Feminicídium
Egy olyan témáról szeretnék írni, amihez – véleményem szerint – nincs megfelelő szavunk. Márpedig a szavak fontosak. Egyetlen szó is fontos lehet. Ha létezik, azt jelenti, hogy tudunk róla, hogy elkülönítettük a világ többi jelenségétől.
A nőgyilkosságról van szó, vagyis helyesebben a nőkkel szembeni erőszak vagy bántalmazás azon fajtájáról, amely halállal végződik.
Úgy gondolom, hogy szükséges elválasztani ezt a két fogalmat, mert a kettő nem teljesen ugyanaz. A nőgyilkosság felölel minden olyan szándékos bűncselekményt, aminek következtében egy nő életét veszti, míg a halálos kimenetelű, nőkkel szembeni bántalmazás vagy erőszak fontos eleme, hogy a nőt mint nőt bántalmazzák, azaz az erőszak valamely olyan okból ered, amely egyik vagy másik női szerepköréhez kapcsolódik, és annak szabad megélésében gátolják: feleség, élettárs, barátnő, szexpartner, illetve, anya, lánytestvér, lánygyermek. Hogy mondjak egy praktikus példát, ha egy nőt egy ismeretlen hátulról leszúr azért, hogy elvegye a táskáját, és a nő belehal a sérülésbe, az nőgyilkosság, tehát egy gyilkosság, amiben – történetesen - egy nő halt meg. Ha viszont egy nőt a volt barátja megfojt, mert új kapcsolatba lépett egy másik férfival, akkor az halálos kimenetelű, nővel szembeni erőszak.
Elsőre kukacoskodásnak tűnhet a különbségtétel, de hogy mennyire nem az, mutatja, hogy számos nyelvben van rá külön szó, amit a jelenség különállása, sajátos okai, továbbá a kapcsolódó statisztikák indokolnak.
Őszintén szólva megdöbbentett a tény, hogy a wikipédián magyarul nincs ilyen szócikk. Ez nem azt jelenti, hogy Magyarországon ne tudnának erről a jelenségről, hanem arról van szó, hogy a nők elleni erőszak nagyobb csoportjába, illetve jogi szempontból az emberölés bűncselekményébe sorolják. Ez a cikk tehát arról szól elsőként, hogy véleményem szerint – az előbbi kategóriák mint az erőszakos cselekményeket felölelő nagyobb halmazok fenntartása mellett - szükség van ennek a fogalomnak a világos elhatárolására, és hozzá egy szó megalkotására, és ezt megpróbálom statisztikákkal, illetve az általam áttanulmányozott esetek illusztrálásával alátámasztani.
Mivel magyarul nem találtam sem megfelelő terminust, sem definíciót hozzá, ezért a többi nyelv meghatározásaihoz fordulva a következő szót és definíciót alkottam:
Feminicídium: a nőkkel szembeni diszkrimináció legsúlyosabb formája, egy olyan szándékosan elkövetett erőszakos cselekmény, amelynek során a női áldozat életét veszti, és amelynek motivációja olyan okból ered, amely valamely női szerepéhez köthető.
Nemzetközi szinten sok vitát váltott ki eddig is, hogy szükség van-e erre az elkülönítésre az emberölésen belül, illetve a fogalom és külön szó megalkotására. Hogy tudjunk erről érdemben vitatkozni, érveket és ellenvérveket hozni, kigyűjtöttem néhány, a témához kapcsolódó, nemzetközi, illetve magyarországi adatot.
Fontos azonban elmondani, mielőtt belemerülnénk a statisztikák elemzésébe, hogy nem minden országból érkeznek pontos vagy megbízható adatok, éppen azért, mert nem minden ország ismeri el a feminicídiumot külön kategóriaként. Sőt, egyenesen van olyan ország, amely nem különíti el a férfi és női áldozatokat az emberölési statisztikán belül, tehát semmilyen módon nem lehet összehasonlítani más országokkal. Mindezzel együtt, lássuk, milyen adatokat találtam.
A wikipedia szerint kb. 66 000 nő esik emberölés áldozatául minden évben.
