem definíciót hozzá, ezért a többi nyelv meghatározásaihoz fordulva a következő szót és definíciót alkottam:

Feminicídium: a nőkkel szembeni diszkrimináció legsúlyosabb formája, egy olyan szándékosan elkövetett erőszakos cselekmény, amelynek során a női áldozat életét veszti, és amelynek motivációja olyan okból ered, amely valamely női szerepéhez köthető.

Nemzetközi szinten sok vitát váltott ki eddig is, hogy szükség van-e erre az elkülönítésre az emberölésen belül, illetve a fogalom és külön szó megalkotására. Hogy tudjunk erről érdemben vitatkozni, érveket és ellenvérveket hozni, kigyűjtöttem néhány, a témához kapcsolódó, nemzetközi, illetve magyarországi adatot.

Fontos azonban elmondani, mielőtt belemerülnénk a statisztikák elemzésébe, hogy nem minden országból érkeznek pontos vagy megbízható adatok, éppen azért, mert nem minden ország ismeri el a feminicídiumot külön kategóriaként. Sőt, egyenesen van olyan ország, amely nem különíti el a férfi és női áldozatokat az emberölési statisztikán belül, tehát semmilyen módon nem lehet összehasonlítani más országokkal. Mindezzel együtt, lássuk, milyen adatokat találtam.

A wikipedia szerint kb. 66 000 nő esik emberölés áldozatául minden évben.

A 25 legmagasabb feminicídium rátával (tehát a női lakosság 100 000 főjére eső feminicídiumok számával) rendelkező országok több mint a fele Latin-Amerikában található, ezen kívül ezek között van 7 európai ország, 3 ázsiai ország, valamint egy afrikai ország: Dél-Afrika.

A legmagasabb az arány El Salvador-ban: 12 feminicídium jut 100 000 nőre, ezt követi Jamaica 10.9-cel, majd  Guatemala 9.7-tel, és Dél-Afrika 9.6-tal.

Európában a következő statisztikát találtam, szintén a wikipédián, amely itt is hangsúlyozza, hogy az adatok nem teljesen megbízhatóak, pont azért, mert nem mindenhol elismert külön fogalom a feminicídium. A Eurostat összesen 20 ország adataival rendelkezik. A rendelkezésre álló, 2015-ös adatok szerint

- Montenegró, Litvánia és Lettország mutatja a legmagasabb feminicídium rátát Európán belül,

-  míg általánosságban a Nyugat-európai országok alacsonyabb értékeket mutatnak, ahol nagyjából 0.4 a feminicídium.

-  Magyarország 0.6 -tal a két csoport között, de sajnos így is az első harmadba esik: a hetedik az európai országok listáján.

Itt egy pillanatra hadd időzzek el. Olaszországban élek, és itt ez a fogalom, „femminicidio” – heves viták után ugyan - már 2013 óta, tehát már öt éve létezik, műsorok foglalkoznak a jelenséggel, a hírekben ezzel a címmel jelennek meg az esetek, közlik, hogy ez hanyadik az évben, továbbá a szakemberek elkezdték felvenni ellene a harcot, tehát a társadalom fokozatosan egyre inkább elfogadja, hogy ez egy létező probléma, ami nyilván az első lépés afelé, hogy meg is lehessen szüntetni.

Mivel Magyarországon ez nem így van, nincs is rá külön szó, naívul abban a hiszemben éltem, hogy itt kisebb arányú a feminicídium, mint Olaszországban…hát, rég tévedtem ekkorát! Míg Magyarország a hetedik Európán belül, Olaszország a 16., eszerint a 2015-ös lista szerint.

A NANE (Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen) honlapján található adatok szerint Magyarországon hetente legalább egy feminicídium történik. Idézem:

-  „Magyarországon a családon belüli erőszak HETENTE LEGALÁBB EGY NŐ életét követeli. 
Ez az adat szűk források (lezárt gyilkossági esetek bírósági aktái) elemzéséből számazik”.

-    „A bűncselekmény következtében meghalt nők 60 százaléka (volt) házastársa vagy élettársa áldozata, míg a megölt férfiak 13 százaléka halt meg házastársa vagy élettársa keze által. A nők minden esetben aktuális bántalmazó partnerüket ölték meg, vagyis mind a nők, mind a férfiak meggyilkolásához a nő bántalmazottsága vezetett”.

-      „Egy nőnek nyolcszor annyi esélye van, hogy férje vagy élettársa ölje meg, mint hogy idegen támadó (rablógyilkos, ismeretlen nemi erőszak elkövető, stb.). A nők számára a legnagyobb veszélyforrást egyértelműen (volt) férjük és partnerük, a saját otthonuk, valamint a válást követő időszak jelentik”.

Az okokról szólva el kell mondani, hogy rendkívül sokrétűek, mint azt a diszkrimációk esetében megszokhattuk: szociológiai, pszichológiai és természetesen jogi aspektusai vannak egyszerre, amelyek együtt, egymást erősítve hatnak. Ha meg akarjuk érteni, hogy miért öl meg ilyen sok nőt a (volt) férje, (volt) barátja, vagy valamely családtagja (apa, testvér, nagybáty stb), akkor az egész társadalom szerkezetét kell megvizsgálnunk, a férfi és női szerepeket, a társadalomban élő általános hiedelmeket, sztereotípiákat, a nő gazdasági helyzetét, továbbá a jogi környezetet, annak mind az elméleti és gyakorlati aspektusait, azt, hogy van-e védőháló és az valódi konkrét, kézzelfogható védelmet nyújt-e.

Amikor elkezdtem ezt a cikket írni, az volt a feltételezésem, hogy Olaszországban azért olyan magas a feminicídiumok száma, tehát átlagban 60 óránként követel áldozatot, mert van egy fajta macsós férfikép, ami még mindig él a társadalomban, ami alatt egy olyan férfiideált értek, amelyik nem pusztán egyfajta, kissé arrogáns szívtipró, hanem a nőt szexuális tárgynak, illetve a férfi életét kényelmesebbé tevő, a családot kiszolgáló, másodlagos szereplőnek vagy szélsőséges esetben saját tulajdonának tekinti, „ami” fölött rendelkezhet. Ezt támasztja alá például, hogy néhány évtizeddel ezelőttig, 1981-ig Olaszországban létezett az ún. helyreállító házasság, a „matrimonio riparatore”, aminek az volt a lényege, hogy ha egy nőt akarata ellenére szexuális aktusra kényszerítettek, de később ez a személy, tehát az erőszaktevő feleségül vette, akkor helyreállt a család „becsülete”. Tehát a nemi erőszakot a házassággal legalizálták, így utólag igazolták, és mindezt a családi becsület nevében. Ez azt jelenti, hogy egy nő nem volt teljes mértékben a saját testének, testi épségének az ura. Egyfajta adok-kapok részeként mások döntöttek vagy dönthettek róla: az apja vagy a családja vagy akár egy ismeretlen férfi. És ez a jogrend része volt még néhány évtizeddel ezelőtt is.

Na most, abban tévedtem, hogy Olaszországban százalékosan több lenne a feminicídium, mint Magyarországon, de úgy tűnik, abban jó volt a megérzésem, hogy összefügg a macsósággal, hiszen ahogy fent említettem a listavezető 25 ország több mint a fele latin-amerikai, ahonnan maga a „macsó” kifejezés is ered. Tehát ez alapján azt mondhatjuk, hogy azokban az országokban, ahol a társadalomban a női és férfi szerepek ilyen szinten vannak kibillenve, és a férfi felsőbbrendűségét  vagy elsőrendűségét a társadalomban meglévő hagyományos sztereotípiák tovább éltetik, ott több a nők elleni erőszak és feminicídium.

Nyilvánvaló, hogy egy olyan patriarchális társadalom, ahol az élet a férfi igényei, szükségletei, jogai alapján rendeződik, és ahol a nőket gazdasági, politikai, kulturális diszkrimináció sújtja az élet minden területén, jobb táptalajt nyújt a feminicídiumnak, mint egy olyan ahol a nők és férfiak egyenlőek.

Ha az elkövetők oldaláról nézzük a feminicídiumot, és így próbáljuk tipizálni, illetve az okokat felfejteni, akkor azt találjuk, hogy a legtöbb országban (így Magyarországon is) a partner vagy volt partner, (férj/élettárs/barát) az elkövető nagyobb arányban a családtagokhoz (apa, fiú vagy fiústestvér) képest. Az általam áttanulmányozott esetek mindegyikében felbukkant a „nárcisztikus” személyiségjegy az elkövető férfiak pszichológiai leírásában. Tehát a partnergyilkosságokat tekintve azt találtam, hogy ez volt a pszichológiai háttere a tettüknek. Manipulatív, eleinte megnyerő és romantikus, később a nő fölött ellenőrzést gyakorló, féltékeny, továbbá empátia nélküli személyiségekként írták le őket, akik képtelenek a nőre mint önálló és szabad akarattal rendelkező személyre tekinteni. A másik tipikus elem az előre eltervezettség. A közhiedelemmel ellentétben a feminicídiumok többségét nem hirtelen felindulásból, hanem előre megfontoltan követik el. Visszattérő elem még a szerelem érzésére való hivatkozás: azért féltékeny, azért ellenőriz, azért nem fogadja el a szakítást, azért zaklat, azért üt, és végül azért öl, mert „szeret”.

Kiemelnék egy esetet, ami több szempontból tipikus. Az áldozat mindössze néhány hónapig volt szorosabb kapcsolatban az elkövetővel, majd szakított vele, amely döntést az elkövető képtelen volt elfogadni, és hónapokig zaklatta az áldozatot. Amikor a nő közölte vele, hogy új kapcsolatba lépett, a férfi csapdába csalta őt azzal az ürüggyel, hogy egy ingatlant szeretne megtekinteni, mivel a nő ingatlanügynökként dolgozott. Az ingatlanba érve az elkövető egy harci késsel egyetlen szúrással hátbadöfte áldozatát, majd bevett egy kis adag altatót abból a célból, hogy később ezt öngyilkossági kísérletnek állítsa be, és lefeküdt a földrerogyott nő mellé, aki még órákon keresztül agonizált. Amikor a haldokló nőt a mobilján egy kollégája hívta, akit az elkövető az új partnernek, azaz riválisának vélt, az elkövető azt az sms-üzenetet írta neki, hogy „Én győztem!” Ekkor a nő még mindig élt, és meg lehetett volna menteni az életét.

Ebben az esetben több tipikus elem fellelhető:

-          volt partner szakítás után (tehát nem a nő számára ismeretlen) az elkövető

-          szerelemre való hivatkozással hónapokig folyó zaklatás

-          előre kiterveltség (harci kés, csapdába csalás)

-          az elkövető nárcisztikus személyisége: az empátia teljes hiánya, mert még órákig hagyta agonizálni áldozatát, a kisebbrendűségi komplexus, erre utal az „én győztem!” a vélt rivális felé

-          a nő mint tárgy kezelése, hiszen az „én győztem!” mögött az is van, hogy „ha nem lehet az enyém, akkor másé se legyen”, tehát kioltom az életét, vagyis az elkövető mint trófeára vagyis tárgyra tekint a nőre.

-          a nő szabad választáshoz való jogának teljes negligálása, el nem ismerése.

Ez a feminicídium Olaszországban történt, de nem lepődnék meg, ha a legutóbbi magyarországi esetnél, a várpalotai kettősgyilkosságnál ugyanezekre az elemekre derülne fény.

Fontosnak tartom elmondani, hogy nem azért van szükség a feminicídium fogalmának megalkotására, mert a férfigyilkosságok kevésbé számítanának, vagy mert egy nő erőszakos halálát fontosabbnak tartom kiemelni, mint egy férfiét. Természetesen minden erőszakos halál egyformán tragédia, akár férfi, akár nő vagy transznemű személy életét követelte.

Arról van szó, hogy az emberölésen belül van egy jól elkülöníthető csoport, amelyet az elkövetők, az áldozatok, a motivációk és a módozatok alapján határozottan fel lehet ismerni, jellemezni, tipizálni, tehát leválasztani. Arról van szó, hogy a partnergyilkosságokat férfiak szokták elövetni nők ellen, és nem fordítva. Világszerte és nagy számban. Arról van szó, hogy még sosem hallottunk olyanról, hogy egy anya megölte a fiát vagy egy nővér az öccsét, mert nem azt vette el feleségül, akit kinézett neki.  Azért sem szoktak anyák és lánytestvérek öldökölni, mert a fiú vagy öccs nem úgy öltözködött, ahogy nekik tetszik. Arról van szó, hogy egyetlen olyan eset sincsen, hogy egy nagykorú nő elvett „férjül” egy 10-12 éves kiskorú fiút, aki a nászéjszakán belehalt a szexuális aktus által okozott sérülésekbe. Mindez fordítva szokott történni, méghozzá igen nagy számban.

Arról van szó, hogy ezek a gyilkosságok a férfi és női szerepek közötti hierarchikus viszony megnyilvánulásai és egyben eredői. Ha pedig így van, akkor érdemes külön szóval ellátni, és nevén nevezni, hogy a társadalom mélyén meghúzódó okok nyomába lehessen eredni. Minél hamarabb felismerjük és megnevezzük, annál hamarabb és annál hatékonyabban felvehetjük ellene a harcot.

Tehát mondhatjuk azt is, hogy „halált okozó, nővel szembeni bántalmazás vagy erőszak”, de mi lenne, ha ezt egy szóval mondanánk, és - például - feminicídiumnak hívnánk?

Ezúttal azzal kezdem, hogy mi van a képen, aztán azt is elárulom, miért éppen ma tettem ki, és mi a köze a mai naphoz, július 19-hez.

Szóval a képen, amit egy aprócska kis szicíliai faluban, Ferlában készítettem jártomban-keltemben egy héttel ezelőtt, egy templom előtti kerítésre kitett felirat látható, mely szerint "La mafia uccide. Il silenzio pure", azaz: "A maffia öl. A hallgatás is." Igazából nem tudom, mi a konkrét, aktuális indítéka, hogy ezt a feliratot készítették és kitették, de bizonyára jó okuk van rá a ferlaiaknak.

Egyben ékes bizonyítéka annak, hogy - ellentétben egyes vélekedésekkel - még mindig egy élő jelenségről van szó, ami ellen fel kell venni a harcot.

26 évvel ezelőtt ezen a napon, 1992. július 19-én 16:58-kor egy bomba robbant Palermóban a via D'Amelio-n, amely kioltotta Paolo Borsellino maffiaellenes ügyész és az őt kísérő 5 rendőr: Agostino Catalano, Emanuela Loi (az első rendőrnő, akivel a maffia végzett szolgálat közben), Vincenzo Li Muli, Walter Eddie Cosina és Claudio Traina életét.

A merénylet egyetlen túlélője Antonino Vullo, aki szintén az ügyészt kísérte, és csodával határos, vagy inkább nem is határos, hanem helyesebb azt mondani, hogy csodás módon megmenekült.

Az ügyész - vasárnap lévén - látogatni készült idős édesányját, aki a via D'Amelio 21. alatt lakott.

26 évvel később, azaz a mai napon a történészek, a családtagok és a barátok arról beszélnek, hogy még mindig egy sor megfejtésre váró titok lengi körül ezt a merényletet.

Ami bizonyos, hogy a Cosa Nostra állt a hátterében. Toto Riina, a Cosa Nostra feje 20 évvél később, már a börtönben egy lehallgatott telefonbeszélgetésben felfedte egy társának, hogy a kaputelefonba volt elrejtve a bomba indítógombja, tehát maga Paolo Borsellino nyomta meg a végzetes gombot és oltotta ki saját és társai életét, amikor édesanyjához fölcsöngetett. Hozzá kell tenni, hogy Toto féligazságokat is közölt a börtönben, mert tudta, vagy sejtette, hogy lehallgatják, tehát nem feltétlenül minden hiteles, amit mondott.

Bizonyos tehát, hogy a merényletet a Cosa Nostra követte el, méghozzá nem sokkal azután, egész pontosan 57 nappal azután, hogy végzett Giovanni Falcone szintén maffiaellenes ügyésszel, Borsellino barátjával egy szintén palermói merényletben.

Mindketten a maffia felszámolására tették fel életüket, és ez pecsélte meg sorsukat. Amikor Giovanni Falconét megölték, Borsellino tudta, hogy meg vannak számlálva a napjai. Több barát, kolléga arról számolt be, hogy az ügyész tisztában volt vele, hogy ő következik, és ezt ki is fejezte expressis verbis. 

A családtagok, barátok, kollégák tanúsága szerint egyajta őrült sietség volt ezután rajta, a munkában egy még magasabb fokozatra kapcsolt, megszállottan gyűjtötte az adatokat, bizonyítékokat, pontosan tudta, hogy kevés az ideje, és hogy ami maradt, azt arra kell fordítania, hogy felfedje az igazságot. 

A felesége visszaemlékezése szerint Borsellino egy árulásról is beszélt, egy kollégáról és egyben barátról, aki lepaktált a Cosa Nostrával. Ki lehetett az? Nem tudni biztosan.

A via D'Amelio-i merénylet utáni nyomozások, eljárások felszínre hoztak egy sor dolgot, de ugyanakkor több lényeges kérdésre még mindig nincs válasz. 

A merénylet során (vagy után) például szőrén szálán eltnűnt az a bizonyos, Borsellino értékes jegyzeteit tartalmazó "agenda rossa", azaz "piros notesz". Az egyik újságíró által rögtön a merényleten után készített képen látható Giovanni Arcangioli rendőrkapitány, amint éppen eltávolodik Borsellino táskájával. Ő később a vádlottak padjára került hamis tanúzás vádjával. Abban a táskában lehetett a notesz? Sohasem lett meg. Hová tűnt? És mikor? Ki vitte el? Mit tartalmazott? 

A bűncselekmény feltárására indított eljárások több lépcsőben történtek. 1992-ben "Borsellino uno", 1996-ban a "Borsellino bis", 1998-ban a "Borsellino ter", és 2008-ban a "Borsellino quater", amelyek egyenként évekig tartottak, csak hogy fogalmunk legyen arról hogy mekkora horderejű és mennyire kiterjedt ügyről van szó, mind jelentőségét, mind az érintett személyek, tanuk, gyanúsítottak mennyiségét tekintve.

Annyi a homály, a kétség és az ellentmondás a merénylettel és az azt követő nyomozással kapcsolatban, hogy az egész ügy úgy vonult be Olaszország történelmébe, mint a nyomozás történetének legnagyobb hamis nyomra vezetése, az ún. "depistaggio". 

Fiammetta Borsellino, az ügyész lánya a napokban tette közzé azt a 13 kérdést, ami rávilágít a hamis nyomra vezetés valószínűsítehtőségére többek között olyan kérdésekkel, hogy "hogyan lehetséges, hogy a merénylet után nem zárták le azonnal a területet, amint lehetett, így lehetőséget adva annak, hogy a piros notesz eltűnjön?"

"Hogyan lehetséges, hogy egy ilyen horderejű ügy nyomozását tapasztalat nélküli ügyészek kompetenciájába utalták?"

"Hogyan lehetséges, hogy a hatóságok nem biztosítottak megfelelő szintű védelmet az édesapám részére azután, hogy Giovanni Falcone meggyilkolását követően ő volt a Cosa nostra első számú célpontja?"-és még ehhez hasonló 9 kérdés, aminek megválaszolása nélkül nem lehet továbblépni, nem jutunk közelebb az igazsághoz.

Most a legvalószínűbb elméletnek az tűnik, hogy Paolo Borsellino nyomozása során egy az állam és a maffia közötti alkura jött rá, amiben a legmagasabb szintű politikusok, bírák, ügyészek és rendőrök lehettek érintettek, és aminek a lényege a Cosa nostra számára nyújtott védelem volt az említett intézményeken keresztül, azért cserében, hogy a Cosa nostra hagyjon fel az általa a 90-es évek elején indított véres leszámolássorazattal. Ez az ún. "trattativa stato-maffia", tehát a maffiának az állammal való megegyezése.

Erre jöhetett rá Falcone és Borsellino nyomozása során, konkrét nevekkel, adatokkal, ez lehetett a piros noteszban, aminek el kellett tűnnie a nyomozás során, és ezért kellett meghalniuk az ügyészeknek és az őket kísérő rendőröknek.

 Ami talán közelebb vihet az igazsághoz, hogy éppen ezen a napon, pontosan 26 évvel a merénylet után hozta meg ítéletét a Palermói Bíróság, közel öt évig tartó eljárás után a Maffia és az állam közötti alku ügyében, melynek során 220 tárgyalás lefolytatására és 200 tanu meghallgatására került sor. A peranyag 5252 oldalas.

Az ítélet konklúziója, ha valakinek lettek volna kétségei, hogy volt tárgyalás és alku az állam és a Cosa nostra között, és ennek megfelelően elítéltek többek között magas szintű politikusokat és rendőröket.

Vajon ez egy új kezdet? Vajon meglesz minden felelős? Vajon meglesz valaha a piros notesz? Vajon kapunk választ Fiammetta minden kérdésére?

A hétköznapi emberek, úgy tűnik vágynak az igazságra. Követelik. És kitűzik a legeldugottabb kis falujuk falaira, hogy a "Maffia öl. A hallgatás is".

Imádok Pozzalloba járni. Ez a békés, csendes, a tengerparton kissé hosszantian elnyúló, ám jellegét tekintve mégis kisváros rengeteg szépséget és érdekességet rejt, gyönyörű, világos homokú strandjával, szép kis főterével, és persze kikötőjével. Van egy fantasztikus parkja, hatalmas fikuszokkal és óriásira nőtt fákkal, jó kis éttermei, sőt egy időben ide jártam szórakozni, mert itt adták az egyik tengerparti lokálban a legjobb zenét, régi rockos számokkal, ami mindenkit megmozgatott 30 fölött. Még a klímája is valahogy mindig kellemes Pozzallónak, sohasem tikkasztó, mert mindig van némi szélmozgás.

Az utóbbi időben Antonio barátommal járunk ide, egészen konkrétan halért. Pozzalloban van a környék legjobb halárusa ugyanis, ahol garantáltan friss halat kapni, és a választék is igen bő. Mikor jövünk, a halárus, Salvatore csak biccent, mint aki már várt, nem túl barátkozós, de a halasoknál megfigyelésem szerint ez megszokott: vérkomolyak, nem bratyiznak. Antonioval gondosan szemrevételezzük az aznapi felhozatalt, ő pár szóban vázolja nekem, miből mit lehet és hogyan készíteni, esetleg tanácsot kérünk a halastól, majd döntünk, választunk. A legtöbbször grillezhető halat szoktunk választani, az a kedvencünk, mert az előzetesen fokhagymával megtűzdelt, olìvaolajjal megkent, petrezselyemmel és kapribogyóval megrakott, majd nyílt tűzön megpirongatott halnál fejedelmibb ebéd egész egyszerűen nincsen, fehér bort kortyolgatva mellé.

Szóval mikor Pozzallo nevét meghallom, nekem elsőre ez a remek pescheria ugrik be, a hűtőpultra gusztusosan felsorakoztatott pazar példányokkal. Ott van mindjárt a stranddal szemben, a tengerre néz.

Közben persze tudom, hogy Pozzallo nem csak ez a barátságos szicíliai városka meg a halárus. Persze, hogy tudom, hogyne tudnám, hiszen valahányszor eljövünk ide, és elhaladunk a kikötő mellett, az állandóan ott állomásozó, nyakig felfegyverzett és a meleg ellenére is tetőtől talpig egyenruhába öltözött katonák, no meg a sokszor fejünk felett köröző helikopterek emlékeztetnek rá minden alkalommal. Pozzallo ennél sokkal több, mint ami nekem elsőre beugrik róla. Emberek tízezreinek élete legfontosabb fordulópontjának drámai helyszíne. A földetérés, a megmenekülés, az élet, az új haza, az újrakezdés, a jövő szimbóluma.

Most hétvégén is jártam arra. Míg Salvatore, a halas pucolta a halat, néztem azt az óriási hajót, a dán Maresk-et, ami ott vesztegelt immár 3 napja 4 mérföldre Pozzallói parttól, és nem tudtam másra gondolni, mint a hajón várakozó 108 emberre, akik ki tudja, milyen szörnyűségek elől menekülnek, és csak arra várnak, hogy az európai vezetők valamiféle egyezségre jussanak, és kiköthessen valamelyik ország valamelyik kikötőjében a hajó, hogy lábuk végre szárazföldet foghasson. A hírek szerint többségük szudáni és eritreai. 108 kétségbeesetten várakozó, végletekig kimerült, többnyire megerőszakolt, megínzott ember. 110-en voltak, de az olasz hatóságok egy kiszáradás szélén álló kislányt és az édesanyját kórházba szállították, így maradtak 108-an.

Néztem a hajót, és arra gondoltam, hogy vajon mire gondolhatnak ők most ott. Ezer és ezerféle dologra biztosan, az otthon maradottakra is biztos, az elhagyott szeretteikre, a jövőt kémlelhetik, hogy vajon milyen lehet Európa, milyen lesz az új haza, meg egészen biztosan arra, hogy mi itt a parton milyen szerencsések vagyunk. 4 mérföldre onnan, a másik oldalon, a szárazföldön, a szabadság földjén-gondolhatják. És igen, igazuk van, ha erre gondolnak. Mi, akik ide születtünk, milyen szerencsések vagyunk! Nekem sosem kellett menekülnöm, házamat hátrahagyva menteni az irhámat, minden összegyűjtött pénzemet egy végső kétségbeesett útra költeni, lélekvesztőn hajóra szállni a nyílt tengerre, sem aggódnom az élelem vagy ivóvíz miatt. Mindig volt mit ennem. Sohasem kínoztak meg. Mindig volt fedél a fejem fölött.

Közben az európai vezetők marakodnak, az olaszok, a máltaiak, a franciák, a spanyolok, a németek, mi magyarok, a visegrádi országok. Senki sem fogadja már őket jószívvel, annyi bizonyos.

