Nos, az a nagy hírem van, hogy megvettem a házat. Még decemberben aláírtuk a végleges szerződést, és alig két hétre rá kiköltöztek a tulajdonosok. Ugyanis ebben állapodtunk meg, még amikor a "compromesso"-t, vagyis az előszerződést kötöttük. Hál'Istennek minden rendben zajlott, a közjegyző felolvasta a végleges szerződést a megjelentek előtt, majd a felek, azaz Signor Parrino és én aláírtuk a megállapodást.

Kicsit vicces volt, amikor dr Livia, a közjegyző rákérdezett a kulcsra, pontosabban felkérte Signor Parrino-t, hogy mint volt tulajdonos adja át a számomra mint új tulajdonos számára a ház kulcsait, mire Signor Parrino enyhe pírral az orcáján és tanácstalanul pillantgatva élettársára elkezdett hebegni-habogni, hogy igazából szóban megállapodott velem arról, hogy december elejéig még a házban maradhatnak, mert hiszen még házat kell találniuk maguknak Toscanában, amit még meg kell venni és ahova be tudnak majd költözni. Ez így igaz, erősítettem meg az elhangzottakat dr. Liviának: írásos nyoma nincs, de szóban valóban megegyeztünk. 

Mondanom sem kell, hogy ha nem Signor Parrinóról lett volna szó, hanem valaki másról, akkor nem bíztam volna meg ennyire az illetőben. De nem is tudom, valahogy ez a kedves kisöreg olyan bizalmat árasztott kezdettől fogva, olyan jól tudtunk szót érteni egymással és együttműködni, egymásnak apró engedményeket tenni, a vételárról alkudni, és megegyezésre jutni különböző egyéb részletekben, hogy nem támadtak fel bennem kétségek a szavahihetősége és sziklaszilárd jelleme felől. Nem tagadom, ehhez a fajta bizalomhoz két dolog is szükségeltetik: egyrészről szerencse, hogy egy határozott, ám talpig becsületes embert sodorjon elénk a sors szele - lássuk be, azért ez ritka kincs. De kell hozzá intuíció is, hogy ráérezzen az ember, hogy valaki kiérdemli a bizalmat. Így történt ez Signor Parrino és én köztem, merthogy ráadásul a bizalom szerencsére kölcsönös volt, aminek a kisöreg a maga férfias és kissé szemérrmes módján hangot is adott, mondván, hogy mennyire örül, hogy megismert és milyen derék ember vagyok

A közjegyző azonban, mint a munkáját precízen és felelősen végző ember, nem hagyhatta annyiban ezt a dolgot, és kellő ünnepélyességgel és egy csepp iróniával a hangjában elmondta, éppen ahogy a szicíliai emberek szokták, hogy mégiscsak át kéne adni legalább egy kulcscsomót ott az orra előtt, mert végtére is ezért jöttünk most össze, legalábbis ez is részét képezi az aktusnak. Tehát felszólította, persze kedves és udvarias formában Parrino urat, hogy adjon át részemre egy kulcsot, mert azzal szimbolikusan birtokba veszem a házat. Tudniillik e perctől hivatalosan én vagyok a tulajdonos, és nekem jogom van belépni a házamba háborítatlanul, amihez szükséges egy kulcs is. Az átadás - átvétellel válik teljessé az adásvétel, és ezt neki mint közjegyzőnek tanúsítania kell - nyomatékosította ismét kedvesen, de határozottan dr. Livia.

Na, ez végre hatott, hogy ezt így szépen, pontról pontra elmagyarázták, és akkor nagynehezen összekotortak nekem egy kulcscsomót ketten, Signor Parrino és élettársa, a kissé habókos, ám végtelenül kedves signora Assunta. 

Most tehát elkezdődik egy új fejezet, méghozzá a felújítás fejezete. Ez lesz csak igazán izgalmas!  

Egyébként elég nehéz és hosszadalmas keresztülvinni a különféle számlák átírását, no meg az új állandó lakóhelyemmel összefüggő lakcímkártya elintézésèt. Ez utóbbival kapcsolatban nagyon vicces dolog történt, amikor kijöttek hozzám az önkormányzattól.

