Nadia és a paradicsomok
Nadia izgatottan pislogott ki a buszból, és jártatta a tekintetét a tájon, amit máris új hazájának tekintett, pedig lábai még nem is érintették ennek az ismeretlen országnak a földjét.
Itt végre van munkája - ujjongott magában -, itt az ő helye, itt fogja megtalálni a boldogságot!... amire azért még várni kell egy kicsit - fűzte tovább gondolatait -,de legalább addig is dolgozhat, elkezdheti az új életét. Teljes csak akkor lesz, ha a fia, Constantin is vele lesz, itt, az új hazában. Egyelőre a nagyszülőknél hagyta őt, szívszakadva váltak el. A kisfiú nem sírt, csak sápadtan és ijedten nézte az anyját, aki viszont nem tudta visszatartani a könnyeit...Constantin, munka, Constantin, munka... Constantin és a munka: ez a kettő lebegett a szeme előtt, ezt a két szót hajtogatta magában mint valami mantrát, ez vitte előre minden mozdulatát.
Végre odaértek a busszal, ahol a munka és a szállás is lesz. Munka és szállás, így mondták. Ezt ígérték. És ők hittek nekik. Pontosabban Nadia volt az, aki hitt nekik, és a férjét is magával sodorta az ő lendülete. De úgy látszik, nem voltak egyedül, mert tele volt a busz hozzájuk hasonló nőkkel és férfiakkal.
A sofőr végre leállította a motort, és a fáradtságtól kissé dülöngélve, gémberedett tagokkal, a többi utas között tülekedve, kíváncsian és türelmetlenül szálltak le a buszról. A férje csak kullogott mögötte, most is, meg úgy általában az életben. A nagy szerelem már rég elpárolgott belőlük, közülük, ha egyáltalán volt valaha...De tényleg: volt valaha? - Nadianak néha meg kellett erőltetnie magát, hogy vissza tudjon emlékezni. Ha volt is, rövid ideig tartott, az biztos. Hamar jött a gyermek, Constantin. Na, neki legalább mindketten örültek, őt kényeztették, abajgatták, amikor csak tudták, ha kellett, ha nem, egymás helyett is, azzal a fajta leplezetlenül túláradó szeretettel, ami azokat a szülőket jellemzi, akik nem tudnak egymással mit kezdeni, ezért a bennük dúló érzelemfölösleget rázúdítják a gyermekükre, aki csak áll ott köztük tehetetlenül és dermedten, mint egy csokoládéval túlöntött, túldíszített szülinapi torta, amihez senki sem mer hozzányúlni.
Az első dolog, amit Nadia megpillantott, egy pálmafa volt. Azelőtt sosem látott még ilyen növényt élőben, el is határozta, hogy lefényképezi, és elküldi Constantinnak. Alighogy elővette telefonját, és a fára fókuszálta a kamerát, odalépett hozzá egy szélesvállú, meglehetősen marcona külsejű, borostás alak, és szigorú arccal, tömpe ujját felemelve értésére adta, hogy nem szabad fényképezni.
Mi ez, talán múzeumban vannak, hogy nem lehet fotózni? Nem éppen. Sokkal inkább egy paradicsomföld kellős közepén. A szúrós tekintet és a férfi mozdulata azonban semmi kétséget sem hagytak afelől, hogy tilos a telefont fényképezésre használni...Vajon miért?... Ez volt az első pillanat, amikor Nadiat hirtelen rossz érzés fogta el. Egy másodpercre összerándult a gyomra.
Nem nagyon segített rajta, hogy hátranézett e férjére, aki szinte gépiesen cammogott mögötte, csak a kissé kopaszodó feje búbja látszott, ahogy lehorgasztott fejjel próbált lépést tartani vele.
A többiek között lökdösődve-tolakodva kaparászták elő kis cókmókjaikat a busz csomagteréből, és várták, hogy a szállásra vezessék őket. Az előző borostás figura és még két másik, hasonlóan bizalomgerjesztő egyén terelgette őket a deszkapallókon keresztül a lapostetejű, hevenyészve összeeszkábált tákolmányokhoz, és rámutatott: house. Az emberek összenéztek: ez? ez lenne a szállás? - hümmögtek, morogtak csendesen, ám láthatóan elégedetlenül.