Az  olasz kormány - véleményem szerint joggal - mondja, hogy ideje lenne már, ha más ország is részt venne a mentésben, nem csak olasz kikötők vannak a Mediterráneumban, az elmúlt  tíz évben pedig a legnagyobb részt végül itt értek partok a migránsok. Az olasz belügyminiszter Salvini - választási ígéretéhez híven - első dolga az volt, hogy az ONG-knek megtiltotta, hogy olasz kikötőbe hozzanak migránsokat. Az első alkalommal, az Aquarius nevű hajó ügyében vegül Spanyolorság vállalta el egyik kikötőjének megnyitását, és fogadta végül a menekülteket. Közben Macron gyomorforgatónak nevezte Olaszországot, erre meg az olaszok háborodtak fel, mondván, hogy csak ne beszéljenek a franciàk, akik terhes nőket küldenek vissza az Alpokból olasz-francia határról, aminek már halálos áldozata is volt, mert egy nő nem kapott időben kórházi kezelést, no meg egyes dokumentumfilmek tanusága szerint meghamisítják a migránsok születési dátumát, mert a kiskorúakat visszaküldhetik Olaszországba, így 17 évesnek állítanak be 20 éves fiatalokat a francia határrendészek.

De ezentúl minden egyes hajó esetén ez lesz? Viták, veszekedés, menekültek veszteglése a tengeren? Közben a dán felségjelzésű Maersk a 108 migránssal engedélyt kapott a kikötésre. Ki tudja, miért adta be a derekàt végül az olasz belügyminiszter. Talán Pozzallo polgármesterének nyílt kérésére, hogy engedje kikötni a hajót. Aki azóta úgy nyilatkozott, hogy hihetetlenül boldog - "strafelice" -, amiért fogadhatja a menekülteket a pozzalloi hotspoton. Kifejtette azt is, hogy ő nem tekinti ezt a mostanit migránshullámot vészhelyzetnek, mert míg 2016-ban 22.000 migráns érkezett Pozzalloba, tavaly 11.000 és idén az év felénél tartva 3000, ami szerinte nem egy olyan magas szám, amit vészhelyzetnek lehetne tekinteni. Kijelentette, hogy büszke arra, hogy Pozzallo a tenger íratlan és írott szabályai szerint egy befogadó város, hiszen ez maga a tenger erkölcsisége, szelleme, amihez Pozzallo mindig is hű maradt.

Mindeközben tudom, hogy az embercsempészek meg a maffia hogyan profitál az emberek bőrén. Aki ezt nem veszi figyelembe, óriásit téved. Elképesztő pénzek vannak a migrációban, egyre több bennfentes forrásból tudok ezekről. A befogadó központok hogyan nyelik el a naponta 40 euróban kiszabott fejpénzt, amit a mingránsokra kéne költeni, de annak csak töredékét fordítják a menekültekre. Naponta és fejenként mekkora áréssel dolgoznak.

Es vajon a maffia vagy a lìbiai emberkereskedők akik naponta és migránsonként többezer eurót tesznek zsebre, vajon ezt a pénzt mire fogják költeni? Kétlem, hogy nagyon sok csokoládét vagy több tonna cukorkát vennének belőle, esetleg családi nyaralásra gyűjtenének. Sajnos ezek az irdatlan összegek máshogy lesznek befektetve: drog?, fegyver?, prostitùciò?, nem tudom pontosan, de akik teljesen egyoldalúan csak azt hajtogatják, hogy jöjjön mindenki, aki csak tud Afrikából Európába, azok vajon gondolnak-e például arra, hogy az embercsempészek minden erkölcsi skrupulus nélküli emberek, akik szervezetten működnek és naponta egyre nagyobb összeget halmoznak fel, ami minden nappal egyre csak nő, és amit egyáltalán nem békés célokra fognak felhasználni?

Szóval igen, néztem a hajót és mindez eszembe jutott, az agyongyötört, de reménykedő emberek, a hivataljaikban pöffeszkedő európai vezetők, az embercsempészek, a líbiai táborok, ahol szisztematikusan megerőszakolnak minden egyes nőt, a férfiak egy részét is, de mindenestre kínozzák és halálra dolgoztatják őket, a máltai, szicíliai és calabriai maffiafőnökök, az emberek szenvedésén nyerészkedő csempészek, mindenki eszembe jutott, de legfőképp ez az elgyötört és reménykedő 108 ember, ott egy kőhajításra tőlem, én néztem őket, és éreztem, hogy  ők néznek minket, szerencséseket, akik a tengernek erre a felére születtünk, hogy néznek engem.

A fotón korunk egyik ellentmondása egy képbe sűrítve: a háttérben a dán Maersk hajó látható, amint a döntésre várva Pozzalloban vesztegel, fedélzetén a halál torkából menekült, elkínzott migránsokkal, míg elöl a vígan lubickoló, aquafitnesselő turisták.

Úgy tűnik, néhány vargabetű, kitérő és zsákutca után mégiscsak megvan az olasz kormány. A tegnap folyamán bizalmat szavaztak a Parlamentben az Ötcsillag Mozgalom és Lega élén álló Giuseppe Conte miniszterelnök kormányának, aki egy lendületes beszéddel indított, melyet többször vastapssal értékeltek nem csak a párttársak, hanem egy-egy esetben politikai ellenfelei is.

Ez így első hallásra túlságosan idillien hangzik, de csak semmi pánik: az olaszok megőrizték egészséges versenyszellemüket, kötözködő természetüket, kritikai érzéküket és vehemens stílusukat. Pusztán arról van szó, hogy vannak mégis olyan témakörök, amiben kénytelenek egyetértést mutatni az összes párt képviselői.

Összefoglalom, hogy mi is történt tegnap.

Giuseppe Conte miniszterelnök jegyzi innentől az Olasz Köztársaság történetének egyik leghosszabb beszédét, a maga 72 percével, melyet összesen 45-ször szakított meg lelkes tapsvihar. Ennek ellenére a beszédet sokan értékelték úgy, hogy kiszámítható volt, és nem túl izgalmas.

Conte első körben saját szerepéről és önmagáról beszélt, egy politikai tapasztalat nélküli, egyszerű állampolgárként definiálva magát, aki az "ország védőügyvédjeként" kíván fellépni. Conte arra utalt ezzel, hogy foglalkozására nézve ügyvéd, és szakmai tudását ennek szellemében kívánja felhasználni hazája érdekében.

Ezután mintegy 50 percben rátért az összes intézkedés felsorolására, amelyet kormánya fog hozni, többek között a sokat kritizált feltétel nélküli alapjövedelem intézményének bevezetésére, az adók és a nyugdíj reformjára, és még több tucat intézkedésre.

Ami máris vitát és kritikát váltott ki, az Oroszország felé történő nyitás szándéka, melyet - sietett hozzátenni - az Egyesült Államokkal való stratégiai szövetség folytatása és további erősítése mellett tervez megvalósítani a kormányfő.

Természetesen Conte kitért a bevándorlás kérdésére is. Megállapította, hogy Európa hibás politikát folytatott eddig e területen, melynek az összes negatív következménye Olaszországon csattant. A Dublini Szerződés idejétmúlt és módosítani kell. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy Olaszország nem rasszista, és minden üldözöttet befogad, aki legálisan lép az ország területére. Ezzel szemben az emberkereskedelem minden formája üldözendő, és Olaszországnak újra kell gondolni a befogadás rendszerét, és olyan formában megvalósítani, ami kiküszöböli a bevándorlók tömegeit kihasználó szervezett bűnözés beszivárgását.

Hosszú percekig tartó taps és lelkes, helyeslő bekiabálás kísérte a maffia és a korrupció minden fajtájának kíméletlen felszámolására tett vállalását, sőt kórus is felhangzott "o-ne-stá o-ne-stá" azaz "becsület-becsület" ritmikus skandálásával az Ötcsillag Mozgalom részéről, és ugyanilyen hosszú taps kísérte, amikor megemlékezett a Maliról származó szakszervezeti vezető, Soumayla Sacko meggyilkolásáról. 

A beszéd kétségkívül legszórakoztatóbb eleme, amikor Conte - feltehetőleg - "adóparadicsom" helyett "mesterséges mennyországok"-at emleget, mely Baudelaire.-nek egy az ópiumról, hasisról és egyéb drogokról írt esszégyűjteményének címe. 

(Kihagyom az itt kínálkozó feladott labdát: a beszéd írójának illuminált állapotára vagy a kormány illuzórikus szándékaira történő utalásra vonatkozó számtalan poénlehetőséget.)

Ezek után került sor a Szenátusban a bizalmi szavazásra, pozitív eredménnyel: 171 szenátor igennel szavazott, 117 nemmel, 25 tartózkodással. 

A mai nap folyamán kerül sor a Képviselőházban is a bizalmi szavazásra, mely - bár a ma délelőtti parlamenti viták alapján az adóreform kérdését illetően igen eltérő álláspontok alakultak ki - várhatóan szintén pozitív eredményt hoz Conte kormányának.

"- Hallo, ki beszèl?

- Vörös Brigádok.

-... 

- Közölnie kell Aldo Moro képviselő családjával, hogy a holttestet a via Caetananin találják...értette?

- ...via ...?

- Via Caetani... Piros Renault"

Ezt a pontosan negyven évvel ezelőtti telefonbeszélgetés-részletet hallom a tévéből már lassan egy hónapja. Az olaszok filmekkel, könyvekkel, tévéműsorokkal, interjúkkal, előadásokkal készülnek annak az eseménynek az évfordulójára, amely oly mértékben rázta meg Olaszországot, gyökeres változásokat hozva a közéletben és a politikában, valamint az emberek politikához való viszonyában, hogy egyesek az ország szeptember 11-jeként tekintenek május 9-re.

Mi is történt hát ezen a napon és mi a jelentősége? Miért övezi még mindig rengeteg rejtély ezt az eseményt és van-e remény arra, hogy tisztán lássunk az ügyben? Ennek jártam utána, és megpróbálom a legfontosabb momentumokat bemutatni, természetesen a teljesség igénye nélkül, hiszen könyvtárakat lehetne megtölteni a kapcsolódó nézetekkel és elemzésekkel.

1978. május 9-én a fent idézett telefonbeszélgetés során jelentette be a Vörös Brigádok nevű szélsőbaloldali terrorszervezet Aldo Moro volt miniszterelnök meggyilkolását, melyet aznap, az elrablása utáni 55. napon hajtottak végre. A via Caetani, ahol egy piros Renault csomagtartójában a bejelentés nyomán a hatóságok a politikus holttestére rátaláltak, önmagában beszédes, árulkodó momemntum, valószínűleg szándékosan szimbolikus jelentőségű, hiszen nem messze található mind a Kommunista Párt, mind a Piazza del Gesú téren elhelyezkedő Kereszténydemokrata Párt székházától. 

Aldo Moro volt ugyanis az a politikus, aki kísérletet tett ennek a két pártnak a közos nevezőre hozására. Kereszténydemokrata politikusként 1963 és 1976 között a fontos állami tisztségek mellett összesen 5 alkalommal töltött be miniszterelnöki jogkört, és elrablásának napján, 1978. március 16-án éppen arra készült, hogy bevonja a Kommunista Pártot a kormányt támogató parlamenti többségbe, szakítva a második világháború óta tartó politikai hagyománnyal. Ez volt az a nap, amikor a Giulio Andreotti vezette új kormány számára a Parlamentben megszavazták a bizalmat. Aldo Moro, akárcsak képviselőtársai, éppen a Parlamentbe tartott, amikor felfegyverkezett Vörös Brigadisták megállították az autóját, és néhány másodperc alatt kivégezték a politikust kísérő személyeket: a vele együtt utazó Oreste Leonardit és Domenico Riccit, valamint a kísérő autóban lévő Raffaele Iozzinot, Giulio Riverat és Francesco Zizzit.

55 napig volt Aldo Moro a Vörös Brigádok fogságában, mely időszak alatt a terrorszervezet halálra ítélte őt, és az életéért cserében Vörös Brigadisták szabadon bocsátását követelték. A terrorszervezet célja általában a kapitalizmus felszámolása volt, ennek volt egy lépcsőfoka a Kereszténydemokrata Párt elleni támadás annak elnökének, és egyben a második világháború utáni politikai elit egyik legbefolyásosabb személyének elrablása által. Ugyanakkor a Kommunista Párt a Vörös Brigádok szemléletében nem ellenség volt, hanem inkább politikai rivális a kommunizmus kiépítésében. Tehát ezt a logikát követve a politikus elrablása nem csak vagy nem is annyira a kapitalizmust megtestesítő Kereszténydemokrata Pártra mért csapás volt, hanem inkább a politikai ellenfélnek, a Kommunista Pártnak az intézményesülés felé vezető úton tett lépésének és valódi hatalomra jutásának a megakadályozása.

Röviden: a Vörös Birigádok akciója a Kommunista Párt és a Kereszténydemokrata Párt közötti megegyezés, az ún. történelmi kompromisszum (compromesso storico) megakadályozását célozta.

Hogyan reagáltak hát a terroristaszervezet követelésére a politikai erők?

A legtöbb politikus elutasított bármilyen egyezkedést a terroristákkal. Természetesen ilyenkor felvetődik annak a kérdése is, hogy az egyes pártok azért nem tettek meg mindent Aldo Moro kiszabadításáért, akár a terroristákkal való alkuk árán is, mert politikai érdekük fűződött Aldo Moro kiiktatásához. Tehát az alkut támogatók vagy legalábbis nem elvetők, illetve az azt teljesen elutasítók álláspontját sajnos kénytelenek vagyunk ebből a szemszögből is vizsgálni. Magyarán kinek volt érdeke Aldo Moro fogvatartása, vagy fogalmazzunk úgy, ki volt ellenérdekelt abban, hogy mindenáron kiszabadítsák a kereszténydemokrata elnököt?

Mindenesetre attól a pillanattól, hogy bejelentették a brigadisták, hogy halálra ítélték a politikust, két tábor alakult ki: akik ellenezték az egyezkedést, az ún. elzárkózás-pártiak (partito della fermezza), és akik támogatták a terroristákkal való egyezkedést, az ún. alkupártiak (partito della trattativa).

Az elzárkózáspártiak között találjuk magát a Kereszténydemokrata Pártot, melynek ugye elnöke Aldo Moro, a Szociáldemokrata Pártot (PSDI), a Liberális Pártot (PLI) és a Köztársaságpártot (Partito Repubblicano). Ők tehát úgy tartják, el kell utasítani bármiféle megegyezést a terroristákkal, mert a bebörtönzött terroristák szabadon engedése egyrészt a Vörös Brigádok erejének elismerését jelentené, valamint megnyitná az utat további merényletek elkövetése előtt.

Az alkupártiak közé tartoztak Bettino Craxi, a baloldal nem kommunista része, a katolikusok egy csoportja mint például Raniero La Valle, továbbá a szellemi elit, mint például Leonardo Sciascia, illetve néhányan Moro párttársai közül, akik így a Kereszténydemokrata fősodorral szemben nyitottak voltak az alkura: Giovanni Leone, Amintore Fanfani.

Moro a fogsága alatt összesen 86 levelet írt részben a családjának, részben politikus kollégáinak. Természetesen bármely fogságból írt levél azonnal felvetik a hitelesség kérdését, és itt is ezt látjuk: a nézetek eltérőek ebből a szempontból, onnan kezdve, hogy teljesen kétségbe vonják Moro szerzőségét, azon keresztül, hogy kikényszerített, avagy pszichésen erősen befolyásolt, agymosás után írt levelekről beszélnek, egészen odáig, hogy egyszerűen csak cenzúrázott, ellenőrzött levelekről van szó, és minden kétséget kizáróan Morotól származnak a levelek, melyeket világos tudatállapotban írt. A grafológusok azóta egybehangzóan megállapították, hogy egyértelműen Moro írta a leveleket, marad azonban a többi hipotézis.

A hitelesség kérdésének már ott is jelentősége van, hogy ezt az ütőkártyát használták fel az elzárkózás-pártiak. Aldo Moro levelei ugyanis arra bíztattak, hogy bocsátkozzanak párbeszédbe a terroristákkal, jussanak egyezségre a kiszabadítása érdekében. A megegyezni nem kívánó politikai erők azonnal arra hivatkoztak, hogy a fogoly nyilván kényszer alatt áll, diktálják neki, hogy mit írjon, de legalábbis pszichésen erősen befolyásolt, agymosott állapotban írja a leveleket, nem lehet ezekre a levelekre alapozni semmilyen stratégiát, mert ezt nem is lehet Moro leveleinek tekinteni. Ez nem is Moro, még ha fizikailag az ő keze is írja a leveleket.

Moro ezekre a megnyilvánulásokra, melyekről nyilván a neki átadott újságokból értesül, egyre elkeseredettebb és drámaibb hangvételű leveleket ír párttársainak, feleségének, sőt a pápának is, VI. Pálnak, aki egyben személyes jóbarátja. 

Az 55 napos fogság egyik legdrámaibb pillanata, amikor VI. Pál április 22-én nyílt felhívást intéz a Vörös Brigádokhoz, és "térden állva" kéri őket, hogy bocsássák szabadon Aldo Morot, "feltétel támasztása nélkül". Ez a bizonyos "feltétel nélkül" ("senza condizione") volt az a két kulcsszó, ami miatt oly híressé vált ez a levél, hiszen azt jelentette, úgy lehetett értelmezni, hogy a pápa is elveti az egyezkedés, az alku lehetőségét.

Valószínűleg Moro is így értelmezte a szavait, mert utolsó levelében, melyben a családtól búcsúzik, hiszen érzi a közelgő véget, egy helyütt úgy fogalmaz, hogy "a pápa nem sokat tett.." ("...ha fatto pochino...").

55 nap fogság után, 1978. május 9-én tehát kivégezték Aldo Morot, és halálával a "történelmi kompromisszum" lehetősége végképp szertefoszlott.

Az ünnepélyes állami megemlékezésre május 13-án került sor, melyet VI. Pál pápa tartott, és amelyre a család kifejezett kérésére nem vitték el Aldo Moro hamvait, mert - mint fogalmaztak - az állam semmit sem tett Aldo Moro életének megmentéséért.

Nos az egyik legfőbb kérdés továbbra is ez marad: Meg lehetett volna menteni Aldo Morot?

És ha igen, miért nem tették meg? Miért nem tett meg minden tőle telhetőt az állam? Kik nem tették meg, akik megtehették volna? Innen aztán persze többféle összeesküvés elmélethez is elvezethet az út...

Aldo Moro fia, Giovanni Moro így fogalmaz: "Apám éppen úgy van itt köztünk, mint egy szellem, mint egy kísértet. Hiszen mi is a kísértet? Nem más, mint egy halott, aki már nem él, aki valamilyen be nem teljesített feladat miatt nem lel nyugtot, és visszajár az élők közé, nem hagy nyugtot nekik sem, emlékezteti őket a be nem teljesített kötelességükre. Ez az apám, aki a mai politikai életben úgyanúgy jelen van, mint egy kísértet, és nem hagy nyugtot, mert még mindig nem kaptunk válaszokat a kérdésekre".

Mikor Castelbuonoban jártam, tavaly ősszel, még egy érdekes találkozásban volt részem, amiről eddig hallgattam. Egy kicsit azért is, mert másról sürgetőbbnek tartottam írni, de ha igazán magamba nézek, akkor inkább azért, mert volt bennem egy adag félsz is, mert a téma, amit megpendít, meglehetősen kényes.

Emlékszem arra, amikor először pillantottam meg Valentinát. Éppen Castelbuono főterén bámészkodtam, és csodáltam a mesebeli várost, középkori falaival, árkádjaival, a távolban a hegyeket, az előttem elnyúló hosszú, kávézókkal tarkított főutcát, aminek a végén már messziről kiszúrtam, amint komótosan baktatott a kockaköveken Valentina, bár akkor még nem tudtam, hogy így hívják.

Nem éppen eleganciájával hívta föl magára a figyelmet, annyi szent. Sőt, inkább lompos és törődött volt, szedett-vedett és kócos. Lomhán koppantak léptei. Nem  csoda, hiszen aznap is dolgozott, pedig vasárnap volt, de ő volt most a soros. Korán is kelt, mint minden munkanapon, és súlyos terheket cipelt...

Én még akkor nem ismertem őt személyesen, az élettörténetéről is csak később szereztem tudomást, de ahogy egyre közeledett felém, lassan, elcsigázottan, és ahogy végül egymás elé ért a léptünk, és szemtől szembe kerültünk egymással, fáradt és kissé ábrándos szemeiben egyfajta bölcs megnyugvást, rezignáltságot láttam. 

Szerintem ő maga nincs is tudatában, hogy története milyen vihart kavart, előbb helyi, majd országos szinten, míg végül a BBC műsorába is bekerült, vehemensen vitatkoztak róla, politikusok pozíciója került veszélybe. Nem, ő erről mintha nem vett volna tudomást, ő csak egy kicsit élni szeretett volna, meg egy ici-pici nyugalmat.

Szóval mikor végre egymás elé ért a léptünk, és szemben álltunk egymással, én hirtelen nem is tudtam, mit mondjak, pedig talán csak köszönni kellett volna, vagy bemutatkozni. Jobban meg voltam illetődve, mint ő, annyi bizonyos. Torkomra akadt a szó. Végül ő törte meg a csendet:

-Iá - mondta barátságosan. - Iá-iá-iá! - Ismételte meg kedvesen, mintegy biztatólag. Én csak helyeselni tudtam az elmondottakat, úgyhogy bólintottam.

Valentina 20 társával együtt dolgozik Castelbuonoban mint hulladékgyűjtő szamár. Ebben az aprócska, 9000 lelket számláló városban ugyanis a szelektív hulladékgyűjtést szamarak bevetésével oldják meg Mario Cicero polgármester ötlete nyomán, immár 10 éve. 

Amikor engem odavetett a sors, erről fogalmam sem volt, úgyhogy tényleg igazi meglepetés volt, amikor szembejött velem egy szamár a város sétálóutcáján, és az őt kísérő munkás szépen telepakolta a házak előtt gondosan kikészített csomagokkal a kosarait: műanyagot a műanyagba, papírt a papírba, és így tovább, és így tovább. A jószág békésen várakozott, miközben felmálházták, majd mikor munkatársa szólt neki, hogy indulhat a következő házig, szépen komótosan megindult, és ott leparkolt, és várta az újabb csomagokat.

Nagyot bámultam ezen, úgyhogy a kísérő kedvesen tájékoztatott, és ő meg azon csodálkozott, hogy én nem tudok Castelbuono eme sajátosságáról, pedig már jópár éve ez a rendszer náluk, és ezzel  országos hírnevet is szerzett magának a kisváros. Elmagyarázta a szelektív hulladékgyűjtés ezen formájának előnyeit is: először is nem szennyezi a környezetet, másodszor sokkal költségkímélőbb, harmadszor pedig az állatok is szeretik, hogy foglalkoztatják őket.

Ez utóbbi állítás az, már hogy a szamarak is jól járnak, amit egyesek kétségbe vonnak, és ami miatt az ügy széles körben vitákat kavart. Történt egyszer ugyanis, hogy egy állatvédő aktivista a facebook-oldalán megjelentetett egy fényképet, amin az egyik szamár a földön fekszik, mellette a szemétgyűjtő kosarak kiborult tartalma a földön, és hozzá a képmagyarázat: így bánnak Castelbuonoban az állatokkal, kínozzák és a végkimerülésig dolgoztatják őket, olyan terheket kell cipelniük, amit alig bírnak el, és végsőkig kizsigerelik őket. Az aktivista több állatvédő szervezethez fordult, azonnal követelve az embertelen módszereket alkalmazó rendszer megszüntetését és az állatok megmentését. Ja, és persze a felelősöknek a munkájuk alóli felfüggesztését, az állatkínzók példás megbüntetését.

Na, persze beindult a botránygépezet, kommentelők hada, felajzott állatvédők, országos ügy.

Kiderült, hogy az állatvédő egy régebbi fotót használt fel, ahol az egyik jószág éppen megbotlott, és ezt valaki lencsevégre kapta, de szó sincsen embertelen körülményekről, állatkínzásról. Egy igazi fakenews-ról beszélhetünk, ahol a fényképet teljesen alaptalanul, manipulálva használták fel, félremagyarázva azt. 

A polgármester és vele Castelbuono lakói csak kapkodták a fejüket, és alig győzték kivédeni a támadásokat. Az állatokat nem hogy nem kínozzák, hanem nagyonis jól tartják, sőt egyenesen kényeztetik, az egész város kedvencei ők. Nincsenek túlterhelve, maximalizálva van, hogy mennyi terhet vihetnek, ami jóval alatta van annak a teljesítménynek, amire amúgy képesek, hiszen az 50 kiló súly az alatta van egy felnőtt átlagember súlyának, miközben emberek szállítására is alkalmasak lennének. Magyarul a szemétszállítás kisebb teher egy szamár számára mint a személyszállítás. Mivel a 20 tagú állományból egy nap 6-ot állítanak munkába, és szépen váltják egymást a turnusok, ezért természetesen vannak pihenőnapok is, egyik állat sem dolgozik a hét minden napján. Egy nap maximum 5  órát dolgozhatnak.

Szóval mindenki nyugodjon meg, a képen látható Valentina - bár a munkától éppen én sem láttam kifejezetten feldobottnak - és valamennyi társa kitűnő egészségnek örvend Castelbuonoban. 

Én egyébként zseniális ötletnek tartom az egészet, főleg környezetvédelmi szempontból: környezetszennezés zérus ebben az esetben! Ráadásul a fenntartásuk, üzemeltetésük költsége is sokkal kevesebb, mint a kukásautóé, etetéssel, higiénés körülmények biztosításával, mindennel együtt. A polgármester kritizálói ezt is a szemére vetették: az egészet csak azért találta ki, mert olcsóbb. Én azt mondom: na és? Miért baj az, ha egy polgármester takarékoskodik. Turistalátványosságnak is bevált, ami szintén plusz bevétel. Az állatokat pedig az egész város szereti, kényezteti. Nálunk nem lehetne egy ilyet bevezetni?

