Reptéri illetők és kapuzárási pánik - A légikikötők csodálatos világa

 

Egyszer, régestelen, de régestelen rég, valamikor még az előző évezredben, no persze nem az elején, szòval mindenesetre már a mohácsi vész után, azt mondja nekem egy fiú, ahogy szerelmesen andalogva elhaladunk a Döbrentei tér szépséges platánjai alatt:

-Szegény tér...!

-??? ... Hogy... mi van?

-Hát, hogy milyen rossz lehet ennek a helynek, hogy annyira tele van mások emlékeivel, találkozásokkal, csókokkal, búcsúzással, fájdalommal... én érzem ennek a terhét, rossz lehet ennyi emlékkel élni, amit mások hagytak itt, nem cserélnék szegénnyel.

Különös fiú volt, különös gondolatokkal, annyi bizonyos.

Micsoda badarság, morfondíroztam magamban akkor, hát hogy is lehetne egy térnek lelke. Badarság vagy sem, mégis olykor eszembe jut a különös fiú különös gondolata egy-egy emblematikus helyen. No, ha van tér, ami tele van érzelmekkel, találkozásokkal, búcsúzással, akkor az a légikikötő.

Nekem is jópár emlékem van már különböző repterekről. Ölelések, csókok, könnyek, veszekedés, kibékülés - minden volt. Első alkalommal, mikor Ferihegyet láttam, nem is utaztam voltaképp. Talán május 1. lehetett, és szerintem még az óvodával vittek ki minket, tele volt vörös meg magyar zászlókkal minden, és annyira megragadott, az a végeláthatatlan tér, a nagy kerek kék ég, a hatalmas gépmadarak, az egyenruhás emberek, meg az egésznek a hangulata, hogy mind a mai napig beugrik ez az első kép, valahányszor megpillantom messziről Ferihegy lapos épületét, az ablakból, ahogy száll le a gép. Különös, de mindig az ellentétes szemszögből villan be az emlék. Talán, mert így egyszerre látom a kislányt, aki voltam, aki csodálja a világot, és a világot amit csodál.

Szóval valószínű, hogy ez az első emlék varázsolt el annyira, hogy mind a mai napig imádom a repterek hangulatát, egy külön kis világ, saját élőlényekkel, emberekkel, saját szabályokkal és törvényszerűségekkel. Ma már nem ámuldozom, mint akkor, inkább az apró részletekre ügyelek, az eltérésekre, és persze sokkal rutinosabban mozgok.

Az megvan, ahogy Tom Hanks a Terminal című filmben ottragad egy reptéren? Az ország, ami kiadta az útlevelét és ami a hazája, egy forradalom miatt diplomáciailag megszűnt, így érvényes útiokmány hiányában nem léphet be a célországba, ugyanakkor már arra sincs lehetőség, hogy visszaforduljon, így se ki, se be, a senki földjén ragad-azaz a reptéren. Egy idő után kénytelen teljes mértékben a terminálon berendezkedni, amely az otthonává válik. Reptéri székekből ágyat szerkeszt magának, ahol nyugovóra hajtja fejét, és reggelente pizsamában, papucsban, ásítozva kislattyog a nyilvános mosdóba, és az utazóközönség legnagyobb megrökönyödésére fogat mos, majd megborotválkozik.

Nos, borotválkozni ugyan nem szoktam, de néha már én is így érzem magam a reptéren, mint Tom Hanks. Cataniában megvan a kedvenc mosdóm, ahol nyugodtan megigazíthatom a sminkemet, anélkül, hogy két bőrönd közé szorítanának vagy arcul vágna egy sietős utas retikülje, megvan a kedvenc ruhaboltom, ahol már ismernek, tudom hol a legfinomabb az arancino vagy a pizzaszelet, hol a leggyorsabb a kiszolgálás, és hol helyezkedhetek el kényelmesen, mert a legforgalmasabb időszakban is biztosan találok szabad ülőhelyet. Egyáltalán, ismerem a reptér minden zegét-zugát.