Valaki még egy kinyomtatott papírt is előhúzott a zsákjából, és azt lobogtatta: neki azt mondták, hogy itt lesz a szállás. Nem sokáig töprenghettek, hogy mi lehet az ordító különbség oka, ami a képek és a realitás között tátongott, mert egyszercsak az egyik marcona elüvöltötte magát: Nadia összerázkódott ijedtében.
Kiabálva mutogatott az órájára, és az előbbiekhez hasonló ékes angolsággal értésére adta a megrökönyödött embereknek, hogy 5 percük van, hogy elfoglalják a szállásukat, a nőket az egyik építményhez terelték, a férfiakat egy másikhoz. Nadia és a férje hiába próbáltak apellálni, hogy ők férj és feleség, és nekik egy közös szálláshelyet kell nyújtaniuk, mert ezt ígérték. Nadia végülis nem bánta annyira, az volt a legkisebb gondja, hogy a férje nem alszik vele. Nem oszt, nem szoroz.
Hanem ami ezután következett, az igazán felkavarta, és az első komoly intő jel volt, hogy valami nem stimmel ezzel a "munkahellyel". A munka még csak, csak. Paradicsomszedés, "paradicsomtermesztéssel kapcsolatos feledatok ellátása", ahogy magyarázta nekik otthon a munkaközvetítő. Igaz, hogy Nadia fodrásznak tanult, de mit tegyen, ha mindenki elköltözött a kisvárosból, ahol élt, Románia egyik legszegényebb régiójából, és aki maradt, az is kopasz volt. Legalábbis Nadianak ez volt az érzése. Valószínűleg inkább arról volt szó, hogy senkinek nem volt pénze, hogy fodrászhoz menjen, mindenki ott spórolt, ahol tudott. A haj, mint a köröm, magától nő vagy nem nő, minek arra pénzt költeni.
Hát eljött paradicsomot szedni ebbe a messzi és csodálatos Olaszországba.
A leghangosabban üvöltő férfi "passport passport" ismételgetésével berontott az ajtón, és mindenkitől elkérte az útlevelét. Volt, aki vonakodott odaadni, de a férfi rákiáltott, és végül az illető rémülten engedelmeskedett, és olyan is volt, aki nagy hirtelen megpróbálta eldugni a dokumentumot; Nadia pont látta a mozdulatot, ahogy az éjjeliszekrény és a fal közé csúsztatta egy gyors mozdulattal, aztán hevesen magyarázott az embernek, hogy ő nem tudja, hova lett, biztos elvesztette valahol út közben, de emez válasz helyett csak nevetett, a nő holmijai közt kutatva szétdobálta a hátizsákja tartalmát, felemelte az ágymatracot, és végül benézett az éjelliszekrény mögé is, ahol megtalálta a nő útlevelét. Közben végig kajánul vigyorgott, úgy látszik, ismerte már ezt a trükköt, ezt a kétségbeeseett próbálkozást az önállóság, a szabadság megtartására.
- Hogy hívnak? - kérdezte a férfi, még mindig röhögve, amitől valahogy cseppet sem lett barátságosabb az ábrázata.
- Marellának.
- No, Marella, te holnap reggel 5-kor kezdesz, a többiek előtt egy órával.
Nadia megjegyezte magának a lányt, érezte, hogy szüksége lesz szövetségesekre, és tetszett neki, hogy Marella legalább harcol az érdekeiért, bár azt is tudta, hogy a lázadó típusú embereknek sokszor még nehezebb az sorsuk. Mindenestre életre való teremtésnek tűnt.
Nadiatól is elvették az útlevelét, és ő zokszó nélkül átadta, noha sejtette, hogy ez nem jelent túl jót. Ahogy kivették a kezéből, mintha a szabadáságát vették volna el tőle, a függetlenségét, az önrendelkezését, az identitását. Meztelennek érezte magát. Kiszolgáltatott lett. Megint összerándult a gyomra, már másodszor, mióta megérkeztek Szicíliába... Szicíliába, amiről eddig nem is egészen pontosan tudta, hogy hol van, de valahogy mindig mesésnek, egzotikusnak és gyönyörűnek képzelte.
