A depresszióban az a jó, hogy nem kell semmit csinálni... Nem, nem akarok viccelni ezzel a szörnyű betegséggel. Pont azért merészeltem megereszteni egy poént ezzel kapcsolatban, mert én is a hálójába kerültem... Illetve: nem egészen.

Az életemben bekövetkezett – finoman szólva - kedvezőtlen fordulatok (én gyors egymásutánban jelentkező feldolgozhatatlan sorscsapásoknak  nevezem őket magmaban) hatására valóban nem vagyok valami fényesen. Alvatlanság, testsúlyvesztés, rosszkedv, sőt életundor. Teljes letargia. Étvágytalanság nem gyötör, szerencsére, de lustaság, illetve tehetetlenség igen - tehát fura módon a szervezetem gyakran azért nem jut táplálékhoz, mert nincs erőm elkészíteni azt, illetve a fridzsiderből eljuttatni a tányéromra. Tehát ha lenne valaki aki ezt megtenné helyettem, akkor szívesen belapátolnék mindent. De idáig nem volt, ezért aztán rettenetesen lefogytam. Gyakorlatilag hónapokig csokoládén éltem, ez maradt meg életösztönömből. Ismerőseim ámultan bámulták, ahogy kanalazom a nutellát, meg mindig van nálam majszolni való csoki, hogy lehet hogy mégis csont és bőr vagyok.

Illetve ha vendégségbe hívtak, akkor jóízűen megettem mindent, többször repetáztam és a finnyásabb gyerekek által meghagyott maradékot is szívesen elpusztítottam. Vendéglátóim elégedetten állapították meg a vacsora végeztével egyrészt, hogy megint remeket főztek, hiszen minden elfogyott, másrészt hogy biztos már jobban vagyok, ha ilyen fenenagy étvággyal lakmározom, és már jó úton vagyok a lelki egyensúlyom helyreállításában, és hamarosan bizonyára felszedek majd pár kilót, ha ilyen tempóban dolgozom fel az ételeket.

Nem tudták, hogy épp ellenkezőleg: szemérmetlen dőzsölésem annak a jele, hogy már napok óta nem ettem, amúgy meg hetek óta rendszertelenül, mert nem vagyok képes eljuttatni magam a boltba vagy ha ezt meg is teszem nagynehezen, akkor meg valahogy nem készül el magától az étel, és szakácsom meg nincs.

Na szóval miután már végigjártam a barátaimat és mindenhol feltankoltam egy hétre, arra jutottam, hogy vagy egy szakácsot kéne felfogadnom, vagy egy pszichiáterhez kéne elmennem, különben éhen pusztulok a depressziómtól.

Ez utóbbi mellett döntöttem, nem annyira mert jobban bíztam benne, hanem mégiscsak kevesebbe kerül, mint egy szakács egy életen át. Pszichiáterem egy tüneményes kis filigrán hölgy, akiről lerítt a tapasztalatlanság, és erről az jutott eszembe, hogy „Na ezt megeszem reggelire!” Ami persze nem jó taktika, mert az csak egy reggeli. Így inkább bemutatkoztam, és megismerkedtünk. Szájtátva hallgatta ő is, mint már annyian, kétségkívül néhány szokatlan elemet és nem várt fordulatot tartalmazó élettörténetemet, de még inkább azoknak a módszereknek a sorát, amivel pszichológia címen nekem valaki segíteni próbált. Kognitív pszichológia, kinezológia, mind control, most nem is akarnám itt mindet megemlíteni. Igaz, ezek rövid ideig tartó próbálkozások voltak, mivel minden egyes alkalommal hamar elvesztettem a türelmemet, szóval az a tény, hogy most éppen nyomorultul vagyok, nem feltétlen azt bizonyítja, hogy ezek a módszerek ne működnének, hanem lehet annak is a következménye, hogy nem voltam kitartó a terápiákat illetően – nyugtattam meg legújabb orvosomat, mert láttam, hogy kissé meg van szeppenve.

