Költő barátommal őgyelegtem a minap a szomszédos kisvárosban, Modicában. Ez jól hangzik, regényesen, sőt amolyan Esti Kornélosan, és még az igazsághoz is közel áll... Barátom tényleg költ, méghozzá jó verseket, szicíliai dialektusban. Többnyire a szerelemről ír, vagy Szicília szeretetéről, ahogy az már lenni szokott a szigetlakó költőkkel. Megszállotan szereti szülőföldjét, és ennek lépten-nyomon hangot ad, sőt öltözködésében is ezt hansúlyozza: tele van hagyományos szicíliai ruhadarabokkal, és gyakran ölt mellénykét, fehér inget, ahogy azt a századelőn tették a férfiak, és előszerettel hord coppolát, azaz kis fekete sityakot, elődei nyomdokában járva, és ahogy azt a maffiózós filmekből oly jól ismerjük.

Ezt persze nem mondom neki, mármint a maffiáról szóló filmeket, mert tudom, hogy mennyire küzd - a maffia mellett – a Szicíliáról szóló közhelyek ellen. Van még egy ruhadarab, amit lelkesen hord: ez egy egyszerű kapucnis pulcsi, de akkora betűkkel van ráírva hogy Sicily, hogy mindig azt nézem, hogy mintha valamelyik betű kilógna, és az érzésem, hogy valamelyik betű le is fog esni, mert nem fér rá az anyagra. Szóval ő nagggyon szicíliai és naggggyon büszke erre. És valóban, neki az anyanyelve is a dialektus, sokakkal ellentétben, akikkel szüleik szándékosan kizárólag olaszul beszélnek születésüktől fogva, mert a dialektus mai napig egyszerre jelent hagyományt, de egyszersmind a műveletlenség, iskolázatlanság jele – attól függően, hogy ki mikor és főleg persze, hogy hogyan használja azt. Nos, költő barátommal nem ezt tették szülei, nem tudni hogy hagyománytiszteletből és jogos büszkeségből, vagy lustaságból és műveletlenségből. Mindenesetre neki a dialektus az anyanyelve, és azon költ... Olyannyira, hogy gyakran improvizál is, egyszercsak elkezd szavalni, és valahogy mindig kijön a ritmus. Mondja, hogy ha olaszul kell írnia, akkor meg kell erőltetni magát, és nem jönnek spontán a szavak. Az eredeti mindig dialektusban fogan meg, aztán lefordítja olaszra, ő maga. Így jelennek meg kötetei, hogy ne csaka helyiek olvashassák. Jó versek, ritmusosak, és érdekesek, eredetiek.

Szóval tényleg ott őgyelegtünk Modicában, igaz nem a minap. Pár hónappal ezelőtt, este volt, hideg, sütött a hold, megvilágította a magas barokk templomokat, palazzokat. Szeretem Modicát, bár nem a kedvenc városom itt a környéken. Szeretem például a nevét. Eredetileg Morica, ami már eleve vicces, mert a mi magyar mórikálás szavunk jut róla eszembe, és az hogy itt mórikálják magukat a moricaiak. De még viccesebb, amikor a helyiek ejtik ki a város nevét, mert ők az „r” hangot alig pörgetik meg a nyelvükkel, inkább elsusogják, és „zs”-nek hangzik: így jön ki az a hangzás, hogy: Morzsika. Mint egy magyar pulikutya neve.

Aztán azért is szeretem „Morzsikát”, mert itt mindig van valami kis élet, koncertek, zenészek, előadások, és van egy csomó kiülős bár. Itt az ember csak elmegy otthonról, útnak indul, és talál magának társaságot. Az emberek is közvetlenebbek, megszólítják egymást, akár ismeretlenül is, tréfálkoznak. Szeretnek beszélgetni. Befogadnak. Nahát ezért szeretem én Morzsikát, és ezért is jöttünk ide.

Ténfergünk, beszélgetünk... Pontosabban...  Barátom barokkos körmondatokban beszél, beszél, csak magáról beszél.  A barokkos körmondatot még megértem, egy ilyen késő barokk építészeti stílusban épült városban, elfogadom, rendben, de hogy csak magáról... Olykor bevet egy-egy provokatívnak szánt kérdést, amit nekem szegez, de ez is csak arra jó, hogy visszaterelje magára a figyelmet: ő tudja, ő megmondta már ezer éve, ő szenzitív, és én tudom-e egyáltalán hogy mit jelent hogy szenzitív, és ő érti az embereket, tudja a legbelsőbb gondolatukat. Na – gondoltam – ezt kipróbálom, és elküldöm a bús fenébe – gondolatban. Nem válaszolt, de egy pillanatra elhallgatott... Majd azt mondta, gyere igyunk valamit. Nem tudom átment-e a gondolat, de úgy tűnt, magába szállt.  Máskor is  láttam, hogy milyen öntelt és egocentrikus, de néha mond érdekeseket is. Olyankor kezdi a magáról szóló műsort leginkább, amikor társaság veszi körül. Kettesben nem ennyire egocentrikus. Igen talán most is az hozta elő belőle a szuperegóját, hogy betértünk egy helyre, ahol mások is voltak, bevonódtak, közönséggé váltak. Ilyenkor a Tigrisre emlékeztet a Micimackóból. Mindenáron a középpontba akar kerülni, és mindent ő tud a legjobban.

