Egy nagyon szicíliai történet következik, amit legutóbbi Budapestre utazásom közben hallottam egy ismerősömtől. Antonióval, aki a történetet mesélte, és aki amúgy Messinában él, ritkán látjuk egymást, elsőre meg sem ismertem.  

Szélesen mosolyog hatalmas napszemüvege alatt a cataniai reptéren, úgy közeledik felém, csak mikor leveszi azt, akkor ismerem meg. Míg együtt várunk a beszállásra, bosszúsan meséli, hogy áthelyezték Taorminába. Antonio ugyanis rendőr, a Guardia di Finanza kötelékében dolgozik. 

Úgy ismertük meg egymást, hogy Cataniában rendeztek egy nagyobb szabású milongát vagyis tangó estet, amire a környező városokból is érkeztek táncosok. Az igazat megvallva nem éppen Antonio volt, aki felhívta magára a figyelmet, hanem a táncpartnere, Serena. Persze, nincs abban semmi meglepő, hogy a nők egy tangóesten csodálatos ruhaköltémenyeikben hamarabb magukra vonzzák a tekinteteket, mint a férfiak, mégis: Serena különösképpen feltűnő jelenség volt.

Szép volt, szép volt, persze, de mintha nem ez lett volna a lényeg. A szépség azon túl, hogy - számomra legalábbis - önmagában unalmas, ma már trivialitás is: megfelelő mennyiségű pénz, idő és energia ráfordításával mindenki birtokába juthat, és ettől valahogy a szépségnek az a szabályos fajtája a szememben egyszerűen leértékelődött, végképp unalmassá és közönségessé vált.  Márpedig ez a lány minden volt, csak nem unalmas vagy közönséges. Az a típus volt, akit nem lehetett nem észrevenni, pedig sem viselkedése, sem ruhája nem volt harsány vagy kihívó.

Ugyanakkor nem volt teljesen természetes, lényében volt valami disszonáns. Elegáns volt, de nem veleszületett elegancia volt ez, hanem felvett. A harmóniának és diszharmóniának valami olyan sajátos keveréke volt, amit sosem láttam azelőtt. Valami vibrált körülötte az biztos, mert mindenki őt nézte, lopva vagy nyíltan, de mindenki őt követte a tekintetével. Mire mindenki elfogyasztotta a maga aperitivóját, és szép lassan az összes táncos megérkezett és köszöntötték egymást az ismerősök, már mindenkiben megfogalmazódott a kíváncsi kérdés: vajon hogyan táncol majd ez a lány?

Valójában csak ekkor, az első táncnál vettem észre a partnert, Antoniot magát. Üdvözült arccal vezette Serenát a táncparkettre, kezét finoman kissé magasban tartva, ahogy azt előírja a tangóillem. Szerencsére jól vezette Seranát, így teret engedett minden ellentmondásos és egyszerre titokzatos vonásának. Légiesen mozgott, és mégis érzéki volt, harmonikus, és mégis furcsa, elegáns és mégis egy hangyányit természetellenes. Hogyan lehetséges ez? Csak bámultam. Derekának - hátának - nyakának ívét szinte nem is kihúzva, hanem kifeszítve úszott-vonult a térben. Olajos barna bőre alatt különösen mozogtak kissé hegyes lapockái.

Mivel a tangóillem azt is előírja, hogy időnként mással is táncoljunk, ne csak és kizárólag azzal, akivel érkeztünk, Antonio olykor kénytelen-kelletlen mást is felkért, miközben büszkeséggel vegyes féltékenységgel pillantgatott Serena felé, akit természetesen egy fél másodpercre sem hagytak pihenni, újabb és újabb tangherok jelentkeztek, hogy táncoljanak vele. 

Antonio engem is felkért egy-két számra, így ismertem meg őt. 

