Hát legyen, megírom... Jelet kaptam, megint... Úgy volt, hogy nem akarok erről beszélni, írni, még akartam érlelni magamban, hogy letisztuljon, hogy higgadtan és hideg fejjel tudjam majd elmesélni, és hogy akik olvassák azok is az idő kristályosító hatására tisztább lélekkel, saját indulataiktól mentesen fogadják a történetemet. Pedig már tíz év eltelt!

Szóval az történt, hogy miután elhatároztam, hogy október 23-án és az elkövetkező hetekben a csendes emlékezésnek és elmélkedésnek adom át magam, és elsősorban azokra koncentrálok gondolatban, akik 60 évvel ezelőtt az életükkel fizettek a szabadságvágyukért, az igazságérzetükért, akik hittek hazájuk függetlenségében és képesek voltak harcolni érte, úgy döntöttem, hogy ehhez a legmegfelelőbb, ha elvonulok és magányosan merengek.

Igen, Szicíliában élek, és szeretek itt élni, de októberben mindig átélem azt a felemelő érzést, amit ma már szégyellve mond ki az ember, sőt szinte annyira ciki, hogy inkább ki sem mondunk mi magyarok: hazaszeretet.

Felkerekedtem hát, szigorúan egyedül, és kedvenc tengerpartom felé vettem az irányt. Randello csodálatos hely a meditálásra: homokos part, kevés ember, és amerre a szem ellát csak természeti képződmények vesznek körül: homokdűnék, kiserdő mögöttem, sziklák kétoldalt és előttem a tenger. Tűnődve közeledtem kedvenc búvóhelyemre. Ezúttal azonban valami más is várt. Ahogy felülről, a sziklák felől megpillantottam az októberi napban a strandot, egy hatalmas halat pillantottam meg partra vetetten, körbekerítve egy rögtönzött kordonnal.

Ahogy közelebb értem, láttam hogy egy delfin, halott, szegény. Sokkoló volt a látvány. Néhol ép volt a bőre, néhol már kikezdte az enyészet, vöröses barnás. Legyek döngtek körülötte. Orrából hiányzott egy darab. Barnás váladék volt rászáradva a bőrére. Egy damil volt ráerősítve valami kampóval, egy bámészkodó szerint vagy azzal húzhatták ki a már elpusztult állatot, vagy az lehetett maga a halálok. "Megint az emberek, megint az emberek...!"-csóválta lemondóan a fejét egy másik arra járó. Nem sokáig maradtam ott bámulni, egyrészt mert valahogy megalázónak éreztem, ahogy szegény állat ott hevert közszemlére kiterítve. Másrészt meg egyszercsak megcsapott az a szag.

Az a bizonyos, semmihez sem hasonlítható émelyítő bűz. Illetve épp ez az hogy egyvalamire mégiscsak hasonlított. Rögtön beugrott, nem kellett utánamásznom az emlékeim között kotorászva. Az a szag, amit sosem felejtek el, épp 10 évvel ezelőttről. 

Az a póló, odavetve a rabszállító kocsi mellé, tiszta vér volt, teljesen átitatva vérrel. Annak volt ilyen szaga, a félig megszáradt vérnek, mint ennek az elpusztult delfinnek. És akkor beugrott az egész szürreális jelenet. Ahogy ott ülök a rabszállító kocsiban, többedmagammal, azt sem tudom, hol és miért, bilincs szorul éles fájdalommal a csuklómra, és kétségbeesetten próbálom kitalálni, hogy mi legyen a következő lépés. Vagy hogy mi lesz velem? De egyáltalán hogy kerülök én ide?

Na ez az, hát hogy is kerültem én oda?

Azon a bizonyos 10 évvel ezelőtti október 23-án emelkedett hangulatban indultam útnak, mint minden október 23-án, a már említett hazafias érzelmektől fűtve. Az érzést csak tovább fokozta, hogy a forradalom 50. évfordulójáról volt szó. Persze, hogy tudtam, hogy tüntetések vannak mindenütt, hiszen már hónapok óta folytak. Sőt, szeptemberben, októberben én is többször kivonultam, barátokkal, sietek hozzátenni békésen tüntetni. Volt egy srác, akit ezen megmozdulások során ismertem meg. Vele találkoztam aznap este, október 23-án. Sörözni mentünk, közben másokkal is beszélgettünk. Emlékszem egy Svédországban élő 56-osra, aki az akkori eseményekről mesélt. Hogy az osztálytársai közül többen öngyilkosok lettek, másokat megöltek, és volt aki megőrült. Volt aki kijutott külföldre, volt aki mégis hazajött, és volt, aki túlélt mindent. Meg egy itthon maradt 56-osra, az meg azt mesélte, hogy a harcok idején az útra palacsintasütőket tettek, és amikor jöttek az orosz tankok, akkor a bent tartózkodó orosz katona kénytelen volt kiszállni a tankból, leellenőrizni, hogy bomba-e, mert a palacsintasütő annak tűnt, és mikor kiszállt leellenőrizni, akkor lelőtték az orosz katonát. 

