Na, akkor most következzen egy kis összegzés, ahogy megígértem. 

Két év küzdelem után a megszerzett tapasztalatok birtokában az alábbi következtetésekre jutottam:

Ingatlant vásárolni nem könnyű feladat, de Szicíliában különösen nehéz. Sok helyütt beleütközünk a feliratba, melyen az áll, hogy "vendesi", azaz "eladó", de ha az ember tényleg meg akarja venni a konkrét ingatlant, akkor számos akadállyal találja szemben magát. Például azzal, hogy a tulajdonos nem elérhető vagy egyenesen rejtve marad a kiléte. Nevetve emlegetjük fel Francescoval azt az esetet, amikor egy házra kitett hirdetés alapján telefonáltunk a megadott számra, de nem sikerült kideríteni, hogy kivel beszéltünk, sem azt, hogy a tulajdonost hogy tudnánk elérni, mivel a vonal túlsó végén az illető hosszas értetlenkedés után sem tudott semmi kézzelfoghatót mondani, csak valami Josét emlegetett, hogy nála érdeklődjünk a házzal kapcsolatban. Majd megfulladtam a visszafojtott nevetéstől, ahogy Francesco végtelen türelemmel próbált valami értelmeset kicsikarni az illetőből, sikertelenül. Hogy ki volt José, és miért gondolta, hogy nekünk ismernünk kéne őt és tudnunk kéne a telefonszámát, azt most már örök homály fedi.

Az is érdekes eset volt, amikor egy kissé düledező, ám remek helyen lévő és sokat ígérő házról próbáltuk kideríteni, hogy ki lehet a tulajdonosa. Igaz, az elég hamar kiderült, hogy egy cég van bejegyezve mint tulajdonos, egy kft, aminek az ügyvezetői egy férfi és egy nő. Francesconak hozzáférése van különböző, ingatlannal kapcsolatos nyilvántartásokhoz, így sikerült egy telefonszámot is összekapcsolni a személyekkel, de amikor ezt felhívtuk, akkor egy milánói áruház válaszolt a hívásunkra, és nem tudtak azokról a személyekről, akiknek a nevére rábukkantunk a nyomozás során. A kör tehát bezárult. A különösen szép fekvésű, romos-romantikus épület gazdátlanul düledezik tovább, és ha elhaladok mellette, nyitott ablakai a félig levert zsalugáterekkel bánatosan bámulnak rám. 

Aztán ott volt az a szerencsétlen eset, ami szintén ebbe a sorba tartozik, amikor a tulajdonos helyett, aki messze fönt valamelyik északi városban él, az ingatlanközvetítővel voltam kénytelen alkudozni, és mikor már azt hittem, hogy minden sínen van, hiszen erről biztosított az ingatlanügynökség vezetője, azt állítva, hogy a tulajdonos aláírta az árajánlatomat és egyben az előszerződést online módon, egy idő után kiderült, hogy ebből egy szó sem volt igaz. A tulajdonos nem írta alá a megállapodást, ez egy szemen szedett hazugság volt. Talán bízott benne az ingatlanügynök, hogy ez meg fog történni, és így megelőlegezte ezt a döntést, ám a tulaj meggondolta magát, és állítólag mégsem akarta eladni a házat. Közben én már elkedtem tervezgetni, a kulcsokat is megkaptam, méricskéltem, takarítgattam a házban. Ez volt az egyik legnagyobb pofára esésem ingatlanügyben. 

Mindezt csak azért mondtam el, hogy érthető legyen, mit értek azalatt, hogy az első probléma meglelni a tulajdonost.

Aztán amire még nagyon ajánlatos odafigyelni, az az ingatlanügynökség. Jobb előbb körbeszaglászni, lecsekkolni az irodát, mert ugyan a többség komolyan veszi a munkát, de sajnos akadnak kóklerek is. 

Fontos az is, hogy az embernek legyen legalább egy olyan ismerőse, aki ingatlanokkal foglalkozik. Nekem ugyebár szerencsém volt Francesco barátommal, mert ő ilyen, ráadásul ismeri a várost, mint a tenyerét, és az összes házat a városban. Azért volt nagyon hasznos, mert ránézésre meg tudta mondani, hogy mire kéne költeni és mennyit, így ki tudtam szűrni, hogy mi az, ami iránt felesleges érdeklődni is, mert csak az időmet pazarlom vele.

Miért is ennyire fontos az ingatlanügynökség és egy kívülálló szakértő szem? A válasz az ingatlanügyleteknek a magyartól eltérő bonyolításában rejlik. Hogy lássuk a magyar-szicíliai hasonlóságokat és különbségeket, leírom az ingatlanvásárlás menetetét, ahogy itt Szicíliában tapasztalatom szerint történik.