Palermó fölött, házikabátban

Nem is tudtam, míg ide nem jutottam,

Erre a teraszra, hogy erre vágytam,

Most tudom csak, hogy itt vagyok

Palermó fölött, házikabátban.

Most tudom csak, ha szétnézek,

És látom, a tenger és az ég,

Hogy mossa össze a kékkel a kéket.

Körben hegyóriások bóbiskolnak,

Alattam temérdek családi fészek,

Egy karnyújtás a katedrális,

És képzeletem játszik máris:

Hogyan cserélem ki ma éjjel

- mintha legó volna - a

Kupolákat egymással,

Spanyolt a normann helyébe,

Emide egy barokk illik,

Oda inkább arab kéne.

Megnyílnak távlatok, kibomlik megannyi részlet.

Felhők vonulnak, sirályok

Vijjognak a fejem felett,

Egy pár kissé messzebb az

Erkélyen ölelkezve enyeleg.

Házfalak omladoznak,

Cserepek sorakoznak,

Emitt a vakolat zölden mállik,

Ott egy graffiti-oroszlán ásít.

Ruhák lebbennek, utcák kanyarognak,

Függönyök foszladoznak,

Ahogy a sós levegő

Kirebbenti az ablakon,

Szabadulnának, ha lehet,

Belekapnak vad tengeri szelek.

Pálmafák hajladoznak,

Levelükkel integetnek,

Kis robogók zúgnak vígan,

Az utcákkal együtt tekeregnek,

A fényben bukósisak villan.

A Ballaró árusai kiabálnak, 

Egy kocsis enni ad a lovának.

A szél lelökött egy cserepet, 

Alatta megrepedt a kövezet.

Közben elmozdult a

Kikötő egy daruja,

A templomból felhangzik

Egy álmos halleluja.

Szóval, én mondom,

Ez egyszerre vég és kezdet,

Holnap akár el is temethetsz,

Még akár el is feledhetsz,

Azt sem bánom, mert reggel

Ezen a teraszon jártam,

Palermó fölött, házikabátban,

Virágmintás pizsamámban.

2018. február 12.

Ezt a verset Palermóban írtam, Palermóról, ott is erről a teraszról, méghozzá házikabátban, mely intézmény létezéséről egészen addig halvány sejtelmem sem volt, amíg nővéremtől nem kaptam most karácsonyra egyet. A házikabát, csak hogy mindenki tisztában legyen vele, egy otthoni viselet, amolyan otthonka-féle, csak éppen kabát formában, gallérral, gombokkal. 

Emellett Palermó igazán csodálatos, de ez bizonyára kitűnik a versemből.

Miközben múlt vasárnap óta repesve várjuk, hogy a köztársasági elnök Sergio Mattarella a választásokon győztes pártok alkujának eredményeképp kijelölhesse a kormány tagjait, és megalakulhasson Olaszország kormánya, én körbekérdeztem ismerőseimet, hogyan s miképp szavaztak. 

De lássuk előbb a tényeket! Ki, vagyis kik a győztes pártok?

Anélkül, hogy részletesen belemennék az összes létező pártra leadott szavazatok számaiba, százalékokba és arányokba, és hogy ez mit jelent a Parlament két házára vetítve, a helyzetet úgy tudnám röviden összefoglalni, hogy győzött a Luigi Di Maio nevével fémjelzett Ötcsillag Mozgalom és a Matteo Salvini vezette jobbközép Lega, míg a választások egyértelmű vesztese a baloldali PD, melynek élén Matteo Renzi áll.

A Lega-ról azt kell tudni, hogy koalícióba tömörült a Silvio Berlusconi féle Forza Italia-val és a Giorgia Meloni vezette Fratelli d'Italiaval, így létrehozva a jobbközép tömörülést. Ennek a koalíciónak a "húzópártja" a Lega, Salvinivel az élen.

Kik is, mik is ezek a pártok, kit-mit képviselnek, dióhéjban? Vagyis inkább címszavakban, mert itt most nem akarok politikai programokba belemenni, hanem inkább egy-egy jellemző dolgot említek a pártokról.

A legtöbb voksot begyűjtő Ötcsillag Mozgalom Beppe Grillo humorista elképzeléseiből született, aki a fennálló rendet és a regnáló pártok túlkapásait olyan meggyőző erővel és vehemenciával kritizálta, hogy abból spontán módon kinőtt egy mozgalom, majd az évek során politikai erővé duzzadt és párttá emelkedett. Az átláthatóságot, a korrupció megszüntetését, a becsületességet és úgy általában az erkölcsi szempontoknak a politikába történő beemelését, és annak kompromisszumomok nélküli érvényesítését hirdetik és ígérik. Ez a párt nehezen beilleszthető jobb vagy baloldali kritériumrendszerben gondolkozva, ők kiléptek ebből a politikai kettes számrendszerből, és leginkább populistaként lehet leírni őket, ha már mindenképp valami jelzőt akarunk rájuk aggatni. Jelenleg a rendkívül fiatal, 31 éves Luigi Di Maio áll az élén.

Matteo Salvini pártja, a Lega leginkább bevándorlásellenes politikájáról ismert, emellett az adózást illető reformmal és az egészségügy átalakítását célzó intézkedésekkel kecsegtet.

A jobbközép koalícióból Silvio Berlusconit talán nem kell bemutatni, bőségesen hallatott magáról nem is annyira politikája, hanem inkább korrupciós ügyei és szexbotrányai miatt, de úgy látszik, ezek nem akadályozták meg azt, hogy a szavazók 14 %-a az ő pártjára adja le voksát.

Giorgia Meloni személyében a Fratelli d'Italia az egyetlen párt, amely női miniszterelnök-jelölttel büszkélkedhet, ha jól belegondolunk, ám 4 %-os támogatottságával erre reális esélye valójában nincsen. Ez a párt is a jobbközép koalíció részese, szintén bevándorlásellenes.

Ezek mellett a pártok mellett a baloldali PD, azaz Partito Democratico, Matteo Renzivel egyértelműen a mostani választások veszteseként van elkönyvelve. 

Mint önálló párt, a Di Maio-féle Ötcsillag Mozgalom tudhatja magának a legtöbb szavazatot. Egyik párt sem jutott azonban többséghez, ami azt jelenti, hogy valamiféle megegyezésre kell jutniuk ahhoz, hogy kormány alakítható legyen.

A fentiek százalékban kifejezve (a teljesség igénye, tehát a kisebb pártok említése nélkül) a következőképpen néznek ki, vagyis a pártokra leadott voksok aránya az alábbiak szerint alakult.:

Jobbközép Pártok: 37%

Ötcsillag Mozgalom: 32,68%

Balközép Koalíció: 22.85%

Liberi e Uguali 3,39%.

Tehát a dilemmát most az okozza, hogy az Ötcsillag Mozgalom mint önálló párt szerezte e legtöbb szavazatot 34% kal, ugyanakkor mint koalíció a jobbközép pártok vannak fölényben amelyen belül a megoszlás a következő:

A Lega az összes szavazat 17% -val a legerősebb párt a Jobközép kolaíción belül, megelőzve ezzel a 14 %-ot hozó Silvio Berlusconi pártját, a Forza Italiat, és ehhez jön hozzá a Fratelli d'Italia 4 %-kal.

Tehát ezek után tényleg nagy kérdés, kire is kéne bízni a kormányzást. Az Ötcsillag Mozgalom megkerülhetetlennek tartja magát, ha kormányalakításról van szó, és joggal, hiszen a legtöbb szavazatot ez a párt hozta. Ugyanakkor a Jobbközép Koalíció ugyanígy vélekedik magáról, hiszen mint koalícióra rájuk voksoltak legtöbben.

A Matteo Renzi vezette baloldali PD története legsúlyosabb vereségét szenvedte a maga 18 %-val, talán még sosem volt ennyire népszerűtlen a választások történetében.

Figyelemre méltó körlümény többek között az is, hogy mint szinte mindenben, a választások eredményeiben is megmutatkozik az Észak és Dél-Olaszország közötti különbség. Nevezetesen úgy, hogy míg Nápolytól Palermóig a szavazók 50%-a az Ötcsillag Mozgalomra szavazott, ami óriási szám, addig az északi tartományokban a Jobbközép Koalíció volt hasonló túlsúlyban.

Azonban még Szicílián belül is volt egy-két kakukktojás a Lega javára. Taorminában például a szavazatok 23 %-át, Lampedusában a 15 %-át gyűjtötte be a Lega.

A délen fekvő tartományok kivételeinek  egyike az a Macerata, ahol több mint valószínű, hogy egy tragikus és egyben szörnyűséges rémtörténet miatt lett kimagaslóan magas az illegális bevándorlást ellenző Lega eredménye. Nem sokkal a választások előtt egy 19 éves lányt erőszakoltak és gyilkoltak meg, és feldarabolt holttestét két bőröndben találták meg. Az ügy gyanúsítottjai 3, Nigériából származó illegális bevándorló. Pár nappal később ugyanebben a városban egy ámokfutó fegyverével több afrikai bevándorlót megsebesített, ahogy fényes nappal találomra rájuk lőtt az utcán. A nyilvánvalóan zavarodott férfi maga vallotta később, hogy célja bevándorlók megölése volt, amely azonban nem sikerült neki, de így is jópár ártatlan ember került kórházba súlyos sérülésekkel. Mindenesetre a számok azt mutatják, hogy ebben a városban, ahol a Lega-nak eleddig nem vagy alig volt támogatottsága, hirtelen kiugróan magas eredményt ért el, amit egyértelműen ezekkel a történésekkel hoznak összefüggésbe.

A néhány kivételtől eltekintve azt lehet mondani, hogy a déli tartományok inkább ötcsillagosak, az északiak pedig jobbközepesek.

A közmondásos észak-dél ellentét abban is megmutatkozott, hogy a választások másnapján az Ötcsillag Mozgalomnak a déli tartományokban elért különösen magas eredményeit ellenfelei azzal magyarázták, hogy programjában meghirdette a feltétel nélküli jövedelem bevezetését. A Mozgalom politikai ellenfelei ezt a programpontot használták fel arra, hogy valamiképpen támadják Di Maio pártját, és győzelemként kétes dicsőségként tüntessék fel. Kimondva-kimondatlanul ez a fajta magyarázat arra a régtől gyökerező előítéletre alapoz, miszerint délen az emberek kerülik a munkát, a dolgok könnyebb oldalát keresik, ezért szavaztak oly sokan az Ötcsillag Mozgalomra, azaz voltaképpen a feltétel nélküli jövedelemre.

Ez egy régi politikai kommunikációs technika, úgy elismerni a másik győzelmét, hogy ugyanazzal a kijelentéssel egyben nevetségessé tesszük vagy megkérdőjelezzük azt. Az érdekes ebben az esetben az, hogy burkoltan egy régi előítéletre apellál, miszerint a "déliek nem akarnak dolgozni", vagyis hogy a komunikcációban mennyire beválik az észak-dél ellentétre történő alapozás.

Sokan felháborodtak ezen, szerintem joggal, mert közben a valóság az, hogy ugyan a déli tartományokban valóban nagyobb a munkanélküliség, de a déliek semmire sem vágynak jobban, mint a munkalehetőségre, és ezért sokan hajlandók északra vagy küldöldre is elvándorolni. Másrészt a feltétel nélküli jövedelem intézménye semmiképp sem azt jelenti, hogy munka nélkül mindenki vígan leélheti az életét. Harmadrészt a sok programpont közül nem biztos, hogy emiatt az egy pont miatt szavazott mindenki az Ötcsillag Mozgalomra.

No de ilyen a politika, végső soron ez a fajta csúsztatás mindig is a hatalmi játszmák része volt.

Lássuk hát, hogy Olaszországon belül hogy alakult Szicíliában a politikai preferencia. A szavazatok csaknem 50 %-át szerezte meg az Ötcsillag Mozgalom, ezt követte a Jobbközép Koalíció kicsivel több, mint 30 %-kal (22% Forza Italia, 6% Lega, 4% Fratelli d'Italia), PD 12% körül mozgott, és a Liberi e Uguali 3 %-ot szerzett.

Barátaim, ismerőseim közül volt, aki nemes egyszerűséggel nem ment el szavazni, és ezt még csak nem is indokolta, hanem azt mondta, hogy más elfoglaltsága volt vasárnap. Volt, aki mint anarchista tudatosan maradt távol a szavazástól, és erre bíztatott mindenkit, mert ezt a magatartást tartotta az erkölcsileg helyes, egyedül üdvözítő választásnak.

Volt, aki bőszen hirdette, hogy mindenre szavaz csak az Ötcsillag Mozgalomra nem. 

Sokan viszont teleposztolták facebook-oldalukat az Ötcsillag Mozgalom dicsőítését szolgáló videókkal.

Volt, aki a bevándorlás negatív következményeit kürtölte világgá, és a Legát éltette.

A PD és főleg Matteo Renzi az elmúlt években olyannyira vesztett népszerűségéből, hogy - bár így is voltak azért, akik szavaztak rájuk, hiszen 12-14 % körül mozgott Szicíliában a támogatottságuk - de ezt inkább titokban tették, nem verték nagydobra.

Aki Silvio Berlusconira szavazott, az sem igen dicsekedett evvel, ez teljesen "ciki"-nek számított volna a beszélgetésekben vagy a virtuális fórumokon. Pedig beszéltem olyannal, aki Berlusconira szavazott, vagy ahogy az olaszok becézik Berluscára, de ő sem tűzte ki a mellényére, csak nekem súgta meg. Az ő érve az volt, hogy a "politika nem gyerekjáték" és az Ötcsillag Mozgalomnak nincs politikai tapasztalata. Nem lehet az erkölcsi szempontokat a szakértelem fölé emelni, mert az olyan volna, mintha az autónk elromlása esetén nem egy szerelőhöz fordulnánk, hanem mondjuk egy paphoz. Ezért szavaz a korrupciós ügyektől hemzsegő Berluscára.

Na de a legjobb az az volt, ahogy kedves barátném, Rosalba szavazott. Vasárnap lévén, pont aznapra szervezett egy hatalmas fiestát, úgy is mint flamencotanár, amire az összes tanítványát, köztük engem is meghívott. Ez amolyan flamencos eszem-iszom szokott lenni, amit olykor Rosalba megrendez, és most pont a szavazás napjára esett. Rosalba hajnalban kelt, sütött-főzött takarított, hogy vendégül lásson minket. Egyre csak azt mondta, na még lefőzöm ezt az adag paellat, és megyek szavazni. Na, még elkészítem a focacciakat és megyek szavazni. Na még enni adok a macskáknak és megyek szavazni. És így tovább, és így tovább. Végül elkezdtek délután szállingózni a vendégek, és akkor már nem lehetett otthonról elszakadni. Már majdnem vége volt a mulatságnak, amikor mindez kitudódott, hiszen csak szóba került a szavazás témája is. Rosalba kibökte, hogy el akart jutni, de végül nem sikerült, az urnához. Na, mindenki sápítozott ránéztünk az órára: este 10.30. Szicíliában 11-ig voltak nyitva a szavazóhelyiségek. Nosza, elő az igazolványt, vigyük Rosalbát szavazni. Egy ideig szabódott, de mondtuk neki, hogy erre most nincs idő. Mindnyájan autóba pattantunk és az utolsó pillanatban, zárás előtt, nagy csinnadrattával bevonultunk szavazni, Rosalbával az élen. Némelyikünkön hosszú szoknya és flamencohoz illő hatalamas sál, ahogy a nagy sietségben rajtunk maradt, nem volt idő átöltözni.Természetesen az úton még ki-ki próbált tréfásan agitálni is, de pont Rosalbának ne lenne határozott elképzelése bármiről is?, hát nem lehetett eltéríteni. Persze a bizottság nézett egy nagyot a szavazóhelyiségben, és nyilván azt találgatták, melyik párt elnökasszonya jelenhetett meg így, ekkora díszkísérettel, épp csak a cintányérok hiányoztak vagy egy rezesbanda. Még jó, hogy nem voltak nálunk a kasztanyettek. Közben Rosalba kellő ünnepélyességgel elvégezte állampolgári kötelezettségét, előlibbent a szavazófülkét rejtő függöny mögül, határozott léptekkel megközelítette az urnát, majd diadalmas arccal belehelyezte a voksát, mi pedig megtapsoltuk, megéljeneztük, és legalább akkora csinnadrattával levonultunk a színről, ahogyan jöttünk. Az egész annyira színpadias és látványos volt, mintha éppenséggel Rosalba egyetlen szavazatán múlt volna, hogy ne egy véreskezű diktátor kezébe kerüljön az ország, és ezzel mentette volna meg a demokráciát és Itália népét.

Hát egyelőre itt tartunk. A képen a töprengő Sergio Mattarella látható, akinek most jól föl van adva a lecke, kit is bízzon meg kormányzással. Az ország egyik legnépszerűbb humoristája, Maurizio Crozza szerint az ő helyzete arra a többtízmillió vizualizációt megért videóra emlékeztet, amin egy furgonos látható, aki mindenáron egy akkora helyre akar beparkolni, ami egy Puntonak lenne elég: hiába manőverezik, és hiába drukkolnak neki több tízmillióan, a feladat megoldhatatlan.

- Szóval ez az fiú, aki jelentkezik az állásra?-kérdezte az igazgató orrával Francesco felé bökve.

-Hát igen, nézzen csak rá, szerintem alkalmas.

-Na jó, de mit tud? Még angolul sem beszél.

-Hát még semmit, majd megtanítjuk, amire kell... 

Francesco feszengve álldigált, mosolyogni próbált, de nem nagyon sikerült neki. A két férfi őt bámulta, miközben róla karattyoltak idegen nyelven, és feléje bökdöstek. Zavarban volt, egyik lábáról a másikra állt... Aztán a másikról a harmadikra...Majd a harmadikról megint az elsőre...Végül úgy döntött, ha már a sors ilyen faramuci helyzetbe hozta, inkább kényelmbe helyezi magát, és kedvenc testtartását vette fel: lábain kissé felhúzta a nadrágszárat, térdeit behajlította, a harmadik lábával pedig a földre térdelt, mintegy széknek használva azt, és így gyakorlatilag ülőhelyzetbe került.  Így volt a legkényelmesebb.

Az igazgatónak leesett a hamu a szájában tartott szivarról, és elégedetten mustrálta. Végül megszólalt:

-Oké Franky Boy, fel vagy véve.

Francesconak végre sikerült megkönnyebülten mosolyognia... "Hadd bámuljanak"-gondolta magában - "Végülis... cirkuszban vagyunk, vagy mi a fene!"

A fenti jelenet Francesco Lentini valós élettörtének egy fontos epizódjának általam elképzelt leírása.

Francesco Lentini ugyanis három lábbal, négy lábfejjel, - a negyedik lábfej a harmadik lábhoz tartozó térdhajlat fölött nőtt ki -, összesen 16 lábujjal és két működő nemiszervvel született 1889. május 18-án a szicíliai Rosoliniben Natale Lentini és Giovanna Falco egyetlen gyermekeként.

Az ő csodálatos történetében több olyan figyelemre méltó mozzanat is van, ami miatt azt gondolom, érdemes megismerni az életútját.Kezdem mindjárt azzal, hogy azt a tényt, hogy két nemiszerve van, én is csak most tudtam meg: ezt az informàciot annyira diszkréten kezelte minden róla szóló leírás, fotókiállítás, vagy történet, hogy csak a wikipediát olvasva jutottam a birtokába.

Vagy csak én gondolom, hogy  ha ez a férfi Magyarországon születik, akkor nem úgy vonul be a történelembe, mint a háromlábú férfi, akinek amúgy két nemiszerve van, hanem úgy, hogy a két nemiszervű férfi, akinek amúgy három lába van?...Na ugye...

Lefogadom, hogy ha ilyesmi Magyarországon történik, akkor számos legenda, anekdota született volna vele kapcsolatban, amelyek inkább a rendellenesség szexuális vonatkozására terelték volna figyelmet, mintsem a végtagtöbbletre.

Nem így a szicíliaiak. Hogy ennek az eltérő hozzáállásnak, a szememben nagyonis imponáló diszkréciónak mi az oka, abba most ne menjünk bele, mert messzire vezetne, annál is inkább, mert szerintem sem ez a leglényegesebb aspektus Francesco Lentini különös élettörténetében.

Hanem...

Francesco tehát, születése után nem sokkal megkapta az "'u maravigghiusu" azaz "a csodálatos" elnevezést az imént említett többlet-testrészek okán, amiből egyaránt kiolvasható a csodálkozás, némi iszony és a félelemmel vegyes tisztelet. Az orvosok szerint egy elcsökevényesedett sziámi tesvér, aki a fejlődés egy pontján megrekedt, majd elhalt, hagyta hátra ezeket a testrészeket. Természetesen legendát is kapcsolt hozzá a néphit akkoriban: az a hír járta, hogy az édesanya a várandósság alatt a "mastru carratturi"-nál, azaz a kocsikészítő-mesternél járt, és ott megcsodálta a mester asztalát, amin dolgozott: egy lyukas falap, ami három lábon állt. Ez volt olyan erős hatással az asszonyra, hogy háromlábú gyermeket szült.

A szülők több orvoshoz is elvitték a gyermeket abban a reményben, hogy műtéttel leoperálható lesz a harmadik láb, de az összes orvos óva intett ettől, mivel az elhalt sziámi iker a gerincnél volt összenőve Francescoval, ezért súlyos volt annak a kockázata, hogy a műtét következtében deréktól lefelé megbénul.

Francesconak igen nehéz gyermekkora lehetett, el tudjuk képzelni, hogy mivel járhatott az 1800 as évek végének babonás világában egy szicíliai kis faluban egy ilyen súlyos rendellenességgel születni, sokan úgy gondolták, hogy ez valamiféle átok, féltek és viszolyogtak tőle, miközben ő maga nagon nehezen viselte saját másságát, utálta testét és boldogtalan volt visszaemlékezései szerint. Valószínűleg valamely, a rendellenességgel összefüggő okból a szülők először a nagymamának adták a gyermeket, hogy nevelje, azután egy nagynénihez került.

Itt sem maradhatott sokat, mert innen viszont egy speciális árvaházba került, ahol különböző rendellenességgel, illetve testi fogyatékossággal élő gyermekek éltek. Ez abszolút fordulópont volt Francesco életében. Erről az időszakról úgy számol be rövid önéletrajzában, hogy gyökeresen megváltoztatta saját testéhez való viszonyát, amit egészen addig gyűlölt. Itt a többi gyermek fogyatékosságával szembesülve, akik között voltak vakok, süketek, némák és végtaghiányosok is, szép lassan megértette, hogy az ő problémája ezekhez a hiányosságokhoz képest sokkal kisebb, és innentől fogva fokozatosan megbékélt a sorsával. 

Belátta, hogy neki nem hiányzik semmije, sőt éppen arról van szó, hogy többet osztott neki a sors bizonyos dolgokból. Amitől ő valóban nagyon más, de még mindig sokkal jobb, mintha hiányozna valamije. Mások életével, nehézségeivel szembesülve belátta, hogy tulajdonképpen szerencsés. Francesco így okoskodott, és ettől kezdve kivirágzott az élete. Ebben az intézetben tanult meg járni, ugrókötelezni, biciklizni, sőt korcsolyázni is.

Vélhetően a szülei kevésbé tudtak megbékélni a sorssal, mert úgy döntöttek, hogy a fiút Amerikába küldik egy nagybátyjával. Nem tudni, hogy abban a reményben-e, hogy ott megoperálják, vagy hogy a fiú szerencsét próbáljon. A tény az, hogy Francesco, aki ekkor kilenc éves, Liverpoolban hajóra száll apjával és Giuseppe Magnano nevű rokonával, és 1898. július 8-án megérkeznek Bostonba. Giuseppe nagybácsi, aki már korábban is Amerikában élt és dolgozott mint showman vezette be a cirkusz világába Francescot, ezt a jelenetet próbáltam megidézni a fenti párbeszéddel.

Alig kilencévesen a Ringling Brother Circus Act-ben indul Francesco pályája, majd később egy nevesebb helyre, a Barnum and Bailey Circusba kerül, és turnézni kezd az "Il Grande Lentini" című showval, ahol nagyobb szerepet kap a többi fellépő mellett, a híres-neves Buffalo Bill-lel is dolgozik együtt, míg végül saját, egész estés fellépésekkel turnézik.

A visszaemlékezések szerint Francesco, aki ekkor már Frank, különösen azzal bűvöli el közönségét, hogy teljes mértékben ura a harmadik lábának, ami megkülönbözteti a hasonló esetektől, ugyanis a sziámi ikrek elcsökevényesedett végtagjaikat általában egyáltalán nem vagy csak alig tudják mozgatni, kontrollálni. Ehhez képest Francesco egyenértékű lábként használja a harmadik végtagot. 

Különösen fiatalabb korában rendszerint egy focilabdával lép fel, teljesen megbabonázva közönségét ügyességével. Ekkor kapja a Three-Legged- Football-player (azaz a Háromlábú Focista) elnevezést.

Ami még inkább rendkívüli az pedig az, hogy több forrás is megemlíti, hogy Francesco az idő előre haladtával egyre inkább a személyiségével, kedvességével, műveltségével, öniróniájával bűvöli el a közönséget. Tehát az emberek egyre inkább azért mentek el a show-kra, hogy jól szórakozzanak Frank poénjain, mintsem azért, hogy egy harmadik lábat mustrálgassanak....

Szóval ... nem tudom... megvan ez a kép?... Ott van egy pali a színpadon. Három lába van. Négy lábfeje. Satöbbi. Az embereket azonban nem ez nyűgözi le, hanem a varázslatos személyisége. Műveltsége, intelligenciája, szellemessége, öniróniája, keresetlen őszintesége, amivel a neki szegezett kérdésekre válaszol a leghétköznapibb témáktól a legintimebbekig. 

