Hát afelől nem volt kétségem, hogy Szicíliában az ingatlanvásárlás máshogy megy, mint máshol, méghozzá azon egyszerű oknál fogva, hogy Szicíliában minden máshogy megy, mint máshol. Máshogy főznek, máshogy esznek, máshogy ünnepelnek, máshogy dolgoznak, máshogy közlekednek, máshogy vezetnek autót, máshogy szórakoznak, máshogy komunikálnak, máshogy beszélgetnek, máshogy viccelnek és máshogy káromkodnak… no és az idő, az idő…no igen, még az idő is máshogy folyik.

Akkor miért pont az ingatlanvásárlás lenne kivétel? Természetesen az is máshogy megy.

Mivel sejtettem, hogy nem éppen puha fába vágtam a fejszém, ezért igyekeztem magam jóelőre olyan erényekkel felvértezni, amelyek feltételezésem szerint szükségesek lesznek a kisebb-nagyobb meglepetések áthidalásához, és amelyeknek amúgy híján vagyok, vagy éppen akkor fogynak el, amikor a legnagyobb szükség lenne rájuk: ilyen például a türelem. Őszintén szólva nem vagyok biztos benne, hogy ki fog tartani az ingatlan adásvételi szerződés aláírásáig.

Nos hát, hogyan is megy itt Szicíliában egy ügylet?

Először is végy egy helyit. Egy bennszülöttet. Ez azért kell, mert hiába ismerem már a várost úgy, mint a tenyeremet, az nem számít. Az emberek ugyanis már messziről kiszúrják, hogy külföldi vagy, és nem bíznak meg benned. Vagy nem annyira. Máshogy állnak hozzád, mást osztanak meg veled. Egyáltalán: teljesen más az alaphangja a beszélgetésnek vagy akár egy tárgyalásnak, egy alkunak, ha külföldi vagy. Itt az emberek a bemutatkozás után azzal kezdenek minden társalgást, hogy feltérképezik a közös ismerősöket, mert abból tudnak következtetni a beszélgetőpartner szociális helyzetére, vagyonára, hovatartozására, családjára, és ez szükséges a komunikációjukhoz.

Jogos a kérdés, hogy ez kell-e akkor is, amikor valaki ingatlant vesz vagy ad el? Igenis kell, mert az emberek a komunikáció módját ez alapján határozzák meg. Máshogy beszélnek, ha kiderül például, hogy egy iskolába jártak, és az a közös pont, és teljesen más, ha kiderül, - mert persze indirekt kérdésekkel addig puhatalóznak, hogy kibukjanak a legfontosabb információk -, hogy a beszélgetőpartner mondjuk egy híres ügyvéddinasztia sarja. Bármi derül is ki, minden esetben meglepetést és örömet színlelnek, „á-á”- mondják álmélkodva, és ha emlékeznek egy családtag nevére, megkérdezik, hogy van, ha nem, akkor általában a család, amire azt kell mondani, hogy minden rendben, és ez a jel arra, hogy kezdődhet a társalgás érdemi része.

Úgyhogy az a legjobb, ha az ember már az ingatlankeresést is egy helyi ember segítségével kezdi, aki dialektusban elbeszélgetve belopja magát mindenki bizalmába. Én sem tettem másként, és Francesco barátommal oldalamon jártam a várost, aki ahol „eladó” feliratra bukkant, már hívta is a megadott számot, hogy ékes szicíliai nyelven tájékoztatást kérjen.

Rengeteg házat megnéztünk kívül-belül, bújtuk a hirdetéseket, míg végül eljutottunk egy ingatlanirodába, amely több, számomra érdekes házzal kecsegtetett. Itt is kifejezetten úgy éreztem, hogy kell mellém a helyi lakos, különben nem vennének komolyan. Megfigyeltem például, hogy  – annak ellenére, hogy én vagyok a potenciális vevő - az irodások Francescoval tárgyalnak inkább és nem velem. Őrá néznek, mikor beszélnek, tőle kérdeznek, és még akkor is neki válaszolnak, ha én tettem fel egy kérdést. Ez részben a külföldiekkel szembeni, másik részben a nőkkel szembeni előítéleteknek köszönhető, csak azt nem tudom, milyen arányban. Ezt egyedül nyilván nem fogom tudni megfejteni, ehhez minimum kéne egy helyi nő meg egy külföldi férfi, kísérleti kontrollcsoportnak, meg egy titkos kamera, hogy meg lehessen állapítani, velük hogyan tárgyalnak. De én ugyebár nem ezért jöttem, hanem ingatlant szeretnék vásárolni.