Ez új volt! Meg volt hökkenve, sőt illetődve! Hohó, ez valami új! Végre nem a szokásos vén róka ült velem szemben, a tapasztalt, minden hájjal megkent és sokat látott pszichiáter, akinek már nem is lehet újat mondani, hanem egy fiatal megszeppent doktornőcske. Rájöttem, hogy a módszerek feléről sem hallott, amit felvonultattam előtte. Dióhéjban elmagyaráztam neki a rajtam próbált módszerek lényegét, majd elkezdtem finoman bíztatni. Persze nem úgy hogy feltűnjön neki, hanem úgy , mintha magamat bíztatnám azzal, hogy talán érdemes lenne egyszer egy terápiát végigcsinálni, és nem fébeszakítani 3-4 hét után.

Arca kisimult, felderült. Elkezdett bizakodni. Szóval így, hogy sikerült lelket öntenem a pszichiáterembe, úgy döntöttem, hogy megérdemel tőlem még egy alkalmat. És elmentem a következő héten is. Akkor is átsegítettem pár nehézségen, amikor próbálta kifejezni magát, de végül én találtam meg hozzá a megfelelő szavakat – hiába, a hosszú évek tapasztalata! És aztán a következő héten is. Mostanra kezd a hölgyemény feloldódni, de vigyáznom kell vele, nagyon érzékeny. Múltkor kissé ingerültebb voltam a kelletténél, mert nem értett valamit amit magyaráztam, és talán érzékelhette a hangtónusom egy fokkal való emelkedését, hirtelen elnémult, visszafojtotta lélegzetét, láttam ahogy összeszorítja, pici, rajzolt, finoman rúzsozott száját, és ijedten vár, hogy mi lesz... Aztán hanghordozásommal érzékeltettem, hogy visszanyertem nyugalmamat, és akkor az ő ajkai ismét résnyire kínyiltak, és szegény doktornőcske lélegzetet vett. Ebből is látszik, hogy még kevés páciense volt, nincs hozzászokva az ilyesmihez.

Pont ezért díjazom annyira azt a bátorságot, amit avval tanúsít, hogy amikor én kérdezek valamit, akkor ő visszakérdez, hogy szerintem mi  a válasz... Ilyenkor meg tudnám fojtani egy kanál vízben, de ezt persze nem mondom neki, hiszen nyilván ez  a dolga, hogy visszakérdezzen. Inkább visszanyerem nyugalmamat, nehogy nagyon megijesszem szegénykét.

Őtőle tudtam meg azt is, hogy nem vagyok depressziós. Hiába hajtogattam neki panaszosan a lehangoló tüneteket az alvászavaroktól az életuntságig, nem hatottam meg. Szerettem volna egy épkézláb diagnózist kicsikarni belőle, az olyan jó amikor az embernek legalább van egy címkéje hogy ez van, ez vagyok, azon el tud indulni, azon el tud mogyorózni, utánanéz az interneten, vagy legalább mások felé tudja definiálni, attól valahogy mindenki különös módon megnyugszik, ha van valamire egy szó, mert azt az illúziót kelti, hogy valami megfogható, körbejárható. De nem. Doktornőcske hajthatatlan. De mondom néha órákig ülök a tévé előtt. Nem, nem! De nincs is bekapcsolva a tévé, úgy ülök előtte órákig! Nem, nem, nem depresszió. Ruhástól szoktam ágyba menni, mert nincs kedvem pizsamát húzni. Ebből látszik, hogy viszont volt erőm felöltözni-mondja ő. Fú, ez ravasz! Hát mi vagyok én? Egy nyavalyás kis border line? Nem lehetnék bipoláris? Nem tudom pontosan mi az, de úgy érzem, passzol hozzám. Végül megkegyelmezett, és azt mondta, hogy ezek valóban depressziós állapotok, amiket leírtam, de én nem vagyok depressziós, mert az állapotok csak ideig-óráig tartanak. Na jó, de így akkor kiegyeztünk.

 Hát így vagyunk mi a pszichiáteremmel, lelkileg támogatjuk, bíztatjuk egymást, nagyon vigyázok a lelki világára, és most együtt fejlődünk.

