Hát mi tagadás, olyasmiről kell írnom, amiről soha nem akartam. Sőt, amire nem is gondoltam, hogy írnom kell majd. Amire nem is gondol az ember, amikor nekivág a nagyvilágnak és hazájától kicsit messzebbre költözik. Mert sok mindenre gondol az ember lánya, mikor világgá megy, amit körülbelül azon a skálán lehet leírni, amelynek egyik végén a

-„gyönyörű heyeken  sok érdekes ember között izgalmas kihívásoknak és munkáknak megfelelve élek, és rámtalál az igaz szerelem”

-és a másik végén a „koszos kis albérletben tengődve kirekesztve és meg nem értve, munka nélkül és egyedül végzem majd” szerepel, és ezeken zongorázik gondolatban,

amire a valóság aztán minden képzeletet felülmúló al- és felhangokkal, hosszabb-rövidebb futamokkal, cikornyákkal, árnyalatokkal és meglepő fordulatokkal válaszol.

Szóval mondom, sok mindenre gondol az útnak induló, de arra – szerencsére – nem, hogy milyen lesz ha hirtelen kórházba kerül. És jól teszi, ha nem gondol erre, mert szerintem megölne minden vállalkozókedvet.

Így aztán ahelyett hogy arról zengedeznék, amiről szerettem volna, hogy milyen volt a Camino di Santiago vagy arról, hogy milyen új helyek nyíltak a városomban, Szicília számomra új aspektusáról, a kórházi létről kell beszámolnom.

Ebben az egész történetben már megint gyönyörűen megmutatkozik a szicíliai emberek minden bája - és hibája. No meg az enyémek is.

Történt ugyanis, hogy egy szép vasárnap reggel éles fájdalomra ébredtem, amit a reggeli még így is viszonylag nyugodt elfogyasztása után köhögés, majd heves szívdodogás és szédülés követett. Jellemző rám, hogy a teljesen szokatlan tünetegyüttes és ijedtség ellenére próbáltam elkerülni, hogy segítséget hívjak, és egy ideig igyekeztem magam meggyőzni arról, hogy minden a legnagyobb rendben van. Arra meg hogy kórházba menjek, na arra a legvégső esetben sem szerettem volna gondolni, és próbáltam a szervezetemet és az agyamat rávenni arra, hogy ne vegyen tudomást a bajról, egészen addig amíg végül rákerestem a tüneteimre az interneten és ki nem dobta a válogatott halálveszéllyel fenyegető kórokat. Ez hatott. Végre elhatároztam magam, és szinte kivetettem magam az utcára. Nem mertem autóba ülni vezetni. Még tettem egy erőtlen kísérletet arra, hogy megússzam a kórházat illetve hogy segítséget kérjek, reménykedtem, hogy egy könnyű sétától  és a friss levegőtől helyrejövök. Néhány perc gyaloglás után azonban éreztem hogy elsötétül a világ... Mielőtt teljesen lehúzták volna a rolót, lestoppoltam egy arra járó autót, és a Sürgősségire kértem a fuvart. Egy pár ült bent, hátul egy ijedt kisgyerekkel, azt hiszem ő jól látta a helyzetet,  megszeppent arccal ült, egy mukkot nem szólt egész úton. Nem kérdeztek semmit, azonnal bevittek a kórházba.

A Sürgősségi Osztály tele volt várakozó betegekkel, akiken különösebb vészhelyzet nem látszott, legfeljebb egy-egy pirosabb bőrfelület vagy szem utalt arra, hogy ki mivel jött. Én ilyesmit nem tudtam felmutatni, igazából tudtam állni, beszélni, és kívülről semmi elváltozás nem látszott rajtam, és én sem tudtam meghatározni, hogy mi a bajom, mert a tünetek hullámokban jelentkeztek, és néha teljesen elmúltak. Már a betegfelvételre is fél órát kellett várnom. Tehát arra, hogy valaki egyáltalán szóba álljon velem. Fél óra alatt sok minden tud történni. Fél óra alatt meg lehet főzni egy finom ebédet. Fél óra alatt el lehet jutni a Moszkvától az Oktogonra 4-es 6-ossal. Fél óra alatt le lehet futni a lakásomtól Iblába meg vissza. Fél óra alatt bele lehet szeretni egy ismeretlenbe. De fél óra alatt meg is lehet halni...Többször is-gondoltam magamban, miközben az ájulás kerülgetett.

