Mikor Castelbuonoban jártam, tavaly ősszel, még egy érdekes találkozásban volt részem, amiről eddig hallgattam. Egy kicsit azért is, mert másról sürgetőbbnek tartottam írni, de ha igazán magamba nézek, akkor inkább azért, mert volt bennem egy adag félsz is, mert a téma, amit megpendít, meglehetősen kényes.

Emlékszem arra, amikor először pillantottam meg Valentinát. Éppen Castelbuono főterén bámészkodtam, és csodáltam a mesebeli várost, középkori falaival, árkádjaival, a távolban a hegyeket, az előttem elnyúló hosszú, kávézókkal tarkított főutcát, aminek a végén már messziről kiszúrtam, amint komótosan baktatott a kockaköveken Valentina, bár akkor még nem tudtam, hogy így hívják.

Nem éppen eleganciájával hívta föl magára a figyelmet, annyi szent. Sőt, inkább lompos és törődött volt, szedett-vedett és kócos. Lomhán koppantak léptei. Nem  csoda, hiszen aznap is dolgozott, pedig vasárnap volt, de ő volt most a soros. Korán is kelt, mint minden munkanapon, és súlyos terheket cipelt...

Én még akkor nem ismertem őt személyesen, az élettörténetéről is csak később szereztem tudomást, de ahogy egyre közeledett felém, lassan, elcsigázottan, és ahogy végül egymás elé ért a léptünk, és szemtől szembe kerültünk egymással, fáradt és kissé ábrándos szemeiben egyfajta bölcs megnyugvást, rezignáltságot láttam. 

Szerintem ő maga nincs is tudatában, hogy története milyen vihart kavart, előbb helyi, majd országos szinten, míg végül a BBC műsorába is bekerült, vehemensen vitatkoztak róla, politikusok pozíciója került veszélybe. Nem, ő erről mintha nem vett volna tudomást, ő csak egy kicsit élni szeretett volna, meg egy ici-pici nyugalmat.

Szóval mikor végre egymás elé ért a léptünk, és szemben álltunk egymással, én hirtelen nem is tudtam, mit mondjak, pedig talán csak köszönni kellett volna, vagy bemutatkozni. Jobban meg voltam illetődve, mint ő, annyi bizonyos. Torkomra akadt a szó. Végül ő törte meg a csendet:

-Iá - mondta barátságosan. - Iá-iá-iá! - Ismételte meg kedvesen, mintegy biztatólag. Én csak helyeselni tudtam az elmondottakat, úgyhogy bólintottam.

Valentina 20 társával együtt dolgozik Castelbuonoban mint hulladékgyűjtő szamár. Ebben az aprócska, 9000 lelket számláló városban ugyanis a szelektív hulladékgyűjtést szamarak bevetésével oldják meg Mario Cicero polgármester ötlete nyomán, immár 10 éve. 

Amikor engem odavetett a sors, erről fogalmam sem volt, úgyhogy tényleg igazi meglepetés volt, amikor szembejött velem egy szamár a város sétálóutcáján, és az őt kísérő munkás szépen telepakolta a házak előtt gondosan kikészített csomagokkal a kosarait: műanyagot a műanyagba, papírt a papírba, és így tovább, és így tovább. A jószág békésen várakozott, miközben felmálházták, majd mikor munkatársa szólt neki, hogy indulhat a következő házig, szépen komótosan megindult, és ott leparkolt, és várta az újabb csomagokat.

Nagyot bámultam ezen, úgyhogy a kísérő kedvesen tájékoztatott, és ő meg azon csodálkozott, hogy én nem tudok Castelbuono eme sajátosságáról, pedig már jópár éve ez a rendszer náluk, és ezzel  országos hírnevet is szerzett magának a kisváros. Elmagyarázta a szelektív hulladékgyűjtés ezen formájának előnyeit is: először is nem szennyezi a környezetet, másodszor sokkal költségkímélőbb, harmadszor pedig az állatok is szeretik, hogy foglalkoztatják őket.

Ez utóbbi állítás az, már hogy a szamarak is jól járnak, amit egyesek kétségbe vonnak, és ami miatt az ügy széles körben vitákat kavart. Történt egyszer ugyanis, hogy egy állatvédő aktivista a facebook-oldalán megjelentetett egy fényképet, amin az egyik szamár a földön fekszik, mellette a szemétgyűjtő kosarak kiborult tartalma a földön, és hozzá a képmagyarázat: így bánnak Castelbuonoban az állatokkal, kínozzák és a végkimerülésig dolgoztatják őket, olyan terheket kell cipelniük, amit alig bírnak el, és végsőkig kizsigerelik őket. Az aktivista több állatvédő szervezethez fordult, azonnal követelve az embertelen módszereket alkalmazó rendszer megszüntetését és az állatok megmentését. Ja, és persze a felelősöknek a munkájuk alóli felfüggesztését, az állatkínzók példás megbüntetését.

Na, persze beindult a botránygépezet, kommentelők hada, felajzott állatvédők, országos ügy.

Kiderült, hogy az állatvédő egy régebbi fotót használt fel, ahol az egyik jószág éppen megbotlott, és ezt valaki lencsevégre kapta, de szó sincsen embertelen körülményekről, állatkínzásról. Egy igazi fakenews-ról beszélhetünk, ahol a fényképet teljesen alaptalanul, manipulálva használták fel, félremagyarázva azt. 

A polgármester és vele Castelbuono lakói csak kapkodták a fejüket, és alig győzték kivédeni a támadásokat. Az állatokat nem hogy nem kínozzák, hanem nagyonis jól tartják, sőt egyenesen kényeztetik, az egész város kedvencei ők. Nincsenek túlterhelve, maximalizálva van, hogy mennyi terhet vihetnek, ami jóval alatta van annak a teljesítménynek, amire amúgy képesek, hiszen az 50 kiló súly az alatta van egy felnőtt átlagember súlyának, miközben emberek szállítására is alkalmasak lennének. Magyarul a szemétszállítás kisebb teher egy szamár számára mint a személyszállítás. Mivel a 20 tagú állományból egy nap 6-ot állítanak munkába, és szépen váltják egymást a turnusok, ezért természetesen vannak pihenőnapok is, egyik állat sem dolgozik a hét minden napján. Egy nap maximum 5  órát dolgozhatnak.

Szóval mindenki nyugodjon meg, a képen látható Valentina - bár a munkától éppen én sem láttam kifejezetten feldobottnak - és valamennyi társa kitűnő egészségnek örvend Castelbuonoban. 

Én egyébként zseniális ötletnek tartom az egészet, főleg környezetvédelmi szempontból: környezetszennezés zérus ebben az esetben! Ráadásul a fenntartásuk, üzemeltetésük költsége is sokkal kevesebb, mint a kukásautóé, etetéssel, higiénés körülmények biztosításával, mindennel együtt. A polgármester kritizálói ezt is a szemére vetették: az egészet csak azért találta ki, mert olcsóbb. Én azt mondom: na és? Miért baj az, ha egy polgármester takarékoskodik. Turistalátványosságnak is bevált, ami szintén plusz bevétel. Az állatokat pedig az egész város szereti, kényezteti. Nálunk nem lehetne egy ilyet bevezetni?