Mások, ismerősök, rokonok, barátok is igyekeznek segíteni a maguk módján. Kiemelném egy barátnőm jótanácsát, akinek miután mindent a nyakába zúdítottam, az egész fészkes fenés tragédiasorozatot, azt mondta: „Igyál! ... Igyál sokat! Részegedj le ahányszor csak jól esik!”  Ez volt idáig a legjobb tanács. Ez aztán a terápia. Sőt: terá –PIA!!!! Barátnőm kétdiplomás, értelmiségi nő, dolgozik, nem alkoholista. Pont ezért volt olyan hiteles. Benne volt minden megértés és mélység, amit ilyenkor egy barát csak adhat.

A gödörből való kijövetelemben egy másik segítőm is akadt: egy könyv. De ez nem a szokásos módon nyújtott segítséget, legalábbis nem ahogy megszoktuk egy könyvtől. Egy kedves nőrokonomtól kaptam karácsonyra, és a címe nem más, mint „Az élet értelme”. Ejha, ez aztán a merész vállalkozás! Ez a mű nem kevesebbel rukkol elő, mint kb 150 oldalban leírni az élet értelmét? Nem rossz! Rögtön felcsigázott, és elolvastam nőrokonom gyöngybetűkkel írt kedves dedikációját az első lapon. Megható, személyes sorok arról, hogy miért is ajándékozta nekem ezt a könyvet, és további meleghangú, bíztató sorok a jövőt illetően. Szép, kerek, pompás mondatok. Később kiderült, hogy ez volt  az egyetlen összefüggő, értelmes bekezdés az egész könyvben. A mű ugyanis olyan kínosan rossz fordításban íródott, hogy hemzsegett a helyesírási, mondatszerkesztési hibáktól. Néhol az állítmány teljesen hiányzott, vagy rosszabb esetben nem volt összeegyeztetve az alannyal. Egyes szavaknak egész egyszerűen nem láttam értelmét. Illetve nekem kellett megkeresni a szavak és mondatok értelmét. Például rögtön az elején valami „önfejűségről” beszél, ami nem illeszkedik abba a gondolatba. Ez a szó többször felbukkan, és azóta is azon gondolkodom, mi lehetett az eredeti német szó, aminek nem találta helyes megfelelőjét a fordító.

A könyv többek között ilyen mondatokat tartalmaz: „Az embernek két dologra van szüksége: kapcsolatra másokkal és túl akarnak nőni önmagukon”.

„Sorsra érzékeny lények vagyunk” (?????)

„Bizalomkészségünk megzavarható, kívánságaink nyugalmatlanságot, elindulást és megérkezést, megragadást és elengedést – ez a merész alaphangulat tartja ébren a kimondhatatlan iránti vágyat”.

Értik, ugye?

Szóval ilyen mondatok, és miközben így olvastam, rakosgattam, sőt ragoztam: alanyiból tárgyasba vagy vissza, meg keresgettem a szavakat, és próbáltam értelmet adni a mondatoknak, mert valójában érdekelt, hogy mit akart a svájci írónő közölni, rájöttem, hogy ... de hisz ez csodálatos: Az élet értelméről szóló könyv értelmetlen! Ennyire még sosem volt összhangban tartalom és forma! Annyira zagyva ez az egész, mint az élet!

A káoszban nekünk kell megteremteni a Rendet!

Nekünk kell a Sötétségbe elhozni a Világosságot!

És akkor már ujjongva és nevetve olvastam, nem bosszankodva. A mű terapikus, higgyék el! Nekünk, az olvasónak kell kiegészíteni, kijavítani, helyettesíteni, feloldani a mondatokat. Pont mint az életben: nekünk kell kiegészíteni, kijavítani, helyettesíteni, feloldani – bármit. Én magam adok az életemnek értelmet!

Azért, megmondom őszintén, néhány passzust illetően maradtak kételyeim: vajon valóban ezt akarta mondani az írónő?

Na, hát ennyit röviden a terápiáimról.