És miközben Frank így szakmailag egyre inkább kiteljesedik, megtalálja az igaz szerelmet is egy gyönyörű színésznő, Theresa S. Murray személyében, akivel házasságot kötnek, és négy teljesen egészséges gyermekük születik: Josephine, Natale, Frank és James. Egészen 1952-ig Connecticutban élnek, majd Floridába költöznek.

1908-ben, tehát rögtön a házasságát követő évben boldogan és diadalmasan tér vissza szülőfalujába egy látogatásra. Rosolini apraj-nagyja lelkesen és büszkén fogadja az Amerikát megjárt sikeres showmant, örömüknek úgy is jelét adva, hogy a férfiak háromszárú nadrágot varratnak, és abban fogadják Francescot, és kísérik mindenüvé nagy csinnadrattával.

1952 vízválasztó évszám, eddig az időpontig Frank rendeszeresen turnézik, azonban később sem hagy fel a fellépésekkel. 1966. szeptember 22-én is éppen turnézik, amikor rosszul lesz, kórházba szállítják, majd röviddel ezután, 77 évesen meghal.

Ez abszolút rekordnak számít. Azok, akik több végtaggal születnek, általában nem érnek meg ilyen magas életkort. Vajon ebben közrejátszott-e Francesco életvidámsága, életfilozófiája, és az, hogy már gyerekkorában megbékélt önmagával? Szerintem bizonyosan.

Hát, itt a vége a Francesco Lentiniről szóló igaz tündérmesének. Így lett egy boldogtalan kisfiúból egy teljes életet élő, boldog ember, akit imádtak az emberek a kedvességéért és a humoráért.

Életemben már ismertem pár Totot. Először is kezdem a legfrissebb ismeretségemmel: Totonak hívják Cristina barátnőm hatalmas és tekintélyt parancsoló macskáját. Elterpeszkedik a díványon, fensőbbségesen és rezzenéstelenül tekint ránk, miközben mi „női dolgokról” beszélgetünk. Néha egészen zavarba jövök: olyan érzésem van, hogy miközben mi földi hívságokról és csacskaságokról csevegünk, maga Plátón néz ránk filozofikus magasságokból. Pedig csak Toto, a macska az. Próbálok barátkozni vele, de olyankor Cristina figyelmeztet, hogy vigyázzak, mert odakap ha túl közel merészkedem. Valóban: ha megpróbálom simogatni, mancsával taszít felém egyet. Fogalmam sincs, mit lehet rajta szeretni, de Cristina rendeszeresen fényképezi és posztolja imádata tárgyát.

Aztán ott van a másik Toto, egy gyönyörű, formás, vidám kiskutya, aki pont olyan, amilyennek az Óz, a csodàk csodàja című mesében Totot képzeltem, mikor kiskoromban meselemezen hallgattam. Okos kis szemeit és folyton mozgó orrát fürgén jártatja ide-oda, újabb és újabb felfedezések után kajtatva. Minden mókában benne van, és hangos csaholással jelzi, hogy remekül szórakozik, miközben másokat őrületbe kerget, de akkor a legboldogabb, ha szidást kap, amiért rossz fát tett a tűzre: számára nyilvánvaló, hogy ez is mint minden és mindenki a világon a Játék része.

Szicíliában megismertem egy másik Totot is: tanár, ősi nemesi család sarja, egyben vérbeli szoknyapecér – ez utóbbi saját elbeszélései alapján. Egyszer elvégeztem egy idegenvezetői tanfolyamot, amit többek között ő maga, Toto Arezzo tartott. Az Arezzo név azért is fontos, mert ebből itt mindenki tudja, hogy ősi szicíliai nemesi családból származik. Apró termete, rendkívül kerek hasa és még ennél is kerekebb feje önmagában is komikusnak hatott, de ezen felül tanítás helyett inkább sztorizni szeretett, vicces vagy érdekes történeteket mesélt, olyan bőlére eresztve, hogy sokszor maga is elfelejtette, hogy mibe kezdett bele, mert közben 3-4 másik történetet is elmondott, finoman meséibe szőve fiatalabb korában megesett számtalan gáláns kalandjának egyikét-másikát.

Az a Toto viszont, akit egész Olaszország ismer és szeret, aki mindenki Toto-ja nem más mint Antonio de Curtis, a komikus színész. Ő „a” Totó. Majdnem 100 filmben szerepelt, és szinte az összesben főszereplő volt. Aranykora a háború utáni évekre és az ötvenes évek elejére esik, de azóta is rengeteg jelenete, mondata szállóigeként kering a mai napig.

Sajnos ezeken a mulatságos és kedves Totokon kívül létezik, illetve létezett egy másik Totó is. Vele van tele most az olasz sajtó. Ugyanis meghalt Totó Riina, a hírhedt szicíliai boss, a Cosa nostra feje, a „capo dei capi”, úgy is mint „u Curtu”, azaz „a Rövid”, ahogy a szicíliaiak emlegetik, apró termetére utalva, akinek nevéhez többszáz gyilkosság fűződik, és aki életéből kis híján negyedszázadot börtönben töltött. 1969-től bujdosott a hatóságok elől, végül 1992-ben fogták el és 1993-ban ítélték életfogytiglan letöltendő börtönbüntetésre. A corleonei földműves családból származó, félanalfabéta, öt elemit végzett Totó Riina volt az, aki a Cosa nostra fejeként meghirdette azt a véres és kíméletlen háborút az állam ellen, aminek áldozatául estek többek között a maffiaellenes küzdelem jelképeiként és hőseiként tisztelt Giovanni Falcone és Paolo Borsellino bírók.

Riina halála alkalmat adott a médiának egyfajta mérlegkészítésre, illetve sokaknak arra, hogy kifejtsék a maffiával kapcsolatos nézeteiket. Hogy ezek a nézetek mennyire hitelesek, és mennyiben lehet egyáltalán megbízhatót tudni olyan jelenséggel kapcsolatban, aminek a lényege egyrészről az, hogy látható legyen és hasson az emberekre, a másik éppilyen fontos eleme viszont éppen az, hogy elrejtőzzön – az nagy kérdés. Hiszen a maffiának egyszerre lényege a megfélemlítés, az erőfelmutatás, a mindent átható jelenlét, és egyszerre az, hogy letagadja például azt, hogy az állammal milyen szoros a kapcsolata.

Ebből a furcsa kettősségből adódik az, hogy valójában a legfontosabbat nem tudjuk: nevezetesen azt, hogy az államnak, vagyis inkább a politikusoknak mennyire érdeke fenntartani a maffia létezését. Nem tudjuk, hogy a dolgok legmélyén valóban nem arról van-e szó, amit oly sokan pedzegetnek, hogy a maffia nem más, mint a legpotensebb politikusok irányította szervezet. Azaz, hogy nem az a kérdés, hogy a politika és a maffia milyen szoros viszonyban van, hogyan szövik át az összes hatalmi ágat a kölcsönös „szívességek” vagy a hatalmi „adok-kapok” a bíróságoktól az ügyészségekig és a bűnüldöző szervekig, nem két párhuzamos valóságról van szó, aminek az egymáshoz való viszonyát kell vizsgálni, amikor politikáról és maffiáról beszélünk, hanem a kettő egész egyszerűen egy és ugyanaz.

Lehetséges ez is. Ez természetesen a legpesszimistább felfogás, amit sajnos nem zárhatunk ki, mint lehetséges verziót. Az így vélekedők szerint maga Totò Riina sem volt más, mint báb a hatalmi gépezetben. Egyfajta végrehajtó, vagy talán úgy is le lehetne írni, mint a negyedik hatalmi ág feje. A prostitúció, a drog-, szerv- és emberkereskedelem tartozott a hatáskörébe, és ezeket osztotta le szigorú szabályok szerint a maffia hierarchikus rendszerében. Ezek tehát a fő tevékenységi körei, de a lényeg nem ott van, hanem ott, ahol megegyezés történik a többi hatalmi ággal, nevezetesen és legelső sorban a Parlamentben ülő képviselőkkel.

Totò u curtu segíthetett volna megérteni ezt a végső kérdést, ám ő egy pillanatra sem hagyott kétséget afelől, hogy semmiféle együttműködésre nem hajlandó a nyomozás érdekében, mindent tagadott és saját magáról úgy nyilatkozott, hogy csak egy egyszerű földműves. Sírba vitte minden titkát.

Sokan azzal kapcsolatban is találgatnak, hogy lesz-e követője Toto Riinának egy személyben vagy átstrukturálódik az egész maffia, megosztva a teljhatalmat több ember között, vagy esetleg a Camorra, a nápolyi bűnszervezet veszi majd át helyette a vezető szerepet. Egyesek úgy vélik, Trapani maffiavezére, Matteo Messina Denaro veheti át a vezérek vezére posztját, amit mások kétkedve fogadnak, mivel régóta teljesen nyoma veszett, és így kétségbe vonják kohéziós erejét. Megint mások egy hármas elnökletű szervezetet tartanak elképzelhetőnek Giuseppe Guttadauro, Gaetano Scotto és Giuseppe Grizzaffi személyében. Hogy ők kik, nem tudom, de bevallom, nem vágyom különösebben, hogy jobban megismerjem őket.

Mindenestre egy fejezet lezárult Totoval, aki halála pillanatáig a "capo dei capi" azaz a vezérek vezére maradt úgy, hogy életének utolsó 24 évét börtönben töltötte, és a legnagyobb titkot, ami elvezetett volna a maffia és állam viszonyának vagy éppen egyneműségének megértéséhez, magával vitte a sírba.

A találgatókat leszámítva 2017. november 17-én hajnalban bekövetkezett halála óta csönd van. Vajon mi zajlik a mélyben?

„Hozzám már hűtlen lettek a szavak

 vagy én lettem mint túláradt patak

 oly tétova céltalan parttalan

 s úgy hordom régi sok hiú szavam

 mint a tévelygő ár az elszakadt

 sövényt jelzőkarókat gátakat…” - Ezek a Babits-sorok mennek folyton folyvást a fejemben, mint valami mantra, amióta nem írok, már egy hónapja. Igen, igen… hozzám is hűtlen lettek a szavak… Hogy igazából ki lett hűtlen kihez, ezt nem lehet tudni, hogy őszinte legyek. Ez valami szerelemféle lehet köztünk, ebből is látszik. Én és a Szavak. Én és az Írás. Esetünkben is, mint a kapcsolatokban oly sokszor, nem lehet tudni, hogy ki hanyagolt el kit, vagy hogy melyik volt előbb: a hűtlenség-e vagy előbb az elhanyagolás, aminek aztán természetszerű következménye a megcsalás, az elhagyás, a hűtlenség. És hogy ki kezdte, s mikor? Ki csalt meg kit? Ki hagyta el a másikat? Nincs jogunk a másikra ujjal mutogatni.

Hiszen ki volt előbb, aki másfele fordult, aki nem hitt a másikban? …Nem tudom. Pedig – szavamra mondom! – engem még mindig fűtenek az érzelmek iránta. Szeretem. Nekem igenis fontosak a Szavak! Nem, nem lehet rám fogni, hogy a szenvedély múlt volna el, ez így nem igaz! …Persze, persze… a rutin, a szürke hétköznapok, az apró gondok minden kapcsolatra károsan hatnak. Nem is tudom, valahogy azt érzem, mintha kicsit elkoptattuk volna egymást. Valahogy használtuk egymást, kihasználtuk. A sietség, a hétköznapok zűrzavara, a fel-felcsapó depresszió nyűgössé és a másik iránt közönyössé tesz. Ha szóltunk is egymáshoz, elhanyagolt, elharapott mondatok, hangok jöttek elő. Inkább csak vakkantottunk a másik felé. Nehéz, nagyon nehéz.

No és persze az elvárások. Az „akkor legyél ott, amikor én akarom”, „most van rád szükségem”, mert később már nem ugyanaz. Nem elmulasztani a pillanatot. Ez is terhes. Felelősség, állandó készenlét. Folytonos éberség, meghallani a Szavakat. És ugyanakkor ez ne legyen kényszer, hiszen az senkinek sem jó, az erőltetés. A kényszeredetten kicsikart érzelmek, mondatok. Az elront minden romantikát, minden varázslatot.

És hát tudjuk a régi tételt: nehéz fenntartani az optimális hőfokot egy kapcsolatban: ha túl forró, elég, ellobban a szerelem, és mindent elnyelnek a lángok, ha pedig nem tápláljuk a tüzet, pillanatok alatt kialszik. És persze a levegő, a levegő! Hagyni kell élni is a másikat, nem megfojtani… Őrült egyensúlyozás ez… a parázs, a parázs!... arra kell figyelni, hogy az mindig meglegyen. Gyengéden ráfújni egyet, életet lehelni bele időközönként. Hogy perzseljen és meleget árasszon, ne pedig emésszen vagy kialudjon… A parázs…!

Közben-közben persze voltak csodás pillanatok. Innen gondolom, hogy én sem lehetek közömbös a Szavak számára. Olykor váratlanul egy magányos és szomorú estén nyitották rám az ajtót. Vagy éjjel zavartak fel álmomból, fülembe üvöltve, hogy alig bírtam lecsillapítani őket. Máskor meg reggel dörgölőztek hozzám, fülembe súgva, álomittasan, játékosan. Vagy – még meglepőbb módon – egy hétköznapi helyzetben, bevásárlás közben vagy az autóban a piros lámpánál, és elemi erővel ragadtak magukkal. Olyankor alig vártuk, hogy kettesben lehessünk és egymáséi legyünk. Elkapott minket a hév, talán Ámor nyila talált el, talán jókor voltunk jó helyen, vagy rosszkor rossz helyen, talán más volt az ihletettség oka, de volt, hogy egyszerre egymásra találtunk, és egyesültünk. Abból születtek a versek. A mi csodálatos gyermekeink. Most mondjam azt, hogy szépek? Nekem azok, mert emlékszem keletkezésük pillanatára, az egyesülésre, a vágyra és az érzelmeinkre, igen, nekem mindennél kedvesebbek.

Persze tudjuk, hogy mindez nem elég. Ha komolyan gondoljuk, hogy dolgunk van egymással, akkor jobban oda kell figyelnünk a kapcsolatra, tudatosabban kell élni. Úgy érzem, még sok mondanivalónk van egymás számára, és nem voltak hiábavalók sem az együtt töltött percek, sem az erőfeszítések, amiket eddig megtettünk. Még a szenvedély sem hunyt ki. Kár lenne hát veszni hagyni mindezt egy apró szünet miatt. Talán annak is megvan a maga szerepe. Talán éppen az, hogy eltávolodva rá tudjunk nézni a kapcsolatunkra, és megélni, hogy mennyire hiányzunk egymásnak. Nekem mindenesetre hiányoznak a Szavak. Nem tudok nélkülük élni.

És hogy ennek mi köze Szicíliához?... Hát kérem, hol van az megírva, hogy egy nő nem csábulhat el, és hol az, hogy maga a csábító is nem lehet nő? Bizony, ilyen is van. Azt mondják, nem illünk össze, mások vagyunk, meg azt, hogy Szicília kicsit öreg hozzám, de én a gyönyörű, érett, szenvedélyes nőt látom benne. Engem bizony elcsábított már-már földöntúli szépségével, szelíd domborulataival és olykor veszedelmes vulkánkitöréseivel, ellentmondásaival, gazdag múltjával, erősen konzervatív és mégis befogadó szellemével, függetlenségre törekvésével, azzal a számtalan rejtéllyel, amit felfedezni enged a beavatottaknak, és a még több titokkal, amikről csak sejtéseim vannak, de amelyek még mind megfejtésre várnak. Unos-untig ismételt problémáival, nyavalygásával és váratlanul megcsillanó kreativitásával, szigorú neveltetéséből adódó frusztrációval, melyből időről időre próbál kitörni. Elszigeteltségével, önzőségével és kevélységével. Odaadásával, ragyogó szellemével és szenvedélyes életszeretetével… Bizony, bizony, olykor magával ragad egy időre, vonzásába kerülök, hatása alatt vagyok. Megesik az ilyen. Ilyenkor már nem is számolom a napokat, csak beleveszek, tudom, hogy hiába állnék ellen, csak hagyom, hogy vigyen, vigyen magával, mint az örvény a tengerben, nem érdemes kapálózni ellene, inkább sodródni kell, és hagyni, hogy egyszer csak elengedjen, és újra a felszínre dobjon.

Hát így állok most, egyszerre vádlón és kissé bűnbánón, ebben a szerelmi háromszögben, Én, Szicília és a Szavak. És ha igaz is, hogy „hozzám már hűtlen lettek a szavak”, mikor a lelkem mélyére nézek, belátom, hogy ez rajtam is múlt. Valljuk meg, én sem voltam éppen feddhetetlen.

Az is olyan érdekes, hogy amikor az itt élőknek mesélem, hogy blogot írok, és hogy az Szicíliáról szól, egyből fölcsillan a szemük. Eszük ágába sem jut, hogy esetleg rossz dolgokról is írhatok. Pedig itt is vannak, történnek bizony csúf dolgok, élnek és működnek arrogáns emberek és káros mechanizmusok, és ezt ők is nagyon jól tudják... és mégis, egyértelműen arra asszociálnak, hogy én biztos csupa jót és szépet írok az ő csodálatos Szicíliájukról. Ez azért van így, mert ők annyira szeretik az ő kis világukat, hogy egyszerűen föl sem merül bennük, hogy bárki is negatívat írjon róla.

Egy pillanatra belegondoltam, merthogy ezt szoktam tenni, összehasonlítani a dolgokat, hogy mi lenne, ha egy külföldi Magyarországról vagy Budapestről írna egy blogot, biztos vannak is ilyenek. Azt gondolom, hogy az első reakció nem az lenne, hogy hú de jó, hanem a gyanakvás. Mit írogat és miért? És jót vagy rosszat? Biztos rosszat-gondolnák sokan. Nem a lelkesedés lenne az első reakció, úgy sejtem. Vajon ez önkritika vagy kisebbrendűségi komplexus? Vagy egyszerűen gyanakvás?

Vagy tévedek?

Ez is eszembe jutott, mikor felolvasta nekem Szicíliáról szóló gondolatait az az újságíró, akit Castelbuonóban ismertem meg. Gyakorlatilag egy óda, vagy egy himnusz, emelkedettségére tekintettel, amit olyan átéléssel mondott el, hogy visszapörgettem az agyamban, nem inkább színészt mondott-e, mikor a foglalkozásáról nyilatkozott. Kicsit féltem, hogy elbőgi magát, annyira elérzékenyült, mikor felolvasta a maga által írt sorokat.

Szóval ez is eszembe jutott, meg később az is, hogy milyen más minden nyelv, és hogy milyen másképp hangzik bármi lefordítva. A magyar nem tűri meg valahogy az efféle ömlengést, nem bírja a szentimentalizmust, valahogy magyarra átültetve egész más lesz az íz... Pontosabban nekünk szentimentalizmus, az eredeti nyelven egy szép, érzelemdús szöveg. Vagy ez inkább néplélek kérdése mintsem nyelvi sajátosságé? Mi magyarok mindenbe becsempészünk egy kis iróniát? Vagy csak én vagyok ügyetlen fordító?

Nem tudom ezt hirtelenjében eldönteni, mindenesetre álljon itt a fordítás legfőképpen most mégiscsak abból a célból, hogy gyönyörködjünk abban, hogyan látja egy szicíliai újságíró a szülőföldjét. Az eredetit írta Ignazio Maiorana, az ő szíves engedelmével közlöm a fordítást, utána pedig az eredetit, így aki tud olaszul és van kedve, összehasonlíthatja a két szöveget, és hozzászólhat, milyen hangulata van az egyiknek és a másiknak.

Az egész világ egy szigeten

Szicília nem más, mint az egész világ egy szigeten összesűrítve. Számtalan nép fordult meg erre hódító útja során, és hagyta ránk kultúrájának lenyomatát. Itt található a föld legnagyobb kiterjedésű régészeti lelőhelye.

Szicília folytonos kivándorlás és befogadás.

Szicília sivatag és kert, tűz és víz, láva és hó. Három tenger mossa partjait, és egy láthatatlan energiaáram folyik keresztül rajta. Színek és ízek garmadája, szenvedély és érzelmek. Megrázó erejű szépség, ókori történetek hazája és mítoszok ihletője, a kreativitás, az alkotás földje, szolga és úrnő, igazság és fikció, hősiesség és bigottság, intuíció és ellentmondás. Szicília egy olyan föld, amit ha tűz pusztít, az élet újra sarjad rajta, ha elmerül, újból kiemelkedik, és olyan ellenálló, mint a kapricserje, ami a sziklákon nő, és a a kőfalak repedésein bukkan elő, harsány zöld színével, kecses virágaival és termése intenzív ízével mint ritka kinccsel ajándékozva meg minket. Az egyik legnagyobb biodiverzitással rendelkező térség a világon.Termékeny öl, és mindennek amit kihordott, oka és célja van. Minden és mindennek az ellentéte. Szicília zsenialitás és határtalanul szárnyaló fantázia.

E gazdagság láttán túlzás nélkül állíthatjuk, hogy Szicília maga egy egész kontinenssel felér, amely azonban sokszor nem tudja saját kincseit megőrizni, hajlamos elvesztegetni azokat. 

Egy ajtó, amin keresztül több kontinens érintkezik egymással.

A Mediterrán világ szíve-lelke.

Il mondo in un'Isola

La Sicilia è il mondo in un'Isola, qui ha sede la più grande archeologia di valori che possa esistere sul pianeta. Terra di tante dominazioni e delle più svariate culture. È emigrazione e accoglienza.

            La Sicilia è deserto e giardino, è acqua e fuoco, lava e neve. È uno scrigno bagnato da tre mari, attraversato da un invisibile flusso di energie. Ha colori e sapori forti, forti passioni e sentimenti. È arte e struggente bellezza, è storia antica e laboratorio creativo, è serva e padrona, è verità e finzione, eroismo e bigottismo, intuizione e contraddizione. La Sicilia è una terra che si brucia e si rigenera, che affonda e riemerge, che resiste come la pianta di capperi attaccata tra le rocce e tra le fessure dei muri in pietra, regalandoci un verde intenso, delicati fiori e il sapore forte dei suoi ricercatissimi frutti. È un grande utero fecondato e ciò che ha dato alla vita ha trovato la ragion d'essere. È tutto ed allo stesso tempo il suo opposto…

            La Sicilia è espressione del genio e della fantasia dell’uomo che non ha conosciuto confini ed ha volato alto. È la regione al mondo con maggiori biodiversità vegetali e animali.

            Si potrebbe affermare che la Sicilia è in sé un Continente (spesso... incontinente perché spesso non sa trattenere le proprie risorse e non sa valorizzare i propri tesori), ma è anche la porta che si apre a più Continenti. È il cuore pulsante del Mediterraneo.

                                                                                                                                                         Ignazio Maiorana

A minap Castelbuonoban jártam az én drága félig hibbant barátnőmmel, a csudálatos Agatával. Nem csak az a csudálatos, hogy sikerült vele elindulni, sőt bizonyos vargabetűkkel megérkezni: Agatában, ha jól meggondolom, az a legcsudálatosabb, hogy még él.

Hogy életben hagyták. Ugyanis hosszú évtizedek szorgos munkájával annyi ellenséget sikerült magának szereznie, ami minden várakozást felülmúl. Azért különösen figyelemre méltó teljesítmény ez, mert Agata táncterápiával foglalkozik. Tehát nem adóellenőr vagy kiképzőtiszt. Még csak nem is sintér vagy hóhér. Táncterapeuta. A pszichologiának egy olyan ágával foglalkozik, amely ötvözi az örömteli mozgást, a zenét, a táncművészetet, és ezt az emberek jólétének szolgálatába állítja. Tehát ha Agatának ez a munkája, akkor nyilván különleges tehetséggel kell rendelkeznie, ha sikerült magát megutáltatnia egy egész várossal.

Nos, ebben kétségkívül nagy segítségére van az, hogy úgy hazudik, mintha könyvből olvasná, általában mindenkit lelejmol, folyamatosan adósságok tömkelegével küszködik és mindenhonnan órákat késik. Ezen túl teljességgel kiszámíthatatlan és megbízhatatlan, amit bődületes hazugságokkal próbál ellensúlyozni egy elbűvölő mosoly kíséretében, meglehetősen kevés sikerrel. 

Hogy miért ragaszkodom mégis Agatához, annak több oka is van. Először is Agatát életem legsötétebb, legkilátástalanabb időszakában ismertem meg, és akkor állt mellém, amikor mindenki más cserben hagyott. Hogy ez a kitaszítottak természetszerű egymásra találása volt-e, vagy esetleg ráadásul valamiféle önös érdek is volt az első pillantásra nemes gesztusban, vajmi kevéssé érdekel: nekem elég ahhoz, hogy valaki egy életre belopja magát a szívembe, sőt emellett még az is eltörpül, ha esetleg órákat kell várnom rá a januári jégverésben, és az est végén tuti, hogy még le is lejmol.

Ráadásul Agatának élénk a fantáziája és jó a humora, és ha vele vagyok, mindig történik valami izgalmas. 

Szóval csöppet sem bánom, hogy útitársam Castelbuonoba a kissé lökött Agata. Azért megyünk éppen oda, mert ott lesz majd októberben egy találkozó táncterapeutáknak, és Agata is a szervezők között van, bemutatója és fellépése is lesz, úgyhogy helyszíni szemlét tart, én meg elkísérem.

Az utazás és az idegek harca azzal kezdődik, hogy kiderül: Agata kutyáját, Zuleimát nem sikerült senkire rábízni. Lázas telefonálás indul, hogy mégis találjunk valakit, aki vigyázni tudna rá két napig. Természetesen senkit sem sikerült leakasztani, akire rábízhatnánk a jószágot, cserében viszont jópáran összefoglalták dióhéjban hogy hogy telt a nyaruk, és hogy van a család. Zuleima egy bájos, zsemleszínű eb, akivel az ég világon semmi baj nem lenne, ha nem lenne rá hatással gazdája hektikus természete. Agata ezt persze fordítva látja, és minden, kisebb-nagyobb helyváltoztatás előtt szertartásosan átöleli, a szemébe néz, a lelkére beszél, többször elmondja, hogy mennyire szereti őt. Ettől az addig tökéletesen nyugodt állat teljesen bezizzen, és onnantól fogva nem lehet leállítani, izgatottan nyargalni kezd. Egy ilyen nagyjelenetet megelőzendő gyorsan beinvitálom Zuleimát a hátsó ülésre, és mire Agata kettőt pisloghatna, már bent is ülünk a kocsiban. 