Arra emlékszem még, amikor az est vége felé elkezdtünk fényképeket készíteni magunkról, egymásról, a táncteremről. Serena folyton kibúvót keresett, nem akart ezeken szerepelni. Antonio csak nevetett, "haha nem szeret fényképezkedni, mindig elfut előle, haha" mondta, de nem fűzött hozzá magyarázatot, és Serena is csak hallgatott. Mosolygott, de nem szólt semmit, csak ügyesen mindig kisiklott, ha fényképezésre került sor. Aztán addig-addig unszolták a többiek, míg végül kötélnek állt, de akkor is csak izgett-mozgott, mindig bemozdult, lehetetlen volt éles képet készíteni róla, mindenütt csak elmosódott folt lett belőle. Végül a csoportképhez meggyőzték, és megígértették vele, hogy ott nem fog ficánkolni. Érdekes eredményt hozott a kép: mintha nem is ő lett volna.  Arca beesett lett és fakó, összehúzott szemöldökei alól meredtek a kamerába riadtan szemei, kissé eszelősen és pirosan mint egy angóranyúlnak, tartása merev lett, tagjai meggémberedtek, egészen úgy festett, mint egy halálra vált állatka lesunyt fülekkel, strasszos ruhában. Még egy próbát tettek, Serena fanyar mosolyra húzta száját, de ez csak rontott a helyzeten, egyszerre rémült és egzaltált tekintete megmaradt, most meg olyan volt a képen, mint egy őrült transzvesztita, akit hibernáltak.

Hogyan lehetséges, hogy egy ilyen gyönyörű nőnek nem lehet a szépségét lefényképezni, két dimenzióra átültetni, álmélkodtam magamban. Közben Serena kiszabadult a ráerőltetett mozdulatlanságból, mintegy kioldódott onnan, kivált, mint egy életre kelt szobor, és ő is meg Antonio is csak nevettek, hogy ők megmondták előre, hogy nem szeret fényképezkedni.

Úgy zártam le magamban a dolgot, hogy Serena szépségét nem lehet pillanatba zárni, csakis mozgásban tartva lehet észlelni.

Ezek az emlékek rémlenek fel bennem, miközben Antonio lelkesen magyaráz, hogy a barátaival megy Budapestre egy hosszú hétvégére. Mikor felszállunk a gépre és látja, hogy mellettem üresen van egy hely, megkérdi, hogy odaülhet-e mellém, ezt megbeszéli a légikisasszonnyal és a barátaival is, és mielőtt még engedélyt kérne a légiirányítástól is, magam mellé ültetem: látszik, hogy szabálykövető ember, aki csak akkor tér el a rendtől, ha erre különösen nyomós oka van... Lehet, hogy az, hogy ki akar kérdezni Budapestről, mert most van először? Nem nagyon örülök neki, mert azt figyeltem meg, hogy az emberek, amint földet érnek, mindent elfelejtenek abból, amit mondtam, az sem tűnne föl, ha éppenséggel Prágát vagy Bécset fejteném ki Budapest helyett, csak feleslegesen jártatom a számat, de ha már így alakult, cserében majd én is kikérdezem Antoniot, nyugszom végül bele.

Ám nem ezzel kezdi, hanem panaszkodik, hogy áthelyezték Taorminába, ami ugyan szép város,de nyáron dugig van turistával, télen meg dögunalmas. Bezzeg az ő Messinája, az a legszebb és legérdekesebb város egész Szicíliában! Ezen mosolygok kicsit, mert minden szicíliainak az ő városa a legszebb vagy ha más nem, kiderül hogy valamiért páratlan a világon. 

Hagyom, hogy kicsit áradozzon szeretett szülővárosáról, főleg arról, hogy ott a legfinomabb a világon a granita, nevetgélünk, hogy ő is buddace, amit a messinai emberekre mondanak, aminek az egyik jelentése az, hogy kissé nagyképű szószátyár, olyan, aki sokat beszél és nagyot mond, amolyan háry jános. A buddace szó eredeti jelentése egy nem túl értékes halfajta, amelyik hatalmasra nyitja a száját és folyamatosan úgy tartja, ezzel a módszerrel táplálkozik. Ebből aztán kétféle jelentés alakult ki: az egyik ez a sokbeszédű, nagyotmondó, a másik pedig a naív, aki mindent elhisz, hiszen a nagy szája miatt mindig könnyen horogra akad, könnyű kihalászni, vagy azt is mondhatnánk magyarul, hogy mindent bevesz.