Aznap már nem dolgoztak, csak megmutatták nekik az üvegházakat, pontosabban a ponyvával és speciális műanyaggal borított építményeket. ahol a paradicsomok növekedtek.
Másnap hajnali fél 6-kor ébresztették őket, és elkezdődött a munka. Végeláthatatlan sorokban csak paradicsom. Apró kis fejeknek tetszettek, amik tehetetlenül és testtelenül hevertek a földön, és megadóan várták, hogy beteljen a sorsuk. Nadia úgy helyezkedett, hogy Marellához legyen közel. Ő már akkor egy órája dolgozott, de ez nem látszott rajta. Szinte jókedvűen friss volt, mint aki csak most kezdte a munkát, és mindig is paradicsomszedésre vágyott.
- Az a gazember nem fogott ki rajtam, reggeli típus vagyok - mondta fanyar humorral, rá sem nézve Nadiára, fürge mozdulatokkal folytatva tovább a munkát.
Nadia elmosolyodott, és bemutatkozott két paradicsom között.
- Ne beszélgessetek, ti ott ketten! Dolgozni, dolgozni! - hangzott az egyik férfi parancsszava. - Ha nem lesz meg délig a 12 sor, akkor nem lesz ebédszünet!
Reggel még elviselhető volt a hőmérséklet, de délutánra teljesen átmelegedett a ponyvák alatt rekedt levegő. Nadia azelőtt el sem tudta volna képzelni, hogy ilyen melegben lehet egyáltalán létezni, nemhogy dolgozni. Mintha szaunában lettek volna, folyt mindenkiről a víz. Aztán szép lassan ehhez is hozzászoktak, mint sok minden máshoz is. Munka közben énekeltek, beszélgettek, nevet adtak a "strázsáknak" - így hívták maguk között a szicíliaiakat, akik maguk is itt dolgoztak, de egyben az ő munkájukat is felügyelték, történeteket találtak ki, meséltek, és a jövőről álmodoztak.
A "strázsák" mindezt hagyták, amennyiben elkészültek a megadott ideig a kirótt feladattal. Büntetés persze járt, ha nem. Ez általában az ebédszünet lerövidülését vagy megvonását jelentette.
Megdöbbentő, hogy mennyi mindenhez hozzászokik az ember, ha rá van kényszerítve. De hogy mit jelent a kényszer, és mi az a határ, amit az ember már nem bír vagy nem akar elviselni, nos, ez mindenkinél más és más. Nem csak a fizikai határ, hanem az erkölcsi és lelki határok is teljesen egyéniek. Ezek persze titkon összefüggenek. Nadia erre az összeomlások kapcsán jött rá. Ezt a nevet adta magában a jelenségnek: összeomlás.
Mindenki más és más időpontban, más mértékben, más tüneteket produkálva és látszólag más okból omlott össze, de volt ezekben egy közös pont, mind egy tőről fakadt: az embertelenség. Az embertelen körülmények, az embertelen bánásmód. A monotónia, a hőség, a munkafelügyelők és a "strázsák" szenvtelensége vagy éppen kegyetlensége, a tehetetleneség, a megalázottság érzése, a kiszolgáltatottság. A zsúfoltság a mosdóban, az idegenek előtti zuhanyzás, a hideg víz, a magánszféra hiánya, a kialvatlanság, a rokonok, otthonmaradottak hiánya, a görnyedés, a hátfájás, a paradicsomok...paradicsomok...paradicsomok, mindenütt paradicsomok.