1) Ötletelés az interneten. Arra a kérdésre a választ, hogy nagyjából mit, mekkorát, mennyiért és hol akarunk vásárolni, szerintem első körben az internetes oldalakon tudjuk kialakítani. Tehát például én hiába szeretnék ingatlant a tengerparti részen kilátással a tengerre, ha csak egy kis lukat kapok a pénzemért, akkor inkább úgy döntök, hogy az óvárosban veszek egy nagyobbat, mert jobban megfelel a céljaimnak. Tehát az előkészítés a világhálón szerzett információk alapján történik, mert itt derül ki, hogy mi a kínálat, és ahhoz tudom igazítani az elképzeléseimet.

2) Az ingatlaniroda kiválasztása. Érdemes kicsit körbepuhatolózni az ügynökségeket illetően. Ez a következőképp történhet: miután kiválasztottunk pár ingatlant az interneten a hiretések között, ami érdekesnek tűnik, nézzük meg, hogy mely irodákhoz tartoznak, majd kezdjük el kérdezgetni ismerőseinket, hogy milyen tapasztalataik vannak az adott irodával kapcsolatban.

3) Keresgélés. Nincs más hátra, mint keresgélni, nézdelődni, kérdezni, házat nézni, tapasztalatokat gyűjteni, válogatni, árakat összehasonlítani, keresgélni, keresgélni és keresgélni. 

4) Megállapodás az ingatlanirodával. Ha megvan a kiszemelt ház, akkor meg kell állapodni az ingatlanirodával. Általában 3 vagy 4 %-ot kérnek a vételárból a vevőtől is, meg az eladótól is, de előfordul alacsonyabb vagy magasabb százelék is, tehát erről mindenképp meg kell győződni előzetesen. Az is általánosságban mondható csak el, hogy nem szokás kizárólagosságot kikötni az ingatlanirodával, tehát az eladó több irodánál szokott hirdetni, és bizony előfordult, ráadásul nem is egyszer, hogy egy ingatlant az egyik iroda a másiktól eltérő áron hirdetett meg. Nyilvánvaló, hogy ha egy irodával úgy állapodik meg az eladó, hogy kizárólagosan csak nála hirdet, akkor alacsonyabb százalékot kap a közvetítői munkáért. Ez általában a vételár 2- 2,5 %-a szokott lenni.

5) Alkufolyamat. Ezután jön az alkudozás az eladóval. Ez az ingatlanirodán keresztül történik úgy, hogy az ember közli az irodával, hogy komolyan érdekli egy ingatlan, és megad egy nagyjából tól-ig árat, hogy mennyit ér meg neki, természetesen azt is figyelembe véve, hogy mennyiért volt meghirdetve, tehát hogy milyen összeg szerepelt a hirdetésben. A kínált és kért ár között ekkor még hatalmas szakadék tátong, ezért ilyenkor meg lehet óvatosan és udvariasan kérdezni, hogy mi volt az az ár, ami alá az eladó semmiképp nem akart menni, vagy ezt sokszor nem is kell megkérdezni, hanem az elhangzott ajánlatra az ingatlanos maga árulja el, mintegy bizalmasan, kicsit közelebb hajolva és lehalkítva a hangját. mintha ezt csak kizárólag az adott érdeklődőnek árulná el, hogy mi volt az eladó által kijelölt titkos legeslegalsó léc, majd hosszas magyarázásba kezd, hogy miért lehetetlen, egyszerűen fizikai képtelenség, az univerzum általunk ismert törvényszerűségeinek ellentmondó elképzelés azalatt belimbóhintózni az ingatlanba.

Ekkor a vevőjelölt figyelmesen hallgat, megértően bólogat, és közben mindent megjegyez, mert bármilyen információ később hasznos lehet, ami az ingatlannal vagy a tulajdonossal kapcsolatos. Miután az ügynök alaposan kifejtette érveit, most a vevőn a sor, hogy hasonlóan meggyőzően érveljen a saját árajanlata mellett. 

Végül mindkét fél hümmög, és "meglátja, mit tehet", valamint a másik értésére adja finoman, hogy más vevő is érdeklődik, illetve hogy más ingatlan is számításba van véve az érdeklődő részéről a másik oldalon.  Ezt az apró trükköt érdemes elsütni még akkor is, ha mindenki tudja, hogy vagy igaz, vagy nem. De mégis - ez olyan kis figyelmeztetésféle, ami mindig elülteti a bogarat a másik fülében: "és ha tényleg igaz? Ha egy másik vevő elhappolja, mert gyorsabb? ...És ha egy másik eladó rugalmasabb és kevesebbel is beéri?"

Mindez nagyon kedélyes és udvarias hangon megy végbe, sűrűn bólogatva, a "certo"  magyarul "persze" szónak legalább 50-szer, a "d'accordo"-nak, ami "rendben"-t jelent minimum 30-szor kell elhangzania. Tehát mindez az alkufolyamat az ügynökön keresztül, szóban történik.