Végre indulunk, ám néhány perccel később Agata csikorogva lefékez egy bolt előtt, szabálytalanul leparkol, fittyet hányva a mögötte joggal háborgó autóvezetők dudálására. Kiteszi az indexet, és megígéri nekem és Zuleimának, hogy gyors lesz. Fogalmam sincs, hova megy és miért, de úgy döntök, jobb, ha nem firtatom. Negyedóra múlva még mindig ott ülünk, Agata sehol. Türelmetlenségemben dudálni kezdek, Zuleima csahol. Végre megjelenik, és arcán sugárzó mosollyal átnyújt egy ajándékot. Kibontom a csomagolásból: egy könyvecske és egy apró ezüstmedál:

- Madonnina - mondja Agata átszellemülten. Azaz Madonnácska. - Nekem is pont ilyen van, nézd -mutatja. A könyvecske, tele imádsággal arról szól, hogy ennek a medálnak varázsereje van, és erre hoz bizonyítékokat, történeteket. A medált a láncomra akasztom, majd egymás nyakába borulunk és meghatottan puszilgatjuk egymást Agatával, amihez sajnos Zuleima is megindultan csatlakozik a hátsó ülésről egy-egy hatalmas nyalintással.

Kicsit elszégyellem magam, hogy olyan türelmetlen voltam. Végtére is még csak dél van.

Agata mélyen vallásos, római katolikus családból származik, az idők kezdetéig visszamenőleg, pont, ahogy egy szicíliai családot elképzelünk. Szülei, akik már idős emberek, minden nap járnak misére, de van úgy, hogy a reggeli és az esti szertartásra is elmennek, bár én őszintén szólva a második kör mögött nem annyira a hitbuzgóságot sejtem, mint inkább a szenilitást, tekintettel hajlott korukra.

No, mindenesetre Agata erősen vallásos közegbe született, és ehhez járult az ő mindenre fogékony lelke, aminek az lett a következménye, hogy nem egyszerűen csak panteista lett, hanem még azon is túlmutatva amolyan mindenhívő: egyszerre hisz az ezotériában, az asztrológiában, a kineziológiában és a nagyobb világvallásokban, a csillagokban, az angyalokban, a lélekvándorlásban, a csakrákban, Istenben és a Sorsban, a Véletlenben és Abban Hogy Nincsenek, és közben csöppet sem zavarja, ha esetleg ezek ellentmondanak egymásnak egy-egy ponton. Ilyen esetben némi tépelődés után mindig gondosan kiválasztja, amelyik éppen a legkényelmesebb, és azt követi. 

Olykor finoman próbálom felhívni a figyelmét a szabad akarat csodálatos erejére, meg arra, hogy mennyi minden meglepő módon tőlünk emberektől függ, és egy sor dolog bűvös módon attól "következik be", hogy mi magunk megtesszük, de úgy látom, ez az a tan, ami a legkevésbé ragadja magával... Ez olyan profán és kiábrándító. Ilyenkor felhős tekintettel rámnéz, elkezd beszélni a csakrákról vagy az őseink által a családban ránkhagyott terhekről és blokkokról, esetleg az irokézek hitvilágáról.

Utunk során néhányszor eltévedünk, de ennek mindig igyekszünk pozitív felhangot adni, Agata azzal, hogy "biztos nem véletlen", és mindenhol jeleket talál arra, hogy miért sorsszerű, hogy éppen ide vagy oda vetődtünk, - egy város neve, egy virág színe vagy egy fa alakja elég ahhoz, hogy bármivel összefüggésbe hozza -, én pedig azzal, hogy mindent lefényképezek, ha már olyan helyeken járunk, ahol még nem voltam ezelőtt. Agata már abban is jelet lát, hogy a szállásunk a Casa del Soléban lesz Castelbuonoban. Hiszen a sole, azaz a nap az ő jele: egyszer egy sámán azt mondta neki, hogy ahol a nap van, ott lesz az ő szerelme. Agata ezen a mondaton gondolkozik 10 éve. Én meg most azon, hogy nem fognak-e kipenderíteni a kutya miatt, sorsszerűen és szeretettel, és hogy az minek lesz a jele.

Corassia-Catania-Taormina-Messina-Cefalú-Castelbuono az útvonal, ami egy elég nagy kerülő Dél-Szicíliából, de mégis ez a jobb, mint átrágni magunkat Caltanissettán keresztül a sziget belsején, ami mindig rizikós és több időt vesz igénybe, mint azt az ember gondolná. Végül a háromórásnak mondott utat öt óra alatt meg is tesszük, megérkezünk hát a Casa del Sole panzióba, ami egy domb tetején helyezkedik el, csodálatos környezetben. Hál'Istennek nem gond a kutya, megértően és kedvesen fogadnak a háziak. Beszélgetünk hát kicsit, a teraszról gyönyörű a kilátás a környező dombokra és magára Castelnuovora.

Faggatjuk kedves szállásadóinkat, ugyan mit lehetne még sebtében megtekinteni, mielőtt leszáll az est. Agata teljes eksztázisba kerül, amikor kiderül, hogy nem mást őriznek itt a castelnuovoi Kastélyban, mint Szent Anna koponyáját. Ez aztán a jel! A háziak azt is elmondják, hogy ez egy népszerű zarándokhelye különösen azoknak a pároknak és egyedülálló nőknek, akik régóta gyermekáldásra vágynak. Az Írás szerint ugyanis Anna sokáig gyermektelen volt, és igen idős korában szülte Máriát, Jézus édesanyját. A legenda pedig úgy tartja, hogy aki ide ellátogat, és imádkozik, annak egy éven belül gyermeke születik. 

Több se kell, uccu neki, azonnal felkerekedünk, és meg sem állunk a Kastélyig, annak is a második emeletéig, ahol is a Szent Anna Kápolna található. Mikor érkezünk, senki sincs a kápolnában, egyedül vagyunk. Nagy bámészkodva nézegetem a barokk díszleteket, de hallom ám, hogy Agata izgatottan pisszeg és alig bírja visszatartani a kiabálást. A kápolnából nyílik egy kis helyiség, és ott megpillantom Agata mellett izgatottságának okát, de ettől már nekem is elakad a szavam: egy gyönyörű, fából faragott bölcső áll ott, üresen. A nap pont rásüt az ablakon keresztül. Ránézek Agatára, ott áll kikerekedett szemekkel, visszatartott lélegzettel, és csak annyit mond:

- Jel...

Lefényképezem, talán megnyugtatásul, talán mert magam sem hinném később, ha nem örökíteném meg, majd arra invitálom, - és erre reggel még nem gondoltam volna, hogy ez a mondat el fogja aznap hagyni a számat, - szóval arra invitálom Agatát, hogy:

-  Keressük meg Jézus Nagymamájának fejét. 

Ekkor megérkezik a pap, és tájékoztat, hogy ott van az oltár alatt a relikvia, de mint általában, le van takarva, az évnek csak három napján lehet megtekinteni. De ott van, és rámutat egy gyönyörű díszítésű ereklytartóra, lehet hozzá imádkozni. Ellenben holnap reggel rendhagyó mise, az ünnep miatt. Milyen ünnep, nézünk össze kérdően Agatával. Hanyadika van?

- Holnap szeptember 8. Festa della Nativitá. Szűz Mária születésének ünnepe - mondja a pap. Most készítjük elő a bölcsőt, hogy holnap minden kész legyen. 

Mondanom sem kell, hogy drága barátnőm ragyog a boldogságtól: ennyi egybeesés! Ez nem lehet véletlen! Hogy pont egy ilyen fontos ünnepre, és pont egy születésnapra érkeztünk, tudtunkon kívül. Vagyishogy tudtuk, de nem gondoltunk rá. Ez bevonzott minket! Ez jel!

És másnap reggel már 8-kor ott vagyunk ismét a kápolnában. Életem legszebb, legmeghittebb miséjén veszek részt. Eljött Castelnuovo apraja-nagyja, akik látszik, hogy mind személyesen ismerik egymást, minket ismeretleneket is kedvesen fogadnak, mindenki mosolyog és örül, hogy megszületett a kis Mária, aki ott van középen, az egyszerűen és mégis gyönyörűen feldíszített bölcsőben, amit tegnap még üresen láttunk. A mise után még hosszan énekelnek a hívek, végül mikor kifogynak az énekekből, odajárulnak a kis Máriához, megsimogatják az arcocskáját, legvégezetül pedig mindenki kap egy csomag csicseriborsót, amit előzőleg megáldott a pap.

A telhetetlen Agata odasomfordál még a paphoz, és pár percig suttog vele. Mikor odajön hozzàm, elmondja, hogy áldást kért és kapott a Madonna-medálra, a pap rátette a kezét és az enyémre is külön kért egyet a távolból. 

Hát igen... Ő az én csudálatos Agata barátném!

Egy nagyon szicíliai történet következik, amit legutóbbi Budapestre utazásom közben hallottam egy ismerősömtől. Antonióval, aki a történetet mesélte, és aki amúgy Messinában él, ritkán látjuk egymást, elsőre meg sem ismertem.  

Szélesen mosolyog hatalmas napszemüvege alatt a cataniai reptéren, úgy közeledik felém, csak mikor leveszi azt, akkor ismerem meg. Míg együtt várunk a beszállásra, bosszúsan meséli, hogy áthelyezték Taorminába. Antonio ugyanis rendőr, a Guardia di Finanza kötelékében dolgozik. 

Úgy ismertük meg egymást, hogy Cataniában rendeztek egy nagyobb szabású milongát vagyis tangó estet, amire a környező városokból is érkeztek táncosok. Az igazat megvallva nem éppen Antonio volt, aki felhívta magára a figyelmet, hanem a táncpartnere, Serena. Persze, nincs abban semmi meglepő, hogy a nők egy tangóesten csodálatos ruhaköltémenyeikben hamarabb magukra vonzzák a tekinteteket, mint a férfiak, mégis: Serena különösképpen feltűnő jelenség volt.

Szép volt, szép volt, persze, de mintha nem ez lett volna a lényeg. A szépség azon túl, hogy - számomra legalábbis - önmagában unalmas, ma már trivialitás is: megfelelő mennyiségű pénz, idő és energia ráfordításával mindenki birtokába juthat, és ettől valahogy a szépségnek az a szabályos fajtája a szememben egyszerűen leértékelődött, végképp unalmassá és közönségessé vált.  Márpedig ez a lány minden volt, csak nem unalmas vagy közönséges. Az a típus volt, akit nem lehetett nem észrevenni, pedig sem viselkedése, sem ruhája nem volt harsány vagy kihívó.

Ugyanakkor nem volt teljesen természetes, lényében volt valami disszonáns. Elegáns volt, de nem veleszületett elegancia volt ez, hanem felvett. A harmóniának és diszharmóniának valami olyan sajátos keveréke volt, amit sosem láttam azelőtt. Valami vibrált körülötte az biztos, mert mindenki őt nézte, lopva vagy nyíltan, de mindenki őt követte a tekintetével. Mire mindenki elfogyasztotta a maga aperitivóját, és szép lassan az összes táncos megérkezett és köszöntötték egymást az ismerősök, már mindenkiben megfogalmazódott a kíváncsi kérdés: vajon hogyan táncol majd ez a lány?

Valójában csak ekkor, az első táncnál vettem észre a partnert, Antoniot magát. Üdvözült arccal vezette Serenát a táncparkettre, kezét finoman kissé magasban tartva, ahogy azt előírja a tangóillem. Szerencsére jól vezette Seranát, így teret engedett minden ellentmondásos és egyszerre titokzatos vonásának. Légiesen mozgott, és mégis érzéki volt, harmonikus, és mégis furcsa, elegáns és mégis egy hangyányit természetellenes. Hogyan lehetséges ez? Csak bámultam. Derekának - hátának - nyakának ívét szinte nem is kihúzva, hanem kifeszítve úszott-vonult a térben. Olajos barna bőre alatt különösen mozogtak kissé hegyes lapockái.

Mivel a tangóillem azt is előírja, hogy időnként mással is táncoljunk, ne csak és kizárólag azzal, akivel érkeztünk, Antonio olykor kénytelen-kelletlen mást is felkért, miközben büszkeséggel vegyes féltékenységgel pillantgatott Serena felé, akit természetesen egy fél másodpercre sem hagytak pihenni, újabb és újabb tangherok jelentkeztek, hogy táncoljanak vele. 

Antonio engem is felkért egy-két számra, így ismertem meg őt. 

Arra emlékszem még, amikor az est vége felé elkezdtünk fényképeket készíteni magunkról, egymásról, a táncteremről. Serena folyton kibúvót keresett, nem akart ezeken szerepelni. Antonio csak nevetett, "haha nem szeret fényképezkedni, mindig elfut előle, haha" mondta, de nem fűzött hozzá magyarázatot, és Serena is csak hallgatott. Mosolygott, de nem szólt semmit, csak ügyesen mindig kisiklott, ha fényképezésre került sor. Aztán addig-addig unszolták a többiek, míg végül kötélnek állt, de akkor is csak izgett-mozgott, mindig bemozdult, lehetetlen volt éles képet készíteni róla, mindenütt csak elmosódott folt lett belőle. Végül a csoportképhez meggyőzték, és megígértették vele, hogy ott nem fog ficánkolni. Érdekes eredményt hozott a kép: mintha nem is ő lett volna.  Arca beesett lett és fakó, összehúzott szemöldökei alól meredtek a kamerába riadtan szemei, kissé eszelősen és pirosan mint egy angóranyúlnak, tartása merev lett, tagjai meggémberedtek, egészen úgy festett, mint egy halálra vált állatka lesunyt fülekkel, strasszos ruhában. Még egy próbát tettek, Serena fanyar mosolyra húzta száját, de ez csak rontott a helyzeten, egyszerre rémült és egzaltált tekintete megmaradt, most meg olyan volt a képen, mint egy őrült transzvesztita, akit hibernáltak.

Hogyan lehetséges, hogy egy ilyen gyönyörű nőnek nem lehet a szépségét lefényképezni, két dimenzióra átültetni, álmélkodtam magamban. Közben Serena kiszabadult a ráerőltetett mozdulatlanságból, mintegy kioldódott onnan, kivált, mint egy életre kelt szobor, és ő is meg Antonio is csak nevettek, hogy ők megmondták előre, hogy nem szeret fényképezkedni.

Úgy zártam le magamban a dolgot, hogy Serena szépségét nem lehet pillanatba zárni, csakis mozgásban tartva lehet észlelni.

Ezek az emlékek rémlenek fel bennem, miközben Antonio lelkesen magyaráz, hogy a barátaival megy Budapestre egy hosszú hétvégére. Mikor felszállunk a gépre és látja, hogy mellettem üresen van egy hely, megkérdi, hogy odaülhet-e mellém, ezt megbeszéli a légikisasszonnyal és a barátaival is, és mielőtt még engedélyt kérne a légiirányítástól is, magam mellé ültetem: látszik, hogy szabálykövető ember, aki csak akkor tér el a rendtől, ha erre különösen nyomós oka van... Lehet, hogy az, hogy ki akar kérdezni Budapestről, mert most van először? Nem nagyon örülök neki, mert azt figyeltem meg, hogy az emberek, amint földet érnek, mindent elfelejtenek abból, amit mondtam, az sem tűnne föl, ha éppenséggel Prágát vagy Bécset fejteném ki Budapest helyett, csak feleslegesen jártatom a számat, de ha már így alakult, cserében majd én is kikérdezem Antoniot, nyugszom végül bele.

Ám nem ezzel kezdi, hanem panaszkodik, hogy áthelyezték Taorminába, ami ugyan szép város,de nyáron dugig van turistával, télen meg dögunalmas. Bezzeg az ő Messinája, az a legszebb és legérdekesebb város egész Szicíliában! Ezen mosolygok kicsit, mert minden szicíliainak az ő városa a legszebb vagy ha más nem, kiderül hogy valamiért páratlan a világon. 

Hagyom, hogy kicsit áradozzon szeretett szülővárosáról, főleg arról, hogy ott a legfinomabb a világon a granita, nevetgélünk, hogy ő is buddace, amit a messinai emberekre mondanak, aminek az egyik jelentése az, hogy kissé nagyképű szószátyár, olyan, aki sokat beszél és nagyot mond, amolyan háry jános. A buddace szó eredeti jelentése egy nem túl értékes halfajta, amelyik hatalmasra nyitja a száját és folyamatosan úgy tartja, ezzel a módszerrel táplálkozik. Ebből aztán kétféle jelentés alakult ki: az egyik ez a sokbeszédű, nagyotmondó, a másik pedig a naív, aki mindent elhisz, hiszen a nagy szája miatt mindig könnyen horogra akad, könnyű kihalászni, vagy azt is mondhatnánk magyarul, hogy mindent bevesz.

Szóval beszélgetünk, nevetgélünk, rákérdezek, hogy még tangózik-e, azt feleli, hogy már nem, és lemondóan, kissé szomorúan legyint is hozzá, majd rámnéz. Melankólikus tekintetéből kiolvasom, hogy valami történt, és azt várja, hogy rákérdezzek, hogy mi, hát rákérdezek, és akkor lassan megered a nyelve, bár innentől a hangját sokkal lejjebb veszi, hogy mások ne hallják.

Hogy emlékszem-e Serenára, hogy milyen szép volt és milyen jól táncolt. Persze, persze, hogyne emlékeznék. Hát hogy neki olyan különös volt az a lány, bizonyos dolgok feltűntek, sőt gyanúsak voltak... Nem értem meg elsőre, hogy mire céloz... Hát hogy olyan különlegesen különleges volt... továbbra sem értem sem a múlt időt, sem azt, hogy hova akar kilyukadni... Mégis: mi történt? 

Antonio ekkor elmeséli szerelmük rövid történetét. Elmondása szerint kitartóan udvarolt Serenának, és már az első időkben is voltak furcsa jelek, de azonnal beleszeretett egzotikus szépségébe és eleganciájába, és ez elhomályosította tudatát. Addig udvarolt neki, amíg végül együtt töltöttek egy hétvégét egy romantikus helyen, tengerparton, valahol Messina tartományban. És ott Antonio rádöbbent, hogy Serena más, mint aminek gondolta.

- Miért, milyen volt?

- Olyan exkluzív volt,  meg olyan nagyon tapasztalt, ...na érted...?

Kezdem már kapisgálni. Antonio szemérmességből talán nem akarja kimondani a szót, hanem megpróbálja körülírni.

- Akkor tűnt fel: az elegáns ruhái, a beszéde, a mozdulatai, meg aztán ... amikor közelebb kerültünk, tudod, más volt... nagyon tapasztalt... Gyanakodtam, hogy... És megkérdeztem tőle, de ő tagadta... Mondtam neki, hogy nyugodtan elmondhatja, nem a múlt a lényeg, hanem a jelen meg a jövő, mindenkinek lehet valamit a szemére vetni a múltjából, de nem az számít.

Ez már igaz, gondolom magamban, és milyen megható, hogy így gondolkozik. Bármikor lehet új életet kezdeni, láttuk ezt a Pretty Womanben is, szólalt meg bennem romantikus tinédzser énem, és kipillantottam a bárányfelhőkre, amik fölött repültünk. Talán tényleg van ilyen... A szerelem, ugye, ami mindent legyőz.

- És bevallotta? Vagy igaz volt egyáltalán?

- Nem vallotta be... Hanem más derült ki... - néz rám sokat mondóan Antonio, és elhallgat.

- Na mi?

- Messinában történt. 15 éves volt - suttog alig hallhatóan Antonio. - Megtetszett a boss fiának -  ezt már nem is suttogja, csak a szájáról olvasom le és bólintok, hogy értem, folytassa. - Az egyik messinai klán, és tudod, Messinában nem lehet ellentmondani a bossnak, sem a fiának. Így vesztette el a szüzességét. Egy ilyen partyn a boss fiával.

- Jaj, ez rettenetes!

- Igen, az... Aztán a klán szerzett neki mindig munkát mint hostess, de ennél többet nem vallott be... Illetve... egyszer az történt, hogy hazakísérte egy barátja valami party után és hát kihasználta a helyzetet... Serena azt mondta nekem, hogy nem tudott nemet mondani, valahogy lefagyott és nem tudott védekezni.

- Ez borzasztó!

- Igen, az... Sírt, amikor elmesélte, és nem érti, de nem tud nemet mondani. Valószínűleg amikor a boss fiával volt az olyan szinten traumatizálta, mert a bossnak meg a fiának tényleg nem lehet nemet mondani. Senki nem véd meg, tehetetlen vagy... És ez benne maradt ez a trauma... Ehhez pszichológus kell... Viszont miután ezt is bevallotta ...én nem is tudom, innentől fogva valahogy egyfolytában ideges voltam, mindig felhívtam. Honnan tudjam, hogy mit csinál, hogy kivel van, hogy nem kerül-e olyan helyzetbe... Ha nem tud nemet mondani, honnan tudjam, mi történik vele?.. Hogy bízzak meg benne?

- Dehát nem az ő hibája, hogy megerőszakolták! - tör ki belőlem váratlanul hangosan, úgy, hogy hátrafordulnak az előttünk ülők.

Csönd. Ez egy pillanatra szöget üt a fejébe. Látom, hogy akar felelni, de hirtelen nem tud. Talán így még nem vizsgálta a dolgot? Női szemszögből? 

- Hát, tudooooom ... deeee... én ezt nem tudom elviselni, hogy nem tudom mit csinál épp. Hogy nemet kéne mondania, de nem tud. Nem tudja megvédeni magát... Most mit csináljak? Én így nem tudok élni. Szakítottam vele. Otthagytam.

Hát én meg erre most mit mondjak? Mondjam, hogy megértem, szicíliai szokás szerint, miközben egyáltalán nem értem meg? Nem értem, hogy hogy lehet megerőszakolni egy tizenöt éves lányt, nem értem, hogy a társadalom miért nem védi meg, miért nem lehet szerintük nemet mondani, még akkor is, ha az a boss fia, nem értem a családját, a környezetét, nem értem azt a barátját, aki "kihasználja a helyzetet" vagyis szintén megerőszakolja, nem értem, hogy a férfi, aki beleszeret, ahelyett hogy támogatná, magára hagyja, főleg, ha az egy rendőr, akinek pláne a jó oldalon kéne állnia. 

Na igen, én meg az az idétlen giccses prettywomanes lelkem. A szerelem mindent legyőz, mi?

Végül nem szólok semmit, csak szomorúan gondolataimba merülök.

Közben már közeledünk úticélunkhoz, de sajnos még mindig 35 000 láb magasan, innen még nem érdemes kiugrani, viszont Antonio észbe kap, témát vált, és rátér a Budapestre vonatkozó kérdések özönére. Gépiesen válaszolgatok, tudom, hogy úgyis mindent el fog felejteni, a magyar neveket képtelenség megjegyezni, és úgyis arra megy majd, amerre lát. 

És akkor még megkérdezi, hogy nem innék-e meg egy kávét vele a napokban, ha már ilyen váratlanul egy városba vezetett a sors, és csábítóan mosolyog hozzá.

Értem, szóval miután beleszerettél egy nőbe, majd nagy nehezen kiszedted belőle féltve őrzött és tragikus titkát, majd emiatt elhagytad, cserben hagytad, most még ki is kezdesz velem? - merül fel bennem a kérdés, és tekintetem az előttem levő ülés háttámlájában elhelyezett hányózacskóra téved. Szerencsére megvan!

Valóban émelygek, és a pokolba kívánom Antoniót, de nemsokára leszállunk, és még kérdésére elmondom neki, hogy ha áthalad a Svatopluk-hídon és betér a Mariahilfer Strasséba, akkor ott biztosan belebotlik a Márványasszony nevű étterembe, és ha már ott van, ki ne hagyja a wiener schnitzelüket és feltétlen igyon borovicskát. Remélem majd részegen beleesik a Moldvába vagy mibe.

Antoniot gondolatban a pokolba süllyeszthetem vagy a Moldvába, lassan emléke szertefoszlik majd, de szegény Serena képe azóta is kísért, ahogy ott áll a tangó-esten lemerevítve, mozdulatlanságba kényszerítve, meggémberedve, rémülten, pont úgy, ahogy akkor lehetett, tizenöt évesen, amikor a hatalom játékszerévé vált, és nem menekülhetett, mert nem volt hova, nem volt kihez, és akkor ott egy életre belefagyott abba a pillanatba.

Múltkorában danában a hírös Giarratanai Hagymafesztiválon jártam. A Sagra della Cipollan, ahogy itt mondják, amit minden évben megrendeznek, és már régóta nagyon izgatott, hogy miket lehet itt látni meg enni. 

Érdekesnek találom a dátumválasztást, minthogy mindig augusztus 14-én, Ferragosto előtti napon tartják, ami viszont Mária Mennybemenetelének ünnepe. Emögött a dátumválasztás mögött sejtek némi gyakorlatiasságot, mert augusztus 15. ugyebár munkaszüneti nap éppen a vallási ünnep okán, és nyilván ha nem kell másnap korán kelni, akkor a hagymák között is önfeledtebben lehet elveszni, nagyobb őrültségekre is képes az ember az egyszikűekkel, ha tudja, hogy nem lebeg a feje fölött az ébresztőóra réme. 

Azonkívül így, hogy egymást követő napon van a hagymafesztivál és a vallásos ünnep, olyan magától értetődően és bájosan ér össze a profán és a szent, a pogány és a keresztény, egyszóval a hagyma és Szűz Mária, ahogy az még a nagykönyvben sincs megírva, ugye, hogy azt tanítani kéne, mert így a legszebb.