A 25 legmagasabb feminicídium rátával (tehát a női lakosság 100 000 főjére eső feminicídiumok számával) rendelkező országok több mint a fele Latin-Amerikában található, ezen kívül ezek között van 7 európai ország, 3 ázsiai ország, valamint egy afrikai ország: Dél-Afrika.
A legmagasabb az arány El Salvador-ban: 12 feminicídium jut 100 000 nőre, ezt követi Jamaica 10.9-cel, majd Guatemala 9.7-tel, és Dél-Afrika 9.6-tal.
Európában a következő statisztikát találtam, szintén a wikipédián, amely itt is hangsúlyozza, hogy az adatok nem teljesen megbízhatóak, pont azért, mert nem mindenhol elismert külön fogalom a feminicídium. A Eurostat összesen 20 ország adataival rendelkezik. A rendelkezésre álló, 2015-ös adatok szerint
- Montenegró, Litvánia és Lettország mutatja a legmagasabb feminicídium rátát Európán belül,
- míg általánosságban a Nyugat-európai országok alacsonyabb értékeket mutatnak, ahol nagyjából 0.4 a feminicídium.
- Magyarország 0.6 -tal a két csoport között, de sajnos így is az első harmadba esik: a hetedik az európai országok listáján.
Itt egy pillanatra hadd időzzek el. Olaszországban élek, és itt ez a fogalom, „femminicidio” – heves viták után ugyan - már 2013 óta, tehát már öt éve létezik, műsorok foglalkoznak a jelenséggel, a hírekben ezzel a címmel jelennek meg az esetek, közlik, hogy ez hanyadik az évben, továbbá a szakemberek elkezdték felvenni ellene a harcot, tehát a társadalom fokozatosan egyre inkább elfogadja, hogy ez egy létező probléma, ami nyilván az első lépés afelé, hogy meg is lehessen szüntetni.
Mivel Magyarországon ez nem így van, nincs is rá külön szó, naívul abban a hiszemben éltem, hogy itt kisebb arányú a feminicídium, mint Olaszországban…hát, rég tévedtem ekkorát! Míg Magyarország a hetedik Európán belül, Olaszország a 16., eszerint a 2015-ös lista szerint.
A NANE (Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen) honlapján található adatok szerint Magyarországon hetente legalább egy feminicídium történik. Idézem:
- „Magyarországon a családon belüli erőszak HETENTE LEGALÁBB EGY NŐ életét követeli.
Ez az adat szűk források (lezárt gyilkossági esetek bírósági aktái) elemzéséből számazik”.
- „A bűncselekmény következtében meghalt nők 60 százaléka (volt) házastársa vagy élettársa áldozata, míg a megölt férfiak 13 százaléka halt meg házastársa vagy élettársa keze által. A nők minden esetben aktuális bántalmazó partnerüket ölték meg, vagyis mind a nők, mind a férfiak meggyilkolásához a nő bántalmazottsága vezetett”.
- „Egy nőnek nyolcszor annyi esélye van, hogy férje vagy élettársa ölje meg, mint hogy idegen támadó (rablógyilkos, ismeretlen nemi erőszak elkövető, stb.). A nők számára a legnagyobb veszélyforrást egyértelműen (volt) férjük és partnerük, a saját otthonuk, valamint a válást követő időszak jelentik”.
Az okokról szólva el kell mondani, hogy rendkívül sokrétűek, mint azt a diszkrimációk esetében megszokhattuk: szociológiai, pszichológiai és természetesen jogi aspektusai vannak egyszerre, amelyek együtt, egymást erősítve hatnak. Ha meg akarjuk érteni, hogy miért öl meg ilyen sok nőt a (volt) férje, (volt) barátja, vagy valamely családtagja (apa, testvér, nagybáty stb), akkor az egész társadalom szerkezetét kell megvizsgálnunk, a férfi és női szerepeket, a társadalomban élő általános hiedelmeket, sztereotípiákat, a nő gazdasági helyzetét, továbbá a jogi környezetet, annak mind az elméleti és gyakorlati aspektusait, azt, hogy van-e védőháló és az valódi konkrét, kézzelfogható védelmet nyújt-e.
