Egy ideje keresem azt a helyet, ahol a legkényelmesebben és legotthonosabban érzem magam és ahol zavartalanul tudom írni a blogomat.

Találtam egy szuper helyet: Prima Classenak hívják, természetesen van wifi, lehet jönni reggel délben vagy este, többnyire hangulatos kis jazz zene szól, de sohasem túl hangosan, lehet enni kis és nagy adagot, de nem néznek ki akkor sem, ha csak egy teát szürcsölgetek órákon át. Igazából egy régi hely, itt még flamenco-fellépésem is volt, de most mint írókuckót fedeztem fel.

Hatalmas üvegfalán ki lehet bámulni a nagyvilágba ha úgy tetszik,  viszont akkor a nagyvilág is bámul téged, ugyanakkor van egy teljesen félreeső rész, ahol teljesen zavartalanul, avatatlan szemektől védve lehet írni-na az tényleg kuckó. Az egyik falán mindig képek szoktak lenni, általában fényképek, festmények vagy egyéb dekoráció. Most a Festiwall című megmozdulást megörökítő fényképek vannak kitéve. A Festiwall az egy olyan alkalom, ami street art-művészeknek ad lehetőséget hogy hatalmas üres falfelületeket alakítsanak át művészi alkotássá. Izgalmas dolog látni ahogy egy mű készül, ráadásul ez egy olyan műfaj ahol maga az alkotás is látványos, hiszen a művészek mindenféle daruk segítségével jutnak fel magaslatokba, és úgy alkotnak-ez a folyamat önmagában egy performance. Szóval vannak izgi pillanatok, amit lehet fényképezni-, hát ebből vannak itt kiállítva a legjobb képek.

Már harmadik este jövök ide írni, most éppen jógaóráról jövök, fahéjas-mandulás főzetet iszom, lágy zene szól és nagyon relax minden. Mondjuk hétfő van, péntek este ez a hely persze mozgalmasabb.

Azon gondolkodom, a szicíliai kávézó miben különbözik egy másik kávézótól, a világ más pontján.

Azon túl, hogy a kávé mindig finom. Szóval hogy ha akarnál, sem tudnál rossz kávét inni. Ez persze egész Olaszországra vonatkozik, nem csak Szicíliára.

Nos, az első ami szembetűnik nekem, az a berendezés. Az olaszok híresen jók a designban meg egyáltalán bárminek a formatervezésében. A kávéházak, bárok, de főleg az éttermek kialakítása azonban - vagy inkább éppen ezért tévedhetetlen stílusérzéküknek köszönhetően feltűnő módon az egyszerűségre törekszik. És akkor általában ezt megtöri egy-egy különleges darab, vagy valami különös ötlet, egy-egy formabontó valami, de semmiképpen sem zsúfolják tele a falat, polcokat minden kacattal, nincsenek is polcok, a székek-asztalok formája áttekinthető, egyszerű, sőt néha azt mondanám, hogy puritán.

A Prima Classeban sincs ez másképp.  A bútorok rém egyszerűek, a lámpatestek a plafonon mind egyformák, a fal nincs teleaggatva tárgyakkal vagy képekkel, ahogy például Magyarországon figyeltem meg többnyire. És akkor van ez a fal, egyetlen fal, amit kineveztek kiállítófalnak a műalkotásokhoz.

Illetve a mosdó nagyon szuper: teljesen olyan, mintha hirtelen a természetben találná magát az ember, a dekoráció a padlótól a plafonig friss zöld leveleket és fákat ábrázol. Öröm oda bemenni. Emlékszem, amikor nyílt a hely, odáig fokozták a dolguk végzésére készülő vendégek természetbe helyezését, hogy amikor belépett valaki madárfütty zendült fel és kísérte végig a vendég -hogy is mondjam csak finoman - minden rezdülését. Csodás volt! Ezt azóta levették a műsorról, szerintem azért mert a vendégek olyannyira jól érezték magukat a mosdóban, hogy a kelléténél jóval többször és több ideig tartózkodtak bent, mint valami wellnes centrum relaxációs részlegén, és a mosdó nem bírta a terhelést.

Aztán mitől más még a szicíliai kávézó? 

Hát maguktól az emberektől. Először is van egy-két párocska, ez még oké, máshol is így van. Azután néhány srác is letéved, hármasával. És vannak a lánycsapatok. Külön. Tehát a fiúk külön és a lányok külön. Valahogy nem keverednek. A lánycsapat és a fiúcsapat legfeljebb egy-egy óvatos pillantás erejéig áttéved olykor, de nem sűrűn. Nem kockáztatnak, csak kíváncsiak. Nem szólogatnak át, főleg nem be. De nem is igyekeznek ismerkedni.