Nadia elkezdte megfigyelni, ki mikor és mitől omlik össze. Először a fiatalabbak kezdtek kidőlni. Nem bírták a hőséget, a huszonéves fiúk és lányok gyakran ájultak el, főleg a délutáni órákban. Az idősebbek, a negyvenes-ötvenes éveikben járók valami elképesztő szívóssággal valahogy jobban bírták a fizikai megpróbáltatásokat. Talán jobban hozzá voltak szokva a tartós, órákon át tartó fizikai munkához, és valószínű, hogy jobban be tudták osztani az erejüket is. Ők ügyeltek a vízivás mikéntjére is: többször ittak keveset és azt ki is izzadták, szégyenkezés nélkül. A fiatalabbak mindezt a belső tudást még nem sajátították el, és rendszeresen vesztették el az eszméletüket, főleg az első időszakban. Volt, aki túl sokszor ájult el, őt végül hazaküldték annak rendje és módja szerint, kiadták a bérét napra pontosan, az útiokmányát is, és szélnek eresztették. Nemigen törődtek vele, hogy a fiatalembernek most nincs a hazaútra pénze, ez már az ő gondja. Hogy aztán máshova elszegődött-e dolgozni vagy valamiképpen hazacsámborgott Romániába, Nadia sosem tudta meg.
Nadia azt is megfigyelte, hogy a következő rosta fura módon a hátfájás volt, a görnyedés, a rossz testtartás. Órákon keresztül kellett ugyanabban a testhelyzetben lenniük, vag ugyanazt a mozdulatsort ismételnük, amit persze ösztönösen próbáltak így-úgy váltogatni, változatossá tenni, hogy az izmok és a csontok átrendeződjenek, és lélegzethez, új erőhöz jussanak, hogy aztán a rotációban megint ugyanezekre az izmokra kerüljön a sor fájdalmasan. Volt egy idősebb asszony, a forróságot kibírta, egyszer sem ájult el, de a háta meg a dereka elkezdett fájni, és többször is rajtakapták, hogy munka közben szüneteket tartott, húzogatta az izmait, dörzsölte a saját lapockáját, a derekát, a csigolyáit, ahol magát érte. Emiatt aztán persze meggyűlt a baja a főnökkel. Mikor a "strázsák" harmadszor kapták rajta, hogy hátán fekve próbálja magát pihentetni, neki is kiadták az útját. A hátfájós asszony sorsában többen osztoztak. Jajgatva vagy némán tűrték a fájdalmat, majd egyszercsak végignyúltak a földön a paradicsomok mellett, és előbb-utóbb valamelyik derék szicíliai munkafelügyelő felfedezte őket. Akkor kicsit könyörögtek, hogy hadd maradjanak, talán már nem is annyira meggyőződésből, mint rutinból, a szegény sorsú emberek megszokássá vált, szinte beidegzetten panaszos, de fakó hangján, ám kíméletlenül elküldték mindegyiküket. Talán jobban jártak, mint akik maradtak - Nadia később erre jutott.
Azután következtek azok, akiknek látszólag semmi bajuk sem volt semmivel, mégis egyszercsak váratlanul összeroppantak. Kívülről nézve úgy tűnt, jól tűrik a helyzetüket, reggel időben felkeltek, zokszó nélkül ledolgozták a napi 12 órát, pontosan betartották a megengedetett szünetek hosszát, mindezt olyan némán és fegyelmezetten, mint a jógyerekek az iskolában. És hirtelen, látszólag minden előzmény nélkül, egy nem várt pillanatban összeomlottak. Volt, akinek asztmás rohamai lettek a levegőtlen ponyvák alatt, és kitágult, merev szemmel zihálni kezdett, volt, aki a hideg zuhany alatt énekelt egy dalt, egyre hangosabban, végül ordítva, és nem bírta abbahagyni, volt, aki megnémult és a fenyítések hatására sem tudott többé egy szót sem kipréselni összeszorított száján, és akadt, aki holdkóros lett, pedig azelőtt sosem fordult elő vele. Egyik ilyen alkalommal egy alvajáró cigarettára gyújtott álmában, az öngyújtóból kipattanó szikrára felriadt, és akkor vette észre, hogy anyaszült meztelen: annyira fáradt volt munka után, hogy még a pizsamáját sem volt ereje magára ölteni. Ekkor megrémült saját magától és a helyzettől, amibe került, és ijedtében eldobta a meggyújtott cigarettát, amitől azonnal lángra kapott a szállás oldalában felhalmozott, száraz gallyakból és levágott gazból álló kupac. Csak nagy-kínnal bajjal lehetett eloltani a tüzet, és óriási botrány lett a dologból. A szerencsétlen holdkórost még többet dolgoztatták büntetésül, éjjel pedig alig mert elaludni, így aztán nem tudta magát kipihenni, az összeomlás nála is elkerülhetetlen volt.