Szóval beszélgetünk, nevetgélünk, rákérdezek, hogy még tangózik-e, azt feleli, hogy már nem, és lemondóan, kissé szomorúan legyint is hozzá, majd rámnéz. Melankólikus tekintetéből kiolvasom, hogy valami történt, és azt várja, hogy rákérdezzek, hogy mi, hát rákérdezek, és akkor lassan megered a nyelve, bár innentől a hangját sokkal lejjebb veszi, hogy mások ne hallják.

Hogy emlékszem-e Serenára, hogy milyen szép volt és milyen jól táncolt. Persze, persze, hogyne emlékeznék. Hát hogy neki olyan különös volt az a lány, bizonyos dolgok feltűntek, sőt gyanúsak voltak... Nem értem meg elsőre, hogy mire céloz... Hát hogy olyan különlegesen különleges volt... továbbra sem értem sem a múlt időt, sem azt, hogy hova akar kilyukadni... Mégis: mi történt? 

Antonio ekkor elmeséli szerelmük rövid történetét. Elmondása szerint kitartóan udvarolt Serenának, és már az első időkben is voltak furcsa jelek, de azonnal beleszeretett egzotikus szépségébe és eleganciájába, és ez elhomályosította tudatát. Addig udvarolt neki, amíg végül együtt töltöttek egy hétvégét egy romantikus helyen, tengerparton, valahol Messina tartományban. És ott Antonio rádöbbent, hogy Serena más, mint aminek gondolta.

- Miért, milyen volt?

- Olyan exkluzív volt,  meg olyan nagyon tapasztalt, ...na érted...?

Kezdem már kapisgálni. Antonio szemérmességből talán nem akarja kimondani a szót, hanem megpróbálja körülírni.

- Akkor tűnt fel: az elegáns ruhái, a beszéde, a mozdulatai, meg aztán ... amikor közelebb kerültünk, tudod, más volt... nagyon tapasztalt... Gyanakodtam, hogy... És megkérdeztem tőle, de ő tagadta... Mondtam neki, hogy nyugodtan elmondhatja, nem a múlt a lényeg, hanem a jelen meg a jövő, mindenkinek lehet valamit a szemére vetni a múltjából, de nem az számít.

Ez már igaz, gondolom magamban, és milyen megható, hogy így gondolkozik. Bármikor lehet új életet kezdeni, láttuk ezt a Pretty Womanben is, szólalt meg bennem romantikus tinédzser énem, és kipillantottam a bárányfelhőkre, amik fölött repültünk. Talán tényleg van ilyen... A szerelem, ugye, ami mindent legyőz.

- És bevallotta? Vagy igaz volt egyáltalán?

- Nem vallotta be... Hanem más derült ki... - néz rám sokat mondóan Antonio, és elhallgat.

- Na mi?

- Messinában történt. 15 éves volt - suttog alig hallhatóan Antonio. - Megtetszett a boss fiának -  ezt már nem is suttogja, csak a szájáról olvasom le és bólintok, hogy értem, folytassa. - Az egyik messinai klán, és tudod, Messinában nem lehet ellentmondani a bossnak, sem a fiának. Így vesztette el a szüzességét. Egy ilyen partyn a boss fiával.

- Jaj, ez rettenetes!

- Igen, az... Aztán a klán szerzett neki mindig munkát mint hostess, de ennél többet nem vallott be... Illetve... egyszer az történt, hogy hazakísérte egy barátja valami party után és hát kihasználta a helyzetet... Serena azt mondta nekem, hogy nem tudott nemet mondani, valahogy lefagyott és nem tudott védekezni.

- Ez borzasztó!