6) na már most. A "compromesso". Egy ideig folytatódik az alkudozás, szóban, vagyis az ügynökön keresztül üzengetve. Mikor ez megvolt, és lefolyt az alkudozás, és sikerült majdnem közös nevezőre jutni, akkor az ügynök így szól: érdemes lenne írásbeli ajánlatot tenni. Ez egy többoldalas előre szerkesztett formanyomtatvány, ami minden ügynökségnél ugyanaz vagy majdnem ugyanaz, természetesen a kitöltendő mezők szabadon vannak hagyva: tehát, hogy ki tesz árajánlatot és mennyiért és milyen dátumig tartja fenn az ajánlatát. Ezt a modult úgy hívják, hogy compromesso, ami magyarul megegyezést jelent, és tartalmazza az árajánlatot, egyben az ingatlanügynökségnek járó ellenértéket, valamint a foglalót házra. Tehát ezzel már mindkét fél kötelezi magát, hogy amennyiben aláírják az ajánlatot, akkor a későbbiekban megkötik az adásvételi szerződést. Magyarul ha aláírják midketten, akkor annak már jogi kötő ereje van. Ha tehát a vevő lép vissza, és nem köti meg az adásvétli szerződést, ahogy a compromesso-ban vállalta, akkor bukja a foglalót. Ha viszont az eladó lép vissza, és nem köti meg az adásvételit, akkor ő a foglaló kétszeresét köteles fizetni a vevőnek. A foglaló összege szintén egy kitöltendő mező, de érdemes úgy megállapodni, hogy garanciaként működhessen: azaz elég magas összeg legyen ahhoz, hogy elrettentő erővel bírjon arra nézve, ha az eladó olyasmit forgatna a fejében, hogy mégsem akarja az ingatlant eladni. A foglaló persze mindkét fél számára egy erős garancia, feltéve persze, hogy az összeg elég magas. Általában a vételár 10-20 %-a körül mozog a foglaló, de 10.000 eurónál kevesebb nemigen szokott lenni, mert ha kisebb az összeg, akkor azt könnyen "túlszrányalhatja" egy másik vevő ajánlata, még akkor is, ha az eladó ilyenkor a foglaló kétszeresét köteles visszafizetni az eredeti vevőnek. Tehát ha 40000 -ért árulja az ingatlant és annak csak a 10%-át kötjük ki foglalónak, akkor igaz ugyan, hogy 8000 eurót kell kifizetnie a tulajdonosnak, hogyha nem köt adásvételit, de nem elképzelhetetlen, hogy valaki 50000-et ajánl, és akkor neki megéri, mert az még mindig kétezer euróval több, mint az eredeti ajánlat, a veszteséggel együtt, ami tehát 48 000 euró. Na, ez azt hiszem, világos, tovább nem fejtegetem...

7) Az előszerződés. A következő fontos lépés az előszerződés aláírása a  közjegyző előtt. Ez tulajdnonképpen az előbbi compromessonak a közjegyző általi hitelesítése. Maga a lefoglalózás is a közjegyző előtt történik, aki így tanúsítja közhitelesen, hogy ez megtörtént, a felek jelen voltak, kötelezettséget vállaltak az adásvételi szerződés megkötésére. Aláírjuk, és átadjuk a foglalót. Nem készpénzben, nem átutalással, hanem csekkel. Ugyanis a legelterjedtebb fizetési mód ingatlanügyekben a csekk. Tehát nem az átutalás, hanem a csekk. Így azt szépen kitölti a vevő, és átadja az eladónak. Általában ott szokott lenni az ingatlanügynök, de ez nem feltétele az aláírásnak. Az eladó, a vevő és a közjegyző a kötelező elemek. Tehát ez egy lényeges különbség a magyartól, hogy itt nem ügyvédek biztosítják a jogi garanciát, hanem a közjegyző. 

Az egész nagyon időigányes folyamat a tapasztalatom szerint. Nálam másfél évig tartott a keresgélés. De megérte! Első és legfontosabb tanulságként tehát levontam a következtetést: érdemes kivárni a megfelelő ingatlant, nem szabad hűbelebalázs módjára rávetni magunkat a legelső kínálkozó alkalomra, és mindig figyelni kell arra a bizonyos belső hangra is, a vészjelzőre. Nekem kétszer is riasztott, és mind a kétszer beigazolódott, hogy a vészjelzés nem volt alaptalan. Nyeltem egy nagyot, rávettem magamat a türelemre, és továbbkerestem a megfelelőt. Jelen állás szerint az idő engem igazolt, úgy tűnik jól döntöttem, de még nincs lejátszva a meccs.

Hátra van még az utolsó, a 8)-as lépés: megkötni az adásvételit. Épp itt tartok, és már tűkön ülök... Már megvan a kitűzött időpont a közjegyzőnél...