Giarratana egy dombon elhelyezkedő kedves kis falu, barátom Paolo meséli, hogy az iskolában azzal cukkolták a giarrataniakat, hogy 3000 lakost számlál a tyúkokkal együtt. Utánanéztem: valóban 3000 lelket számlál Giarratana, de hogy ebben a tyúkok lelkei is benne vannak- e vagy sem, erről nem szól a hivatalos fáma. Paolo, aki útitársam ebben az őrült kalandban jól ismeri a járást: mint mondja, ha csak teheti, minden évben eljön. Rábízom hát magam: első ámulatom akkor ér, amikor elhaladunk az impozáns templom előtt Giarratana egyetlen főutcáján. Tudom, hogy a kisebb városokban is hatalmas templomokat építettek a barokk időkben, de egy ilyen kis helységbe egy ekkorát - azért ez mégiscsak meglep! Paolo azt állítja, a főtemplom még nagyobb. Még olyat! És tényleg: a dombtetőre érve úgy magasodik ott a Sant'Antonio Bazilika mintha nem is egy kis olasz falucska temploma lenne, hanem legalábbis a babilóni zikkurat.

Lenéztünk a templom előtti térről és hát igazán szép kilátás nyílik onnan a környező völgyekre és dombokra, de engem már fűtött a hagymázas hagymaláz. Mondtam is Paolonak, most már ne ködösítsen nekem mindenféle piramisokkal, elő a hagymával!

Lebaktattunk hát a kékesfekete lávaköveken, hogy a Sagra della Cipolla vásári forgatagában találjuk magunkat. Rengeteg ember, családok, fiatalok egyaránt, jobbról autentikus szicíliai zene szűrődik a fülemhez messziről, balról modernebb zenét hallok, és hát persze, hogy lehet mindenfélét kapni, mi szem-szájnak ingere.

A giarratanai hagymát  1000 közül is meg lehet ismerni, mind ízre, mind külalakra. Először is már méretre igen látványos: kb. ötször akkora, mint egy átlag hagyma, alapterülete kb. mint egy kinyitott tenyér az ujjakkal együtt. Formája nem olyan gömb, mint ahogy megszoktuk más hagymafajtáknál, hanem mintha össze lenne nyomva alul meg felül. Húsa fehér, íze kifejezetten édes, egyáltalán nem csíp, azonkívül rendkívül lédús. Egyszóval szép és finom, méltán lett híres a giarratanai hagyma!

Salátának is kitűnő kiegészítője, éppen édességének köszönhetően, meg azon kívül egy sor dolgot lehet művelni vele különböző fogásokban. Én már épp rávetettem volna magam ezeknek a midenféle jóknak a kipróbálására, amikor is Paolo szólt, hogy nem ez a megoldás: sokkal jobbat tud. Természetesen bíztam régi motoros hagymafesztiválozó barátomban, aki elvitt abba az étterembe, ahol ő szokott ilyenkor ünnepelni.

Úgy hívják a helyet, hogy Gusto Antico, és pont olyan, amilyenre vágytam, és amilyen egy meleg nyári estén dukál: kellemes, fákkal övezett térre kirakott, egyszerűen terített asztalok, fehér abrosszal, fehér székekkel, semmi flanc, látszik, hogy itt a főszereplők az Étel és az Ember.

Itt rövid konzultáció után az ünnepre megálmodott menüre esett a választásunk, amely a következőkből állt:

Scaccione caciocavallo e cipolla - ez a scaccione egy giarratanai specialitás, egyfajta lapos pizza, azzal a különbséggel többek között, hogy vissza van hajtva a tészta, tehát a hozzávalók nem a tünemény tetején ülnek mint a normál pizzánál, hanem bele vannak sütve. Csodafinom! Itt most a környék specialitásaként ismert caciocavallo sajjtal és persze hagymával töltve.

Pescespada cipollato - Hagymás kardhal. Ez a hal nagyon népszerű eledel errefelé, sokszor kerül tésztába is, de legfinomabb roston sütve mentalevéllel. Itt most "cipollato": külön tetszik a kifejezés, ami a cipollare igéből képzett melléknév, azt jelenti: hagymázott, de ez így nem megszokott forma, szerintem a helyiek találták ki, hogy legyen egy ilyen ige, ha már a hagyma áll életük középpontjában mint a város legfőbb nevezetessége. Maga az étek persze nagyon finom!

Frittata di cipolla - Hagymás rántotta. Persze meg volt bolondítva mindenféle fűszerszámokkal.

Cipolla arrosto - Pirított hagyma. Ez az a pont, ahol barátom Paolo elérzékenyül, és hosszasan kezdi ecsetelni, hogy tulajdonképpen a pirított vagy még inkább a nyílt tűzön sült hagyma nem más, mint az étkek fejedelme. Nem vicc, Paolo, aki szenvedélyes és remek szakács, és ismeri  a csodálatosan gazdag szicíliai konyha minden csínját-bínját nem állít kevesebbet, mint hogy a sült hagymánál nincs finomabb harapnivaló a világon. Úgy fogalmaz egész pontosan, hogy: "é la morte della cipolla!" vagyis: "ez a hagyma halála"! Ez a drámai kifejezés tűnhetne első pillantásra negatív értelműnek is, ám épp ellenkezőleg arra utal, hogy ha már a hagymának meg kell halnia, akkor a legdicsőbb halál legyen osztályrésze, süljön meg, mert így a legfinomabb.

Na azért megiszunk hozzá egy-egy pohár vörösbort, jó testes Nero d'Avola-t, és közben mindenféléről beszélgetünk. Megállapítjuk, hogy minden borzasztóan finom, Paolo nyugtázza, hogy idén sem csalódott sem a fesztiválban, sem az étteremben, és megegyezünk, hogy nem itt fogyasztunk desszertet, hanem visszatérünk a vásári forgatagba, és kipróbáljuk az idei újdonságot, a hagymafagylaltot. Ilyen is van. Elég bizarr, de az íze finom. Édes és pikáns egyszerre.

Azért hazafelé még veszünk ezt-azt, például torrone - t, ami egy több országban elterjedt édesség, talán a törökméz hasonlít hozzá a legjobban, mézből, tojásfehérjéből, apróra vágott mandulából áll. Itt Giarratanában eltér a Szicíliában amúgy megszokottól, egy puhább változatát ismerik, és ettől különleges. Na és persze veszünk egy hatalmas zsák giarratanai hagymát, amin megosztozunk Paoloval.

Ezzel véget ér számunkra az őrült hagymafutam, és hazatérünk, élményekkel és a vásárfiákkal gazdagon.

Mikor hazaérek, elgondolkozom... Valami szöget üt a fejembe, de még nem tudom pontosan, mi az... Mintha nem stimmelne valami, mintha elfelejtettem volna valamit...vagyis volt valami furcsa az egész estében, és itt motoz, de nem jövök rá, mi az... És akkor hirtelen eszembe ötlik: a szicíliaiak úgy fesztiváloznak, hogy nem isznak! 

Igen, hirtelen összeáll a kép, hogy mi volt olyan más ebben az estében. A szicíliai emberek úgy érzik jól magukat az ünnepeiken, hogy gyakorlatilag alig isznak némi alkoholt. Megdöbbentő. Magyar szemmel mindenképpen. Ezt természetesen már máskor is megfigyeltem: esküvőkön, szülinapokon, egyéb ünnepeken sem azt tekintik a felhőtlen szórakozás netovábbjának, hogy lerészegednek. Félreértés ne essék, szeretem a jó bort, rajongok a finom pálinkáért... A málna a kedvencem!... Mégis, szembeötlő különbség, hogy bármilyen ünnep van, Magyarországon dől a lé irdatlan mennyiségben, és nincs olyan rendezvény, hogy valaki vagy inkább valakik jól le ne részegednének.

Itt Szicíliában, bármily meglepő, ez nem így van, és komolyan: nemhogy nem láttam alkoholista embert, de még részeget sem. Azért ez figyelemre méltó. Amit mi magyarok alkoholba fojtunk, azt ők evésbe és beszélgetésbe. Sokkal jobb, nem?

Az az érdekes, hogy azelőtt, főleg az egyetemi éveim alatt el sem tudtam volna képzelni, hogy jól lehet szórakozni nagyobb mennyiségű ital elfogyasztása nélkül. Itt Szicíliában eleinte furcsa volt, hogy esténként is mindenki legfeljebb egy-két pohárral fogyaszt, de valahogy egy idő után átalakultam én is: egyszerűen lassabban iszom, és ami azelőtt elképzelhetetlen volt, ma már teljesen természetes, és szerintem jó is: egy-két pohár bor bőven elég egy estére. Az ember nem csak az ételek ízét érzi jobban, hanem a beszélgetését is, valahogy. Ja, és másnap emlékszik rá.

Persze jó néha Magyarországon egy kis ereszd el a hajam, nem mondom, de nem tartom jónak, hogy mindig minden alkalommal muszáj felönteni a garatra. Mintegy virtusból. Ez a hozzáállás az alkoholizmus melegágya, amiben Magyarország sajnos élen jár. Őszintén: tegye fel a kezét, akinek nem volt a családjában alkoholista. Nekem volt több is. Biztos vagyok benne, hogy ebben történelmi okok is szerepet játszanak, persze. Ha valaki véletlenül túlélte a zivataros  20. századot, és Magyarországon maradt, akkor vagy önkezével vetett véget életének vagy megőrült vagy alkoholista lett. Értem én emberileg, teljes mértékben. De valahogy szakítani kéne ezzel a hagyománnyal. Nem olyan nehéz, mint amilyennek tűnik: finomat kell enni és többet beszélgetni.

Egyszer nagyon rég elmentünk apámmal moziba megnézni egy amerikai háborús filmet. Jó kis mozi volt, de meg kell hagyni, nagyon durva. Hogy a vietnámi háború nem lehetett egy leányálom, ahol bizony nem volt mód szépelgésre vagy finomkodó csevejre, azzal is érzékeltetni kívánták az alkotók, hogy gyakorlatilag minden mondatban szerepelt a "segg" szó. Mindent azzal fejeztek ki. Bárminek a szinonimája vagy ellentéte lehetett ez a szó, csak ügyesen kellett mondatba helyezni. A fordító valamiért úgy gondolta - szerintem egyébként tévesen -, hogy ezeket szó szerint kell lefordítania amerikai angolból a szöveghűség nevében, nagy derültséget okozva nekünk ezzel, tehát végül is ellentétes hatást kiváltva, mint amire a szövegírók feltehetően törekedtek. Olyannyira, hogy a film után még jó ideig ezen a segg-nyelven beszéltünk apámmal. Ha vizsgázni voltam például, afelől érdeklődött, hogy "áttoltam-e a seggem", vagyis hogy átmentem-e, máskor pedig, ha elmentem otthonról és tudni akarta, mikor megyek haza, megkérdezte, hogy "mikor óhajtom hazatolni a seggem".

Na ez a fajta kreativitás jut eszembe arról, ahogy a szicíliaiak a minchia szóval bánnak. Egész egyszerűen mindent ki tudnak vele fejezni. 

Etimológiáját tekintve kétféle elmélet létezik. Az egyik szerint a latin mencla szóból ered, ami a mentula vulgáris változata volt, hím nemi szerv jelentéssel. A másik szerint a szó Min egyiptomi szerelemisten nevéből jön, akit hogyan máshogyan ábrázolhattak volna jobban, mint hatalmas hímvesszővel?

Tehát a minchia szicíliai szó elsődleges jelentése: férfi nemiszerv. Ebből az első jelentésből fejlődött tovább felkiáltószóvá, a meglepetés, a csodálat vagy éppen a rosszallás kifejezésévé.  Fontos elmondani még az elején, hogy maga a szó régiónként is változhat. Ragusában például mincia, van ahol menchia-nak ejtik inkább, Modicában pedig zonna.

Azután tovább fejlődött, és kialakultak olyan származékok, mint pl. a minchiata, aminek minimum négy jelentése van: 1) butaság 2) semmiség 3) hazugság 4) hiba. 

Példák ezekre: 1) Lui dice solo minchiate. = Elég sok zagyvaságot hord össze. 2) Ma dai, é una minchiata! = Ugyan már, ez pofonegyszerű! 3) Non mi dire minchiate, so che non é vero. = Ne hazudozz, tudom, hogy nem igaz. 4) Aiuto, ho fatto una minchiata! = Basszus, nagy hülyeséget csináltam!

Ebből képzett szó a minchiataro = az a személy, aki butaságokat vagy hazugságokat mond egyfolytában.

Aztán ott van a minchione, ami egy buta vagy ügyetlen vagy túl hiszékeny személyt jelöl. Mi azt mondanánk: mafla. Esetleg palimadár. Pl: Ci sono rimasto come un minchione = Totál átvertek. 

Továbbá van egy olyan nagyon gyakran használt kifejezés, hogy "a minchia", ami azt jelenti, hogy rosszul. Pl. Questa casa é fatta proprio a minchia. = Elég rosszul rakták össze ezt a házat.

'Na minchia - Ez egy rövid válasz, és éppen a rövidségével fejezi ki valamely helyzet drámaiságát. Pl. Com'é andata il primo giorno? - 'Na minchia! = Hogy ment az első nap? - Szarul. Vagy mondjuk, valaki influenzás, akkor elhangozhat ez a párbeszéd: Come stai? - 'Na minchia. = Hogy vagy? - Szarul.

si sminchia = valami (egy tárgy) elromlik vagy szétesik vagy tönkremegy. Ez a kifejezés inkább Cataniában gyakran használatos, de máshol is megértik.

minchia di mare = tengeri nyúl. Feltehetően formájáról kapta a nevét az a puhatestű tengeri állat, ami a Ión - és Tirrén-tengerben egyaránt megtalálható, és olaszul lepre di mare a megfelelője (Aplysia depilans).

Azután lássuk azokat a leggyakrabban előforduló kifejezéseket, amikben szerepel a szó.

1) Chi minchia ni sacciu? = Honnan tudjam? (Tököm tudja - majdnem szó szerinti megfelelő.)

2) Chi minchia minni futti? = Kit érdekel? 

3) Minchia peró = Na jó most aztán...! (fenyegető/rosszalló jelentéssel)

4) Chi minchia ti passa pa tiesta! = Hogy jut ilyen eszedbe?

5) Chi minchia cumbinasti? = Mit műveltél?

6) Grazie sta minchia = Köszönöm a hozzászólást, de nem mondtál semmi újat!

7) Arrivó sta Minchia = Na, megérkezett az uraság.

8) Cu minchia é? = Kinek képzeli ez magát?

9) Chi minchia vuoi? = Ezek után mit akarsz még?

10) Chi minchia tinni futti ri l'avutri? = Pestiesen: Közöd...? vagyis: Ne ártsd bele az orrod mások dolgába!

11) Ci sta scassannu a minchia = Az idegeimre megy!

Természetesen az itt szereplő felsorolás távolról sem kimerítő jellegű, nem is lehet az, hiszen ez egy élő nyelv, ami folyamatosan fejlődik és alakul, tehát ne lepődjünk meg, ha a szicíliai nyelv eme ékkövét más kifejezésekben illetve más változatokban is megtaláljuk!

Annyian kérdezik mindig tőlem, hogy  Szicíliában mi a helyzet a bevándorlók ügyében, hogy annak ellenére, hogy ez ugyebár igen kényes téma, és sokakból vált ki sokféle indulatot, mégis úgy döntöttem, hogy írok erről. Annál is inkább, mert a tengeren érkező migránsok többnyire épp Szicíliában érnek partot - már ha partot érnek: Lampedusa, Pozzallo, Catania, Augusta, Palermo, Trapani - ezek azok a szicíliai kikötők ahova legtöbben érkeznek, szóval Szicíliában ez mindennapos téma, így gondoltam én sem kerülöm meg. Egy szám, rögtön így az elejére: csak 2017-ben júliusig 95.000-en érkeztek Olaszországba a tengerről, és az év végéig 250.000-re becsülik azok számát, akik csak idén érkeznek az ország területére. 2016-ban 181.000-en érkeztek, idén minden hónapban többen jöttek az előző év hasonló időszakához képest.

Első körben nem az én véleményemet szeretném ezzel kapcsolatban leírni - no nem azért mintha nem lenne, mert nagyonis van -, hanem arról, amit itt konkrétan látok a két szememmel, minősítés vagy vélemény hozzáfűzése nélkül, sőt még inkább arról, hogy itt az emberek ezt hogy látják.

Mit mondanak, hogyan reagálnak az eseményekre a szicíliaiak, mit ad a tévé és mit publikálnak a facebookra az ismerőseim, és aztán azt hogyan kommentálják? Ez természetesen szubjektív, hiszen nem készítettem közvélemény-kutatást, valamint ismerőseim és barátaim sem fedik le egész Szicíliát, mégis azt gondolom, hogy a különböző megnyilatkozások kiadják az összklímát, ami itt tapasztalható. 

Először is első élményem ezzel kapcsolatban azoknak a hajóroncsoknak a látványa, amik sokszor hónapokig egy-egy partszakaszon voltak láthatók, amiket a tenger -utasaival együtt- partra vetetett. Némelyik inkább csónak volt, és nehéz volt elképzelni, hogy valaki ezzel tényleg nekivág egy tengeri útnak.  Pedig így volt. Arab írás volt az oldalukon, onnan lehetett tudni, hogy Afrikából jöttek. Erre már 2009-ből emlékszem, és akkor már mondták a helyiek, hogy  ez már tart egy ideje.

Emlékszem arra is még ezekből az évekből, tehát kb nyolc - tíz évvel ezelőttről, hogy mesélték, hogy előfordult nem egyszer, hogy a strandon fürdőzők mentették ki az embereket a vízből, mert valamiért elkerülte a Guardia Costiera figyelmét egy csónak. A szicíliaiak roppant büszkék arra, hogy ők mindvégig segítették a bevándorlókat.

Ezekben az időkben teljes mértékben a szolidaritás jellemezte a megnyilkatkozásokat, mindenki sajnálta ezeket az embereket, akik menekülnek valami elől, és életük kockáztatásával tengerre szállnak.

Aztán emlékszem, amikor Lampedusa szigetén, ahova a legtöbben érkeztek eleinte, tiltakozás indult, mert nem bírták az egyre növekvő számban érkező bevándorlókat ellátni, illetve olyan állapotok kezdtek kialakulni, ami -mint mondták- visszavetette a turizmust. 

Azután emlékszem a helyiek felháborodására, amiért Máltán nem fogadták a menekülteket, és arra, hogy az olasz kormány évekig hiába mondogatta az uniós csúcstalálkozókon, hogy a menekültkérdés megoldása nem csak az olaszok feladata, hanem egész Európáé. Ekkor Magyarországon ez a téma még mindig nem volt terítéken.

Olaszország mindig is úgy érezte, magára van hagyva a menekültkérdés problémájával. Mentek az évek, és hiába az olaszok felháborodása, a segítségkérés süket fülekre talált. Közben pedig, ahogy nőtt a bevándorlók száma, Európa úgy kezdett szembesülni a jelenséggel. 

Azután kezdtek más hangok is megjelenni a médiában, amelyek már nem csak a szolidaritásról szóltak, hanem az emberek felháborodásáról azzal kapcsolatban, hogy hogyan viselkednek egyes bevándorlók vagy bevándorlócsoportok, illetve azzal, hogy ez mennyibe kerül az adófizető állampolgároknak.

Mára már kialakult, hogy nagyjából mely csatornákon jelennek meg a bevándorlókkal kapcsolatos negatív hangok, és melyeken kizárólag az integrációt támogató riportok. És van egy tévéműsor, ez igen érdekes, ahol felváltva mutatják be a két, akár szélsőséges nézőpontot. Ez nagyon izgalmas, sokszor átmegy kiabálásba, de bizony kiderül belőle, hogy egyesek mit gondolnak, mert tényleg kiengedik a gőzt. Úgy működik, hogy mondjuk van egy olasz kisváros, ahova például többezer migránst telepítettek, és kiállnak az emberek mikrofonnal a kezükben és elkezdenek panaszkodni: hogy már nem lehet kimenni az utcára, hogy a nőknek beszólogatnak, hogy valakinek el kellett költöznie az üzletével mert mindig történt valami, és a végén már vevők sem jöttek, magyarul tönkrement az üzlete stb stb. Sokszor maga a polgármester is kiáll a hőbörgő tömeg elé, és segítséget kér a rend fenntartásához vagy kerek perec elutasítja, hogy ilyen kis városba ennyi bevándorlót hozzanak.

A stúdióban pedig ott ül a politikus, aki ezt végighallgatja, és megpróbál választ adni a vádakra illetve kérdésekre vagy kérésre. Hogy ez emberi kötelesség kimenteni az embereket, Olaszországot nem tehet róla hogy tengerparton van, és arról sem, hogy Európa cserben hagyta, de igyekeznek elosztani a bevándorlókat, és ebben az egész országnak részt kell venni. Akkor jön a kétségbeesett és dühös kiabálás a másik oldalról, hogy akkor az állam gondoskodjon a biztonságról. Jön a válasz a politikustól, hogy ilyen meg olyan lépéseket megtettek, aztán persze megpróbálják rákenni az ellenzékre, hogy az akasztja megfelelő szabályok meghozatalát vagy végrehajtását. Erre vörös fejjel üvöltöznek vissza a kisvárosból, hogy nem érdekli őket, hogy miért nem működnek a dolgok, de így nem lehet élni, költözzenek ide a politikusok és próbáljanak meg így élni, és ez akkor is az állam kötelessége és nem hagyhatják magukra az embereket, az adófizető állampolgárokat.

Majd még ugyanebben a műsorban megszólaltatnak egy bevándorlót, aki elmondja, hogy milyen élet-halál harcot vívott a hazájában és hogyan sikerült élete kockáztatásával több országon átrágnia magát és eljutnia Olaszországba és hogy még tanulja a nyelvet, de már ez és ez a munkája és ő csak élni szeretne.

Ezt így mindent egy műsorban, és majdnem minden este. 

Közben itt a városomban egyre több bevándorlót láttam, többnyire fiatal srácokat, de sok lányt is, kisebb csoportokban szoktak sétálni, az egyik legforgalmasabb utcában van egy hotel, ott vannak elhelyezve (egy részük), illetve a posta előtti téren szoktak focizni. Az itteniek ezzel kapcsolatban soha nem tettek negatív megjegyzést, meg egyáltalán az ismerőseim döntő többsége nem bevándorlásellenes. Szám szerint két ismerősöm van, aki kifejezetten bevándorlásellenes, és ennek hangot is ad, mindenki más azt mondja be kell őket fogadni, de máshogy kell elosztani illetve integrálni őket. Rasszista megnyilvánulást szinte senkitől nem hallottam, amióta itt élek. Viszont egyöntetűen zokon veszik, hogy Európa cserben hagyta Olaszországot. Így értékelik.

Természetesen amikor Magyarország kerítést vagy ahogy itt mondják falat húzott, egyként háborodtak fel: Olaszország nem tud kerítést húzni a tengerre, ez így nem igazságos. 

Aztán attól még jobban megütköztek, amikor Magyarország visszautasította a kvótát, ez egész egyszerűen nem fért a fejükbe: itt a legminibb kis falu mellé "odakennek" néhány ezer bevándorlót, és akkor vannak országok, amelyek még pár ezer fő befogadására sem képesek? Hát az itt napi átlag, aki érkezik!

Hogy mennyire kényes téma az egész bevándorlás itt is, az mutatja, hogy az emberek nem nagyon mernek nyilatkozni az ügyben, gondolom, mindenki nézi a híreket, a maga kedvelte csatornán, és csak hümmög magában.

Némi fordulatot az hozott, már ami az olaszok megszólalási kedvét illeti, amikor Catania államügyésze, Carmelo Zuccaro kijelentette, hogy vizsgálat folyik a Földközi-tengeren működő jótékonysági szervezetek tevékenységével kapcsolatban, mert gyanú merült fel, hogy együttműködnek a líbiai emberkereskedőkkel. Volt, aki üdvözölte a kivizsgálást, mások pedig, méghozzá igen sokan nekiestek, és felesleges gyanúsítgatással vádolták az államügyészt, amivel a szervezetek jótékonyságára vet árnyat, sőt besározza azokat, és ezzel tulajdonképpen - ha még maradt valami emberiesség ezen a Földön -, akkor annak utolsó maradékát számolja föl.

Azóta több bizonyítékot is hozott az államügyész, lehallgatott beszélgetéssel és fényképekkel támasztva alá, hogy korábbi gyanúja nem csak megalapozott volt, hanem be is igazolódott: az NGO-k vagyis a nem kormányzati jótékonysági szervezetek kommunikálnak, megegyeznek, vagyis: együttműködnek a líbiai embercsempészekkel.

Azt gondolhatnánk, hogy ez a tény sokakat korábbi véleményük felülvizsgálatára késztet  majd, ám a jelek nem erre mutatnak: akik korábban is kizárólag a bevándorlók mindenáron és minden korlát nélkül történő támogatása mellett voltak, most azzal érvelnek, hogy a jótékonysági szervezeteket pusztán az emberi életek mentésének a kötelezettsége vezérli, semmiféle haszon vagy egyéb szándék, valamint azzal, hogy nélkülük még több ember veszne a tengerbe. Fittyet hánynak arra, hogy az emberkereskedelem nem véletlenül bűncselekmény a nemzetközi jogban. Nem viccből üldözendő.

Egyszóval úgy tűnik, mindenki a saját korábbi véleményét igyekszik igazolni, amit nagyban befolyásol egyébként politikai pártállásuk is: például aki az Ötcsillag Mozgalmat támogatja, az a törvényesség elvének értelmében a további kivizsgálásokat szorgalmazza, már ami a jótékonysági szervezetek tevékenységét illeti.

