Utazásaink során két dolog szokott igazi meglepetést okozni: az egyik eset, amikor egy szülőföldünktől különböző helyen valami merőben újat tapasztalunk, valami olyasmit amit még sosem láttunk, amiről még csak sejtelmünk sem volt és nem is álmodtunk, ami a saját kultúránkban megszokottól annyira eltér, hogy ámulatunkban csak annyit tudunk mondani: „jé, ilyen is van?”, vagy „jé, ezt így is lehet?” vagy éppen nevettünkben –már ha a szituáció engedi - szóhoz sem jutunk a meglepetéstől.

Annyira belefeledkezünk a saját kultúránk által belénk ivódott–plántált valóságba, hogy arról egy másik variációt el sem tudunk képzelni- akár azért , mert talán csak lusták vagyunk rá, hogy elképzeljük, akár azért, mert tényleg annyira egyértelműnek tűnik a hazai jelenség, hogy valóban bele sem gondolunk, hogy ez vagy az másképp is lehetne.

Éppen ezért olyan különös, hogy a másik, amin viszont talán még inkább meghökkenünk, amikor a mi kultruánktól és hazánk földrajzi elhelyezkedésétől távol álló országban valami hasonlóba, vagy éppen ugyanolyanba ütközünk... Ilyenkor döbbenten nézünk körül, hogy ez hogy lehet, hogy ilyen messze, ilyen különböző kultúrában ezt így pont ugyanígy...? És miután levegőhöz jutottunk a meglepetéstől, lázasan elkezdünk hadonászva magyarázni bármilyen nyelven – akár kézzel lábbal, hogy a kedves őslakos tudomására hozzunk valamit, ami úgy kezdődik, hogy „nálunk otthon...” Jó esetben együtt örülünk a váratlanul talált közös pontnak a két távoli kultúra között, rosszabb esetben csak bágyadtan néznek ránk, és nem értik a lelkesültségünket egy olyan jelenség fölött ami olyan kézenfekvő, hiszen napnál világosabb, hogy ez másképp nem is lehetne.

Gondoljunk csak bele, ha elmennénk mondjuk Borneó Szigetére, és ott egy kis helyi törzs köszönési formája az volna, hogy mondjuk az ismeretlen előtt bemutatkozásképpen bukfencet hánynak. Meglepődnénk, ugye? Pedig még egy jópofa magyarázatot is adna hozzá a tolmács vagy az idegenvezető, hogy mondjuk a „helyi törzs hitrendszere szerint a bukfenccel kiugranak belőlünk az ártó szellemek, ezért akivel először találkoznak életükben a törzs tagjai, azelőtt bukfencet vetnek, ezzel jelezve hogy nincs bennük rontó szellem és szándék.” Nevetni persze nem mernénk, nehogy udvariatlannak tűnjünk és netalán megbántsuk az idegeneket, de talán még inkább attól való félelmünkben, hogy a tudatlanságunkat viszont egy szintén váratlan ám kevésbé mulatságos gesztussal díjazzák az őslakosok, aminek elképzelését most az olvasóra bíznám...

Na de... Én azt hiszem, az emberi lélek megfejthetetlen ellentmondásosságánal fogva még inkább meglepődnénk, ha a helyi törzs tagjai széles mosollyal és egy barátságos biccentéssel kezüket nyújtanák a bemutatkozáshoz, éppúgy ahogy azt otthon megszoktuk... A szokatlant várjuk, és nem értjük, hogy mi ez az egész, szerintem legtöbbünk sandán körbenézne hogy hol a kandikamera, és azt mormogná, hogy „na már ide is bejöttek az amerikaiak, talán itt is van olaj?”... Ha pedig esetleg még nevetve hátba is veregetne a szívélyes idegen, épp ahogy nálunk szokás, szerintem a legtöbb turista felháborodva követelné vissza a pénzét, azt hangoztatva, hogy csalódott a várakozásában: arról volt szó, hogy itt igazi őslakosok lesznek, és hogy itt minden más.

Persze ez csak elképzelt jelenet, gondolatkísérlet, különben is, az internet és videók világában alig van olyan szeglete a Földnek amit még nem filmeztek le, így aztán előre felkészülve kiiktathatjuk a meglepetést – mégis azt gondolom, hogy az a tény, hogy a künbözőn éppúgy csodálkozunk, mint a hasonlón, számomra azt mutatja, hogy mi emberek szeretünk meglepődni. Szeretjük a csodát. Csodálkozunk, amikor különbözőre lelünk, és csodálkozunk, amikor hasonlóra.