Ilyen és ehhez hasonló történeteket meséltek a hazatérő 56-osok, no meg akik ittmaradtak. Az este vidámabbik feléből még arra emlékszem, hogy a hangulat tetőfokán magyar zászlót lengető jókedvű német turistákkal táncoltunk egybekapaszkodva. A Szabadság hídnál voltunk egy szórakozóhelyen. Meglepő módon csak sört ittunk, olyan jól éreztük magunkat, hogy nem kellett semmiféle hangulatfokozó. Mindenki fel volt villanyozva, énekelt, táncolt, zászlót lengetett.

Mi ott azon a kis vidám szigeten nem is sejtettük, amit aztán sokan meséltek, meg később láttuk a saját szemünkkel, hogy mi minden folyik eközben a város egyes pontjain. A tüntetésekről tudtunk úgy általában, hiszen mi is korábban többször vettünk részt békés felvonuláson, de ezt az estét az ünneplésnek szántuk. Énekeltünk, táncoltunk, beszélgettünk. Ha jól meggondolom mi igazán ünnepeltünk, a szónak a legtisztább értelmében. 

Miután kellőképp kitáncoltuk magunkat a német turistákkal, hazaindultunk...Hazaindultunk volna.

Hívtunk taxikat, de vagy nem válaszoltak, vagy amikor bemondtuk hol vagyunk azt mondták hogy nem jönnek. Ebben már volt valami baljóslatú. Nos, útnak indultunk gyalog. A Szabadság hídtól kellett a Jászai Mari térig eljutni, valahogy. Könnygázszag mindenütt, és csönd! Ez még baljóslatúbb. És akkor egyszercsak, sosem felejtem el a pillanatot, ahogy mintegy a csöndből és egy könnygázfelhő mögül kirajzolódik, előemelkedik egy hatalmas barikád.

Teljesen váratlanul. A legfurább az a csönd volt előtte, valószínűleg épp abban a pár másodpercben érkezhettünk oda, amikor tűzszünet volt, talán éppen elmenekült onnan mindenki. Szájtátva ámultunk a székekből, kövekből, kukákból, ki tudja még mi mindenből emelt óriásbarikád előtt. Még egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy mi lenne ha csippentenék belőle egy darabot emlékbe, de szerencsére abban a másodpercben megvillant bennem a vészvillogó, hogy ne nyúljak semmihez, mert ha kezembe veszek egy követ bármit és azt pont rögzíti egy kamera, abból nagy baj lehet. Ahogy megvillant bennem a vészvillogó, szóltam a barátomnak, hogy nagyon gyorsan pucoljunk innen.

De már sajnos későn.

Hirtelen kiabálást hallottunk, vezényszavakat: "Állj!Kezeket a magasba!Ne mozduljanak!". Egy hatfős rendőrcsapat rohant felénk üvöltve. Nem volt idő megmagyarázni, hogy mi csak egy szórakozóhelyről igyekeztünk haza, nem is tudtunk a barikádról, semmi közünk ehhez, csupán erre vezet az utunk, rosszkor voltunk rossz helyen."

Valahogy mindkettőnket földre kényszerítettek, és barátomat még el is agyabugyálták. 

Nahát ez egyre szürreálisabb volt. Hogy lehet ez? Tíz perccel ezelőtt még vidáman táncikáltunk egy szórakozóhelyen, most meg itt fekszünk a földön. Nem is mertem fölnézni egy ideig, csak szipogtam, mert hallottam az ütéseket, amit a barátom kapott. Miután így helyben hagytak minket, a rendőrök elrohantak. Mikor fölnéztem, láttam hogy barátom vérzik, kitörték a fogát. Nagy nehezen föltápászkodtunk, fogtuk a tagjainkat. A magyar zászló, amit aznap vettem az alkalomra, ott hevert a földön, megtiporva, még ma is ott van rajta a barátom vére, nem mostam ki, hadd legyen ott örök mementóul.

Nos nagy nehezen összeszedtük magunkat, és próbáltunk valahogy hazavergődni, taxit hívni megint csak lehetetlen, sőt egyet leállítottunk ami szabad jelzést adott, de megtagadta, hogy hazavigyen minket. Na ilyen sem volt még. Hogy egy taxis megtagad egy fuvart! Ez aztán a történelmi pillanat!