Hanem, legutóbb érdekes dologra lettem figyelmes. Már múltkor is gyanús volt, de most tudatosan készültem. Megfigyelésem igazolására egy kísérletet is kiterveltem. A kinyomtatott beszállókártya mellé olasz személyimet készítettem kezem ügyébe, amely azonban nem jogosít határátlépésre, és ez rá is van írva, míg a magyar útlevelet a táskám zsebébe tettem. Arra voltam kíváncsi, észreveszik-e az ellenőrök, hogy az olasz személyivel nem léphetem át a határt. Ha észreveszik, majd megjátszom, hogy szórakozottságból a másik személyi van nálam, és egy pillanat alatt előrántom a magyar útiokmányt, amivel ugye teljes jogon utazhatok.

Első ellenőrzési pont: a kézipoggyászok ellenőrzése előtti folyosóra való rácsatlakozás. Szép, magas reptéri illetők, ahogy kell. Egymás között tréfálkoznak, és csak a beszállókártyát kérik, rám se hederítenek. Végigtekergőzöm a kígyózó folyosón, óriási tumultus, még egy elhagyott bőrönd is akad, ami ugye sosem kellemes látvány egy reptéren, mindenki hümmög meg elhúzódik tőle, de végül szerencsére gazdája akad, véletlenül ottfelejtette az egyik kanyarban, mindenki megnyugszik. Szép lassan közeledik a második ellenőrzési pont: a bőröndök és a ruházat  átvizsgálása. Régebben mindig igyekeztem kiszasszerolni, melyik a leggyorsabb sor, de hát persze mindig pórul jártam, a mögöttem állók mindig megelőztek végül azzal, hogy egy másik sorba álltak. Ezért mostanában új szempont alapján választom ki, hogy melyik sávba soroljak: ahol a legjobbképű ellenőr áll. Ha netalán besípol a kapu, és muszáj, hogy letaperoljanak, legalább szimpatikus legyen aki hozzámnyúl. Az igaz, hogy már nem szoktam besípolni, mert már semmit nem felejtek a zsebemben és tudom, melyik ékszerem hagyhatom magamon, mert nem jelez be.

Szóval elérkezik a második ellenőrzési pont: a kiszemelt jóképű fiatalember int, hogy vegyem le a cipőm és lépjek át a kapun. Készségesen vetkezem, igen, jövök, szépszemű reptéri illető! Átlibbenek felé a kapun, de semmi sem jelez, nem sípol, erre mondják, hogy, nem volt meg a kémia, semmilyen értelemben, sem köztünk, sem a bőröndben, már hogy nem találtak bombát nálam, ugye, semmi urán vagy hélium, és nincs fúzió. Ez a reptéri illető is csak azt akarja, mind azt akarja, csak a beszállókártyám kéri, micsoda csalódás, nem érdekli az sem, hogy ki vagyok, hogy hívnak, honnan jöttem, nem akar megismerni ... szomorú ez...Már szólítja is a következőt, és rám se ránt, én sem rántom őt magamra, csak veszem a cipőm és eloldalgok... Pedig még le is vetkőztem neki... Ilyenek ezek!

Heveny szerelmi csalódásomban benyomok egy cannolot, majd apró-cseprő ajándékok után nézek. A hátralévő időt azzal töltöm, hogy ezeket begyömöszöljem a bőröndbe, mert azt viszont nagyon szigorúan veszik, hogy csak egy kézipoggyász lehet az embernél.

Harmadik ellenőrzési pont: beszállás. Gondosan megnézik a bőrönd méreteit, hogy megfelel-e a nagy kézipoggyász kritériumaiak, meg hogy ne legyen nálam még egy övtáska sem, mert az akkor borzasztó lenne, és rögtön beparancsolnák a bőröndbe, ...de tiszta vagyok... És megint csak a beszállókártyát kérik. Nemhogy nem veszik észre, hogy az olasz személyivel nem utazhatnék, de el sem kérnek semmilyen személyazonosságot igazoló dokumentumot.

