Május 9: az olaszok szeptember 11-éje.

"- Hallo, ki beszèl?

- Vörös Brigádok.

-... 

- Közölnie kell Aldo Moro képviselő családjával, hogy a holttestet a via Caetananin találják...értette?

- ...via ...?

- Via Caetani... Piros Renault"

Ezt a pontosan negyven évvel ezelőtti telefonbeszélgetés-részletet hallom a tévéből már lassan egy hónapja. Az olaszok filmekkel, könyvekkel, tévéműsorokkal, interjúkkal, előadásokkal készülnek annak az eseménynek az évfordulójára, amely oly mértékben rázta meg Olaszországot, gyökeres változásokat hozva a közéletben és a politikában, valamint az emberek politikához való viszonyában, hogy egyesek az ország szeptember 11-jeként tekintenek május 9-re.

Mi is történt hát ezen a napon és mi a jelentősége? Miért övezi még mindig rengeteg rejtély ezt az eseményt és van-e remény arra, hogy tisztán lássunk az ügyben? Ennek jártam utána, és megpróbálom a legfontosabb momentumokat bemutatni, természetesen a teljesség igénye nélkül, hiszen könyvtárakat lehetne megtölteni a kapcsolódó nézetekkel és elemzésekkel.

1978. május 9-én a fent idézett telefonbeszélgetés során jelentette be a Vörös Brigádok nevű szélsőbaloldali terrorszervezet Aldo Moro volt miniszterelnök meggyilkolását, melyet aznap, az elrablása utáni 55. napon hajtottak végre. A via Caetani, ahol egy piros Renault csomagtartójában a bejelentés nyomán a hatóságok a politikus holttestére rátaláltak, önmagában beszédes, árulkodó momemntum, valószínűleg szándékosan szimbolikus jelentőségű, hiszen nem messze található mind a Kommunista Párt, mind a Piazza del Gesú téren elhelyezkedő Kereszténydemokrata Párt székházától. 

Aldo Moro volt ugyanis az a politikus, aki kísérletet tett ennek a két pártnak a közos nevezőre hozására. Kereszténydemokrata politikusként 1963 és 1976 között a fontos állami tisztségek mellett összesen 5 alkalommal töltött be miniszterelnöki jogkört, és elrablásának napján, 1978. március 16-án éppen arra készült, hogy bevonja a Kommunista Pártot a kormányt támogató parlamenti többségbe, szakítva a második világháború óta tartó politikai hagyománnyal. Ez volt az a nap, amikor a Giulio Andreotti vezette új kormány számára a Parlamentben megszavazták a bizalmat. Aldo Moro, akárcsak képviselőtársai, éppen a Parlamentbe tartott, amikor felfegyverkezett Vörös Brigadisták megállították az autóját, és néhány másodperc alatt kivégezték a politikust kísérő személyeket: a vele együtt utazó Oreste Leonardit és Domenico Riccit, valamint a kísérő autóban lévő Raffaele Iozzinot, Giulio Riverat és Francesco Zizzit.

55 napig volt Aldo Moro a Vörös Brigádok fogságában, mely időszak alatt a terrorszervezet halálra ítélte őt, és az életéért cserében Vörös Brigadisták szabadon bocsátását követelték. A terrorszervezet célja általában a kapitalizmus felszámolása volt, ennek volt egy lépcsőfoka a Kereszténydemokrata Párt elleni támadás annak elnökének, és egyben a második világháború utáni politikai elit egyik legbefolyásosabb személyének elrablása által. Ugyanakkor a Kommunista Párt a Vörös Brigádok szemléletében nem ellenség volt, hanem inkább politikai rivális a kommunizmus kiépítésében. Tehát ezt a logikát követve a politikus elrablása nem csak vagy nem is annyira a kapitalizmust megtestesítő Kereszténydemokrata Pártra mért csapás volt, hanem inkább a politikai ellenfélnek, a Kommunista Pártnak az intézményesülés felé vezető úton tett lépésének és valódi hatalomra jutásának a megakadályozása.

Röviden: a Vörös Birigádok akciója a Kommunista Párt és a Kereszténydemokrata Párt közötti megegyezés, az ún. történelmi kompromisszum (compromesso storico) megakadályozását célozta.

Hogyan reagáltak hát a terroristaszervezet követelésére a politikai erők?

A legtöbb politikus elutasított bármilyen egyezkedést a terroristákkal. Természetesen ilyenkor felvetődik annak a kérdése is, hogy az egyes pártok azért nem tettek meg mindent Aldo Moro kiszabadításáért, akár a terroristákkal való alkuk árán is, mert politikai érdekük fűződött Aldo Moro kiiktatásához. Tehát az alkut támogatók vagy legalábbis nem elvetők, illetve az azt teljesen elutasítók álláspontját sajnos kénytelenek vagyunk ebből a szemszögből is vizsgálni. Magyarán kinek volt érdeke Aldo Moro fogvatartása, vagy fogalmazzunk úgy, ki volt ellenérdekelt abban, hogy mindenáron kiszabadítsák a kereszténydemokrata elnököt?

Mindenesetre attól a pillanattól, hogy bejelentették a brigadisták, hogy halálra ítélték a politikust, két tábor alakult ki: akik ellenezték az egyezkedést, az ún. elzárkózás-pártiak (partito della fermezza), és akik támogatták a terroristákkal való egyezkedést, az ún. alkupártiak (partito della trattativa).

