Múltkorában danában a hírös Giarratanai Hagymafesztiválon jártam. A Sagra della Cipollan, ahogy itt mondják, amit minden évben megrendeznek, és már régóta nagyon izgatott, hogy miket lehet itt látni meg enni. 

Érdekesnek találom a dátumválasztást, minthogy mindig augusztus 14-én, Ferragosto előtti napon tartják, ami viszont Mária Mennybemenetelének ünnepe. Emögött a dátumválasztás mögött sejtek némi gyakorlatiasságot, mert augusztus 15. ugyebár munkaszüneti nap éppen a vallási ünnep okán, és nyilván ha nem kell másnap korán kelni, akkor a hagymák között is önfeledtebben lehet elveszni, nagyobb őrültségekre is képes az ember az egyszikűekkel, ha tudja, hogy nem lebeg a feje fölött az ébresztőóra réme. 

Azonkívül így, hogy egymást követő napon van a hagymafesztivál és a vallásos ünnep, olyan magától értetődően és bájosan ér össze a profán és a szent, a pogány és a keresztény, egyszóval a hagyma és Szűz Mária, ahogy az még a nagykönyvben sincs megírva, ugye, hogy azt tanítani kéne, mert így a legszebb.

Giarratana egy dombon elhelyezkedő kedves kis falu, barátom Paolo meséli, hogy az iskolában azzal cukkolták a giarrataniakat, hogy 3000 lakost számlál a tyúkokkal együtt. Utánanéztem: valóban 3000 lelket számlál Giarratana, de hogy ebben a tyúkok lelkei is benne vannak- e vagy sem, erről nem szól a hivatalos fáma. Paolo, aki útitársam ebben az őrült kalandban jól ismeri a járást: mint mondja, ha csak teheti, minden évben eljön. Rábízom hát magam: első ámulatom akkor ér, amikor elhaladunk az impozáns templom előtt Giarratana egyetlen főutcáján. Tudom, hogy a kisebb városokban is hatalmas templomokat építettek a barokk időkben, de egy ilyen kis helységbe egy ekkorát - azért ez mégiscsak meglep! Paolo azt állítja, a főtemplom még nagyobb. Még olyat! És tényleg: a dombtetőre érve úgy magasodik ott a Sant'Antonio Bazilika mintha nem is egy kis olasz falucska temploma lenne, hanem legalábbis a babilóni zikkurat.

Lenéztünk a templom előtti térről és hát igazán szép kilátás nyílik onnan a környező völgyekre és dombokra, de engem már fűtött a hagymázas hagymaláz. Mondtam is Paolonak, most már ne ködösítsen nekem mindenféle piramisokkal, elő a hagymával!

Lebaktattunk hát a kékesfekete lávaköveken, hogy a Sagra della Cipolla vásári forgatagában találjuk magunkat. Rengeteg ember, családok, fiatalok egyaránt, jobbról autentikus szicíliai zene szűrődik a fülemhez messziről, balról modernebb zenét hallok, és hát persze, hogy lehet mindenfélét kapni, mi szem-szájnak ingere.

A giarratanai hagymát  1000 közül is meg lehet ismerni, mind ízre, mind külalakra. Először is már méretre igen látványos: kb. ötször akkora, mint egy átlag hagyma, alapterülete kb. mint egy kinyitott tenyér az ujjakkal együtt. Formája nem olyan gömb, mint ahogy megszoktuk más hagymafajtáknál, hanem mintha össze lenne nyomva alul meg felül. Húsa fehér, íze kifejezetten édes, egyáltalán nem csíp, azonkívül rendkívül lédús. Egyszóval szép és finom, méltán lett híres a giarratanai hagyma!

Salátának is kitűnő kiegészítője, éppen édességének köszönhetően, meg azon kívül egy sor dolgot lehet művelni vele különböző fogásokban. Én már épp rávetettem volna magam ezeknek a midenféle jóknak a kipróbálására, amikor is Paolo szólt, hogy nem ez a megoldás: sokkal jobbat tud. Természetesen bíztam régi motoros hagymafesztiválozó barátomban, aki elvitt abba az étterembe, ahol ő szokott ilyenkor ünnepelni.

Úgy hívják a helyet, hogy Gusto Antico, és pont olyan, amilyenre vágytam, és amilyen egy meleg nyári estén dukál: kellemes, fákkal övezett térre kirakott, egyszerűen terített asztalok, fehér abrosszal, fehér székekkel, semmi flanc, látszik, hogy itt a főszereplők az Étel és az Ember.

Itt rövid konzultáció után az ünnepre megálmodott menüre esett a választásunk, amely a következőkből állt:

Scaccione caciocavallo e cipolla - ez a scaccione egy giarratanai specialitás, egyfajta lapos pizza, azzal a különbséggel többek között, hogy vissza van hajtva a tészta, tehát a hozzávalók nem a tünemény tetején ülnek mint a normál pizzánál, hanem bele vannak sütve. Csodafinom! Itt most a környék specialitásaként ismert caciocavallo sajjtal és persze hagymával töltve.

Pescespada cipollato - Hagymás kardhal. Ez a hal nagyon népszerű eledel errefelé, sokszor kerül tésztába is, de legfinomabb roston sütve mentalevéllel. Itt most "cipollato": külön tetszik a kifejezés, ami a cipollare igéből képzett melléknév, azt jelenti: hagymázott, de ez így nem megszokott forma, szerintem a helyiek találták ki, hogy legyen egy ilyen ige, ha már a hagyma áll életük középpontjában mint a város legfőbb nevezetessége. Maga az étek persze nagyon finom!