Végre mikor sikerült beszélnem a betegfelvevővel, közöltem vele hogy vagy infarktusom van, vagy nem tudom mi , de szédülök, izzadok és elég rosszul lélegzem. Mondta, hogy jó, felvesz, üljek le és várjak. Most ez komoly, lehet hogy infarktusom van, és várjak??? Igen, mondta szelíden pillogva, amit lehet, hogy megnyugtatásnak szánt, de a szájából előjövő információ az ellenkező irányba terelte a lelkiállapotomat, merthogy pillogás közben azt közölte, hogy az orvosok kint vannak sürgős betegeknél, és a váróban is sokan vannak... Tessék, ilyen az én formám. Már megint megelőzött valaki! Valaki megint résen volt és megelőzött a vészhelyzetével. Kell nekem akkor infarktust kapni amikor más is?

Végül mégis szót fogadtam, és illedelmesen leültem haldokolni. Kényelmesen elhelyezkedtem székemen, mert világossá vált, hogy ha a Sürgősségi Osztályon múlik, agóniám hosszúra nyúlik majd. Néha elsötétült minden, néha izzadtam, néha számot vetettem az életemmel, néha kicsit jobban voltam, és akkor körbenéztem. A többiek kedélyesen diskuráltak, mintha csak egy vasúti váró volna, nem Sürgősségi. Időnként benézett egy ápolónak kinéző valaki, és beüvöltött egy nevet, amire senki sem jelentkezett, olyankor bosszúsan kifordult. Miután ez többször megismétlődött, sötét gyanú férkőzött a lelkembe. Felkászálódtam, kinéztem a folyosóra, kissé arrébbporoszkáltam, és akkor megpillantottam, amitől rettegtem: egy másik hatalmas váró tele betegekkel! Mi van itt ma, ennyi mindenkivel történt baleset? De miért pont akkor, amikor velem?

Később valaki felvilágosított, hogy vasárnap sokkal többen szoktak lenni. Ez volna a vasárnapi passziója egyeseknek a szürke hétköznapok után? Van, aki a tengerpartra megy napozni, van aki egész nap főz a családnak, van aki barkácskodik, és vannak akik a Sürgősségire járnak???? Elismerem, nekem is voltak az életemben olyan vasárnapi ebédek, illetve rokonok, amiktől/akiktől felmerült bennem, hogy inkább elrontom a gyomrom valahogy, nagyobb kaliberű ebédeknél/rokonoknál egy picit elvágom az erem, majd bevisznek a kórházba, és így próbálom elkerülni a biztosan bekövetkező traumát... de végül nem tettem meg! Inkább utólag kezeltem magam csoportterápián: egy jó kis füstös kocsmában hasonszőrű posttraumás barátaimmal.

Több órás várakozás után, amit kétségek, szédelgés, pánikrohamok és az életemre való rátekintés és attól való elbúcsúzás hosszabb-rövidebb fázisai követtek, végre jött egy orvos és elvitt röntgenre. Mihelyst kijöttem onnan, kb 10 másodpercen belül került alám egy tolószék, és további 10 másodperccel később egy oxigénmaszk. Ejha! Begyorsultak! Ezt a részemről újabb pánik követte: vajon mit találtak, hogy több mint 3 óra várakozás után úgy döntöttek, hogy segíteni kell a légzésemet, és jobb, ha tolószék van alattam?