Az elzárkózáspártiak között találjuk magát a Kereszténydemokrata Pártot, melynek ugye elnöke Aldo Moro, a Szociáldemokrata Pártot (PSDI), a Liberális Pártot (PLI) és a Köztársaságpártot (Partito Repubblicano). Ők tehát úgy tartják, el kell utasítani bármiféle megegyezést a terroristákkal, mert a bebörtönzött terroristák szabadon engedése egyrészt a Vörös Brigádok erejének elismerését jelentené, valamint megnyitná az utat további merényletek elkövetése előtt.

Az alkupártiak közé tartoztak Bettino Craxi, a baloldal nem kommunista része, a katolikusok egy csoportja mint például Raniero La Valle, továbbá a szellemi elit, mint például Leonardo Sciascia, illetve néhányan Moro párttársai közül, akik így a Kereszténydemokrata fősodorral szemben nyitottak voltak az alkura: Giovanni Leone, Amintore Fanfani.

Moro a fogsága alatt összesen 86 levelet írt részben a családjának, részben politikus kollégáinak. Természetesen bármely fogságból írt levél azonnal felvetik a hitelesség kérdését, és itt is ezt látjuk: a nézetek eltérőek ebből a szempontból, onnan kezdve, hogy teljesen kétségbe vonják Moro szerzőségét, azon keresztül, hogy kikényszerített, avagy pszichésen erősen befolyásolt, agymosás után írt levelekről beszélnek, egészen odáig, hogy egyszerűen csak cenzúrázott, ellenőrzött levelekről van szó, és minden kétséget kizáróan Morotól származnak a levelek, melyeket világos tudatállapotban írt. A grafológusok azóta egybehangzóan megállapították, hogy egyértelműen Moro írta a leveleket, marad azonban a többi hipotézis.

A hitelesség kérdésének már ott is jelentősége van, hogy ezt az ütőkártyát használták fel az elzárkózás-pártiak. Aldo Moro levelei ugyanis arra bíztattak, hogy bocsátkozzanak párbeszédbe a terroristákkal, jussanak egyezségre a kiszabadítása érdekében. A megegyezni nem kívánó politikai erők azonnal arra hivatkoztak, hogy a fogoly nyilván kényszer alatt áll, diktálják neki, hogy mit írjon, de legalábbis pszichésen erősen befolyásolt, agymosott állapotban írja a leveleket, nem lehet ezekre a levelekre alapozni semmilyen stratégiát, mert ezt nem is lehet Moro leveleinek tekinteni. Ez nem is Moro, még ha fizikailag az ő keze is írja a leveleket.

Moro ezekre a megnyilvánulásokra, melyekről nyilván a neki átadott újságokból értesül, egyre elkeseredettebb és drámaibb hangvételű leveleket ír párttársainak, feleségének, sőt a pápának is, VI. Pálnak, aki egyben személyes jóbarátja. 

Az 55 napos fogság egyik legdrámaibb pillanata, amikor VI. Pál április 22-én nyílt felhívást intéz a Vörös Brigádokhoz, és "térden állva" kéri őket, hogy bocsássák szabadon Aldo Morot, "feltétel támasztása nélkül". Ez a bizonyos "feltétel nélkül" ("senza condizione") volt az a két kulcsszó, ami miatt oly híressé vált ez a levél, hiszen azt jelentette, úgy lehetett értelmezni, hogy a pápa is elveti az egyezkedés, az alku lehetőségét.

Valószínűleg Moro is így értelmezte a szavait, mert utolsó levelében, melyben a családtól búcsúzik, hiszen érzi a közelgő véget, egy helyütt úgy fogalmaz, hogy "a pápa nem sokat tett.." ("...ha fatto pochino...").

55 nap fogság után, 1978. május 9-én tehát kivégezték Aldo Morot, és halálával a "történelmi kompromisszum" lehetősége végképp szertefoszlott.

Az ünnepélyes állami megemlékezésre május 13-án került sor, melyet VI. Pál pápa tartott, és amelyre a család kifejezett kérésére nem vitték el Aldo Moro hamvait, mert - mint fogalmaztak - az állam semmit sem tett Aldo Moro életének megmentéséért.

Nos az egyik legfőbb kérdés továbbra is ez marad: Meg lehetett volna menteni Aldo Morot?

És ha igen, miért nem tették meg? Miért nem tett meg minden tőle telhetőt az állam? Kik nem tették meg, akik megtehették volna? Innen aztán persze többféle összeesküvés elmélethez is elvezethet az út...

Aldo Moro fia, Giovanni Moro így fogalmaz: "Apám éppen úgy van itt köztünk, mint egy szellem, mint egy kísértet. Hiszen mi is a kísértet? Nem más, mint egy halott, aki már nem él, aki valamilyen be nem teljesített feladat miatt nem lel nyugtot, és visszajár az élők közé, nem hagy nyugtot nekik sem, emlékezteti őket a be nem teljesített kötelességükre. Ez az apám, aki a mai politikai életben úgyanúgy jelen van, mint egy kísértet, és nem hagy nyugtot, mert még mindig nem kaptunk válaszokat a kérdésekre".