A politikai meggyőződésen és úgy általában a morális megközelítésen túl ami még erősen befolyásolja a szicíliai emberek hozzáállását a kérdéshez, azt hiszem, az a személyes kapcsolatok a bevándorlókkal. Mivel itt a környéken több bevándorlókat fogadó központ is van, ezért előbb-utóbb elkerülhetetlen, hogy kapcsolatba kerüljünk velük. És aki egyszer is hallotta valamelyikük történetét, hogy milyen körülmények között jutott ide, az nehezen vonja ki magát ennek hatása alól. 

Én magam is beszélgettem például olyannal, aki aznap érkezett: éppen azt kérdezte tőlem, hogy hogyan juthat el a ragusai rendőrségre, ahova be akart jelentkezni mint frissen érkezett menekült. Egy szál nejlonzacsi volt nála. Azzal jött Afrikából. Mivel egy másik városban, Notoban voltunk, együtt tettük meg a buszutat, és ezalatt elmesélte, hogy miért szakadt le a csoportjától, vagyis azoktól akikkel együtt hányódott a tengeren napokig, és persze elbeszélte az életét, a családját, meg hogy hogyan s miként tette meg az utat.

Hát, mondom, elég egy ilyen elbeszélést egyszer meghallgatni első kézből, vagy akár másodikból, mert a befogadóközpontokban dolgoznak szociális munkások, tanárok, terapeuták, orvosok stb., szóval tőlük is könnyű sokat megtudni, szóval egy-egy ilyen történet elég ahhoz, hogy ezek után az ember nem tudja hideg fejjel azt mondani: "ide ne jöjjön senki!" Hát nem is mondják, hanem azt mondják hogy jöjjenek, jöjjenek, de akkor ne így fogadjuk őket, hanem szervezzük meg rendesen, meg ne csak ide, hanem fogjon össze Európa, és osszuk szét a feladatot.

Mint mondtam, ez a poszt most nem az én véleményemről szólt, hanem a szicíliaiak viszonyulásáról a kérdéshez. Annyit azért mégis elmondok a saját megközelítésemből, hogy ez egy annyira komplex jelenség, aminél egyszerre kell figyelembe venni az etikai, jogi, politikai, demográfiai, szociológiai, vallási és kulturális szempontokat, valamint azt hogy miért alakult ki, vagyis az okokat, no meg a célokat (ez is sokféle lehet), továbbá az időfaktort: vagyis nem mindegy hogy valami 100 év alatt történik vagy 5. Szóval aki bármelyik szempontot ezek közül figyelmen kívül hagyja, akár csak egyet is ezek közül, az tévúton jár, és hatalmas hibát követ el. Vagyis: mindenki. 

Nos akkor folytatom tovább a bevezetést a szicíliai nyelvbe, újabb kifejezésekkel. Múltkor tehát az amuninni, a futtatinni, a camaffari és a mbaré szavak szerepeltek, illetve a cöccentés, ami nem egy szó, hanem egy hang. A múltkoriakban is meg a továbbiakban is az a közös, hogy ezek hangzanak el legtöbbször, egy nap többször belelütközik az ember.

Picciotti - azt jelenti "srácok", "emberek". Olasz megfelelője "ragazzi". Ez egy amolyan töltelékszó is vagy figyelemfelkeltő, tehát nem feltétlen van konkrét címzettje, hanem csak úgy elhangozhat beszéd közben mintegy kiemelve a mondandó érdemi részét. Továbbá kiválóan összepárosítható az előző posztban bemutatott amuninni szóval. Tehát mikor mi azt mondjuk: "Induljunk emberek", akkor ők azt, hogy amuní picciotti.

Természetesen ennek a szónak is van egyesszáma, azon belül hím- és nőneme, tehát picciotto - fiút jelent, picciotta lányt. Azért emelem ki ezt, mert előfordulhat, hogy egyfajta kódolt beszédben így emlegetnek valakit, aki külföldi. Velem előfordult, hogy picciotta-ként emlegettek, nem sejtve, hogy már azért kapisgálom a dialektust. Ez olyasmi mint amikor mi magyarok szlengben beszélünk a jelen lévő külföldiek előtt, hogy még esetleg ha valaki arra adta is  a fejét hogy valamilyen kifürkészhetetlen okból vagy mazochizmusból vagy mert a Mission Impossible  5. részét forgatja nekiveselkedjen a magyar nyelv megtanulásának, akkor a szleng kifejezésekkel végképp érthetetlenné tegyük, amikor beszélünk. Valljuk meg, mindannyiunkkal előfordult már, hogy úgy beszéltünk jelenlévő külföldiekről, hogy garantáltan egy szavunkat se értsék.

A szicíliaiak hasonlóképpen bánnak a dialektussal. Ha esetleg valaki beszél is olaszul, a dialektust biztos nem tanulta, ezért előfordul hogy ezen a "titkos" nyelven értekeznek ha nem akarják, hogy mindenki értse amit mondanak.

Chi si dici? - azt jelenti "hogy vagy?" Szó szerint "mit mondanak?" mármint úgy általában. Vagyis "mi a helyzet?". Ez is jellegzetes, amolyan általánosan megfogalmazott kérdés, abszolút nem tolakodó: nem azt kérdezi, hogy van az illető, hanem annyira általános, hogy ebbe bármi belefér. Erre bárhogy lehet reagálni, személyesnek is lehet venni, lehet magunkról is beszélni, vagy ellenkezőleg általánosan értelmezzük, és semleges témáról, mondjuk az időjárásról is elkezdhetünk diskurálni. Szabadon hagy, és mégis kommunikál, én ezt nagyon szeretem. Ennél tapintatosabb kérdés talán nincs is egy nyelvben sem. 

Camurría - "őrület"/"őrültek háza" - nehéz lefordítani, mert több mindent jelenthet. Olasz megfelelője "seccatura" lenne, tehát valami idegesítő vagy bonyolult helyzet, például szeretnénk részt venni egy eseményen ahol tömeg van, és az ember nem talál parkolót meg egyébként is nehéz kiigazodni és nagy a felfordulás, akkor magyarul azt mondjuk, hogy "őrültek háza van", itt meg azt hogy na camurría. Ugyanakkor kibővült jelentéssel már személyekre is használják, például sí na camurría, tehát ekkor úgy fordíthatnánk, hogy "az agyamra mész!". Nagyon kedvelem ezt a kifejezést is, sűrűn használják, mert a szicíliai ember szeret túlzásokkal élni és ezzel kifejezni érzéseit, tehát ezt is nagyon jellegzetesnek tartom. 

Bedda Matri - felkiáltószó, azt jelenti "Ó anyám!". Tulajdonképpen a "mamma mia!" helyi megfelelője. A bedda/beddu olaszul bella/bello lenne, jelentése magyarul "szép". Ez a Bedda Matri egy igazi felkiáltószó olyan értelemben is, hogy jó hangosan mondják, ugyanakkor szinte éneklik: a Maaaatri több oktávval feljebb hangzik. Van ennek egy nagyon ironikus felhangja, és azt akarják vele többnyire kifejezni, hogy amellett hogy valami meglepő és furcsa, még vicces is. 

Tale! - szó szerint azt jelenti "nézd!" a taliari igéből, és többnyire csodálkozással sőt csodálattal szokták kiejteni, tehát a magyarban inkább "odass!" vagy odasüss!"-nek fordítanám. Sokszor a még nagyobb meglepetés kifejezésére kétszer mondják gyors egymásutánban: tale tale! Ugyanebből a taliari igéből ered a közkedvelt és gyakran előforduló "Nun si puó taliari" kifejezés, ami azt jelenti szó szerint hogy "nézhetetlen". Rendkívül ironikus színezetű, és azt hivatott kifejezni, hogy valaki vagy valami olyan rút vagy fals vagy nevetséges vagy valamiért visszás, hogy rám se lehet nézni.

Ez a fajta ismétlés mint a tale tale! rendkívül jellemző a dialektusra, egy másik sűrűn használt kifejezésben is visszaköszön, mégpedig a peri peri kifejezésben, szó szerint gyalog (olaszul "piedi" lábat jelent), amit azonban nehéz lefordítani, olyasmit jelent hogy sétafikálni vagy lógni, de inkább módosítószó mint ige, tehát inkább ige mellett használatos és azt jelenti "szabadon" vagy "csakúgy". Olaszul talán az "in giro" áll ehhez a legközelebb. Tehát például a képen peri peri voltam a környéken és kattintottam néhány képet.

Mizzica - felkiáltószó, azt jelenti "azta!". Olasz megfelelője "Caspita!" Szintén a meglepetés kifejezésére használják, többnyire önmagában áll, és akkor mondják, mikor valaki mesél valamit vagy látunk valami különlegeset. Feltehetően a már az előző posztban említett Minchia! felkiáltószó szépített, illedelmes változata, aminek szó szerinti jelentése hím nemi szerv.

Úgyhogy legközelebb most már tényleg ennek a szónak, mármint a Minchia szónak fogunk a végére járni, már amennyiben ez lehetséges, hiszen olyan szerteágazó jelentéstartalmakkal illetve változatokkal bővült, hogy már nem is egy családról, hanem egy egész törzsről beszélhetünk, ha minden egyes származékát be szeretnénk mutatni.

Tegnap Vittoriában egy közeli városban jártunk barátnőimmel, Cristinával és Lisával. Egy koncert miatt mentünk, meg persze egy kis levegőváltozásért. Mivel odafelé is traccsoltunk és elkalandozott a figyelmünk, véletlen letértünk a megszokott útról, ami Szicíliában szarvashiba, lévén, hogy az utak nagyon rosszul, néha egyenesen megtévesztően vannak kitáblázva, vagy sehogy, így aztán némi tévelygés után érkeztünk meg Vittoriába. Erre föl a koncert után úgy gondoltuk, jobb, ha rögtön eligazítást kérünk, merre is van a visszaút.

Na most, az útbaigazítás több ideig tartott, mintha eltévedtünk volna. A szemmel láthatóan helyi illetőségű úr körülményesen és fontoskodva feltápászkodott a meleg nyári estéken szokásos módon a háza előtt kinthagyott székéről, ahol szintén helyi barátaival az elmúlt fél évszázad, de valószínűleg inkább az utóbbi hat-hét évtized nyárestjeit töltötte, coppoláját egy elegáns mozdulattal hátratolta homlokán, és nyájas magyarázatba fogott. 

Azzal kezdte, hogy nem lehet eltéveszteni, ezt még értettük, de onnantól elvesztettük a fonalat mind a hárman. Barátnőim néha visszakérdeztek. Itt most jobbra vagy balra? És hol pontosan? Én egy idő után csak az úr mozdulataira koncentráltam, a metakommunkiációra, mert tudtam hogy csak a testbeszéd alapján van esély kihámozni az áhított információkat, itt és most a kérdésünkre kapott válasz verbális része elhanyagolható lesz a tisztánlátás szempontjából. Barátnőim csak tanácstalanul pillogtak rám meg egymásra. Nem értettük mikor és hol kell lekanyarodni. Láttuk hogy a kedves úr és vele a második világháború óta együtt ücsörgő barátai nagyon a szívükön viselték ezt a dolgot, így még egyszer nekiveselkedtünk, mindahányan.

A sztori érdekessége az, hogy a kommunikációs nehézséget nem más okozta mint maga a szicíliai dialektus. Ami azért fura, mert az hagyján, hogy esetleg én nem értem, de két tőzsgyökeres szicíliai barátnőm sem. És ez csak a szomszéd város. Nem egy hegyek között megbúvó, elveszett falu Belső-Szicíliában, hanem a szomszédos Vittoria. Végül annyit sikerült megtudni, hogy egy ideig egyenesen kell menni, aztán majd lesz ami lesz.

Két barátnőmet mintha csiklandozták volna úgy szálltak be az autóba ahol végre hangos röhögésben törtünk ki. Különösen az ütött szöget a fejükbe, hogy az "assuma" igét az egyik úgy értelmezte, hogy lekanyarodni, a másik úgy hogy fel, tehát hogy jobbra avagy balra, ami ugye nem mindegy egy útnál, és végül nem voltunk benne biztosak, hogy mit kell tennünk.

Mindezt annak szemléltetésére szántam, hogy még az itt születettek is néha bajban vannak a dialektussal, még egy közeli városban is eltérő szavakat használnak, illetve az idősebbek az ún. "siciliano stretto"-ban, azaz abban a dialektusban beszélnek, amit már a fiatalabbak nem értenek.

Azért is meséltem el ezt a kis történetkét, hogy senki ne vegye zokon, ha esetleg 10 évi olasz tanulás után nem tud útbaigazítást kérni, vagyis kérni tud, de nem érti a választ. Bár ma már szinte mindenki beszél olaszul is és nagyon kevesen vannak, akik csak és kizárólag dialektusban beszélnek, érdemes azonban néhány alapszót vagy kifejezést elsajátítani, ha valaki Szicíliába jön. Nem csak azért, mert a helyiek nagyon hálásan és lelkesen fogadnak minden szicíliai megnyilvánulást a külföldiektől, és egy szótól megnyílik a szívük, ami esetleg további előnyökkel járhat a jó hangulaton túl, hanem mert szerintem érdemes néhány szót amúgy is érteni, bizonyos félreértések elkerülése végett.

1) Ugyanis... mindjárt akkor egy rendhagyó kifejezéssel, a cöccögéssel kezdeném. Ez a bizonyos cöccögés nem egy szó, hanem a nyelvünk hegyének a fogakhoz való érintése által kiadott hang, és egész egyszerűen "nem"-et jelent. Járul még hozzá egy alig észrevehető kis fejmozdulat, alulról felfelé. Azért különösen fontos ismerni ezt a kifejezést, mert mi magyarok is használjuk ezt a hangot, de nálunk az idegesség kifejezésére használatos. (Ugye megvan, mire gondolok?...pl egy kis apró bosszúság, amikor valami nem sikerül, mondjuk valaki pont leteszi a telefont, mire felvennénk, vagy esetleg valaki valami idegesítőt mond vagy kérdez.) Tehát, hogy ne ijedjünk meg vagy ne gondoljunk rosszat, ha valaki cöccent, mert  a magyar cöcc-cel szemben a szicíliai teljesen semleges, nem jelent semmiféle bosszúságot vagy idegességet, érzelemmentes. Egyszerűen azt jelenti, hogy "nem". Pl:

"-Voltál strandon?

-Cöcc." (=nem)

Természetesen nem egy udvarias formula ez, tehát nyilván a polgármester nem fog cöccögni, mikor beszédet tart, vagy állásinterjún sem illik így válaszolni. Ez inkább egyfajta szlengnek tekinthető.

Én imádom ezt a gesztust, egyrészt azért mert ezzel rögtön be lehet azonosítani, hogy valaki szicíliai, mert ezt sehol másutt nem használják, másrészt meg annyira de annyira megnyilvánul benne a szicíliaiság. Mert miért is nem mondjuk ki, hogy "nem", ami olaszul "no", ami ugye összesen két betű? Hát ...mert olyan meleeeeg vaaaan, és olyan fárasztó az a két betű is. Szóval egyszerre van benne spórlás az energiával, és az ezzel való ironizálás. 

2) Amuninni. Azt jelenti, "gyerünk". ("andiamo" szicíliai változata) Nekem ez volt az első szó, amit megtanítottak, bár akkor még Firenzében éltem, talán ezért is ment olyan nehezen a fejembe. Fura egy szó ez: egyszerűnek tűnik, és mégis nehezen tanultam meg. Aki latint tanult, annak érdekesség, hogy a latin "ire" menni szóból jön, ami a dialektusban "iri". Rövidített változata "amuní", ugyanazzal a jelentéssel.

Többnyire akkor használják, amikor nagyobb társaság van együtt, és már órák óta el kéne indulni, de mindig valakinek még van mondanivalója, és akkor azt mondja valaki, hogy "amuní raga" (=induljunk gyerekek) és akkor persze még egy órát beszélgetnek, és valaki húszpercenként beszól hogy "amuní", aztán vagy elindulnak vagy nem.

3) Futtatinni. Azt jelenti, hogy "ne törődj vele!" vagy "nem számít". (olaszul "fottitene" lenne) Fontos tudni, hogy eredetileg ez egy vulgáris kifejezés, a "fottere" (=kefélni igéből), tehát nem egy szép szó, de az idők során elvesztette ezt a vulgáris színezetét, szóval tulajdonképpen nem minősül káromkodásnak. Enyhébb, nem vulgáris szinonimája a "fregatene", de ez olasz szó.

A "futtatinni"-telég sűrűn használják, és ezt a kifejezést is azért szeretem, mert olyan nagyon szicíliai. Van egy ilyen "take it easy"-hangulata, szóval hogy lazulj már, élvezd az életet, koncentrálj a fontos dolgokra. Például olyan helyzetben, amikor az ember zavarban érzi magát, mondjuk felszaladt a harisnyája, vagy elfelejtett visszahívni valakit, vagy egy idegesítő személy van a társaságban, és akkor szokta valaki biztatóan azt mondani, hogy "futtatinni", azaz "ugyan, kit érdekel?", "tökmindegy!".

4) Cam'affari? Azt jelenti, hogy "Ez van!" Olasz megfelelője: "Cosa dobbiamo fare?", azaz szó szerint: "Mit kell tennünk?", vagyis "Mit tehetünk?" Amolyan költői kérdés ez, ami arra céloz az adott szituációban, hogy nincs mit tenni, el kell fogadni a helyzetet. Rövidebb változata: camaffá? Hosszabb változata: Cam'affari? Chista é!  = Mit tehetünk? Ez van és kész!

Az elmúlt években nagyon sokat hallottam ezt a kifejezést, amikor a világválság került szóba, és mondjuk valaki elkezdte ecsetelni, hogy mit okozott az ő területén. És akkor gyakran ezzel zárták a mondandójukat.

5) compá/'mbaré. Azt jelenti "tesó". Ez egy kedves, pozitív jelentésű szó, amit a férfiak egymás közötti megszólítására használnak. Az eredeti szó "compare" lenne, ami keresztapát vagy bérmaapát jelent, ez alakult át a barátok közti megszólítássá. Mivel a szicíliai különösen barátkozós nép, ezért előfordulhat, hogy turistaként cumpá-nak szólítanak valakit, akit nem is ismernek. Ezt mindenképp vegyük jó jelnek és mosolyogjunk. Szicília nyugati részén a compá -t használják, aminek változata a cumpá. Kelet- és Dél- Szicíliában pedig 'mbaré vagy 'mparé.

6) Minchia. Egy felkiáltószó, azt jelenti : "ejha!" (nagyjából) Természetesen a lista nem lehet teljes enélkül a szó nélkül, hiszen egy átlag szicíliai napi 1000-szer ejti ki körülbelül, de erre inkább egy külön blogbejegyzést szánnék, mert ennek a szónak a jelentéseivel és változataival egy teljes szótár lenne megtölhető, itt csak annyit elöljáróban, hogy szó szerint férfi nemi szervet jelent. 

Folyt. köv.

Vannak nők, akiknek minden lépése, megnyilvánulása, reakciója oly kiszámíthatatlan, szemmel láthatólag annyiféle erő, érték, információ és energia hat rájuk egyszerre és irányítja cselekedeteiket, gondolataikat és érzéseiket, hogy sosem lehet tudni, hogy ezeknek mi lesz a végső eredménye. Rejtélyesen és szövevényesen állnak előttünk, akár egy sűrű erdő, amibe ha bekerülünk, azt vesszük észre, hogy nem találjuk megszokott tájékozódási pontjainkat. Zsongó, nyüzsgő, nyughatatlan világukkal rengeteg izgalmat és meglepetést tartogatnak, és ezzel magukhoz vonzanak, sőt valósággal beszippantanak, ám ha nem vigyázunk, könnyen bukkanhatunk egy-két veszélyes fenevadra is, és ha nem tartjuk meg éberségünk, nem nézzük meg jól hova lépünk, bizton számíthatunk egy-két maró élményre, melynek fájó nyomát aztán hosszú ideig hordozzuk majd. Azonban ha az ember kellően felvértezi magát, érdemes kockáztatni, és kapcsolatba kerülni velük, mert csodálatos kalandokban lesz része. Ilyen izgalmas erdő-típusú nő az életemben Agata barátnőm.
Ezzel szemben vannak azok a típusú nők, akik olyan átláthatóan és egyértelműen állnak előttünk, akár egy virágokkal teli tisztás: ismerjük értékeiket, követhetők érzéseik és gondolataik, bizton számíthatunk segítségükre és véleményüket is érdekmentesen formálják, amelyet csak akkor osztanak meg velünk, amikor arról kérdezzük őket: nem kötik lépten-nyomon az orrunkra, de ha kell, megnyilatkoznak. Nem arról van szó, hogy kevésbé érdekesek lennének, mint erdő-társaik: ők is tele vannak színekkel, illatokkal, apró kedvességekkel, hanem inkább arról, hogy átláthatóságukkal és tisztaságukkal azt az élményt nyújtják, mint mikor a vándor hosszú gyaloglás és viszontagságok után végre nyugodtan megpihenhet. Az ilyen típusú nők mellett azt érzi az ember, hogy végre fellélegezhet, kinyújtóztathatja sok küzdelemtől megfáradt tagjait, és mindenfajta kínlódás vagy kényszer nélkül önmaga lehet. Ha tisztásra érünk, kitágul a horizont is, nagyon szippantunk a levegőből, és szabadnak érezzük magunkat. Szerencsés vagyok: ilyen tisztás-típusú barátnőm is van, Cristina személyében.
Unalmasnak nem mondanám, hanem inkább egyhangúnak és sivárnak a sivatag-típusú nőt. Látszólagos egyformasága és közömbössége mögött megannyi veszélyt rejt, ha kapcsolatba kerülünk vele. A forró szárazságot metsző hidegséggel váltogatja és miközben őrjítő egyhangúságával menekülésre késztet, egyszerre azon kapjuk magunkat, hogy már a foglyaként vergődünk, és az életünkkel játszunk. Egy-két oázis vagy annak látszó délibáb után végül mégis kikecmereg az ember, és megfogadja, hogy többé nem dől be a semmilyenség látszatának, hanem messziről elkerüli. Ilyen barátnőm is volt.
Aztán persze létezik a hegy-típusú nő, akire mindenki fölnéz és egy egész közösség életében meghatározó szerepet játszik. Már messziről látszódnak körvonalai és tekintélyével mások fölé magasodik, egyszerre tájékozódási pont és megkerülhetetlen tény, ami nélkül sokan elveszettnek éreznék magukat. Bár kissé tartunk is tőle vagy olykor éppen arrogánsnak, tolakodónak tarthatjuk, olyan, mintha az idők kezdete óta mindig is ott lett volna, és már el sem tudjuk képzelni az életet nélküle: a hegy feladatot ad és célokat tűz elénk, viszonyítjuk magunkat hozzá és egyszersmind segít eligazodni, mert mindig és mindenhonnan látható és mindenki ismeri, sőt azt érezzük, mintha ő maga is látna és ismerne mindenkit. Mivel nem könnyű megközelíteni, pedig sok út visz felé, de valójában mégis mintha mindig messze lenne, ezért összességében magányosnak tűnik. Kevesek ismerik az egyetlen rejtekutat, ami egészen végig felvisz hozzá. Ez a típus újságíró barátnőm, Rosalba.
És végül vannak a folyó-típusú nők. Számomra ez a legrejtélyesebb típus. Úgy tűnik, vidáman és könnyedén végigcsorognak az életen, folyton változnak, rengeteg utat tesznek meg, világot látnak és mintha mindenkivel jóban lennének és minden akadályt könnyen vennének. Úgy tűnik, mintha egyáltalán nem lennének nehézségeik. Úgy tűnik, kicsik, átlátszók és erőtlenek, egyre csak locsognak, ide-oda csobbannak, és mégis elképesztő messzire eljutnak. Olykor elkeskenyednek, kívülről az látszik, hogy a kiszáradás fenyegeti őket, de végül továbbsodródnak vagy belefolynak egy másik folyóba, egy másik életbe, máskor meg hatalmas sziklákat megkerülve folytatják útjukat, és végül hosszú életük után boldogan és önfeledten belefolynak a tengerbe. Ha végignézek egy ilyen változatos és gazdag életen, azon tűnödöm többnyire, hogy mit irigylek jobban: az elképesztő naivitásukat, amivel minden akadálynak nekimentek, és éppen tudatlanságuknak köszönhetően átvészeltek mindent, vagy a szerencséjüket? Vagy a kettő egy és ugyanaz? Vagy csak én gondolom, hogy tudatlanok, és ahhoz, hogy messzire jussunk, hogy sikeresen túljussunk mindenen csak sodródni kéne? Ezt vajon akkor mégiscsak tudatosan csinálják? És ezt lehet tudatosan: tudatosan sodródni? Vagy ez ellentmondás? És ez lenne a boldogság receptje? Az önfeledten sodródás? Ez a folyó-típusú nők megfejthetetlen titka.

Nemrégiben tudomást szereztem róla, hogy egy honfitársnőm városomba készül költözni, ide Szicíliába, mert Budapesten megismerkedett egy itteni sráccal, és egymásba szerettek, vagy ilyesmi, dúl a láv, ahogy mondani szokás. Ezt a pletykát az edzőterem wellness-részlegében osztotta meg velem egyik ismerősöm, de én nem ismerem a szóban forgó illetőket. Edzőtársam, valószínűleg a szerelmi történet lázától égve különösen lelkesen mesélte, hogy milyen szimpatikus, kedves-aranyos lányzóról van szó, de sajnos nem tud olaszul. 

Így aztán világossá vált számomra, hogy az illető lány nem sokat tudhat az olasz, és főleg nem a szicíliai mentalitásról.

Egy pillanat alatt azonosultam vele, hiszen én is teljesen tudatlanul, a kaland- és tudásvágytól fűtve érkeztem ide annak idején, néhány előítélettel és közhellyel a tarsolyomban, amiket azért - köszönhetően szkeptikus alkatomnak - szerencsére kellő fenntartással kezeltem. Nos most nem durrantanám el azt a szokásos közhelyet, hogy a közhely nem véletlen közhely, mert van némi alapja és a mélyén az igazság csíráját tartalmazza  - ugyanis ezzel nem értek egyet. Van, amelyiknek van alapja, van amelyiknek nincs. Azon gondolkoztam el inkább, hogy annak idején milyen tanácsokat szívleltem volna meg, ha valaki magyar szemmel elmondta volna nekem, főleg a férfiakat illetően. 