- Igen, az... Sírt, amikor elmesélte, és nem érti, de nem tud nemet mondani. Valószínűleg amikor a boss fiával volt az olyan szinten traumatizálta, mert a bossnak meg a fiának tényleg nem lehet nemet mondani. Senki nem véd meg, tehetetlen vagy... És ez benne maradt ez a trauma... Ehhez pszichológus kell... Viszont miután ezt is bevallotta ...én nem is tudom, innentől fogva valahogy egyfolytában ideges voltam, mindig felhívtam. Honnan tudjam, hogy mit csinál, hogy kivel van, hogy nem kerül-e olyan helyzetbe... Ha nem tud nemet mondani, honnan tudjam, mi történik vele?.. Hogy bízzak meg benne?

- Dehát nem az ő hibája, hogy megerőszakolták! - tör ki belőlem váratlanul hangosan, úgy, hogy hátrafordulnak az előttünk ülők.

Csönd. Ez egy pillanatra szöget üt a fejébe. Látom, hogy akar felelni, de hirtelen nem tud. Talán így még nem vizsgálta a dolgot? Női szemszögből? 

- Hát, tudooooom ... deeee... én ezt nem tudom elviselni, hogy nem tudom mit csinál épp. Hogy nemet kéne mondania, de nem tud. Nem tudja megvédeni magát... Most mit csináljak? Én így nem tudok élni. Szakítottam vele. Otthagytam.

Hát én meg erre most mit mondjak? Mondjam, hogy megértem, szicíliai szokás szerint, miközben egyáltalán nem értem meg? Nem értem, hogy hogy lehet megerőszakolni egy tizenöt éves lányt, nem értem, hogy a társadalom miért nem védi meg, miért nem lehet szerintük nemet mondani, még akkor is, ha az a boss fia, nem értem a családját, a környezetét, nem értem azt a barátját, aki "kihasználja a helyzetet" vagyis szintén megerőszakolja, nem értem, hogy a férfi, aki beleszeret, ahelyett hogy támogatná, magára hagyja, főleg, ha az egy rendőr, akinek pláne a jó oldalon kéne állnia. 

Na igen, én meg az az idétlen giccses prettywomanes lelkem. A szerelem mindent legyőz, mi?

Végül nem szólok semmit, csak szomorúan gondolataimba merülök.

Közben már közeledünk úticélunkhoz, de sajnos még mindig 35 000 láb magasan, innen még nem érdemes kiugrani, viszont Antonio észbe kap, témát vált, és rátér a Budapestre vonatkozó kérdések özönére. Gépiesen válaszolgatok, tudom, hogy úgyis mindent el fog felejteni, a magyar neveket képtelenség megjegyezni, és úgyis arra megy majd, amerre lát. 

És akkor még megkérdezi, hogy nem innék-e meg egy kávét vele a napokban, ha már ilyen váratlanul egy városba vezetett a sors, és csábítóan mosolyog hozzá.

Értem, szóval miután beleszerettél egy nőbe, majd nagy nehezen kiszedted belőle féltve őrzött és tragikus titkát, majd emiatt elhagytad, cserben hagytad, most még ki is kezdesz velem? - merül fel bennem a kérdés, és tekintetem az előttem levő ülés háttámlájában elhelyezett hányózacskóra téved. Szerencsére megvan!

Valóban émelygek, és a pokolba kívánom Antoniót, de nemsokára leszállunk, és még kérdésére elmondom neki, hogy ha áthalad a Svatopluk-hídon és betér a Mariahilfer Strasséba, akkor ott biztosan belebotlik a Márványasszony nevű étterembe, és ha már ott van, ki ne hagyja a wiener schnitzelüket és feltétlen igyon borovicskát. Remélem majd részegen beleesik a Moldvába vagy mibe.

Antoniot gondolatban a pokolba süllyeszthetem vagy a Moldvába, lassan emléke szertefoszlik majd, de szegény Serena képe azóta is kísért, ahogy ott áll a tangó-esten lemerevítve, mozdulatlanságba kényszerítve, meggémberedve, rémülten, pont úgy, ahogy akkor lehetett, tizenöt évesen, amikor a hatalom játékszerévé vált, és nem menekülhetett, mert nem volt hova, nem volt kihez, és akkor ott egy életre belefagyott abba a pillanatba.