Szóval Költő Barátom az a fajta művész, aki annyira el van telve magától és annyira magára koncentrál, hogy ezzel elveszti a lehetőségét, hogy másokat valójában észrevegyen.

Miközben hál’Istennek elment italért, gyorsan körbenéztem, hátha találok ismerőst, aki megválthat sanyarú kényszerhelyzetemből. Hopp, meg is van! Távoli ismerős, keveset beszéltünk, főleg mert ő maga kevésbeszédű. Nem baj, a célra, hogy társaságot váltsak legalább egy kis időre, pont megfelel. Melléfurakszom a tömegben, közben szól az élőzene, valami francia sanzon és argentín tangó fura keverékét adják, de jó. A srác zárkózott típus, felrémlik, hogy hallottam róla, hogy soha sem volt barátnője, vagy talán egyszer régen, de abból annyira rosszul jött ki, hogy azóta nem volt tartós kapcsolata, mintegy 30 éve, viszont akinél csak lehet bepróbálkozik a maga mogorva módján, aztán ha sikerül valakit megkaparintani azt éppoly egykedvűen fogadja, mintha nem, és végül hamarosan rövidre zárja a kapcsolatot – az első közösen elköltött reggeli után, legkésőbb. De nem egy Don Juan típus, nem törekzsik hódításra, csak éppen ha úgy alakul... Szóval nem túl jókat hallottam róla. Üresfejű, egyszerű, igénytelen embernek írták le. Barátja alig van. Most is egyedül ül, kezében borospohár, szórakozottan hallgatja a zenét. Szóba elegyedünk, közben fél szemmel sasolom, hogy hol az én drága jó Költő Barátom, de látom hogy már vígan van: kiselőadást tart saját nagyszerűségéről egy kisebb lánycsapatnak.

Közben megtudom, hogy mivel foglalkozik a srác, régebben ingatlanügynök volt, ma egy biztosítónál dolgozik. Semmi különös. Azon töprengek, hogy vajon tényleg igazak-e a pletykák róla, és hogy tényleg lehet-e hogy valaki ilyen – semmilyen... vagy csak ennyire csalódott, és aztán fölveszi a híres zord külsőt?

Közben igyekszem tiszteletben tartani morconaságát, megvárom a mondatok közti csöndet, nem kotyogok bele, olyankor hallgatjuk a zenét, ettől aztán szépen lassan fölenged. Egyszercsak előveszi a telefonját, és pár szó kíséretében, amúgy mellékesen, ugyanolyan fakó hangon, mint ahogy előbb szólt, azt mondja, mutat nekem valamit... És akkor feltárulnak képei.  A fényképek, amiket készít. Csakúgy, hobbiból.... És ezzel feltárul a lelke is. Teljesen váratlan módon. Szokatlan képek, szokatlan szemszög, tárgyak, tájak, és meglepően sok portré. Közeliek, jól elkapott pillanatban, gyengédek, vagy szenvedélyesek, teli érzelmekkel. Minden képnek van hangulata. Minden kép eredeti a maga módján. Vagy a szemszög, vagy a szín, vagy tényleg mintha csak bevonzaná, váratlan háttérelemek bukkannak fel, amiknek talán ő sem volt tudatában, mikor elkattintotta a gépét. Valószínűleg ez már a fotográfus intuíciója, ami ha nem is tudatosan, de pont az adott pillanatban szólítja cselekvésre a művészt.

Döbbenetes. Ezt a srácot érdeklik az emberek. És meg is tudja mutatni őket. Kíváncsi rájuk. Ez a szürkének kikiáltott, üresfejű, unalmas ügynök.

És akkor két elhatározásra jutottam: inkább leszek egy látszólag szürke, igénytelen, üresfejű „hobbiművész”, aki valójában kíváncsi az emberekre, mint egy befutott, egocentrikus költő, aki jó verseket ír ugyan, de csak magáról tud beszélni, és észre sem veszi már az őt körülvevő embereket.

A másik elhatározás: csináltatok újonnan felfedezett fotográfusommal néhány képet, és felfogadom személyes fotósomnak a blogomhoz. J