Negyedik ellenőrzési pont: a gépre való tényleges felszállás, régen még itt is elkérték olykor az útlevelet, de ezúttal itt is elmarad.

Megdöbbentő végeredmény: egyszer sem kértek tőlem semmilyen útiokmányt, magyarul simán felszállhatott volna valaki más az én repjegyemmel. Értem én hogy EU meg Schengen, végülis Olaszországból Magyaroszágra repültem, olyan, mintha átvonatoznék vagy buszoznék egyik európai városból a másikba, na de a repülő az mégiscsak más. Vagy nem?

A visszautam is roppant tanulságos volt.

Elég lazára vettem a figurát: szűk egy órával a gép indulása előtt értem ki Ferihegyre. Búcsúzkodás, némi téblábolás, integetés, kanyarodás, megint integetés, ezt többször, majd vetkőzés, pakolás, ellenőrzés-szerencsére minden flottul megy. Visszaveszem a tornacipőt és a dzsekit, és nekivágok a kapum megkeresésének. A18, az utóbbi időben mindig ez, már szerencsére tudom, hogy nincs túl messze, de nincs is közel. A monitoron az áll, hogy „boarding” vagyis már elkezdték az utasok beszállítását, hoppá, kicsit ellazáskodtam az érkezést, a búcsúzkodást, miegymást, kezd kicsit késő lenni.

Viszont most jut eszembe, hogy egy barátnőm édes pirospaprikát kért. A beszállókártyán az áll, hogy harmincöt perccel a repülőgép indulása előtt van kapuzárás. Tehát még van 10 percem, hogy odaérjek a kapuhoz. Az sima ügy, de azért igyekeznem kell. Kiválasztom a boltot. Elkezdek válogatni. Ez csípős. Ennek béna a csomagolása. Ez túl nagy. Amaz túl kicsi... vajon hány percem van még?... Végre választok... Mennyi az idő? A negyvedik percben vagyok, és még fizetni is kell... Felpillantok a monitorra. Ijesztően villog, hogy boarding... nehogy ittragadjak! ... Gyorsan beállok a pénztárnál a sorba...Előttem páran állnak, gyorsan lemegy a sor, fizetek.

Usgyi... A monitoron az áll, hogy „Utolsó hívás!” Te jó ég. Kapuzárási pánik! Más is lohol mellettem. Végül odaérek, kedvesen mosolyog egy reptéri illető, elveszi a beszállókártyám, és akkor látom megkönnyebbülve, hogy nem is én vagyok az utolsó. Mostmár megnyugodva folytatom utamat a repülő felé, és megállapítom magamban, hogy az életben éppúgy mint a reptereken, kitolódott a kapuzárási pánik. 10-20 évvel ezelőtt legalább két órával az indulás előtt kint voltunk a reptéren, és rögtön be is csekkoltunk. Jó nagy ráhagyással indultunk el otthonról is, mert mi történik, ha pont dugó van? Így aztán emlékszem, hogy egész délelőttöket/délutánokat rostokoltunk végig a reptéren. Ma viszont ránk van bízva, mikor csekkolunk be, és bizony sokan még az utolsó percben is shoppingolnak.

Ugyanez a jelenség figyelhető meg a nők kapuzárási pánikjával kapcsolatban. Jócskán kitolódott a huszas évektől a 30 as évek felé. Ma már, ha valaki huszonévesen házasodik, szinte korainak számít. A 35 éves kor viszont már késő, hiszen a biológiai óránk meg ketyeg, ugyanúgy mint régen, tudomást sem véve a bekövekezett társadalmi változásokról (nők és férfiak megváltozott szerepe a társadalomban, családok tömeges felbomlása, szingli nők milliói, anyagi lehetőségek, pontosabban lehetetleneségek-ezekre most nem térek ki). Szóval a társadalom megváltozott, de a biológia nem.