Mentünk tovább, rettegve hogy mibe ütközünk még.

Amint trappoló rendőröket láttunk vagy hallottunk, igyekeztünk megbújni. Világossá vált ugyanis hogy most a rendőr az, akitől menekülni kell, noha nem járunk tilosban. Ellenkezőleg, szemmel láthatólag ők járnak tilosban, amikor minden ok nélkül megverik a békés járókelőket.

Ráfordultunk az Intercontinental épülete előtti térre. És akkor újabb megdöbbentő látvány fogad: rendőrök üvöltenek, emberek a földön hasalva. Amint megláttuk ezt a jelenetet, próbáltunk kisomfordálni belőle. De már késő volt, megláttak minket. Igazoltatás következett, de annak egy igen sajátos formája.

Mindkettőnknél volt személyi, ahogy kell, kérdésre szépen megfeleltünk, hogy hol voltunk és hova igyekszünk. Ezeket a válaszokat gúnyos megjegyzések, röhögés követte a rendőrök részéről. Provokatív kérdések és nyomdafestéket nem tűrő javaslatok arra nézve, hogy mit kellett volna ehelyett csinálnunk, amire természetesen nem válaszoltunk. Majd az egyik kérdésnél az egyik rendőr egyszercsak se szó, se beszéd egy hatalmasat lekevert a barátomnak.

Már elnézést, de ez miféle módja az igazoltatásnak??? Mióta üt meg egy rendőr igazoltatás közben bárkit is? Na erre mondom én, hogy igen sajátos forma.

Ezen akkor nem volt időm tűnődni, hanem ösztönösen odaálltam a rendőr és a barátom közé, egy szó nélkül. Az volt a metakommunikációmban hogy "üss meg engem te gyáva szar, ha mersz". Nem mert, csak elkerekedett a szeme, üvöltött, hogy eléállsz, mi??? eléállsz?

Mint utólag megtudtam, más nőkkel más rendőrök csúnyán elbántak, volt akinek kiverték a fogát, szóval nekem is kijuthatott volna, de szerencsére nem ez történt. Viszont ez volt az a pillanat, amikor minket is megbilincseltek, falhoz állítottak. A fiúkat a földre fektették, hasra, a nőket a fal mellé, letérdepelve. De előbb mindent ki kellett pakolni a zsebünkből. Közben válogatott trágárságokat kellett hallgatnunk arról, hogy mik vagyunk meg milyenek meg mit kéne csinálnunk. Megtalálták a zászlót nálam. Olaj a tűzre! Ez volt amikor úgy döntöttek hogy bevisznek engem, és a rabszállító autóba vetettek.

Tulajdonképpen ez önmagában döbbenetes: egy nemzeti ünnepen van nálam egy magyar zászló, és ez a legfőbb ok arra, hogy engem börtönbe vigyenek. Nem tudom, érezhető-e ennek a mindent felülmúló abszurditása.

Ilyen is csak Magyarországon lehet, sehol másutt!!!!! Hogy egy nemzeti ünnepen a nemzeti zászló az oka annak, hogy rács mögött találjam magam, ez csak Magyarországon fordulhat elő, és valahogy abszurd és tragikus egyben.

Nos, ott voltunk a rabszállító kocsiban, volt aki egész jól fogta fel: ahogy ott üldögéltünk a kocsiban, bilinccsel a kezünkön, elkezdtünk sztorizgatni, kivel mi volt, hogy történt, hogy jutott ide, és volt aki még poénkodni is tudott: hogy végülis nem rossz ez az este, jó a társaság, jó sztorik, már csak egy kis pia kéne.