Ugyanis azt tudni kell a történethez, hogy Szicíliában, amikor valaki állandó lakóhelyet változtat, akkor ezt a tényt, tehát hogy valóban ott lakik valaki, ahova bejelentette magát, nem csak úgy elhiszik bemondásra, és ukmukkfukk bejegyzik a nyilvántartásba, hanem kijönnek leellenőrizni az önkormányzattól. Így is történt. Elbattyogtam a hivatalba a közjegyző által hitelesített adásvételi szerződéssel, benyújtottam a megfelelő űrlapon a megfelelő kérelmet a megfelelő dokumentumokat mellékelve, majd vártam...

Szerencsére nem kellett nagyon sokat várni, de azért pár hét eltelt. Viszont akkor hirtelen nagyon sürgős lett. 

- Signora Júliával beszélek? - (tudniilllik az olaszok természetesen nem képesek kiejteni a jó kis magyaros, ö és gy betűkkel teletűzdelt vezetéknevemet, ezért általában a keresztnevemen szólítanak a hivatalokban is) - Az önkormányzattól hívom - hadarta egy enyhén arrogáns, fiatal férfihang a vonal túlsó végén.

- Ó, már nagyon vártam a hívásukat, köszönöm szépen, nagyon örülök, a lakcím... - lelkendeztem.

- Hölgyem, otthon tartózkodik most? - szakított durván félbe a hang - 10 perc múlva ott tudnék lenni önnél. Na ezt nem értem én Szicíliában, hogy órákig tudnak a semmiről fecsegni, de néha meg olyan sürgős lesz hirtelen valami, hogy rögtön a másik torkára forrasztják a szót, és még egy rendes mondatot sem lehet végigmondani.

- Ó, hát sajnos én jelenleg a munkahelyemen vagyok, és ma 13 óráig dol...

- És holnap délelőtt? - szakított ismét félbe a hang.

- Nem lehetne valamelyik délután, mivel délelőttönként dolgozom? Vagy esetleg kora reggel munka e...?

- Hát ezen a héten nem, akkor majd jelentkezem a jövő héten... Viszontlá...

- Jaj ne, ne, kérem, ne tegye le! - kiabáltam kétségbeesetten a telefonba - Megpróbálok engedélyt kérni a munkahelyemen, biztos elengednek egy órára hivatalos ügy intézése miatt - mondtam gyorsan egy levegővel, hogy még véletlenül se lehessen félbeszakítani.

- Jó rendben - mondta fakó hangon az illető.

- Akkor miben maradjunk?

- 20 perc múlva ott leszek Önnél.

- Rendben.

Gyorsan elkéredzkedtem a munkahelyemen, és hazavágtattam. Mármint az új házba, amibe ugyan még nem költöztem be, de úgy kellett csinálnom, mintha már állandó jelleggel ott laknék. Ebből a célból odavittem a lakásba néhány, emberi civilizációra utaló jelet: fogkefét, tusfürdőt a fürdőszobába, kávét és kávéfőzőt a konyhába, ágyneműt ès pizsamát a hálóba. Ezt még korábban megtettem, és most, hogy oda kellett rohannom, mert jött az ellenőrzés, igyekeztem még pár olyan jelet gyorsan elszórni a házban, mintha mindennapos lenne a jelenlétem, mintha ottaludnék minden nap: összetúrtam az ágyneműt és hanyagul rádobtam a pizsamát az ágyra, elővettem egy kávéscsészét a szekrényből, és a konyhapulton hagytam, majd pánikszerűen kávéfőzésbe fogtam, hogy lássa a kijövő hivatalos személy, hogy itt zajlik az élet, meg persze hogy meg tudjam valamivel kínálni.

Ez egyszerűnek tűnt, de nem volt az! Kávéfőzőt és kávét korábban vittem, viszont még egyszer sem próbáltam meg begyújtani a gázt. Persze nem gyulladt be elsőre, idegesen nyomogattam a gázgyújtót, forgattam a gombot a tűzhelyen, de semmi...! Leellenőriztem, hogy egyáltalán nyitva van-e a gázcsap, nyitva volt. Már majdnem feladtam, mikor végre sikerült. Jó, kávé beindítva, mit tehetek még? - néztem körül még mindig izgatottan.

Ekkor hallom ám, hogy valaki őrülten dudál a házam előtt és valamit kajabál. Kinézek az erkélyen, és látom, hogy a ház előtt egy nő dudál veszettül az autójából az úton megállva, a kanyarban ráadásul, és a dudaszó közti szünetekben azt ordìtja felém, hogy azonnal menjek le, mert egy furgon állt a garázsa elé, és nem tud behajtani, és hogy én intézkedjek, mert ez az én házam előtt történik, és engem is érint.

