Vannak nők, akiknek minden lépése, megnyilvánulása, reakciója oly kiszámíthatatlan, szemmel láthatólag annyiféle erő, érték, információ és energia hat rájuk egyszerre és irányítja cselekedeteiket, gondolataikat és érzéseiket, hogy sosem lehet tudni, hogy ezeknek mi lesz a végső eredménye. Rejtélyesen és szövevényesen állnak előttünk, akár egy sűrű erdő, amibe ha bekerülünk, azt vesszük észre, hogy nem találjuk megszokott tájékozódási pontjainkat. Zsongó, nyüzsgő, nyughatatlan világukkal rengeteg izgalmat és meglepetést tartogatnak, és ezzel magukhoz vonzanak, sőt valósággal beszippantanak, ám ha nem vigyázunk, könnyen bukkanhatunk egy-két veszélyes fenevadra is, és ha nem tartjuk meg éberségünk, nem nézzük meg jól hova lépünk, bizton számíthatunk egy-két maró élményre, melynek fájó nyomát aztán hosszú ideig hordozzuk majd. Azonban ha az ember kellően felvértezi magát, érdemes kockáztatni, és kapcsolatba kerülni velük, mert csodálatos kalandokban lesz része. Ilyen izgalmas erdő-típusú nő az életemben Agata barátnőm.
Ezzel szemben vannak azok a típusú nők, akik olyan átláthatóan és egyértelműen állnak előttünk, akár egy virágokkal teli tisztás: ismerjük értékeiket, követhetők érzéseik és gondolataik, bizton számíthatunk segítségükre és véleményüket is érdekmentesen formálják, amelyet csak akkor osztanak meg velünk, amikor arról kérdezzük őket: nem kötik lépten-nyomon az orrunkra, de ha kell, megnyilatkoznak. Nem arról van szó, hogy kevésbé érdekesek lennének, mint erdő-társaik: ők is tele vannak színekkel, illatokkal, apró kedvességekkel, hanem inkább arról, hogy átláthatóságukkal és tisztaságukkal azt az élményt nyújtják, mint mikor a vándor hosszú gyaloglás és viszontagságok után végre nyugodtan megpihenhet. Az ilyen típusú nők mellett azt érzi az ember, hogy végre fellélegezhet, kinyújtóztathatja sok küzdelemtől megfáradt tagjait, és mindenfajta kínlódás vagy kényszer nélkül önmaga lehet. Ha tisztásra érünk, kitágul a horizont is, nagyon szippantunk a levegőből, és szabadnak érezzük magunkat. Szerencsés vagyok: ilyen tisztás-típusú barátnőm is van, Cristina személyében.
Unalmasnak nem mondanám, hanem inkább egyhangúnak és sivárnak a sivatag-típusú nőt. Látszólagos egyformasága és közömbössége mögött megannyi veszélyt rejt, ha kapcsolatba kerülünk vele. A forró szárazságot metsző hidegséggel váltogatja és miközben őrjítő egyhangúságával menekülésre késztet, egyszerre azon kapjuk magunkat, hogy már a foglyaként vergődünk, és az életünkkel játszunk. Egy-két oázis vagy annak látszó délibáb után végül mégis kikecmereg az ember, és megfogadja, hogy többé nem dől be a semmilyenség látszatának, hanem messziről elkerüli. Ilyen barátnőm is volt.
Aztán persze létezik a hegy-típusú nő, akire mindenki fölnéz és egy egész közösség életében meghatározó szerepet játszik. Már messziről látszódnak körvonalai és tekintélyével mások fölé magasodik, egyszerre tájékozódási pont és megkerülhetetlen tény, ami nélkül sokan elveszettnek éreznék magukat. Bár kissé tartunk is tőle vagy olykor éppen arrogánsnak, tolakodónak tarthatjuk, olyan, mintha az idők kezdete óta mindig is ott lett volna, és már el sem tudjuk képzelni az életet nélküle: a hegy feladatot ad és célokat tűz elénk, viszonyítjuk magunkat hozzá és egyszersmind segít eligazodni, mert mindig és mindenhonnan látható és mindenki ismeri, sőt azt érezzük, mintha ő maga is látna és ismerne mindenkit. Mivel nem könnyű megközelíteni, pedig sok út visz felé, de valójában mégis mintha mindig messze lenne, ezért összességében magányosnak tűnik. Kevesek ismerik az egyetlen rejtekutat, ami egészen végig felvisz hozzá. Ez a típus újságíró barátnőm, Rosalba.
És végül vannak a folyó-típusú nők. Számomra ez a legrejtélyesebb típus. Úgy tűnik, vidáman és könnyedén végigcsorognak az életen, folyton változnak, rengeteg utat tesznek meg, világot látnak és mintha mindenkivel jóban lennének és minden akadályt könnyen vennének. Úgy tűnik, mintha egyáltalán nem lennének nehézségeik. Úgy tűnik, kicsik, átlátszók és erőtlenek, egyre csak locsognak, ide-oda csobbannak, és mégis elképesztő messzire eljutnak. Olykor elkeskenyednek, kívülről az látszik, hogy a kiszáradás fenyegeti őket, de végül továbbsodródnak vagy belefolynak egy másik folyóba, egy másik életbe, máskor meg hatalmas sziklákat megkerülve folytatják útjukat, és végül hosszú életük után boldogan és önfeledten belefolynak a tengerbe. Ha végignézek egy ilyen változatos és gazdag életen, azon tűnödöm többnyire, hogy mit irigylek jobban: az elképesztő naivitásukat, amivel minden akadálynak nekimentek, és éppen tudatlanságuknak köszönhetően átvészeltek mindent, vagy a szerencséjüket? Vagy a kettő egy és ugyanaz? Vagy csak én gondolom, hogy tudatlanok, és ahhoz, hogy messzire jussunk, hogy sikeresen túljussunk mindenen csak sodródni kéne? Ezt vajon akkor mégiscsak tudatosan csinálják? És ezt lehet tudatosan: tudatosan sodródni? Vagy ez ellentmondás? És ez lenne a boldogság receptje? Az önfeledten sodródás? Ez a folyó-típusú nők megfejthetetlen titka.