Persze csak módjával lehetett beszélgetni is, mert ha hangosak voltunk, jöttek és beszóltak, hogy maradjunk csöndben. A mobiltelefont nem lehetett használni! Én valahogy mégis a bilincs ellenére előkotortam a telefont és igyekeztem egy sms-t elküldeni-na nem a szüleimnek, hanem ügyvéd barátomnak. Először azt is nehéz volt megállapítani hol vagyunk, de végül valaki felismerte a helyet a sötét ellenére. A Gyorskocsi utcába szállítottak minket. Ügyvéd barátom egyben az a személy, akiben a legjobban megbízom kerek e földön, akire az életemet is rábíznám. Ugyan nem tudtam ő hol tartózkodik abban a pillanatban, de tudtam hogy sok éles szituációban már helyén volt a szíve és esze, és nincs számára veszett helyzet. Szüleimet nem akartam halálra rémíteni azzal, hogy milyen kátyúba kerültem, anyám szegény infarktust kapott volna, de apámat sem akartam kiakasztani. Nem, ezt én akartam megoldani, lehetőleg a legkevesebb lelki megrázkódtatás okozása nélkül. Szóval maradt ügyvéd barátom. Bíztam intelligenciájában is, hiszen nem volt sok lehetőségem üzenni. A telefonálást megtiltották, az sms-küldést is. Volt, akitől elvették a mobilját. Iszonyú szorongva és szorongatva, a bilincs szorításában sikerült megírnom egy szót, vagyis inkább néhány betűt: g6kci - ezt sikerült leírnom és elküldenem... többet nem, annyira féltem, hogy észreveszik, és annyira fájt a bilincsben a kezem. Nos említettem, hogy bíztam ügyvéd barátom intelligenciájában, de hogy ebből az egy kifacsart szóból rájött, hogy a Gyorskocsi utcában vagyok, az már egyértelműen a zsenialitás jele, hiszen ő arról sem tudott, hogy egyáltalán kitettem a lábamat otthonról.

Nos igen, jött is amint tudott. Hozott csokit, ahogy a klienseinek szokta mindig. És később is segített mindenben.

Szóval ott a rabkocsiban volt egy srác velünk, aki viszont nem igen tudott humorizálni, tiszta vér volt, őt nagyon összeverhették... Emlékszem, hogy többször próbálta ő is kérni, meg mi a rabkocsiból, hogy segítsenek már rajta, mert nagyon vérzik, neki orvosra van szüksége. Többször kellett rimánkodni. Végül levetette a pólóját, ott maradt a rabkocsiban a véres póló, és ahogy száradt, annak valami olyan fura szaga volt, hogy nem felejtem el...na és az olyan volt mint a szegény partra vetett delfinnek.

 Aztán arra emlékszem még, hogy lefotóztak, hogy kikérdeztek, hogy a cipőfűzőt ki kellett venni a cipőből, emlékszem a szűk cellára ahol két ágyon kívül sakktáblák voltak, semmi más, emlékszem, hogy mit meséltek a rabtársak, volt olyan lány, akinek kitörték a fogát, másnak a táskáját mindenestül a Dunába dobták vagy megverték a rendőrök, és én nem meséltem semmit, mert nem bíztam senkiben, emlékszem, hogy a smasszernő Wynona Ryderra emlékeztetett a Jim Jarmush filmből, az Éjszaka a Földön-ből, egy pici filigrán lány, hatalmas, meleg barna naív szemekkel, aki mintha nem is idetartozna ebbe a világba, mint egy virág az aszfalton, vele beszélgettem sokat, már nem is tudom mire vártunk éppen, melyik kihallgatásra, mesélte hogy neki már az apja és a nagyapja is itt a börtönben dolgozott és ő szereti ezt a munkát. A kinti világról, a történelemről nem tudott semmit, meséltem neki 56-ról. Mintha tényleg csak itt ebben a világban létezne, a börtönben. Közben a bilincs összekötött minket.

Ez is szürreális volt. 

Hajnal felé megvolt még a rossz rendőr-jó rendőr trükk is. Egy baromi jóképű fiatal nyomozó beszélgetett velem, "kötetlenül", marha laza volt, farmerben, enyhén borostásan, tényleg iszonyú jóképű srác volt, és folyton mindenben megerősített amit mondtam, illetve kérdezte, hogy mire van szükségem, jól vagyok-e, kinyissa-e az ablakot, nem kell-e több levegő, víz vagy bármi. Szóval állati megértő és emberi volt. Csak hát nálam ugye nem volt mit kicsalni belőlem, amellett, hogy annyira feltűnő volt a kontraszt a többi agresszív kőbunkóhoz képest, akik idáig kérdezgettek. Szóval nem dőltem be, de nem is volt mit bedönteni. Nem voltak titkaim, nem tettem semmi törvénybe ütközőt. Sörözni voltam egy barátommal, és hazaigyekeztem. Ja igen és magyar zászló volt nálam. Ennyi. Ezért voltam a Gyorskocsi utcában, rács mögött.

Mindenesetre érdekes volt megélni a jó rendőr-rossz rendőr trükköt. 

Szóval ügyvéd barátom, akinek örök hálával tartozom, várt másnap délután mikor szabadultam. 