Hamarosan kiderült: légmell. Nem infarktus! Ennek örülni kell!... Vagy nem? Villámgyorsan rákerestem a neten, lehetséges okok, gyógymódok, a légmell különböző válfajai. Egy ideig reménykedtem, hogy megúszom műtét nélkül, de hamar jött egy orvos, és mondta, hogy muszáj lesz elvégezni egy kisebb beavatkozást rajtam, mivel jócskán összeesett a tüdőm. Be kell vezetni egy csövet a tüdőmbe amin kivezetik a légbuborékot ami a tüdő összeesését okozta. Hoppá! Nem volt más hátra, mint egyik barátnőmet megkérni, hogy jöjjön be hozzám a kórházba, mert feltehetőleg bent töltöm az éjszakát. Mivel szerénységem tiltotta, hogy megzavarjam barátaimat a Vasárnapi Szent Strandolás kultikus elvégzésében egy ilyen gyönyörű napsütéses délután, idáig senkinek sem szóltam, de most muszáj volt! Barátnőm, akivel amúgy meg volt beszélve, hogy valamikor a nap folyamán valamelyik strandon találkozunk, rettenetesen megijedt, és millió kérdést feltett, majd mivel velem együtt kezdett lemerülni a telefonom a Sürgősségin eltöltött kimerítő órák után, úgy döntöttem, kikapcsolom... Tartalékoltam az aksit vészhelyzetre... Bár ennél nagyobb vészhelyzetet abban a pillanatban nem tudtam elképzelni, minthogy fél tüdővel lélegzem, és visznek a műtő felé, de mégis... hátha az utolsó kívánságomat vagy mit tudom én, a végakaratomat kell majd a telefonba mondanom, ne azon múljon.

Szóval robogtam a „Sala Operatoria” felé egy ágyon, amit két ápolófiú vitt, és azon szomorkodtam, hogy nincs mellettem senki, egy barát vagy rokon vagy a pasim, nincs aki megszorítsa a kezem vagy bíztató szavakat mondana a beavatkozás előtt, amikor... A liftben az egyik ápoló, aki idáig csak az ágyat húzta és háttal volt nekem, megfordul, és belenéz arcomba: „á hát te vagy az???” ... Ki az aki ilyen lelkesen köszön nekem egy ilyen drámai pillanatban? Nem látom, mert rajta is maszk van... Lehúzza, és nagy mosolyogva meresztgeti rám a szemeit: „így már megismersz?”

Ó hát persze! A szomszéd srác, aki a lakásom melletti ház erkélyéről szokott átintegetni nekem. A nevét nem tudtam, de nagyon helyes srác, gondoltam is, hogy meg kéne ismerni közelebbről... Hát, nem így gondoltam... mármint: a lift az oké... de rögtön az ágyban? ... Nekem ez túl gyors! Idáig csak egyszer történt meg velem, hogy az ágyban mutatkoztam be a pasinak, reggel ... Meg hát épp arra készülnek hogy egy csövet dugjanak a tüdőmbe... Nem ez szerepelt a fantáziámban... Szóval ápoló, nem is tudtam. Álmomban nem gondoltam, hogy így fogunk összeismerkedni... Mindenesetre jelen helyzetben annyira örültem, hogy legalább egy ismerős van mellettem, és nagyon meleg hangon bíztat, és fogja a kezem...

Ez is olyan nagyon szicíliai dolog... Nem lehet úgy sehova se menni, hogy az ember ne botlana ismerősbe... Más esetben még bosszantani is szokott, hogy sietős dolgom lenne, és rendszerint akkor akadok bele a legbőbeszédűbb ismerősömbe...De ezúttal ez most nagyon jólesett a sorstól. Azt hiszem még soha nem örültem ennyire valakinek, akinek a nevét sem tudtam. Még a műtőben is beszélgetett velem, szóval tartott, igyekezett elterelni a figyelmemet, hogy ne izguljak annyira. Az volt az érzésem, hogy egy angyal küldte, az utolsó pillanatban!