Való igaz, hogy a garázs az övé, és valóban ott állt egy furgon. De én honnan tudjam, hogy kié az autó, és tulajdonképpen miért pont én intézkedjek? - gondoltam magamban.

- Sajnálom, de most éppen nem tudok lemenni, mert kávét főzök - hárítottam el nagy hirtelenjében a felelősséget, megőrizve higgadtságomat, erre elporzott az autóján nagy dérrel-dúrral, olyan volt mint maga az életre kelt Szörnyella de Frász. Félelmetes!

Egy perc sem telt el, és csöngettek, jött az önkormányzattól a kissé arrogáns hangú, nyegle fiatalamber, akivel alig egy fél órája beszéltem telefonon. Körülnéz, előveszi a papírokat, felteszi a kérdéseit, elkezdi kitöltögetni a formanyomtatvànyokat, közben kínálom kávéval, elfogadja, igaz hogy nincs cukor, mert azt elfelejtettem hozni, de elfogadja, így is kér,beszélgetünk...Hát miközben így írogatjuk a hivatalos íveket, mesélem neki, hogy itt van egy kis perpatvar a házam elott, amihez tulajdonképpen nincs koözöm, de a házam előtt folyik, ezért aztán az a helyzet, hogy mégiscsak van hozzá közöm, ha akarom, ha nem, és miközben ezt magyarázom, halljuk, hogy lentről megint nagy elánnal kajabàl, ezúttal egy férfihang.

 - Mi a probléma? - nézek ki az erkélyemről.

- Az, hogy az az őrült idetolt egy akadályt a furgonom elé, kezicsókolom. Tessék, nézze...! - és rámutat egy kisebb virágosládára a furgon előtt.

...Na és akkor kezdetét vette egy felettébb érdekes pábeszéd, amelynek során megpróbáltam kibékíteni a feleket annak érdekében, hogy a házam előtt ne legyen háború. Az illető egy furgon mellől ordibált vörös fejjel, és azt próbálta megmagyaràzni, hogy ő csak 5 percre szokott itt megállni, amíg az árujàt kiteszi, mert itt van a boltja a szomszédomban.

Jò, mondtam, engem nem zavar, de itt van ez a kocsibejáró meg a garázs, és azt szabadon kell hagyni, mert a hölgynek itt joga van behajtani a garázsába. A szomszéd további óbégatásából kiderült, hogy az illető hölgy doktornő és őrült, amit mindenki tud a környéken. 

Mondtam neki, én erről nem tudok, de lehet. Mindazonáltal akkor is joga van beállni a garázsába, ha elmebeteg és orvos, és ha nem hagyjuk a jogát gyakorolni, akkor hiába egy arrogáns vagy őrült az illető, akkor is ő fog győztesen kikerülni ebből a helyzetből

Igen ám, de az Őrült Doktornő nem szokott beállni a garázsba, hanem csak odaáll elé, elállva ezzel az utat, úgy, hogy más nem fér oda. 

Jó lenne először is, ha nem velem kiabálna, - mondtam neki az erkélyemről, és különben meg a hölgynek akkor joga is van a garázsbejárójához, és ha valaki azt a teret lefoglalja, akkor a holgynek van igaza, még ha őrült, és joggal perlekedik azzal, aki akadályozza a jogában.

...ès ez így ment egy ideig, a furgonos egyre vörösebb fejjel üvöltött, hiába próbáltam neki mondani, hogy én valójában az ő pártján vagyok.

Ő szemmel láthatólag nem akarta ezt megérteni, viszont időközben előjött a kis műhelyéből a munkatársa is, a helyzetből ítélve a beosztottja lehetett, egy kék anorákban, fogót tartva a kezében, nyilvánvalóan valamit szerelt épp, ő még alacsonyabb volt a főnökénél, akit most figyelmesen hallgatott, de furamód az én érveim hallatán buzgón bólogatott, és a fogójával felém mutogatott, mintegy jelezve ezzel, hogy van abban valami, amit mondok, de a főnöke, csak ágált tovàbb.

Amikor pedig azt mondtam neki, hogy a legérdekesebb az egészben az, hogy utánanéztem a földhivatalnál, és igazából a szóban forgó terület járdaszigetnek számít, ahol elvileg tilos a parkolás, na ez olaj volt a tűzre. Paprikavörös fejjel hadovált tovább az őrült doktornőről meg arról, hogy ő csak 5 percre szokott megállni kipakolni az áruját a furgonból, és ebben az országban már dolgozni sem lehet.