Így lehetett régen a templomban, vagy ki tudja, talán nem is olyan régen. Ötven évvel ezelőtt, mondjuk. Nők a templom egyik hajójában, férfiak a másikban. Most is külön hajóban eveznek, legalábbis a nyilvánosság előtt, aztán legfeljebb rákeresnek egymásra a facebookon, informálódnak ha kiszúrtak valakit és óvatos technikával megkörnyékezik.

A nők mindig kikenve, kifenve, és szigorú pillantással méregetnek minden egyéb nőneműt. Hajuk, sminkjük, ruhájuk mindig tökéletes. Ezek a lánycsapatok folyamatosan beszélnek egymás közt, látni hogy őrült fontos információkat adnak át egymásnak ruhákról, kiegészítőkről, leárazásokról, boltokról, majd áttérnek a főzés és étkek kitárgyalására. Folyamatos információcsere folyik, és sosem nevetnek. Kívülről az ilyen lánycsapatok találkozása inkább egy munkahelyi meetingre emlékeztet. Itt kérem munka folyik. Nem szórakozni vannak ám itt. A jövőt építik. Ezek az információk ruhákról, leárazásokról, konyhai tudományokról a jövőjük megalapozását jelentik. Ezért nem nevetnek. Soha. Akkor nevetnek, amikor valamilyen okból férfiak is vannak a társaságban, mondjuk egy szülinap vagy esküvő alkalmából. Az is munka és a jövő megalapozása, de mondjuk az olyan az előbb leírt meetinghez képest, mint mikor az üzletfelek elmennek együtt ebédelni. Valamivel kötetlenebb, de felhőtlen szórakozásnak semmiképp sem nevezhető.

Visszatérve a lánycsapatok meetingjére, itt a kávéházban, ha közben egy nő elmegy az asztal mellett, egy szempillantással végigmérik-és ez a tizedmásodperc elég ahhoz, hogy gyakorlott szemmel belőjék az árkategóriát-stílust-méreteket- és mindig féltékenyek. A szicíliai nő mindig féltékeny. Csípőből. Szinte kötelességtudatból. Hivatásszerűen. Minden nő vetélytárs, alapból. Ezen szerencsére változtat, ha valamilyen okból barátság alakul ki nő és nő között, mondjuk osztálytársak voltak vagy egy helyre járnak pilatesre. De az alap a vetélytársi viszony. 

A fiúcsapatok sem sokkal vidámabbak, de mindenesetre lazábbak. Köztük nincs alapból vetélytársi viszony. Ők nem is annyira csapatostul járnak, hanem többnyire hármasával vagy maximum négyesével. Így ők sokkal mobilisabbak. Ha egy pasinak azt mondod, 10 perc múlva találkozzunk a kávéházban, semmi akadálya hogy ez valóban megtörténjen. Ugyanez a találka nők esetében hosszas tervezést igényel, hiszen mindennek tökéletesnek kell lennie: frizura, öltözék, smink-ehhez pedig idő kell ugye.

A mai srácok nagyon sokat adnak magukra, fodrászhoz, kozmetikushoz, szoláriumba járnak. De ha reggel elvégezték a szükséges szépítkezést, onnantól fogva - a nőkkel ellentétben - egész nap hadra foghatók és bevethetők. Ezért van, hogy a fiúk hármasával jönnek-mennek. Fél perc alatt megszervezik, hogy találkozzanak, aztán tovább is állnak ha kedvük tartja. Ezzel szemben a lánycsapat már egy hete szervezi, hogy minden összeálljon.

Persze engem furán méregetnek, hogy mit is csinálok egyedül a laptopommal, egyes egyedül egy asztalnál... Meggyőződésem, hogy egy kicsi zöld szörnyre a Marsról hat füllel és nyolc lábbal kevesebb gyanakvással néznének, mint egy nőre egyedül egy asztalnál, ráadásul smink és valamire való frizura nélkül!

De engem ez már csöppet sem zavar, megszoktam, sőt szórakoztat.

Sokszor amikor felnézek hirtelen a laptopomból, észreveszem hogy szempárok szegeződnek rám, amit gyorsan elkapnak mikor fölpillantok. A kíváncsiságon túl valami olyasmi van a tekintetükben, mint amivel az enyhén retardált távoli rokonokra néznek az emberek. Szegény ne bántsuk, ne is bolygassuk hogy mi okozta a szerencsétlenséget, az a lényeg, hogy távol él és karácsony után már nem kell vele találkozni - egészen a következő Szeretet Ünnepéig. Gyanakvásnak és szánakozásnak egy fura keveréke, amibe egy csepp kíváncsiság kerül, amely azonban nem lépi át az ingerküszöböt, nem mozdít ki a komfortzónából, mert az előbbi két érzelem elnyomja azt.

Így néznek egy nőre, aki egyedül ül egy asztalnál és ír. Tulajdonképpen mulatságos.