A génkezelt paradicsomok mindeközben, mint néma tanuk, megadóan tűrték sorsukat, várták, hogy leszüreteljék őket, miután mesterséges körülmények között mesterséges táplálékkal, mesterségesen előállított hőmérsékleten, gyorsított eljárással felnevelték őket.
A következő kategória szenvedése volt a legdrámaibb Nadia szemében, ezt volt a legnehezebb feldolgozni. Már az első napokban elkezdődött a szemrevételezés. Nadia először nem értette, hogy a nőknek miért kell bediktálniuk a súlyukat, a méreteiket, miért méregetik őket különös gonddal, miközben a férfiak paramétereivel mit sem törődtek. Aztán szép lassan leesett a tantusz. Egyik este megjelent két férfi a nők szállásán, kopogtatás nélkül persze. Körbenéztek, szemlét tartottak. Aztán odaementek egy fiatal nőhöz, és hirtelen hangnemet váltottak, beszélgetésbe fogtak, váltogatva az olasz és valamelyest az angol nyelvet. Mindenki érezte, hogy valami nem stimmel. Hanyag mozdulattal rákönyököltek a falra és úgy tartották szóval a lányt, hogy egyre szorosabban fogták közre, és végül az egyikük kézfeje, ahogy a falra támaszkodó karjáról lazán lecsüngött, mintegy véletlenül hozzáért a lány arcához. Mindenki látta, aki a szobában volt. Egy pillanatra csend lett, feszült csend. Egyfajta töréspont volt ez, amikor mindenki megértett valamit.
A pillanatnyi csönd után a lány végül elhúzta az arcát, de a két rosszarcú alak ottmaradt és olaszul és angolul hadoválva elmagyarázták neki, hogy aznap este "festa" lesz, meg "music" meg "dance", amire várják őt is. A lány nem tudta, mit válaszoljon, nem mert ellenkezni, és inkább nem mondott semmit.
Két órával később szertartásosan elővette kis neszeszerjét, rezzenéstelen arccal kirúzsozta a száját, feltűnően csak a száját, élénkpirosra, mintha vért ivott volna. Halk beszélgetés folyt a szobában, de mindenki őt nézte. Nadia és Marella tekintete sokatmondóan összevillant. Rémület és harag egyszerre volt a tekintetekben. Egész éjjel áthallatszott a zene a "partyból". A lány hajnalban jött csak vissza, csapzottan és reszketve. Elment zuhanyozni, és a többiek hallották, ahogy a vékony sugárban folydogáló víz alatt zokog. Másnap karikás szemekkel kitámolygott dolgozni, de valahogy üvegtekintete lett, mint egy zombinak. Valószínűleg számot vetett a sorsával, és úgy döntött, hogy mindent el kell fogadnia, ami itt történik vele. Onnantól fogva közönyösen és fehér arccal járt-kelt közöttük, merev mozgással és arccal, mint egy robot, sohasem látták többé mosolyogni vagy dühösnek vagy fáradtnak vagy kíváncsinak lenni, valahogy megszűnt élni.
Ez is egyfajta összeomlás volt, az emberi lélek összeomlása, mindenfajta érzelemnek a szívből és testből való száműzése.
Ezek a bizonyos zenés bulik minden héten egyszer, pénteken vagy szombaton ismétlődtek, és a nők mindig rettegve várták, hogy kit szemelnek ki aznap.
Nadia most életében először örült, hogy öregszik, mert azt remélte, hogy így negyven felé járva nem tartják majd szexuálisan vonzónak. Ha eddig gyűlölte, hogy fodrász létére kénytelen elviselni saját ősz hajszálait, mert nem volt lehetősége befesteni, mióta erre az elátkozott helyre érkezett, most igyekezett úgy rendezni fürtjeit, hogy a fehér szálak minél inkább láthatóak legyenek. Marella egyszer észrevette ezt a szánalmas igyekezetét, és szomorúan azt mondta:
- Nadia... nem ússzuk meg mi sem, ugye tudod?