A kapuzárási pániknak ez a kitolódása azonban roppant veszélyes ugyebár mind a reptéren, mind a kapcsolatok terén. Könnyen lehet, hogy bezáródik az a bizonyos kapu. Esetemben igaz ugyan, hogy már villogott a beszállásra hívó jel, de én akkor még válogattam. Végül az utolsó hívásra befutottam, valahol a 35. És 40. perc között. És mennyi nő van most éppen 35 és 40 között, akik már nem is válogatnak, csak rohannak fejvesztve, hogy beérjenek az utolsó hívásra!

Én személy szerint 34 voltam, amikor megismerkedtem az exemmel. Nagy szerelem volt, azt hittem, vele becsekkolhatok, mégis vége lett. Ha igazán objektív szeretnék lenni, és mintegy kívülről, részrehajlás nélkül szemlélni a dolgot, ahogy mondani szokták az ufó szemével, hogy helyes ítéletet hozzak, akkor egy igazi görény az a férfi, aki egy harmincas nővel évekig jár, majd bejelenti, közel a 40-hez hogy inkább mégsem akar családot. Egy utolsó tetűláda, gyáva féreg. Csak hogy hűvös és rezignált maradjak. Fő a tárgyilagosság!

A már említett Terminál című filmben Tom Hanks – emberileg teljesen érthető módon – beleszeret a tündökletes szépségű Catherine-Zeta Jones-ba, aki egy légikisasszonyt játszik, és a különös az, hogy épp annyi idős a filmben, mint most én! Decens kis egyenrucijában egy igazi bomba, bár ezzel reptéren nem illik viccelni, de látszik, hogy Tom is szívesen magára szerelné, aztán otthon kioldaná és működésbe hozná. Ám Catherine-Zetácskánknak már megvan a saját bejáratú terroristája, egy nős férfi gyújtja lángra, aki azonban évek óta csak hitegeti és kihasználja. És hiába Tomunk hősiessége, karakánsága, szerelme, elegáns udvarlása, romantikus lelke, végül nem tudja meghódítani a hölgyemény szívét.

Tisztában vagyok vele, hogy ez csak mellékszál, és aki a filmet megnézte, abszolút nem érdekli, hogy mi a légikisasszony sorsa, de értsék meg, Catherine-Zeta a filmben épp annyi idős, mint most én! És lekési Tom Hanks utolsó hívását! Ez tragikus! Így nem maradhat a filmtörténet, hogy szegény nő most már örökké ott bolyong a terminálok között, mert nem hallotta meg az utolsó hívást. Valaki szóljon Spielbergnek, hogy ezt így nem lehet! Írja meg a második részt, amiben mondjuk Tom Hanks pilótává válik, és ismét összehozza őket az élet, aztán együtt röpködnek az idők végezetéig. De legalábbis a nyugdíjig.

Namármost nagy kérdés, hogy az én filmemben mi voltam idáig: rendező, fő- avagy mellékszereplő, de az biztos, hogy nem vagyok elégedett a rendezéssel és egyes szereplőkkel. Kéne egy új casting. Nem akarok ottrekedni egy terminálon, mint Tom Hanks, bár ő végül feltalálta magát a Senki Földjén, és lelkileg gazdagova sikeresen elhagyta azt. Nem akarok Catherine-Zeta sorsára jutni, aki egész életét felhők között repkedve, illúziókat kergetve tölti, és nem hallja meg az utolsó hívást, az igazit. Nem akarom azt sem, hogy újabb lelki terrorista magára szereljen és kénye-kedve szerint működésbe hozzon, vagy eldobjon, amikor akar, aztán nagyot pukkan az egész, és utána marad a nagy semmi. 

 ... Én csak fel akarok szállni a gépemre. Papírok rendben, terminál jó, úticél megvan. Csomagom ugyan súlyos, de azért megfelel az előírásoknak. Vajon már bezárták a kaput? Várom az utolsó hívást. Fel akarok szállni!