Életemben már ismertem pár Totot. Először is kezdem a legfrissebb ismeretségemmel: Totonak hívják Cristina barátnőm hatalmas és tekintélyt parancsoló macskáját. Elterpeszkedik a díványon, fensőbbségesen és rezzenéstelenül tekint ránk, miközben mi „női dolgokról” beszélgetünk. Néha egészen zavarba jövök: olyan érzésem van, hogy miközben mi földi hívságokról és csacskaságokról csevegünk, maga Plátón néz ránk filozofikus magasságokból. Pedig csak Toto, a macska az. Próbálok barátkozni vele, de olyankor Cristina figyelmeztet, hogy vigyázzak, mert odakap ha túl közel merészkedem. Valóban: ha megpróbálom simogatni, mancsával taszít felém egyet. Fogalmam sincs, mit lehet rajta szeretni, de Cristina rendeszeresen fényképezi és posztolja imádata tárgyát.

Aztán ott van a másik Toto, egy gyönyörű, formás, vidám kiskutya, aki pont olyan, amilyennek az Óz, a csodàk csodàja című mesében Totot képzeltem, mikor kiskoromban meselemezen hallgattam. Okos kis szemeit és folyton mozgó orrát fürgén jártatja ide-oda, újabb és újabb felfedezések után kajtatva. Minden mókában benne van, és hangos csaholással jelzi, hogy remekül szórakozik, miközben másokat őrületbe kerget, de akkor a legboldogabb, ha szidást kap, amiért rossz fát tett a tűzre: számára nyilvánvaló, hogy ez is mint minden és mindenki a világon a Játék része.

Szicíliában megismertem egy másik Totot is: tanár, ősi nemesi család sarja, egyben vérbeli szoknyapecér – ez utóbbi saját elbeszélései alapján. Egyszer elvégeztem egy idegenvezetői tanfolyamot, amit többek között ő maga, Toto Arezzo tartott. Az Arezzo név azért is fontos, mert ebből itt mindenki tudja, hogy ősi szicíliai nemesi családból származik. Apró termete, rendkívül kerek hasa és még ennél is kerekebb feje önmagában is komikusnak hatott, de ezen felül tanítás helyett inkább sztorizni szeretett, vicces vagy érdekes történeteket mesélt, olyan bőlére eresztve, hogy sokszor maga is elfelejtette, hogy mibe kezdett bele, mert közben 3-4 másik történetet is elmondott, finoman meséibe szőve fiatalabb korában megesett számtalan gáláns kalandjának egyikét-másikát.

Az a Toto viszont, akit egész Olaszország ismer és szeret, aki mindenki Toto-ja nem más mint Antonio de Curtis, a komikus színész. Ő „a” Totó. Majdnem 100 filmben szerepelt, és szinte az összesben főszereplő volt. Aranykora a háború utáni évekre és az ötvenes évek elejére esik, de azóta is rengeteg jelenete, mondata szállóigeként kering a mai napig.

Sajnos ezeken a mulatságos és kedves Totokon kívül létezik, illetve létezett egy másik Totó is. Vele van tele most az olasz sajtó. Ugyanis meghalt Totó Riina, a hírhedt szicíliai boss, a Cosa nostra feje, a „capo dei capi”, úgy is mint „u Curtu”, azaz „a Rövid”, ahogy a szicíliaiak emlegetik, apró termetére utalva, akinek nevéhez többszáz gyilkosság fűződik, és aki életéből kis híján negyedszázadot börtönben töltött. 1969-től bujdosott a hatóságok elől, végül 1992-ben fogták el és 1993-ban ítélték életfogytiglan letöltendő börtönbüntetésre. A corleonei földműves családból származó, félanalfabéta, öt elemit végzett Totó Riina volt az, aki a Cosa nostra fejeként meghirdette azt a véres és kíméletlen háborút az állam ellen, aminek áldozatául estek többek között a maffiaellenes küzdelem jelképeiként és hőseiként tisztelt Giovanni Falcone és Paolo Borsellino bírók.