Nadia nem felelt, de ahogy Marellára nézett, hirtelen még jobban megrémült. Beléhasított a gondolat: ha Marellára kerül a sor, akkor valami végzetes fog történni. Ez a lány olyan karakán, olyan nagyszájú, biztos valami őrültséget követ majd el, ellenáll, verekedni kezd, és megsérül vagy megöl valakit, vagy saját magában tesz kárt, ehhez hasonló tragikus képeket vizionált. Nadia úgy tekintett Marellára, mintha a huga lett volna, aki vagányabb, de mégiscsak fiatalabb nála, akire vigyázni kell, és mint a társára ebben a kínkeserves sorsban, ami jutott nekik. Rettenetesen félt, hogy mi lesz Marellával, ha vele is kikezdenek.
- Marella, kérlek, ne csinálj semmi hülyeséget! - tört föl belőle hirtelen.
-Ééééén? Szerinted itt én vagyok az, aki hülyeségeket csinál?! Idehívnak paradicsomot szedni, aztán kurvát csinálnak belőlünk, és szerinted én csinálok itt hülyeséget?! -kelt ki magából hangosan és paprikavörösen Marella. - Én csak dolgozni akarok, semmi mást. Érted?! Semmi mást.
- ssssssst, tudom, tudom, jól van már, sssst ...nem úgy értettem, csak ne hangoskodj... - csitította Nadia, majd inkább elhallgatott, és elhatározta, hogy beszél a férjével. Ez már a végső kétségbeesés jele volt, tekintve, hogy a férje az utóbbi tizenöt évben semmi használhatót nem tett vagy mondott.
Nem is tudta, hogy mire számítson tőle, de mégis: a férje volt, együtt jöttek, és ha valami készül, akkor azt neki is tudnia kell. Inkább az igazságérzete diktálta ezt, mintsem hogy valamiféle lelki támaszt vagy tanácsot vagy segítséget várt volna tőle.
A férfi komoran hallgatott, miközben Nadia hadarva előadta, hogy mi történik a nőkkel munka címszó alatt. Lehajtott fejjel ült, és úgy tűnt, mint aki nincs is ott.
- Na mi van, nem mondasz semmit? - kérdezte végül Nadia ingerülten, amikor megunta a férfi hallgatását.
- Tudok róla - nyögte ki végül.
- Mi van? Te tudsz ezekről a tivornyákról meg hogy a nőket... elviszik éjjel? Hogyhogy?
- ...Hát...úgy volt, hogy megtudták a lapomról, hogy biológus vagyok, tudod, a lapról, amit az elején kitöltöttünk...A kertészkedéshez, a növénynemesítéshez is értek, meg sokmindenhez... Elkezdtek kérdezgetni, hogy Romániában ez hogy van, az hogy van... kiderült, hogy tudják hasznosítani a tudásomat... jóban lettünk...elhívtak egy partyra, ott láttam, hogy vannak ...lányok... táncolnak, vetkőznek, aztán elmennek valakivel... de én nem, én nem! Nadia, engem ez nem érdekel, én csak iszom velük, mert megkínálnak, kénytelen vagyok, érted?!... Lehet, hogy felemelik a fizetésem, ha jól viselkedem... többet fogok keresni..érted?
- Te ezekkel "jóban vagy"?! Jól hallottam? ...Iszol velük?Úristen, te a saját anyádat is eladnád... és ha egyszer én leszek ott, nekem kell vetkőzni meg egyéb? Azt is végignézed majd? ...Jézusom, te a saját anyád is eladnád!
- De én most mit csináljak? Most én tehetek róla? Mit akarsz?... Akkor most menjünk vissza Constantinhoz üres kézzel? A szemünk láttára fog éhenhalni a fiad, nem érdekel? Ezt most ki kell bírni, Nadia. Be kell fogni a szánkat...Felemelik a fizetésem, most nem mehetünk el, nem érted? Ki kell bírni.