Ez volt az a pillanat, amikor kilépett az erkélyre a hivatali ember, mintegy előlépve a hátam mögül a konyhából és mindenkit arra szólított fel, hogy őrizze meg a nyugalmát és főként a jómodorát. 

Aztàn amikor ennek ellenère barátunk tovább ágált, bejelentette, hogy ő az önkormányzattól van, mire megakadt benne a szusz. Köpni-nyelni nem tudott.

A hivatali ember még tudta fokozni a helyzet drámaiságát azzal, hogy mivel ő az önkormányzattól van, ha sokat vitatkozunk meg nem jutunk egyezségre, akkor ő úgy érzi, hogy kötelessége lesz intézkedni a járda egy részének elkerítése érdekében, ès akkor senki sem állhat majd oda a járművével: sem a Doktornő, sem a kedves szomszéd, sem én.

Ettől végleg lefagyott kajabáló szomszèdom, csak pislogni tudott ő is meg a segédje is. Ebben az érzékeny pillanatban új személy jelent meg a színen: egy szemeteskukát és egy seprűt hurcoló köztisztasági szakember, és érdeklődve nézte a jelenetet, nyilván már messziről hallotta a kiabálást.

Én exkuzáltam magam a hivatali embernél, és rendkívüli módon sajnàltam, hogy épp egy ilyen purparlé kellős közepébe csöppent, de hát ugyebàr ezek a kezdeti nehézségek, nemrég költöztem, még nem ismertem a szomszédok közül senkit sem, és arról sem tudtam, hogy itt egy ilyen aknamező van, satöbbi. Ő megértően és sűrűn bòlogatott, és mivel már minden papírt kitöltöttünk, igazolt, pecsételt, és aláírt, szedelőzködni kezdett, és elbúcsúzott, én kikísértem és még egyszer exkuzáltam magam az incidensért, amibe belecsöppent.

Lent azonban nem ért véget a harc, mert ahogy lekísértem a fiatalembert  a lépcsőn, arra gondoltam beszélek a feldühödött szomszéddal, aki közben már a kukást győzködte az igazáról, de legalàbbis bemutatkozom, hiszen szomszédok lettünk, a manóba is. Nem gondoltam, hogy éppen egy veszekedés kapcsán fogom őket megismerni, és nem is tartottam ezt üdvösnek.  Igy aztán lebattyogtam a lépcsőn, odamentem hozzájuk, és most már lent a ház előtt folytatòdott a szópárbaj, egymás szavába vágva sorakoztattuk fel érveinket: az önkormányzatis, én, a feldühödött szomszéd, miközben a segédje csak hümmogott és a fogójával továbbra is mutogatott, hol egyikünkre, hol másikunkra, mintegy megadva a szót vagy jelezve, hogy kinek ad éppen igazat.

Amikor végképp megyőződtem arról, hogy teljesen felesleges tovább gyúrnunk egymást, megkérdeztem, hogy hol lakik a doktornő, vagy ahogy itt a környéken hívják őt: a "Dottoressa Pazza", magyarul Őrült Doktornő. Erről a legbiztosabbat a kukásfiú tudott: azonnal rámutatott egy közeli házra, sréjen szemben az enyémmel. Ott lakik hàt Szörnyella de Frász, nem is messze...! ..sőt, nagyon is közel!

Ahogy elnéztem a társaságot, hirtelen  ùgy éreztem magam, mint egy film egyik jelenetének forgatásán, és ezen elkezdtem röhögni, de úgy, hogy magam is meglepődtem rajta, hát még a váratlanul lett vitapartnereim, akiket mindegyiket az elmúlt fél órában ismertem meg, de ekkor már úgy nevettem, hogy alig bìrtam szusszal. Persze, a jelenet szürreàlis volt, de egész biztos benne volt ebben az elmúlt időszak minden fáradtsága, aggodalma és idegeskedése, és ott kijött, felszabadultan és tartóztathatatlanul, de úgy, hogy alig bìrtam kipréselni magamból egy hörgés és egy nyerítés  között:

- Hanyadika van ma?

- Január 20. Miért? - meredt rám döbbenten a hivatali ember, a dühös szomszéd a kék anorákban, a segédje a fogóval, ès az utcaseprő a seprűvel a kezében.

- Csak az jutott eszembe, hogy ma van Fellini szülinapja.