Frittata di cipolla - Hagymás rántotta. Persze meg volt bolondítva mindenféle fűszerszámokkal.

Cipolla arrosto - Pirított hagyma. Ez az a pont, ahol barátom Paolo elérzékenyül, és hosszasan kezdi ecsetelni, hogy tulajdonképpen a pirított vagy még inkább a nyílt tűzön sült hagyma nem más, mint az étkek fejedelme. Nem vicc, Paolo, aki szenvedélyes és remek szakács, és ismeri  a csodálatosan gazdag szicíliai konyha minden csínját-bínját nem állít kevesebbet, mint hogy a sült hagymánál nincs finomabb harapnivaló a világon. Úgy fogalmaz egész pontosan, hogy: "é la morte della cipolla!" vagyis: "ez a hagyma halála"! Ez a drámai kifejezés tűnhetne első pillantásra negatív értelműnek is, ám épp ellenkezőleg arra utal, hogy ha már a hagymának meg kell halnia, akkor a legdicsőbb halál legyen osztályrésze, süljön meg, mert így a legfinomabb.

Na azért megiszunk hozzá egy-egy pohár vörösbort, jó testes Nero d'Avola-t, és közben mindenféléről beszélgetünk. Megállapítjuk, hogy minden borzasztóan finom, Paolo nyugtázza, hogy idén sem csalódott sem a fesztiválban, sem az étteremben, és megegyezünk, hogy nem itt fogyasztunk desszertet, hanem visszatérünk a vásári forgatagba, és kipróbáljuk az idei újdonságot, a hagymafagylaltot. Ilyen is van. Elég bizarr, de az íze finom. Édes és pikáns egyszerre.

Azért hazafelé még veszünk ezt-azt, például torrone - t, ami egy több országban elterjedt édesség, talán a törökméz hasonlít hozzá a legjobban, mézből, tojásfehérjéből, apróra vágott mandulából áll. Itt Giarratanában eltér a Szicíliában amúgy megszokottól, egy puhább változatát ismerik, és ettől különleges. Na és persze veszünk egy hatalmas zsák giarratanai hagymát, amin megosztozunk Paoloval.

Ezzel véget ér számunkra az őrült hagymafutam, és hazatérünk, élményekkel és a vásárfiákkal gazdagon.

Mikor hazaérek, elgondolkozom... Valami szöget üt a fejembe, de még nem tudom pontosan, mi az... Mintha nem stimmelne valami, mintha elfelejtettem volna valamit...vagyis volt valami furcsa az egész estében, és itt motoz, de nem jövök rá, mi az... És akkor hirtelen eszembe ötlik: a szicíliaiak úgy fesztiváloznak, hogy nem isznak! 

Igen, hirtelen összeáll a kép, hogy mi volt olyan más ebben az estében. A szicíliai emberek úgy érzik jól magukat az ünnepeiken, hogy gyakorlatilag alig isznak némi alkoholt. Megdöbbentő. Magyar szemmel mindenképpen. Ezt természetesen már máskor is megfigyeltem: esküvőkön, szülinapokon, egyéb ünnepeken sem azt tekintik a felhőtlen szórakozás netovábbjának, hogy lerészegednek. Félreértés ne essék, szeretem a jó bort, rajongok a finom pálinkáért... A málna a kedvencem!... Mégis, szembeötlő különbség, hogy bármilyen ünnep van, Magyarországon dől a lé irdatlan mennyiségben, és nincs olyan rendezvény, hogy valaki vagy inkább valakik jól le ne részegednének.

Itt Szicíliában, bármily meglepő, ez nem így van, és komolyan: nemhogy nem láttam alkoholista embert, de még részeget sem. Azért ez figyelemre méltó. Amit mi magyarok alkoholba fojtunk, azt ők evésbe és beszélgetésbe. Sokkal jobb, nem?

Az az érdekes, hogy azelőtt, főleg az egyetemi éveim alatt el sem tudtam volna képzelni, hogy jól lehet szórakozni nagyobb mennyiségű ital elfogyasztása nélkül. Itt Szicíliában eleinte furcsa volt, hogy esténként is mindenki legfeljebb egy-két pohárral fogyaszt, de valahogy egy idő után átalakultam én is: egyszerűen lassabban iszom, és ami azelőtt elképzelhetetlen volt, ma már teljesen természetes, és szerintem jó is: egy-két pohár bor bőven elég egy estére. Az ember nem csak az ételek ízét érzi jobban, hanem a beszélgetését is, valahogy. Ja, és másnap emlékszik rá.

Persze jó néha Magyarországon egy kis ereszd el a hajam, nem mondom, de nem tartom jónak, hogy mindig minden alkalommal muszáj felönteni a garatra. Mintegy virtusból. Ez a hozzáállás az alkoholizmus melegágya, amiben Magyarország sajnos élen jár. Őszintén: tegye fel a kezét, akinek nem volt a családjában alkoholista. Nekem volt több is. Biztos vagyok benne, hogy ebben történelmi okok is szerepet játszanak, persze. Ha valaki véletlenül túlélte a zivataros  20. századot, és Magyarországon maradt, akkor vagy önkezével vetett véget életének vagy megőrült vagy alkoholista lett. Értem én emberileg, teljes mértékben. De valahogy szakítani kéne ezzel a hagyománnyal. Nem olyan nehéz, mint amilyennek tűnik: finomat kell enni és többet beszélgetni.