Ki is néztem egy olyat, ami minden szempontból megfelelt, csak éppen az árat kellett kissé lealkudni. A tulajdonos, aki a messzi-messzi északon él, a Sarkkör előtt egy szélességi fokkal, egész pontosan Milánóban, hőbörögve adta elő a mondókáját a telefonban, amikor felhívta az ingatlanirodás, hogy ez a ház többet ér, mint a hirdetésben van, és elfogadhatatlan, hogy én még ennél is kevesebbet akarok adni.

Ennek ellenére pár nap múlva jött a hívás, hogy valamennyire hajlandó lejjebb vinni az árat. Még egy kicsit ment ez a kötélhúzás ide-oda, de mindig az ingatlanirodán keresztül, nem adták ki a tulajdonos telefonszámát, nehogy megegyezzünk egymás közt fű alatt. Végül sikerült annyira megközelíteni egymás álláspontját, hogy az ingatlanirodás azt mondta, tegyünk írásbeli ajánlatot, amit ha a tulajnodonos öt napon belül elfogad és aláír, akkor kötelező ereje van mindkét félre nézve.

Tehát itt a következő a rutin: írásbeli ajánlattétel a vevő részéről, erre van egy formanyomtatvány, amit ki kell tölteni, és aláírni. Ez egyfajta előszerződés, amiben többek között a foglalót is meghatározza a vevő, és ennek erejéig kötelezettséget vállal arra, hogy a szerződésben meghatározott áron megveszi az ingatlant, amennyiben az eladó is aláírja öt munanapon belül. Az eladó pedig, a foglaló kétszeresét bukja, ha eláll a szerződéstől, feltée persze, hogy aláírta. Francesco barátom szerint ez minden ingatlanirodában így megy. Fura egy eljárás.

Amikor már szóban megegyeztünk az árban, elbattyogtam az ingatlanirodába, és némi izgalommal vegyes örömmel aláírtam hát ezt az előszerződést. Az ingatlanirodás biztosított, hogy van mód online aláírásra is, úgyhogy cseppet se aggódjak, mert rögtön elküldi az általam aláírt szerződést, vagyis árajnánlatot, és várjuk, hogy öt munkanapon belül aláírja a tulaj.

Két nap múlva jött a hír, hogy minden rendben, az eladó elfogadta az árajánlatot. Még aznap délután beviharzottunk Francescoval az irodába, és szinte beleütköztünk az előtérben az irodavezetőbe, aki éppen nagyon elfoglaltnak mutatkozott, telefonált, úgyhogy csak ránknézett, bólintott, és leemelte a ház kulcsát a falról a többi, eladásra váró ingatlan kulcsai közül, és folytatta telefonbeszélgetését.

Na ez Szicília.

Én csak bámultam, hiszen még nem is az enyém a ház, ez még csak az árajánlat, az előszerződés, hogyhogy ideadja a kulcsot?

Az igazsághoz tartozik, hogy Francescoval régóta ismerik egymást, munkakapcsolatban állnak, ami Szicíliában sokszor átmegy valamennyire baráti viszonyba is, hiszen Francesco alaprajzokat készít, ingatlannal kapcsolatos dokumentumok engedélyeztetésével foglalkozik, tehát az irodavezető teljesen megbízik benne mint kollégában és már-már barátban. No de akkor is: ilyet ki látott már, hogy a kulcsot odaadják annak, aki még nem tulajdonos? Mentünk is azonnal felmérni a terepet, méricskélni, kicsit kitakarítani, tervezgetni.

Ugyanakkor valami elkezdett bennem motoszkálni. Jobban örültem volna, ha az aláírt szerződést nyújtja át az irodavezető, nem a kulcsot. De azt nem nyújotta át, nem is nyújthatta, mert mint utólag kiderült, a tulajdonos nem írta alá a szerződést, mert meggondolta magát.

Hoppá. De akkor miért mondta az irodavezető, hogy minden rendben? Valószínűleg telefonba ezt mondta a tulaj, de aztán valahogy mégsem írta alá a szerződést, ment az idő, én abban a hiszemben éltem, hogy „minden rendben”, ahogy az irodavezető mondta, de végül a tulajdonos addig húzta az időt, míg meggondolta magát.

Na ez is Szicília.

A szóbeli megállapodások, haveri alapú megegyezések, kedélyes megbeszélések, bizalmaskodások, baráti hátbaveregetések, szóban elhangzó „minden rendben”-ek földje, aminek aztán a fele sem igaz, és amiből aztán nem származik semmi jó.

Tanulság: Szicíliában jó helyivel menni bármit elintézni, mert barátságosan fogadnak, de amíg nem látom a saját szememmel, hogy valami alá van írva, addig az nincs aláírva. És ami nincs aláírva, az nem létezik.

Szóval verba volant, scripta manent – itt is.

Amúgy meg: indulhat a B terv.