- Undorító vagy, nem akarlak soha többé látni! - üvöltötte Nadia magából kikelve.
- De mit akarsz útlevél nélkül? Nem tudsz semmit csinálni. Elvették az útleveleinket, nem emlékszel? - rimánkodott a férfi sírós hangon.
- Takarodj a szemem elől!
Nadia zaklatottan és kétségbeesetten tért aludni, Marella látta ezt és mindent értett. Valami készült.
Másnap reggel kiabálásra és zokogásra ébredtek. Kiderült, hogy az egyik, alig húszéves lány hajnalban hányt, és megtudta a főnök, hogy terhes. Azonnal el akarták vinni abortuszra, terhes nőre itt nincs szükség... de a lány kétségbeesetten tiltakozott, lefogták, kapálózott, de bevetették egy autóba és elvitték.
- Valamelyik mocskos disznó teherbe ejtette... Megölöm mind - szívta a foga közt a szavakat Marella, és égszínkék szemei szikráztak.
Közeledett a hétvége, pénteken a szokásos szemlével, amit a nők között tartottak. Kiválasztották, hogy a hétvégi partyra melyik lányt viszik majd el magukkal. Elterjedt, hogy különösen nagy mulatságra készülnek, mert a főnök két fia is jön. Két tagbaszakadt, arrogáns, erőszakos fiatalember. Szorongás lett úrrá a nők szobájában, Nadia idegesen összerezzent minden apró zajra.
Nem tudta, mit tegyen, valami közelgő tragédiát érzett a levegőben. Csütörtök volt, legkésőbb másnap jönnek, és "választanak". Nadia hol borzongott, hol öklendezett, hol remegett a félelemtől, az undortól, amit érzett ezektől a férfiaktól. Mióta utoljára beszélt a férjével, nem álltak szóba egymással, de néha összetalálkozott a tekintetük, és olyankor megvetően nézett rá, az a szerencsétlen meg lesunyta a fejét, mint valami kis állatka, nem állta Nadia lesújtó tekintetét.
Felvirradt a pénteki nap. Jöttek a tagbaszakadt szicíliai fiúk válogatni. Izzadságuk és fekete hajuk csillogott a nyári napban. Vigyorogtak. A nők csendben próbálták leplezni félelmüket, és visszanyelték az undortól fel-felöklendezett nyálat. A fiatalemberek megfogdostak mindenkit, majd megálltak Nadia előtt és kedvtelve méregették, aztán kijelentették, hogy ők az érett nőket szeretik, és feltétlen jönnie kell Nadianak az esti partyra. Nadia egy szót sem bírt kipréselni magából.
A fiúk háta mögött meglátta Marella rémült tekintetét. Nadia ezek után egész nap délelőtt szinte kóvályogva dolgozott és közben Constantinra gondolt. Ha tudná, szegény, hogy mi történik a világban...! Még olyan kisfiú...! Eddig annyira megóvták a világ minden szörnyűségétől, de hogyan fog a szemébe nézni azok után...? Ha megtörténik, ami elkerülhetetlennek látszik?
Marellának eközben szintén egy szavát sem lehetett venni, nem tudta, mit mondjon barátnőjének vígaszul, de látszott, hogy nem nyugszik bele a gondolatba, hogy ez a sorsuk. Lázasan törte a fejét. Végül úgy döntött, beszél Nadia férjével, nem lehet, hogy hagyja, hogy a saját feleségét a szeme láttára erőszakolják meg, nem lehet ilyen szörnyen, ilyen vérlázítóan gyáva és gyenge...!
- Nadia, szökjünk meg, nem hagyom, hogy bántsanak! - mondta Marella váratlanul, könyörgő hangon barátnőjének, és egy pillanatra megállt munka közben.
- Hülye vagy, útlevél nélkül? Elkapnak a rendőrök, és lebukik az egész kóceráj, aztán megnézhetjük magunkat, ha egész Szicília rajtunk akar majd bosszút állni. Ezek itt nem kispályások.
Az ebédszünetben váratlanul megjelent Nadia férje és közönyös tekintettel egy egészen furcsa monológba fogott, amire Nadia eleinte nem is figyelt oda. Leginkább úgy tűnt, mint aki meghibbant.