A rendőrök megalázásán túl még jobban fájt, ahogy mások reagáltak, amikor elmeséltem, hogy mi történt velem. Ekkor éltem meg, hogy mit jelent az áldozathibáztatás. Hogy az milyen megalázó. Hogy nem elég hogy történt, ami történt és teljesen vétlen vagyok, rengeten a rendőröknek adtak igazat, mert "szegények, féltek biztos".Hát ez meg miféle logika???? Az a dolga, hogy megvédjen engem, biztosítsa a jogaimat, és akkor ő fél? Ilyen logikával a szakács mondjuk nem szereti a kajaszagot, és azért főz rosszul? Vagy a mentős nem bírja a vér látványát és mondjuk nem menti meg az életem? stb stb  És miért kellett a barátomat kétszer is megverni? Semmi nem utalt arra, hogy támadó szándékkal megyünk az utcán. Miért kell igazoltatás közben valakit megütni? Miért kell egy földön fekvő embert úgy megtaposni hogy kitörjön a foga? Mikor ott feküdtünk a földön hátratett kézzel, akkor mitől féltek a rendőrök?

Számomra teljesen egyértelmű, hogy a rendőröket uszították ellenünk, mindenki ellen aki mozog.

És ez borzasztó. Láttam ezeket az embereket szemtől szembe, gyűlölettől fröcsögve, teljesen indokolatlanul békés emberekkel agresszívan viselkedni.

Meggyőződésem, hogy uszították őket. Láttam a szemükben a gyűlöletet, különösen egy rendőrnő volt kegyetlen. Azt hiszem, őt felismerném. Még ott abban a szorongatott helyzetben is igyekeztem megjegyezni a vonásait, ahogy ott üvöltözött velem. Olajzöld szeme volt. Ugyanis azonosítójel, szám vagy ilyesmi - ugyebár - szánt szándékkal nem volt rajtuk, hogy háborítatlanul elvégezhessék tevékenységüket. 

És ezek után még azt kellett hallgatnom hogy mindenki megérdemelte, aki arra járt. Hogy megalázzák, hogy megüssék, hogy rács mögé vessék bilincsbe verve.

Hát nem. Nem érdemeltük meg.

Mi csak emlékezni szerettünk volna, ünnepelni, beszélgetni, történeteket hallgatni. És a rendőröknek kutya kötelessége lett volna ezt biztosítani, és nem összemosni a békés ünneplőket a barikádépítőkkel. Jogom volt megemlékezni 56-ról, békésen. És ha a rendőrök nekem esnek, miközben hazafelé ballagok, akkor nem őket kell sajnálni, hanem engem.

Az akkori reakciók számomra annyira sokkolóan igazságtalanok voltak, a tény, hogy ezek után sokan még engem hibáztattak, hogy sokáig aztán nem is beszéltem erről senkinek. Féltem, hogy megint megbánt valaki ezzel. 

De akkor megértettem valamit az áldozathibáztatás jelenségéből. Hogy az emberek sokszor nem tudják elviselni annak a terhét, hogy én ebben a sztoriban teljesen ártatlan voltam, hogy akkor inkább engem bennem keresik az okot. Azt hiszem ez a logikája. Vagyis a pszichológiája. Csak ez nagyon megalázó, és nagyon veszélyes. Veszélyes, mert a saját értékeinket kérdőjelezi meg. Hogyan? Akkor hiába teszek valamit jó szándékkal, az értékeimet követve, a társadalom nemhogy nem áll mellém, hanem még én vagyok a hibás????

 Hát... így...

Ezek az emlékeim tolultak elő a fenti reflexiókkal tűzdelve, amikor épp október 23-án ott volt előttem az a szegény partra vetett jószág. Ez a szegény delfin nemrég még ott lubickolt a vízben, szép volt és szabad, most pedig ott hever, rohadásnak indultan, legyek döngnek körülötte, hamarosan más élőlények is belepik és kikezdik majd, kutyák pisilnek rá, bámulják és hagyják az enyészetnek. Nem méltó hozzá... Néztem, és Magyarországra gondoltam arra hogy hogy marják egymást az emberek ezen a napon... Jobb és baloldal, egymást pocskondiázva, vádolva. Ez a szegény jószág olyan, mint a mi 56-unk. Még az emlékét is megtépázta az idő, bemocskolták az események. Nem csak halott, de még rohad is. És ez a mi hibánk, amikor még ilyen ünnepeken sem tudunk együtt vagy legalább egymást békén hagyva megemlékezni. Felhasználjuk az alkalmat, hogy a másik oldalra mutogassunk, ahelyett, hogy azokra az emberekre emlékeznénk, akik áldozatot hoztak mindannyiunkért. Nem érdemeltük meg az áldozatot. 

Nem tudtuk tisztán megőrizni 56 emlékét.