Amikor elkezdtem ezt a cikket írni, az volt a feltételezésem, hogy Olaszországban azért olyan magas a feminicídiumok száma, tehát átlagban 60 óránként követel áldozatot, mert van egy fajta macsós férfikép, ami még mindig él a társadalomban, ami alatt egy olyan férfiideált értek, amelyik nem pusztán egyfajta, kissé arrogáns szívtipró, hanem a nőt szexuális tárgynak, illetve a férfi életét kényelmesebbé tevő, a családot kiszolgáló, másodlagos szereplőnek vagy szélsőséges esetben saját tulajdonának tekinti, „ami” fölött rendelkezhet. Ezt támasztja alá például, hogy néhány évtizeddel ezelőttig, 1981-ig Olaszországban létezett az ún. helyreállító házasság, a „matrimonio riparatore”, aminek az volt a lényege, hogy ha egy nőt akarata ellenére szexuális aktusra kényszerítettek, de később ez a személy, tehát az erőszaktevő feleségül vette, akkor helyreállt a család „becsülete”. Tehát a nemi erőszakot a házassággal legalizálták, így utólag igazolták, és mindezt a családi becsület nevében. Ez azt jelenti, hogy egy nő nem volt teljes mértékben a saját testének, testi épségének az ura. Egyfajta adok-kapok részeként mások döntöttek vagy dönthettek róla: az apja vagy a családja vagy akár egy ismeretlen férfi. És ez a jogrend része volt még néhány évtizeddel ezelőtt is.
Na most, abban tévedtem, hogy Olaszországban százalékosan több lenne a feminicídium, mint Magyarországon, de úgy tűnik, abban jó volt a megérzésem, hogy összefügg a macsósággal, hiszen ahogy fent említettem a listavezető 25 ország több mint a fele latin-amerikai, ahonnan maga a „macsó” kifejezés is ered. Tehát ez alapján azt mondhatjuk, hogy azokban az országokban, ahol a társadalomban a női és férfi szerepek ilyen szinten vannak kibillenve, és a férfi felsőbbrendűségét vagy elsőrendűségét a társadalomban meglévő hagyományos sztereotípiák tovább éltetik, ott több a nők elleni erőszak és feminicídium.
Nyilvánvaló, hogy egy olyan patriarchális társadalom, ahol az élet a férfi igényei, szükségletei, jogai alapján rendeződik, és ahol a nőket gazdasági, politikai, kulturális diszkrimináció sújtja az élet minden területén, jobb táptalajt nyújt a feminicídiumnak, mint egy olyan ahol a nők és férfiak egyenlőek.
Ha az elkövetők oldaláról nézzük a feminicídiumot, és így próbáljuk tipizálni, illetve az okokat felfejteni, akkor azt találjuk, hogy a legtöbb országban (így Magyarországon is) a partner vagy volt partner, (férj/élettárs/barát) az elkövető nagyobb arányban a családtagokhoz (apa, fiú vagy fiústestvér) képest. Az általam áttanulmányozott esetek mindegyikében felbukkant a „nárcisztikus” személyiségjegy az elkövető férfiak pszichológiai leírásában. Tehát a partnergyilkosságokat tekintve azt találtam, hogy ez volt a pszichológiai háttere a tettüknek. Manipulatív, eleinte megnyerő és romantikus, később a nő fölött ellenőrzést gyakorló, féltékeny, továbbá empátia nélküli személyiségekként írták le őket, akik képtelenek a nőre mint önálló és szabad akarattal rendelkező személyre tekinteni. A másik tipikus elem az előre eltervezettség. A közhiedelemmel ellentétben a feminicídiumok többségét nem hirtelen felindulásból, hanem előre megfontoltan követik el. Visszattérő elem még a szerelem érzésére való hivatkozás: azért féltékeny, azért ellenőriz, azért nem fogadja el a szakítást, azért zaklat, azért üt, és végül azért öl, mert „szeret”.
