Jártam az Etnán nemrégiben. Éppen nőnapra esett, hogy kirándultam oda, de ez nem volt szándékos, mert két nappal előtte akartam menni, ám közbejött valami. Aztán egy napra rá nem lehetett, mert rossz idő lett hirtelen, úgyhogy végül - a sors hozta így! - nőnapra sikerült megszervezni a kirándulást.

Viszont ha már így esett, belegondoltam, hogy talán ez nem véletlen. Először is mert milyen csodás, hogy egy ilyen fontos napon ennyire jó dolgom van, hogy kirándulok Európa legnagyobb vulkánjára. Másodszor, mert magának az Etnának vitatott a nemi identitása. Gondoltam, majd én utánajárok, és beazonosítom. Hivatalosan olaszul hímnemű, ám a helyiek úgy emlegetik, hogy 'a muntagna ami ugyebár nőnemű, illetve a szicíliai dialektusban egyértelműen nőnemű főnévként szerepel. Egyik ismerősömnek, amikor mondtam, hogy az Etnára kirándulok és arról írok, annyit mondott: "beh, la nostra signora". Tehát, anélkül hogy felvetettem volna a nemi identitás problémáját, rögtön megszemélyesített és egyenesen "a mi asszonyunk" -nak nevezte. Görögül is nőnemű volt. Hogy már többen foglalkoztak a kérdéssel, az mutatja, hogy volt olyan cikk, amelyik "trans"-nak azaz transzvesztitának titulálta, és volt, amelyik hermafroditaként határozta meg. 

Harmadszor pedig azért tekintem sorsszerűnek, hogy végül pont nőnapra esett a kirándulás, mert történetesen egy férfiemberrel vágtam neki az útnak. Egy fiúpajtásommal, ahogy mesébe illően jóságos, valóságos tündér nagynéném fogalmazott még az előző évezredben, és ennél jobb meghatározást most nem is keresnék, kapcsolatunk bimbózó és képlékeny volta miatt... Azt is mondhatnám, hogy a tinderen szedtem föl nemrég, és még akármi is lehet - ez is megállja a helyét... Mindenesetre hogy így adódott, ez a jeles nap alkalmat adott arra, hogy némileg feltérképezzem a nőkhöz való viszonyát, és hogy elgondolkozzak az esetlegesen e téren is megmutatkozó kulturális különbségeken. A nőnaphoz ugyanis így vagy úgy, de kénytelen mindenki viszonyulni, és ezen keresztül legalábbis bepillantás nyerhető valakinek a nőkhöz való viszonyára is. Tudniillik már az is egyfajta viszony, ha valaki kijelenti, hogy ő ehhez nem viszonyul. Megkerülhetetlen.

Fiúpajtásom, nevezzük az egyszerűség kedvéért Marconak, foglalkozására nézve idegenvezető, és többek között az Etnára szokott idegeneket vezetni. Ő maga is a hegyen lakik, fél órára Cataniától, ahonnan sokszor szokott gyönyörködni a lávakitörésekben. Így aztán minden tudhatót tud a vulkánról és környékéről, és mindezt lelkesen meg is osztotta velem. 

Vidám mosollyal kinyitja előttem elképesztően régi, ám - mint később kiderül - annál megbízhatóbb és mozgékonyabb Fiatjának ajtaját, hogy aztán a nyüzsgő Cataniát magunk mögött hagyva szélsebes iramban közelítsük meg a vulkánt a déli oldal felől. Marco, alighogy autóba ülünk, máris magyarázatba fog, melyet széles mozdulatokkal kísér, annak ellenére hogy kanyargós utakon vezet az út, s közben az eget és a tájat is kémleli. Ha ehhez hozzávesszük, hogy eközben cigarettát sodor magának, majd el is szívja, és közben még rám is odafigyel, nem csoda, hogy kissé idegesen fészkelődöm helyemen, és én - vele ellentétben - mereven az útra szegezem tekintetem, abban az illúzióban, hogy ezzel hozzájárulok ahhoz, hogy élve feljussunk a hegyre, és ne kenődjünk fel egy bazaltfalra. 

Aggodalmam persze nem kerüli el idegenvezetőm figyelmét, és siet megnyugtatni, hogy ő itt nőtt föl és becsukott szemmel is simán végigkacskaringózna, és csak azért vezet lassan (!?), mert tekintettel van rám. Nevetve meséli, hogy az amerikai turisták le szokták állítani a vezetés közbeni magyarázásról, mert annyira izgulnak, de engem helyinek tekintett, mert már régóta Szicíliában élek, ezért lendült így bele. Ez egyben hízelgő és megnyugtató, így már jobban oda tudok figyelni a magyarázatra.