Riina halála alkalmat adott a médiának egyfajta mérlegkészítésre, illetve sokaknak arra, hogy kifejtsék a maffiával kapcsolatos nézeteiket. Hogy ezek a nézetek mennyire hitelesek, és mennyiben lehet egyáltalán megbízhatót tudni olyan jelenséggel kapcsolatban, aminek a lényege egyrészről az, hogy látható legyen és hasson az emberekre, a másik éppilyen fontos eleme viszont éppen az, hogy elrejtőzzön – az nagy kérdés. Hiszen a maffiának egyszerre lényege a megfélemlítés, az erőfelmutatás, a mindent átható jelenlét, és egyszerre az, hogy letagadja például azt, hogy az állammal milyen szoros a kapcsolata.

Ebből a furcsa kettősségből adódik az, hogy valójában a legfontosabbat nem tudjuk: nevezetesen azt, hogy az államnak, vagyis inkább a politikusoknak mennyire érdeke fenntartani a maffia létezését. Nem tudjuk, hogy a dolgok legmélyén valóban nem arról van-e szó, amit oly sokan pedzegetnek, hogy a maffia nem más, mint a legpotensebb politikusok irányította szervezet. Azaz, hogy nem az a kérdés, hogy a politika és a maffia milyen szoros viszonyban van, hogyan szövik át az összes hatalmi ágat a kölcsönös „szívességek” vagy a hatalmi „adok-kapok” a bíróságoktól az ügyészségekig és a bűnüldöző szervekig, nem két párhuzamos valóságról van szó, aminek az egymáshoz való viszonyát kell vizsgálni, amikor politikáról és maffiáról beszélünk, hanem a kettő egész egyszerűen egy és ugyanaz.

Lehetséges ez is. Ez természetesen a legpesszimistább felfogás, amit sajnos nem zárhatunk ki, mint lehetséges verziót. Az így vélekedők szerint maga Totò Riina sem volt más, mint báb a hatalmi gépezetben. Egyfajta végrehajtó, vagy talán úgy is le lehetne írni, mint a negyedik hatalmi ág feje. A prostitúció, a drog-, szerv- és emberkereskedelem tartozott a hatáskörébe, és ezeket osztotta le szigorú szabályok szerint a maffia hierarchikus rendszerében. Ezek tehát a fő tevékenységi körei, de a lényeg nem ott van, hanem ott, ahol megegyezés történik a többi hatalmi ággal, nevezetesen és legelső sorban a Parlamentben ülő képviselőkkel.

Totò u curtu segíthetett volna megérteni ezt a végső kérdést, ám ő egy pillanatra sem hagyott kétséget afelől, hogy semmiféle együttműködésre nem hajlandó a nyomozás érdekében, mindent tagadott és saját magáról úgy nyilatkozott, hogy csak egy egyszerű földműves. Sírba vitte minden titkát.

Sokan azzal kapcsolatban is találgatnak, hogy lesz-e követője Toto Riinának egy személyben vagy átstrukturálódik az egész maffia, megosztva a teljhatalmat több ember között, vagy esetleg a Camorra, a nápolyi bűnszervezet veszi majd át helyette a vezető szerepet. Egyesek úgy vélik, Trapani maffiavezére, Matteo Messina Denaro veheti át a vezérek vezére posztját, amit mások kétkedve fogadnak, mivel régóta teljesen nyoma veszett, és így kétségbe vonják kohéziós erejét. Megint mások egy hármas elnökletű szervezetet tartanak elképzelhetőnek Giuseppe Guttadauro, Gaetano Scotto és Giuseppe Grizzaffi személyében. Hogy ők kik, nem tudom, de bevallom, nem vágyom különösebben, hogy jobban megismerjem őket.

Mindenestre egy fejezet lezárult Totoval, aki halála pillanatáig a "capo dei capi" azaz a vezérek vezére maradt úgy, hogy életének utolsó 24 évét börtönben töltötte, és a legnagyobb titkot, ami elvezetett volna a maffia és állam viszonyának vagy éppen egyneműségének megértéséhez, magával vitte a sírba.

A találgatókat leszámítva 2017. november 17-én hajnalban bekövetkezett halála óta csönd van. Vajon mi zajlik a mélyben?