„Hozzám már hűtlen lettek a szavak

 vagy én lettem mint túláradt patak

 oly tétova céltalan parttalan

 s úgy hordom régi sok hiú szavam

 mint a tévelygő ár az elszakadt

 sövényt jelzőkarókat gátakat…” - Ezek a Babits-sorok mennek folyton folyvást a fejemben, mint valami mantra, amióta nem írok, már egy hónapja. Igen, igen… hozzám is hűtlen lettek a szavak… Hogy igazából ki lett hűtlen kihez, ezt nem lehet tudni, hogy őszinte legyek. Ez valami szerelemféle lehet köztünk, ebből is látszik. Én és a Szavak. Én és az Írás. Esetünkben is, mint a kapcsolatokban oly sokszor, nem lehet tudni, hogy ki hanyagolt el kit, vagy hogy melyik volt előbb: a hűtlenség-e vagy előbb az elhanyagolás, aminek aztán természetszerű következménye a megcsalás, az elhagyás, a hűtlenség. És hogy ki kezdte, s mikor? Ki csalt meg kit? Ki hagyta el a másikat? Nincs jogunk a másikra ujjal mutogatni.

Hiszen ki volt előbb, aki másfele fordult, aki nem hitt a másikban? …Nem tudom. Pedig – szavamra mondom! – engem még mindig fűtenek az érzelmek iránta. Szeretem. Nekem igenis fontosak a Szavak! Nem, nem lehet rám fogni, hogy a szenvedély múlt volna el, ez így nem igaz! …Persze, persze… a rutin, a szürke hétköznapok, az apró gondok minden kapcsolatra károsan hatnak. Nem is tudom, valahogy azt érzem, mintha kicsit elkoptattuk volna egymást. Valahogy használtuk egymást, kihasználtuk. A sietség, a hétköznapok zűrzavara, a fel-felcsapó depresszió nyűgössé és a másik iránt közönyössé tesz. Ha szóltunk is egymáshoz, elhanyagolt, elharapott mondatok, hangok jöttek elő. Inkább csak vakkantottunk a másik felé. Nehéz, nagyon nehéz.

No és persze az elvárások. Az „akkor legyél ott, amikor én akarom”, „most van rád szükségem”, mert később már nem ugyanaz. Nem elmulasztani a pillanatot. Ez is terhes. Felelősség, állandó készenlét. Folytonos éberség, meghallani a Szavakat. És ugyanakkor ez ne legyen kényszer, hiszen az senkinek sem jó, az erőltetés. A kényszeredetten kicsikart érzelmek, mondatok. Az elront minden romantikát, minden varázslatot.

És hát tudjuk a régi tételt: nehéz fenntartani az optimális hőfokot egy kapcsolatban: ha túl forró, elég, ellobban a szerelem, és mindent elnyelnek a lángok, ha pedig nem tápláljuk a tüzet, pillanatok alatt kialszik. És persze a levegő, a levegő! Hagyni kell élni is a másikat, nem megfojtani… Őrült egyensúlyozás ez… a parázs, a parázs!... arra kell figyelni, hogy az mindig meglegyen. Gyengéden ráfújni egyet, életet lehelni bele időközönként. Hogy perzseljen és meleget árasszon, ne pedig emésszen vagy kialudjon… A parázs…!

Közben-közben persze voltak csodás pillanatok. Innen gondolom, hogy én sem lehetek közömbös a Szavak számára. Olykor váratlanul egy magányos és szomorú estén nyitották rám az ajtót. Vagy éjjel zavartak fel álmomból, fülembe üvöltve, hogy alig bírtam lecsillapítani őket. Máskor meg reggel dörgölőztek hozzám, fülembe súgva, álomittasan, játékosan. Vagy – még meglepőbb módon – egy hétköznapi helyzetben, bevásárlás közben vagy az autóban a piros lámpánál, és elemi erővel ragadtak magukkal. Olyankor alig vártuk, hogy kettesben lehessünk és egymáséi legyünk. Elkapott minket a hév, talán Ámor nyila talált el, talán jókor voltunk jó helyen, vagy rosszkor rossz helyen, talán más volt az ihletettség oka, de volt, hogy egyszerre egymásra találtunk, és egyesültünk. Abból születtek a versek. A mi csodálatos gyermekeink. Most mondjam azt, hogy szépek? Nekem azok, mert emlékszem keletkezésük pillanatára, az egyesülésre, a vágyra és az érzelmeinkre, igen, nekem mindennél kedvesebbek.

Persze tudjuk, hogy mindez nem elég. Ha komolyan gondoljuk, hogy dolgunk van egymással, akkor jobban oda kell figyelnünk a kapcsolatra, tudatosabban kell élni. Úgy érzem, még sok mondanivalónk van egymás számára, és nem voltak hiábavalók sem az együtt töltött percek, sem az erőfeszítések, amiket eddig megtettünk. Még a szenvedély sem hunyt ki. Kár lenne hát veszni hagyni mindezt egy apró szünet miatt. Talán annak is megvan a maga szerepe. Talán éppen az, hogy eltávolodva rá tudjunk nézni a kapcsolatunkra, és megélni, hogy mennyire hiányzunk egymásnak. Nekem mindenesetre hiányoznak a Szavak. Nem tudok nélkülük élni.

És hogy ennek mi köze Szicíliához?... Hát kérem, hol van az megírva, hogy egy nő nem csábulhat el, és hol az, hogy maga a csábító is nem lehet nő? Bizony, ilyen is van. Azt mondják, nem illünk össze, mások vagyunk, meg azt, hogy Szicília kicsit öreg hozzám, de én a gyönyörű, érett, szenvedélyes nőt látom benne. Engem bizony elcsábított már-már földöntúli szépségével, szelíd domborulataival és olykor veszedelmes vulkánkitöréseivel, ellentmondásaival, gazdag múltjával, erősen konzervatív és mégis befogadó szellemével, függetlenségre törekvésével, azzal a számtalan rejtéllyel, amit felfedezni enged a beavatottaknak, és a még több titokkal, amikről csak sejtéseim vannak, de amelyek még mind megfejtésre várnak. Unos-untig ismételt problémáival, nyavalygásával és váratlanul megcsillanó kreativitásával, szigorú neveltetéséből adódó frusztrációval, melyből időről időre próbál kitörni. Elszigeteltségével, önzőségével és kevélységével. Odaadásával, ragyogó szellemével és szenvedélyes életszeretetével… Bizony, bizony, olykor magával ragad egy időre, vonzásába kerülök, hatása alatt vagyok. Megesik az ilyen. Ilyenkor már nem is számolom a napokat, csak beleveszek, tudom, hogy hiába állnék ellen, csak hagyom, hogy vigyen, vigyen magával, mint az örvény a tengerben, nem érdemes kapálózni ellene, inkább sodródni kell, és hagyni, hogy egyszer csak elengedjen, és újra a felszínre dobjon.

Hát így állok most, egyszerre vádlón és kissé bűnbánón, ebben a szerelmi háromszögben, Én, Szicília és a Szavak. És ha igaz is, hogy „hozzám már hűtlen lettek a szavak”, mikor a lelkem mélyére nézek, belátom, hogy ez rajtam is múlt. Valljuk meg, én sem voltam éppen feddhetetlen.