- Szóval ez az fiú, aki jelentkezik az állásra?-kérdezte az igazgató orrával Francesco felé bökve.

-Hát igen, nézzen csak rá, szerintem alkalmas.

-Na jó, de mit tud? Még angolul sem beszél.

-Hát még semmit, majd megtanítjuk, amire kell... 

Francesco feszengve álldigált, mosolyogni próbált, de nem nagyon sikerült neki. A két férfi őt bámulta, miközben róla karattyoltak idegen nyelven, és feléje bökdöstek. Zavarban volt, egyik lábáról a másikra állt... Aztán a másikról a harmadikra...Majd a harmadikról megint az elsőre...Végül úgy döntött, ha már a sors ilyen faramuci helyzetbe hozta, inkább kényelmbe helyezi magát, és kedvenc testtartását vette fel: lábain kissé felhúzta a nadrágszárat, térdeit behajlította, a harmadik lábával pedig a földre térdelt, mintegy széknek használva azt, és így gyakorlatilag ülőhelyzetbe került.  Így volt a legkényelmesebb.

Az igazgatónak leesett a hamu a szájában tartott szivarról, és elégedetten mustrálta. Végül megszólalt:

-Oké Franky Boy, fel vagy véve.

Francesconak végre sikerült megkönnyebülten mosolyognia... "Hadd bámuljanak"-gondolta magában - "Végülis... cirkuszban vagyunk, vagy mi a fene!"

A fenti jelenet Francesco Lentini valós élettörtének egy fontos epizódjának általam elképzelt leírása.

Francesco Lentini ugyanis három lábbal, négy lábfejjel, - a negyedik lábfej a harmadik lábhoz tartozó térdhajlat fölött nőtt ki -, összesen 16 lábujjal és két működő nemiszervvel született 1889. május 18-án a szicíliai Rosoliniben Natale Lentini és Giovanna Falco egyetlen gyermekeként.

Az ő csodálatos történetében több olyan figyelemre méltó mozzanat is van, ami miatt azt gondolom, érdemes megismerni az életútját.Kezdem mindjárt azzal, hogy azt a tényt, hogy két nemiszerve van, én is csak most tudtam meg: ezt az informàciot annyira diszkréten kezelte minden róla szóló leírás, fotókiállítás, vagy történet, hogy csak a wikipediát olvasva jutottam a birtokába.

Vagy csak én gondolom, hogy  ha ez a férfi Magyarországon születik, akkor nem úgy vonul be a történelembe, mint a háromlábú férfi, akinek amúgy két nemiszerve van, hanem úgy, hogy a két nemiszervű férfi, akinek amúgy három lába van?...Na ugye...

Lefogadom, hogy ha ilyesmi Magyarországon történik, akkor számos legenda, anekdota született volna vele kapcsolatban, amelyek inkább a rendellenesség szexuális vonatkozására terelték volna figyelmet, mintsem a végtagtöbbletre.

Nem így a szicíliaiak. Hogy ennek az eltérő hozzáállásnak, a szememben nagyonis imponáló diszkréciónak mi az oka, abba most ne menjünk bele, mert messzire vezetne, annál is inkább, mert szerintem sem ez a leglényegesebb aspektus Francesco Lentini különös élettörténetében.

Hanem...

Francesco tehát, születése után nem sokkal megkapta az "'u maravigghiusu" azaz "a csodálatos" elnevezést az imént említett többlet-testrészek okán, amiből egyaránt kiolvasható a csodálkozás, némi iszony és a félelemmel vegyes tisztelet. Az orvosok szerint egy elcsökevényesedett sziámi tesvér, aki a fejlődés egy pontján megrekedt, majd elhalt, hagyta hátra ezeket a testrészeket. Természetesen legendát is kapcsolt hozzá a néphit akkoriban: az a hír járta, hogy az édesanya a várandósság alatt a "mastru carratturi"-nál, azaz a kocsikészítő-mesternél járt, és ott megcsodálta a mester asztalát, amin dolgozott: egy lyukas falap, ami három lábon állt. Ez volt olyan erős hatással az asszonyra, hogy háromlábú gyermeket szült.

A szülők több orvoshoz is elvitték a gyermeket abban a reményben, hogy műtéttel leoperálható lesz a harmadik láb, de az összes orvos óva intett ettől, mivel az elhalt sziámi iker a gerincnél volt összenőve Francescoval, ezért súlyos volt annak a kockázata, hogy a műtét következtében deréktól lefelé megbénul.

Francesconak igen nehéz gyermekkora lehetett, el tudjuk képzelni, hogy mivel járhatott az 1800 as évek végének babonás világában egy szicíliai kis faluban egy ilyen súlyos rendellenességgel születni, sokan úgy gondolták, hogy ez valamiféle átok, féltek és viszolyogtak tőle, miközben ő maga nagon nehezen viselte saját másságát, utálta testét és boldogtalan volt visszaemlékezései szerint. Valószínűleg valamely, a rendellenességgel összefüggő okból a szülők először a nagymamának adták a gyermeket, hogy nevelje, azután egy nagynénihez került.