Vagy a férfiaknak látszó élőlényeket illetően. Mint ahogy a büntetőjogban sok szempontból együtt tárgyalandó a fegyver és a fegyvernek látszó tárgy, itt is fel kell hívni a figyelmet, hogy bár nem mindenki férfi, aki annak látszik, hatását, eredményét vagy éppen eredménytelenségét tekintve mégis sokszor azonos halmazba sorolandók. Önmagában attól hogy valakinek hím ivarszerve van, még messze nem férfi, de sajnos már alkalmas a megtévesztésre. Ez Szicíliában sincs másként.

Annak idején én is kaptam egy útmutatót, ami tulajdonképpen nem volt más, mint egy ellenjavaslat. Egy Firenzében élő, sokat látott nő kerek-perec megmondta, hogy magyar nő és déli férfi között nem működnek a párkapcsolatok. Nem indokolta különösebben, viszont drámai hangvételű mondatai után keresztet rajzolt a homlokomra, és szomorú szemekkel utamra bocsájtott Szicíliába. 

Na most én ennél azért árnyaltabban szeretném leírni a megfigyeléseimet és a tanácsaimat.

Lássuk hát a használati útmutatót:

1) Keresd a nőt! A szicíliai férfi szívének kulcsát akkor szerzed meg valójában, ha megérted, hogy ki a központi női figura az életében. Ez nem feltétlen és kizárólagosan az anyja, mint ahogy a filmek közvetítette közhely alapján gondolhatnánk, mert lehet például a nővére vagy a húga, vagy a lánya, vagy akár egy gyerekkori barát, aki titkon szerelmes szíved választottjába, és szép lassan behálózta az életét. Esetleg a gyerekének az anyja akivel már nincs együtt. Vagy a volt felesége. A legritkább esetben a jelenlegi felesége a központi női figura. Ez olyan ritka, hogy ilyennel alig találkoztam: egyfajta perverziónak tekinthető.  Egy ilyen férfiemberrel találkoztam, őt a felesége irányítja, engedelmeskedik neki mint a kiskatona a parancsnoknak, de ugyanakkor szemmel láthatólag szeretik is egymást. Húsz éve van együtt a feleségével és szereti! Fene a gusztusát az ilyen perverznek... Összegezve még egyszer ezt a pontot: a szicíliai férfi mindig manipulálva van. Azt kell tehát megkeresni, hogy melyik az a női figura, aki markában tartja.

2) Ha ez megvan, akkor fel lehet venni a kesztyűt. Mert az a bizonyos női figura, többnyire féltékenységből vagy birtoklási vágyból mindent meg fog tenni, hogy te ne rúgj labdába. Sűrű programokkal, ártatlannak tűnő segítségkérésekkel ("leszakadt a roló" -típusú), véget nem érő ebédekkel ("most már maradjatok vacsorára is!"), áldozatszerep megjátszásával ("ó szegény egyedül van"-mondja a párod és már rohan is hozzá), finoman beszúrt megjegyzésekkel, vagy éppen közömbösség tettetésével, jól irányzott hallgatással, taktikák és zsarolási technikák elképesztően változatos és végletekig kifinomult arzenáljával. Csak vért és könnyeket ígérhetek, ha szicíliai férfire vetnéd ki a hálód.

3)  Miután felismerted és beazonosítottad a fő méregkeverőt, el lehet kezdeni kidolgozni a saját taktikád. El kell sajátítani, amennyire csak lehet, a fenti technikákat. Nyílt, őszinte kommunikációval nem érsz célba. Az igazság fekete-fehér kimondása a szicíliai kapcsolatokban úgy általában is olyasfajta illetlenségnek számít, mintha mondjuk valaki egy szépen terített asztalnál egy hatalmas vendégségben ruháitól megszabadulva az asztal közepére guggolna és mindenki szeme láttára a tányérok közé piszkítana: tudjuk, hogy az ember biológiájánál fogva szokott üríteni, de a most élő konvekciók szerint nyílt színen, mások előtt ez egész egyszerűen nem megengedett, tilos. Ugyanilyen deviáns magatartásnak számít az igazság vagy az őszinte gondolatok kendőzetlen, finomkodástól mentes megvallása. 

4) Tehát ezt a pontot külön kiemelném: kerüld az őszinte véleményformálást! Az igazság szűrő nélküli kimondása nemhogy nem pozitív tulajdonság, hanem otromba, sőt deviáns magatartásforma. Őrültnek, vagy ami sokkal, de sokkal rosszabb: neveletlennek, sőt tiszteletlennek fognak tartani, ha kimondod a véleményedet. Olyasmire gondolok itt, hogy például: "Nem veszed észre, hogy anyád azt akarja hogy nála lakjunk?" Vagy: "Nem látod, hogy a volt feleséged mindig is csak manipulált téged, és most is csak ki akar használni?" - ilyeneket nem szabad mondani. Én mondtam, és bizony olyankor elkezdődött az elhidegülés lassú, de biztos folyamata. Nem az történik ugyanis, hogy ilyenkor a férfiember, akinek végre leesik a hályog a szeméről hálásan megköszöni neked az őszinteségedet, és ettől elkezd bízni benned, hiszen milyen nagyszerű, hogy ami a szíveden az a szádon. Nem. Ilyenkor a párod rád kezd el haragudni, te válsz szép lassan ellenséggé. És itt, ezzel összefüggésben elérkeztünk egy másik nagyon fontos ponthoz, vagyis szicíliai férfitulajdonsághoz.

5) A szicíliai férfi központi eleme és talán az összes többi népcsoporttól megkülönböztető tulajdonsága: a mindent felülíró és minden mértéket felülmúló büszkeség! Ha ügyesen ápolgatod, hájjal kenegeted, észrevétlenül dagasztod - sok mindent elérhetsz egy szicíliai férfinál. De ha egyszer megsérted - nincs visszaút. Helyrehozhatatlan. Szóval ezért kell itt nagyon vigyázni az őszinte szavakkal. Nem csak azért, mert tiszteletlennek tűnik, ha kimondod amit gondolsz. Hanem azért is, mert őszinteségeddel esetleg az adott férfiember gyengeségeiről rántod le a leplet. Vagy a sérülékenységéről. Tudniillik a férfiak érzelmileg bár a nők markában vannak, de erről nem szabad beszélni. Ez abszolút sérti a férfi büszkeségét, akinek azt a képet kell sugároznia, hogy ő az irányító, ő az úr a háznál, ő a teremtés koronája, ő a sebezhetetlen, a rettenthetetlen, a Nagy Erős Férfi - akkor is ha 50 kiló vasággyal. Tehát ebbe a képbe világos, hogy nem fér bele, hogy "figyelj apukám, eddig minden nő manipulált, az anyádtól a volt feleségeden át az összes nőrokonodig, de bennem most megbízhatsz, mert én látod őszinte vagyok". Ez így nem fog menni. 

6)Na most ezek után hát mi a lehetséges viszony egy nő és egy szicíliai férfi közt? Beható tanulmányozásaim, és némi személyes tapasztalatszerzés után a következő kapcsolati sémákat állítottam fel:

- uralkodó nő -engedelmeskedő férfi. Azzal a megszorítással, hogy itt is úgy kell tenni, mintha a férfi irányítana, aki végül mindig azt teszi, amit a feleség akart. Jellemzője a nyílt konfrontáció, és a nő részéről az uralkodás. Rengeteg hangos veszekedéssel, mindennapos összetűzéssel, egyenesen fizikai fáradsággal járó kapcsolat. 

- manipuláló nő - manipulált férfi. Jellemzője a felszín alatt történő játszmák, a leplezett célok, a megjátszott családi idill a külső szemlélők felé, belül pedig érzelmi sivárság, közömbösség a másik valódi igényei, főleg érzelmei iránt. A nő itt is irányít,mint az előzőnél, de nem nyíltan. Ez nem fizikai, hanem lelki és mentális fáradsággal jár - és azt hiszem lehetetlen megtanulni, erre születni kell. 

- alávetett nő-uralkodó férfi. Jellemzője a nő teljes anyagi, társadalmi és érzelmi kiszolgáltatottsága, mos-főz-takarít-gyerekre vigyáz- cserébe hálás a sorsnak, hogy a férj nem emel rá kezet. 

- diplomatikus nő - szerelmes férfi. Ez az egyetlen kapcsolat, ami mellérendeltnek nevezhető, tehát ahol a felek közül egyik sem elnyomott vagy elnyomó. Jellemzője az együttműködésre és megoldások keresésére való hajlandóság mindkettejük részéről. Ebben az esetben is a nőnek rendkívüli tudatossággal és éleslátással kell rendelkeznie, hiszen még a legszerelmesebb férfi is manipulálva van valaki által, továbbá minden elképzelést felülmúló büszkeséggel rendelkezik, tehát nagyjából úgy kell eljárni, mintha egy kötélen egyensúlyoznánk egy aknamező felett, kezünkben egy hímes tojással, ami mi más lenne, mint a férfinak az ő csodálatos lelke.

Felmerül a kérdés ezek után, hogy vajon megéri-e mindezt a fáradságos munkát, türelmet, egyensúlyozást, taktikák és technikák felismerését és kidolgozását, megéri-e az anyóspajtások, volt feleségek és barátnők, nőrokonok Szküllái és Szkarübdiszei között, valamint különböző aspiránsok csábító szirénénekének hallgatása közben átnavigálni a kapcsolatunkat, hogy aztán teljesen lefáradva, viharverten és az örökös küzdelemtől érzelmileg teljesen kimerülten esténként magunk mellett tudhassuk pár percre azt a drágalátos férfiembert, mielőtt harctól gyötört testünket és elménket hatalmába keríti az álom? Tényleg megéri? Biztos-biztos?

Szerintem nem. 

Nyilván ezt egy szerelmes  vagy olyan kíváncsi nőnek, amilyen én is voltam, vagyok, nehéz elmagyarázni. Hiszen annak idején nekem is mondták, hogy magyar nőnek nem való déli férfi, de addigra már benne volt a lábamban a boogie, nem volt maradásom.

Mégsem vetnék teljesen keresztet mindenestől a szicíliai férfiakra. Arra gondolok, hogy ha hosszútávú kapcsolatot nem is érdemes, vagy túl fáradságos felépíteni, ezzel szemben megfontolandó, de legalábbis semmiképp sem elvetendő egy esetleges csupán testiségen alapuló viszony kialakítása. Magyarán csak szex és más semmi! Kaland!

Ez az a helyzet, ez az a pillanat, amikor lehullanak az előítéletek, a maszkok, a büszkeség, a játszott szerepek, a levetett ruhákkal együtt kerülnek le a férfiról a félelmek és kisebbrendűségi komplexusok mint valami harci páncél, és akkor feltárul a szicíliai férfi igazi titka. Ekkor érti meg igazán őket az ember. Ekkor derül ki igazán, hogy valóban: a szicíliai férfi szívének a kulcsa a Nőhöz való viszonya, de hogy ennek természete az a szinte szakrális tisztelet, amit a női test iránt éreznek. Ők ezekben a pillanatokban mintha egy szentélybe lépnének be, hiszen a női test számukra az élet maga. Innen jöttek, és ide törekszenek vissza. Szentély, ahova tisztelettel lépnek be, és aminek épp abban a pillanatban te vagy a hordozója, vagy a papnője, mindegy is, mert máris különlegesnek érzed magad. Az egész rituálét mindig belengi ez az ünnepi hangulat.

...Nos, ezt kell tudni a szicíliai férfiakról első körben. Úgy tudnám egy mondatban összefoglalni, hogy némi fantáziával minden jó lehet valamire, csak tudni kell hogy mire.

A fotó: Fabrizio Cavallaro szicíliai férfiakról készült fotósorozatából egy kép 

-Lo devi fare... Guarda che non abbiamo scelta... Lo devi fare e basta...per noi...Lo devi fare per Constantin... mi stai ascoltando?!!! sto parlando con te!...

Quando sente il nome di suo figlio finalmente alza lo sguardo. Fin'ora sembrava di stare in apatia. Anzi, sembrava morta. In realtà, una parte di lei è veramente morta. Non si ricorda ormai quando si sentiva viva l'ultima volta. Cerca di non ricordare. Lei a un certo punto ha scelto questa strada. Per sopravvivere l'orrore una parte di lei si è suicidata. Non tutte le donne hanno reagito così.

Ogni donna che ha conosciuto qua nei campi di Sicilia ha scelto un modo diverso per sopravvivere. In sostanza le strategie si dividono in due gruppi. Il gruppo di "speranza" e il gruppo di "distanza". Al gruppo di speranza appartengono le donne che cercano di convincersi di poter scappare da questo incubo e di poter raggiungere se non la felicità, ma almeno la libertà. Sono quelle che pregano prima di addormentarsi e, all'alba, quando vengono svegliate la prima frase che pronunciano: "Dio, aiutami". Sono quelle che cantano durante il lavoro per sopportare la monotonia e superare la stanchezza. Sono quelle che fanno tutto e di più per mettere da parte un po' di soldi. Ogni singolo centesimo che possano risparmiare nascondono nel materasso o nelle scarpe. Quelle speranzose sono quelle che cercano amicizia con le altre donne, cercano compagnia.

Le donne del "gruppo di distanza", chiamiamoli così, invece hanno scelto un altro modo per sopravvivere. Non sperare. La speranza significa una frustrazione continua. Chi spera ha delle aspettative. Chi spera si illude ogni giorno ma alla fine della giornata deve affrontare la crudele realtà: l'illusione porta delusione. Queste donne non pregano, non cantano, non nascondono soldi. Tutto quello che guadagnano mandano immediatamente a casa aiutando in questo modo la loro famiglia. Che era l'unico obiettivo quando sono partite per la Sicilia. Prima di partire dalla Romania si girava la voce che in Sicilia si lavorasse nei campi, nell'agricoltura e in questo modo avrebbero potuto mantenere se stesse ed i loro familiari che sono rimasti in Romania. Solo che non pensavano che il prezzo fosse così alto: né più ne meno che la propria libertà, la dignità, la vita. Le "donne di distanza" non si illudono, per conseguenza non si deludono. Si alzano e vanno a lavorare con uno sguardo indifferente. Fanno tutto in modo meccanico.

Chissà chi soffre di più? Quelle che si svegliano con la speranza ogni giorno e vanno a letto deluse oppure quelle che decidono di non sperare e si privano di ogni sentimento che potrebbe ricordare la speranza?

Elena all'inizio era piena di speranza, è venuta con suo marito dalla Romania appunto in ricerca di una vita migliore, soprattutto per poter mantenere suo figlio Constantin che è rimasto a casa loro con la nonna... Ma dopo qualche mese da una donna speranzosa Elena è diventata una specie di robot. Non da un giorno all'altro. Ha perso la speranza gradualmente. I primi giorni anche lei cantava, cercava contatto con le altre donne, parlava con suo marito, e pregava di mattina e anche prima di addormentarsi, con gli occhi già chiusi dalla stanchezza. Poi man mano ha perso tutti i sentimenti, e in fine anche la speranza. Non pregava più, non parlava con nessuno, evitava i contatti, invece dopo lavoro aveva un atteggiamento piuttosto particolare: fissava sempre un punto.

 Anche in quel momento, mentre suo marito stava parlando a lei, stava fissando un punto. Non capiva neanche lei perché guardava proprio lì, sopra il suo materasso, in questo angolo della stanza. Guardava sempre quel punto, dove si incontrano le pareti ed il soffitto. Che strano lo sguardo dell'essere umano, rifletteva spesso: vede solo le tre linee e nessuno vede il punto dove si incontrano. Nessuno nota l'angolo, il punto di incontro è insignificante, invisibile.

Elena, inconsapevolmente, si è immedesimata con quel minuscolo particolare di questo mondo. A suo marito dava fastidio questa sua ossessione...Suo marito... suo...cosa? ...Questo sarebbe suo marito? Questo vigliacco che ora sta cercando di convincerla di andare a letto con il padrone?

Lei, che si sente morta e una parte di lei è veramente morta continua a fissare il punto dove si incontrano le tre linee, mentre suo marito, sempre più infastidito, comincia ad alzare la voce.

-Lo devi fare... Guarda che non abbiamo scelta... Lo devi fare e basta...per noi...Lo devi fare per Constantin... mi stai ascoltando?!!! sto parlando con te!... non possiamo andare via, capisci questo? non abbiamo i documenti, e non ci danno lavoro fuori questo posto...  Pensa a Constantin!

Quando sente il nome di suo figlio finalmente alza lo sguardo, completamente indifferente. Si muove lentamente come uno zombie. Infatti, una parte di lei è morta. E lentamente, senza dire una parola, sotto lo sguardo delle altre donne che sanno esattamente come si sente lei in questo momento, esce dalla stanza...

Quando torna suo marito è ancora sveglio. Lui fa finta di dormire, ma lei lo conosce da vent'anni e lo sa che non sta dormendo, lo sente dal respiro, dai movimenti, lo capisce proprio dal silenzio totale che lo circonda. Lui si vergogna, sicuramente, ma a lei non interessa niente. Non pensa neanche a propri sentimenti, figuriamoci a quelli degli altri. I sentimenti rendono umani e lei ormai è uno zombie. Sì, una parte di lei è morta.

Da quella notte in poi non parlano più con suo marito. E lui non guarda più nei suoi occhi, evita il suo sguardo. Lei continua a fissare quel punto, e ormai lui non grida neanche. Però è nervoso, sempre più nervoso. Dopo quella notte ci sono altre notti che Elena deve passare con il "datore di lavoro" cioè il padrone, e lei come un robot fa tutto quello che le dicono. Meccanicamente. Sente e percepisce tutto ma non reagisce. Sente gli ordini, sente le grida del padrone, violento e senza scrupoli, sente il nervosismo di suo marito, debole e vigliacco che l'ha venduta al padrone. E pensa a suo figlio, Constantin, piccolo e innocente, l'unico che conta ormai, l'unico che tiene in vita la parte di lei che è rimasta ancora viva.

Nel suo mondo esistono solo queste tre persone, sono le tre persone che influenzano la sua vita e tutte e tre in qualche modo la sfruttano. La crudeltà, la debolezza e l'innocenza, mentre lei, Elena non conta niente. Sono i tre mondi diversi che incontrano in un punto. É lei quel punto insignificante. E lei quell'angolo invisibile del mondo.

Sente anche le voci delle altre donne, quelle speranzose, spesso piangono, qualche volta sorridono, parlano, raccontano la loro vita precedente, parlano della vita futura che immaginano dopo questo "lavoro" se si può chiamare così la schiavitù totale delle persone. A volte parlano anche del presente: arriva la notizia dell'eruzione dell'Etna. Alcune si spaventano, si scambiano le informazioni, si confondono le idee, non sanno niente di vulcani, di terremoti. Elena si ricorda vagamente che a scuola ha studiato qualcosa dell'Etna. Che è un vulcano attivo, che fa eruzioni, e a volte ci sono anche terremoti in Sicilia.

Lei non si spaventa, ma non perché conosce bene la natura dei vulcani e dei sismi, ma perché non ha paura di niente ormai. Però quella notte fa un sogno. Era da tanto tempo che non faceva sogni, è riuscita talmente bene a seppellire i propri sentimenti che ormai non sognava neanche di suo figlio. O forse sognava, ma di mattina non si ricordava più. Quella notte invece ha fatto un sogno. Sicuramente influenzata dalle chiacchiere dell'Etna e delle scosse sognava della stanza che ha cominciato a tremare. Vedeva le ragazze che gridando scappavano ma lei non riusciva, era immobile, tremavano i muri, lei voleva scappare, anche suo marito era fuori ormai, l'ha lasciata nella stanza per salvarsi la vita, senza pensare a lei. Proprio come nella vita.

Lei sola, rimasta dentro, fissando l'angolo. Quel punto insignificante del mondo che nessuno guarda, che è il punto d'incontro di tre linee. La terra trema, lei dovrebbe scappare ma non riesce perché ancora sta guardando l'angolo. E intrappolata, è bloccata, non riesce a muoversi.

Di mattina si sveglia e ricomincia la giornata, dall'alba alla sera, lavorare senza tregua. Le altre pregano, cantano, piangono e parlano. Del vulcano, delle eruzioni, del terremoto, così Elena non si sorprende che anche quella notte ha lo stesso incubo.       

E poi un'altra notte, poi un'altra ancora. Sempre la stessa scena, tutti scappano ma lei non si muove perché è ossessionata a guardare l'angolo. Poi rumore, tremano i muri, vede l'angolo che trema. Poi si sveglia. Si sveglia sempre lì.

Un giorno una delle donne rimane incinta, una delle ragazze violentate dal padrone. Elena, come sempre, non parla con nessuno ma sente tutto quello che la circonda. Tutti lo sanno cosa succede con le donne incinte. Prima le costringono a dare il loro corpo al padrone, poi le costringono ad abortire. Fin'ora questo era il destino delle donne. Ovviamente i neonati non servono qua ai campi, e una donna incinta lavora meno, quindi tutte erano costrette ad abortire, senza fare neanche una domanda. Questa ragazza giovane però cerca di nascondere fino all'ultimo il suo stato perché evidentemente ha l'intenzione di tenere il suo figlio... Le altre donne conoscono il suo segreto, nessuno parla, cercano di aiutarla. Ma fino a quando può andare così? Nessuno lo sa. Tutte hanno paura. La giovane donna sta pensando di scappare di nascosto. Giustamente le altre dicono che non arriverà lontano senza documenti. Il padrone ha in mano il suo passaporto. Così, senza documenti può provare solo la prostituzione. Oppure potrebbe andare alla polizia dire che ha perso il passaporto e lì aiuteranno a tornare in Romania. Da dove è scappata dalla disoccupazione e dalla povertà assoluta. Lei, confusa, non sa come salvare suo figlio, comincia comunque ad organizzare la fuga. Fra due, al massimo tre giorni. Perché la pancia cresce e comincia ad essere sempre più evidente che lei ormai non è solo una persona, ma nasconde un altro essere vivente dentro di lei.

Elena continua la sua vita monotona. Di giorno lavora e pensa a suo figlio, di notte sogna, sempre la stessa cosa e sempre si sveglia allo stesso punto quando lei rimane sola e tutto trema ma lei non riesce a scappare perché sta fissando l'angolo. E intrappolata in questa ossessione che la blocca.

Un giorno Elena si sveglia al rumore delle grida del padrone. La ragazza incinta ha vomitato e quindi il padrone ha capito tutto. E arrabbiato perché secondo lui la ragazza doveva dire subito che aspettava un bambino. La povera donna cerca di scusarsi, di salvare se stessa e il suo bambino, prega, urla, sta implorando, fa tutto e di più. Però arrivano tre uomini e la portano via. Le donne quel giorno lavorano in silenzio totale. Non cantano, non parlano, neanche si guardano. Alcune hanno sensi di colpa perché non hanno incoraggiato la povera ragazza a scappare via prima. Poteva già scappare il giorno prima e salvare la vita di suo figlio.

Elena quella notte sogna di nuovo il terremoto. Però questa volta finisce diversamente il suo sogno. L'inizio è lo stesso: la terra comincia a tremare, tutti scappano dalla stanza, suo marito tra i primi, senza guardare dietro, senza cercare di aiutarla, e lei, immobile, vede tremare le finestre, i muri, il soffitto, e guarda quel maledetto punto, l'angolo dove si incontrano le tre linee, vuole scappare ma non riesce... poi sente la voce della giovane ragazza incinta, che sta parlando della sua fuga desiderata ma non avvenuta, parla di suo figlio mai nato, e a quel punto si scoppia l'angolo, crolla un pezzo del soffitto, si crea un buco dove c'era prima l'angolo, ed Elena vede il cielo fuori.

Il cielo fuori dietro quell'angolo. Il cielo azzurro. Il mondo fuori. Il mondo vero. Il mondo. Raggi di sole. Luce. Libertà. Vita fuori. Vita.

A quel momento si sveglia, tutta sudata. Finalmente ha capito tutto. Sì, è lei quel punto insignificante, è lei quell'angolo invisibile, è lei, intrappolata tra le tre persone che la sfruttano. La crudeltà, la debolezza e l’innocenza. Ma dietro l'angolo c'è il cielo infinito, c'è la libertà, c'è la vita.

Non ha un piano preciso, unica cosa che sa è che non può rimanere più, non può aspettare più, neanche un giorno di più, neanche un secondo di più, altrimenti si perde totalmente e definitivamente come quell'altra donna che aspettava il figlio. Deve scappare immediatamente. A quel punto prende i suoi vestiti, qualche oggetto personale, quel poco che ha, in silenzio, e mette tutto nella borsa. Alcune donne si svegliano, la guardano, ma lei mette il dito davanti la bocca e fa capire che devono rimanere in silenzio anche loro.

Davanti a suo marito che sta dormendo esita qualche secondo. Cosa deve fare? Salutarlo? Svegliarlo e dirgli in faccia che un uomo che vende sua moglie non è neanche un uomo? O dovrebbe perdonarlo? Perché lui è solo una vittima, un uomo debole? In fondo, l'ha amato. Una volta, qualche tempo fa. In fondo, è il padre di suo figlio... Constantin... su, veloce!... deve decidere, deve scappare prima dell’alba, sennò sarà tardi.

Prende un fazzoletto, una penna, e scrive velocemente:

"Non ce l'ho fatta più... buona fortuna... Elena"

Scappa. L'ultimo sguardo lancia verso l'angolo. Esce. Il primo sguardo lancia verso al cielo: stelle!

Succede quel che succede, questo momento indimenticabile, questa sensazione di libertà nessuno le potrà mai togliere. Fa un respiro profondo, sente l'odore del mondo intero come mai prima, e anche se deve affrontare mille pericoli è felice.            

Di mattina tre persone mancano dalla stanza. La donna incinta, suo figlio nella pancia, ed Elena.