Marco szerencsére nem adatokkal és számokkal bombáz, hanem rögtön elmeséli legfrissebb élményét a vulkánnal kapcsolatban. Pár nappal érkezésem előtt több napig tartó lávakitörés- és ömlés volt, amit ő élénk figyelemmel kísért házának teraszáról. Elbeszélése szerint körülbelül 800 méteres magasságig tört föl szökőárként a forró láva, majd lassú hömpölygésbe fogott, és ez volt látható 3-4 napon keresztül. Pár napon múlt, hogy én is nem lehettem tanúja ennek a csodálatos természeti jelenségnek. Marco szerint ez semmi nem volt a 2013-ashoz képest, amikor a 2400 méter magasságot érte el a kitörés.

Sokakban felötlik a kérdés ilyen beszámolók hallatán, hogy hogy lehet, hogy az itt élő emberek teljes nyugalommal élik meg ezeket a kitöréseket, és egyáltalán hogy lehet egy aktív vulkánon, még csak nem is mellette vagy a közelében, hanem egyenesen rajta élni. 

Úgy lehet, hogy az aktív vulkánok a kitörés hevessége szempontjából kétfélék. Az egyik típus, amilyen például a Vezúv, ritkán tör ki, ám akkor nagyon, és hatalmas pusztítást végez. A másik típus, amelyik sűrűn lövelli ki magából forrongó tartalmát, ám épp ezért nem kell tőle tartani, hogy bizonyos távolságon túl  kárt okozna. Tisztes távolságból persze, de látótávolságon belül gyönyörűen meg is lehet figyelni. Ilyen például az Etna. 

Figyelemre méltó a hasonlatosság az emberekkel. Szerintem minket embereket le lehet írni a vulkánok típusai alapján is. Vannak a kialudt vulkánok, ez a típus mutat rokonságot azokkal az emberekkel, akik közönyösen és szenvedélyek nélkül vagy konformista módon igyekeznek végiglapítani az életüket - és ez többnyire sikerül is nekik. Aztán vannak azok az Etna-típusú emberek, akiket fűt a láz, különböző szenvedélyek,  érzelmek, és ezt nem rejtik véka alá, gyakran kitörnek, de épp ezért nem okoznak különösebb károkat mások lelkivilágában vagy életében. Végül vannak azok, akik látszólag békésen éldegélnek, és nem is sejthető róluk, mi minden forrong lelkük mélyén egészen addig, amíg olyan nyomás nem keletkezik odabent, hogy az addig felgyűlt és elnyomott feszültségek és tartalmak minden képzeletet felülmúló erővel és agresszióval törjenek felszínre, többnyire teljesen váratlanul, ami olykor bizony katasztrófához vagy tragédiához vezet mások és az illető életében, de legalábbis maradandó lelki sérüléseket okoz. Kő kövön nem marad.

Ezen túl személyes tapasztalatom, hogy a nők inkább Etna-típusú vulkánok, a férfiak pedig Vezúv-típusúak. A nők - mindenféle kulturális meg talán biológiai okokból is - sűrűbben megnyilatkoznak érzelmeiket tekintve, nyilván ez a társadalomban jobban meg is van engedve nekik, ugyanakkor le is vannak nézve emiatt (hisztis picsa, ugye). Ezzel szemben a férfiak még mindig arra vannak szocializálva, hogy ne fejezzék érzéseiket. Na most ezt olyan tökélyre fejlesztették, hogy már fel sem ismerik őket. Persze, hogy nem fejezik ki, hiszen nem is tudnak róla. Letagadják, elfedik. A tudatalatti mélyén buzognak félelmek, kisebbrendűségi érzések, vagy éppen a szomorúság. Ám egyszer csak kitör, és akkor sokszor igen agresszív alakot ölt. Akárcsak a Vezúv, ami évtizedekig sőt évszázadokig látszólag békésen magasodik a lakók fölé, szemmel látható aktivitás nélkül, ám hirtelen, kiszámíthatatlan időpontban robban, és akkor senkit sem kímél.

Ez a felosztás, amely személyes tapasztalatokon alapul, persze merőben önkényes, biztosan vannak kivételek is. Gondolatmenetem helyességét azonban igazolja az Etna és a Vezúv példája is. A gyakran kitörő, ám épp ezért kevésbé veszélyes Etna a görögök és a szicíliaiak szemében nőnemű, a ritkán kitörő, épp ezért nagyobb pusztítást végző Vezúv pedig hím-.

Miközben ezen morfondírozom, és hallgatom az izgalmas beszámolókat, valamint a különféle, egymásnak ellentmondó elméleteket a vulkán bizonyos jelenségeivel kapcsolatban, már el is hagytuk Nicolosit, majd föl is érünk egy pontig, ahol leparkoljuk az autót, és gyalog folytatjuk utunkat. A Monte Rossira érünk föl, ami az 1669-es kitörés során keletkezett két ún. parazitakúp, ami azt jelenti, hogy nem központi, hanem a hegy oldalában jött létre. Ez volt az Etna történetében az egyik legnagyobb kitörés, amikor is a láva 122 nap alatt elérte a tengert. Az akkor történt kitörés úgynevezett excentrikus kitörés volt.