Itt sem maradhatott sokat, mert innen viszont egy speciális árvaházba került, ahol különböző rendellenességgel, illetve testi fogyatékossággal élő gyermekek éltek. Ez abszolút fordulópont volt Francesco életében. Erről az időszakról úgy számol be rövid önéletrajzában, hogy gyökeresen megváltoztatta saját testéhez való viszonyát, amit egészen addig gyűlölt. Itt a többi gyermek fogyatékosságával szembesülve, akik között voltak vakok, süketek, némák és végtaghiányosok is, szép lassan megértette, hogy az ő problémája ezekhez a hiányosságokhoz képest sokkal kisebb, és innentől fogva fokozatosan megbékélt a sorsával. 

Belátta, hogy neki nem hiányzik semmije, sőt éppen arról van szó, hogy többet osztott neki a sors bizonyos dolgokból. Amitől ő valóban nagyon más, de még mindig sokkal jobb, mintha hiányozna valamije. Mások életével, nehézségeivel szembesülve belátta, hogy tulajdonképpen szerencsés. Francesco így okoskodott, és ettől kezdve kivirágzott az élete. Ebben az intézetben tanult meg járni, ugrókötelezni, biciklizni, sőt korcsolyázni is.

Vélhetően a szülei kevésbé tudtak megbékélni a sorssal, mert úgy döntöttek, hogy a fiút Amerikába küldik egy nagybátyjával. Nem tudni, hogy abban a reményben-e, hogy ott megoperálják, vagy hogy a fiú szerencsét próbáljon. A tény az, hogy Francesco, aki ekkor kilenc éves, Liverpoolban hajóra száll apjával és Giuseppe Magnano nevű rokonával, és 1898. július 8-án megérkeznek Bostonba. Giuseppe nagybácsi, aki már korábban is Amerikában élt és dolgozott mint showman vezette be a cirkusz világába Francescot, ezt a jelenetet próbáltam megidézni a fenti párbeszéddel.

Alig kilencévesen a Ringling Brother Circus Act-ben indul Francesco pályája, majd később egy nevesebb helyre, a Barnum and Bailey Circusba kerül, és turnézni kezd az "Il Grande Lentini" című showval, ahol nagyobb szerepet kap a többi fellépő mellett, a híres-neves Buffalo Bill-lel is dolgozik együtt, míg végül saját, egész estés fellépésekkel turnézik.

A visszaemlékezések szerint Francesco, aki ekkor már Frank, különösen azzal bűvöli el közönségét, hogy teljes mértékben ura a harmadik lábának, ami megkülönbözteti a hasonló esetektől, ugyanis a sziámi ikrek elcsökevényesedett végtagjaikat általában egyáltalán nem vagy csak alig tudják mozgatni, kontrollálni. Ehhez képest Francesco egyenértékű lábként használja a harmadik végtagot. 

Különösen fiatalabb korában rendszerint egy focilabdával lép fel, teljesen megbabonázva közönségét ügyességével. Ekkor kapja a Three-Legged- Football-player (azaz a Háromlábú Focista) elnevezést.

Ami még inkább rendkívüli az pedig az, hogy több forrás is megemlíti, hogy Francesco az idő előre haladtával egyre inkább a személyiségével, kedvességével, műveltségével, öniróniájával bűvöli el a közönséget. Tehát az emberek egyre inkább azért mentek el a show-kra, hogy jól szórakozzanak Frank poénjain, mintsem azért, hogy egy harmadik lábat mustrálgassanak....

Szóval ... nem tudom... megvan ez a kép?... Ott van egy pali a színpadon. Három lába van. Négy lábfeje. Satöbbi. Az embereket azonban nem ez nyűgözi le, hanem a varázslatos személyisége. Műveltsége, intelligenciája, szellemessége, öniróniája, keresetlen őszintesége, amivel a neki szegezett kérdésekre válaszol a leghétköznapibb témáktól a legintimebbekig. 

És miközben Frank így szakmailag egyre inkább kiteljesedik, megtalálja az igaz szerelmet is egy gyönyörű színésznő, Theresa S. Murray személyében, akivel házasságot kötnek, és négy teljesen egészséges gyermekük születik: Josephine, Natale, Frank és James. Egészen 1952-ig Connecticutban élnek, majd Floridába költöznek.

1908-ben, tehát rögtön a házasságát követő évben boldogan és diadalmasan tér vissza szülőfalujába egy látogatásra. Rosolini apraj-nagyja lelkesen és büszkén fogadja az Amerikát megjárt sikeres showmant, örömüknek úgy is jelét adva, hogy a férfiak háromszárú nadrágot varratnak, és abban fogadják Francescot, és kísérik mindenüvé nagy csinnadrattával.

1952 vízválasztó évszám, eddig az időpontig Frank rendeszeresen turnézik, azonban később sem hagy fel a fellépésekkel. 1966. szeptember 22-én is éppen turnézik, amikor rosszul lesz, kórházba szállítják, majd röviddel ezután, 77 évesen meghal.

Ez abszolút rekordnak számít. Azok, akik több végtaggal születnek, általában nem érnek meg ilyen magas életkort. Vajon ebben közrejátszott-e Francesco életvidámsága, életfilozófiája, és az, hogy már gyerekkorában megbékélt önmagával? Szerintem bizonyosan.

Hát, itt a vége a Francesco Lentiniről szóló igaz tündérmesének. Így lett egy boldogtalan kisfiúból egy teljes életet élő, boldog ember, akit imádtak az emberek a kedvességéért és a humoráért.