Kiemelnék egy esetet, ami több szempontból tipikus. Az áldozat mindössze néhány hónapig volt szorosabb kapcsolatban az elkövetővel, majd szakított vele, amely döntést az elkövető képtelen volt elfogadni, és hónapokig zaklatta az áldozatot. Amikor a nő közölte vele, hogy új kapcsolatba lépett, a férfi csapdába csalta őt azzal az ürüggyel, hogy egy ingatlant szeretne megtekinteni, mivel a nő ingatlanügynökként dolgozott. Az ingatlanba érve az elkövető egy harci késsel egyetlen szúrással hátbadöfte áldozatát, majd bevett egy kis adag altatót abból a célból, hogy később ezt öngyilkossági kísérletnek állítsa be, és lefeküdt a földrerogyott nő mellé, aki még órákon keresztül agonizált. Amikor a haldokló nőt a mobilján egy kollégája hívta, akit az elkövető az új partnernek, azaz riválisának vélt, az elkövető azt az sms-üzenetet írta neki, hogy „Én győztem!” Ekkor a nő még mindig élt, és meg lehetett volna menteni az életét.
Ebben az esetben több tipikus elem fellelhető:
- volt partner szakítás után (tehát nem a nő számára ismeretlen) az elkövető
- szerelemre való hivatkozással hónapokig folyó zaklatás
- előre kiterveltség (harci kés, csapdába csalás)
- az elkövető nárcisztikus személyisége: az empátia teljes hiánya, mert még órákig hagyta agonizálni áldozatát, a kisebbrendűségi komplexus, erre utal az „én győztem!” a vélt rivális felé
- a nő mint tárgy kezelése, hiszen az „én győztem!” mögött az is van, hogy „ha nem lehet az enyém, akkor másé se legyen”, tehát kioltom az életét, vagyis az elkövető mint trófeára vagyis tárgyra tekint a nőre.
- a nő szabad választáshoz való jogának teljes negligálása, el nem ismerése.
Ez a feminicídium Olaszországban történt, de nem lepődnék meg, ha a legutóbbi magyarországi esetnél, a várpalotai kettősgyilkosságnál ugyanezekre az elemekre derülne fény.
Fontosnak tartom elmondani, hogy nem azért van szükség a feminicídium fogalmának megalkotására, mert a férfigyilkosságok kevésbé számítanának, vagy mert egy nő erőszakos halálát fontosabbnak tartom kiemelni, mint egy férfiét. Természetesen minden erőszakos halál egyformán tragédia, akár férfi, akár nő vagy transznemű személy életét követelte.
Arról van szó, hogy az emberölésen belül van egy jól elkülöníthető csoport, amelyet az elkövetők, az áldozatok, a motivációk és a módozatok alapján határozottan fel lehet ismerni, jellemezni, tipizálni, tehát leválasztani. Arról van szó, hogy a partnergyilkosságokat férfiak szokták elövetni nők ellen, és nem fordítva. Világszerte és nagy számban. Arról van szó, hogy még sosem hallottunk olyanról, hogy egy anya megölte a fiát vagy egy nővér az öccsét, mert nem azt vette el feleségül, akit kinézett neki. Azért sem szoktak anyák és lánytestvérek öldökölni, mert a fiú vagy öccs nem úgy öltözködött, ahogy nekik tetszik. Arról van szó, hogy egyetlen olyan eset sincsen, hogy egy nagykorú nő elvett „férjül” egy 10-12 éves kiskorú fiút, aki a nászéjszakán belehalt a szexuális aktus által okozott sérülésekbe. Mindez fordítva szokott történni, méghozzá igen nagy számban.
Arról van szó, hogy ezek a gyilkosságok a férfi és női szerepek közötti hierarchikus viszony megnyilvánulásai és egyben eredői. Ha pedig így van, akkor érdemes külön szóval ellátni, és nevén nevezni, hogy a társadalom mélyén meghúzódó okok nyomába lehessen eredni. Minél hamarabb felismerjük és megnevezzük, annál hamarabb és annál hatékonyabban felvehetjük ellene a harcot.