Nos, Szicília bőven szolgáltat meglepetést, főleg az előbbi értelemben: Szicília nagyon más. Hogy mitől más? Ó hát mindentől. Magyarországtól, Európától, az egész világtól, és aki hallott az olaszok közti észak-dél ellentétről, az nyilván tudja, hogy Olaszország többi részétől is. Szicíliában más az időjárás, a fények, az épületek, az emberek, az arcvonások, a tájak, a tenger, mások az állatok, a növények, a szagok, a szokások, a preferenciák, máshogy szórakoznak az emberek és másképpen vígasztalnak. Máson nevetnek. Máshogy hazudnak ugyanazért, és másért hazudnak ugyanúgy, mint mi. Persze mások az ételek, de az étkészlet is! Itt más a szél is, mindig hoz valamit, szagot, port, ködöt vagy esőt magával, sohasem kisöpör, hanem mindig jelentkezik valamivel. Más az ízlés, mások az értékek, a tárgyak, és arra máshogy néznek tulajdonosaik és a többi szemlélő... Máshogy, nagyon máshogy telik az idő... És amikor már mindent számbevettél, és tapasztaltad, hogy minden élő és élettelen más, felnézel valami ismerősért fohászkodva az égre, és reménykedsz, hátha az legalább ugyanaz a kék - és látod hogy más... Mások a színei, a Nap nagyobb, és olyan fordulatos és mondhatni színpadias naplementéket mint itt nyáron szinte minden nap, sehol másutt nem látsz.

No és amikor végigzongoráztál mindent, és már megint egyedül nevettél végig egy filmet egy tömött moziban, és már tudod, hogy mikor felgyúl a villany a szünetben (mert itt az is van-mindig!) mindenki rádbámul majd, hogy ki ez a félnótás aki akkor nevet amikor senki más, akkor rájössz, hogy te vagy a más, nem ők. Hogy így is lehet. Hogy onnan nézve te vagy aki különbözöl. Más vagy: magas, furcsa és egzotikus. Érdekesen öltözködsz, más a bőrszíned és a hajad, feltűnő és egyéni vagy. És hirtelen nem csak különösnek, hanem különlegesnek is érzed magad. Mikor erre rádöbbensz úgy igazán, akkor bizony elidőzöl ebben a különleges státuszban, talán még rá is játszol kicsit: veszel még egy hóbortos kalapot a másik mellé, hazai zenéket hallgatsz és posztolsz, és jó kis csípős pörkölttel és nokedlivel várod a vacsoravendégeket, hadd tudják meg mi a magyarok istene!

Miután ebben az állapotban eleget időztél, egy fehérszínű, kissé párás délután a tenger előtt bambulva, miközben a sirokkó fújja az arcodból a hajadat, na akkor, de csakis akkor és egy pillanattal sem előbb rájössz egy következő dologra: hogy ha innen nézve így és te, onnan nézve meg amúgy és ők, szóval ha minden ilyen nézőpontfüggő, akkor ez mégis valamiféle titkos egybetartozás lehet. Vagy az is. És igen, mást esznek máshogy és máskor, de imáááááádnak enni. Éppúgy, mint te! Vagyis én, én én ! Én imádok enni, és annyira mint én, talán csak a szicíliaiak szeretnek és tudnak enni. Néha könnyűt és egyszerűt kis fehér borral, hogy aztán lehessen csobbanni a tengerben, máskor meg hosszan, több fogással, kipukkadásig. Valóban, mást találnak viccesnek. De nevetnek! Másképpen vígasztalnak, de legalább vígasztalnak!

És igen, a dialektusuk, ez a gurgulázó, ritmusos és különös egyveleg, ez a bámulatos gazdagság és kifejező erő éppúgy utánozhatatlan mint a mi nyelvünk, és azonnal megérezni, ha valaki nem ide született, mint ahogy mi kihalljuk pillanatokon belül ha valaki tanulta a magyart és nem beleszületett. És erre éppúgy büszkén mosolyognak, mint mi magyarok, valami nem teljesen világos okból, talán mint akik birtokában vannak egy ősi titoknak ami apáról fiúra száll, és amit csak a beavatottak tudhatnak, azok a kiváltságosok, akiknek a sors szerencséje folytán ez lehet az anyanyelvük, mert itt ezen a helyen születtek.

És nincs igazunk? Nekik is, nekünk is?