Jól hangzik ez is. Marco lelkesen taglalja a kitörések típusait és jellemzőit, olyan szenvedéllyel, mintha most tenné életében először: van a csúcskitörés, a szubterminális vagy csúcs alatti kitörés, az oldalkitörések és végül az excentrikus kitörés. Ismét bámulatos hasonlatosság a vulkántevékenyég és az érzelmi kitörések között!

Lássuk akkor a kitörések típusait.

1) Csúcskitörés. Az első csúcskitörésem során fékezhetetlen erővel tört föl belőlem valami elemi harag, lázadás, aminek emléke azóta is élénken él a családi krónikában, bár szinte sosem kerül szóba, mint afféle katasztrófa, amire mindenki pontosan emlékszik, kár is emlegetni. Meglehetősen nagy károkat okozott, közvetlen hatása igen pusztító volt, pozitív eredményt csak évtizedekkel később hozott mint lerakódott tapasztalat. Az első csúcskitörés meghatározza a lélek arculatát, mintegy kijelöli az irányt, és annak emlékeképpen a keletkezett kürtőből szinte folyamatosan tör elő forró anyag, gáz, füst, ez is látványos, de már nem drámai. 

2) Szubterminális vagy csúcs alatti kitörés. Ezekből már több is történt, nagy felfordulást okozva. Minden alkalommal óriási feszültségek és forrongó tartalmak lökődtek felszínre és nagyon mélyről, így ezek később mint lelkem magmája a kihűlés után termékeny talajjá váltak és bőségesen hoztak pozitív eredményeket, burjánzó érzelmeket és hatalmas tanulságokat.

3) Oldalkitörések. Ezek gyakran megesnek mind a mai napig heves természetemnek köszönhetően, pozitív felszabadító hatásuk azonnali. Az oldalkitörések is tudnak nagyon látványosan, csinnadrattával, szikrával és nagy hőfokkal lezajlani, ám lelkem térképét nem rajzolják át különösképpen, néhány útvonalat vagy szerpentint kell elterelni, mivel kisebb-nagyobb kürtőket és kúpokat hagynak maguk után. 

4) Na most az excentrikus kitörés roppant érdekes. Ez a típus a legritkábbb. Nincs összeköttetésben a központi kürtővel, hanem regionális tektonikus mozgás eredménye. Tehát nem a vulkán saját belső nyomása és dinamikája hatására alakul ki, hanem azon kívül eső, külső körülmények okozzák, amely azonban belső változásokat indukál, és végső soron a vulkánon belüli tartalmak is mozgásba lendülnek, a kitörés elkerülhetetlen. Ez óriási változásokat eredményez, hatása éppoly messzemenő és félelmetes, mint az első csúcskitörésé. Egy ilyen regionális tektonikai mozgás borította fel az életemet két évvel ezelőtt, és finoman szólva mondhatom, hogy még nem értünk az utóhatások végéhez. Következményei beláthatatlanok, egyelőre pusztán fájdalmasak, és semmilyen pozitív eredményt nem hoztak.

Lelkem tűzhányójának ilyen beható és tüzetes tanulmányozására, valamint kitöréseim klasszifikálására később kerítettem sort, ott akkor kusza gondolatokként csapongtak homloklebenyemen az információk. Közben lassan kezd összeállni a kép, hogy a szicíliaik az Etnában elsősorban a hegyet látják ('a muntagna - nőnemű), ezért inkább nőnek tekintik, és csak másodsorban vulkánnak (vulcano-hímnemű), de mivel egy kicsit mindkettő, ezért nevezhette valaki hermafroditának.

Ott állunk hát Monti Rossin, a távolban a gyönyörű tenger, mögöttünk haragos fellegek gyülekeznek, nőnap van, fú a szél, én mint idegen akit vezetnek, úgyis mint nő, nőnapon, Marco mint idegenvezető, úgyis mint férfi, talpunk alatt a szépséges, változatos és titokzatos hermafrodita, az Etna, és ez az a pillanat amikor Marco átnyújt nekem egy hihetetlenül pici virágot, amit az imént szakított. Egy nő, egy férfi, egy hermafrodita, egy virág...

Ilyen pici virágot még életemben nem kaptam.  Apró szirmai, icuri levélkéi rezegnek a szélben. Szép. Lila. Mint a köd olykor. Nem vulkántevékenységhez köthető természeti jelenség. Az Etnán még nem írtak le ilyet.

- Aubrieta hybrida... vagy inkább platycodon gloriflorus- szól az idegenvezető.

A köd fölszáll. 

Sebaj, gondolom, mondtak nekem ennél már cifrábbakat is.