- Tudod, Nadia, fura ez a paradicsomnövény. Van sokféle, többezer fajta...Itt ez most nem látszik , mert itt most csak négyfajta van. Ezt a szerencsétlen datolyaparadicsomot itt nagyon elrontják, a koktél kicsit jobb... Na mindegy, nem is ez a lényeg, hanem azt akartam mondani, hogy ... arról akartam beszélni, hogy tudod vannak nekik kórokozóik. A paradicsomoknak...Ilyen kártevőik is, te is tudod biztos, nem vagy biológus, de ennyit te is tudsz... pajorok, fonálférgek satöbbi satöbbi. ..a növények nagyon intelligensek, ezt a tudomány csak az utóbbi időben fedezte fel...na most arról van szó, ...
- Mennem kell, vége a szünetnek, mit akarsz ezzel? - kérdezte türelmetlenül Nadia. Nagyon nem érezte megfelelőnek a pillanatot a férje tudományos eszmfettutatásainak meghallgatására.
- Tudom, várj... szóval ...mondom, a növények nagyon intelligensek, ahogy védekeznek, tudod a kórokozók meg a mindenféle kértevők ellen, de a paradicsom, a paradicsom a növények között is kiemelkedeik. A paradicsom az egyenesen zseniális...! Tudtad, hogy a növények komunikálnak egymással és a környezetükkel? Ugye bámulatos? Üzennek egymásnak. Na most amikor a paradicsomot megtámadja egy...
- Egy perced van, hogy kinyögd végre mit akarsz, különben esküszöm fejbe váglak ezzel az ásóval - és rámutatott az éppen mellette heverő szerszámra.
- Értem, hatvan másodperc, jól van, Nadiacska, akkor kimondom, kijelentem, hogy...hogy amikor a szabadföldön nőtt paradicsomot megtámadja a féreg, akkor a paradicsom egy ideig hagyja, de aztán olyan kémiai anyagokat bocsájt ki, ami vonzza azokat az élőlényeket, amelyek a férgekkel táplálkoznak. Azok elfogyasztják az élősködőket, és a paradicsom megmenekül... A génkezeltek, mint ezek itt, sajnos nem rendelkeznek ezzel a képességgel, és ha felüti a fejét a féreg, akkor sokszor bizony... elpusztulnak... A szabadföldi paradicsom viszont képes megvédeni magát, komunikál, vészjelzéseket ad le, és megmenekül...ez egy nagyon új tudományos felfedezés... - tavaly jelent meg a Bioscience nevű tudományos szaklapban...Ez a legtekintélyesebb szaklap - tette még hozzá félénken hadarva.
Nadia nem bírt megszólalni, alig tudta követni a mondatokat, csak arra lett figyelmes, hogy a férje tizenöt éve nem szólította Nadiacskának.
- Mennem kell dolgozni.
- Jól van, ... Nadiacska, menj csak...én csak ennyit akartam mondani... Menj csak,... és ne feledd a szabadföldi paradicsomokat! ... Ők tudják, hogy meddig tűrik a férgeket. Egy ideig tűrik. Aztán nem... Komunikálnak, segítséget hívnak. Megmenekülnek... a szabadföldi paradicsomok... - hablatyolt tovább, idegesen és sietve, ám egyre szenvedélyesebben, ahogy kezdett belejönni a beszédbe, ahogy egyre inkább fölszabadult, szinte megittasulva önnön bátorságától. -Most menj.., menj csak... majd én utána mindent... elgereblyézek...Nadiacska.
Nadia meg sem tudott szólalni, könnycsatornáiból feltartóztathatalanul peregtek alá a kavargó érzelmek, indulatok keserű, forró cseppjei. Volt ezekben a könnyekben feszültség, harag, tehetetlenség, reménytelenség és remény egyszerre... Nadianak még értelmeznie kellett magában a hallottakat, forgatta magában a férje ügyefogyott szavait, mozdulatait... Egészen pontosan mit értett alatta?
Marella kicsit messzebbről mindent látott.
- Mi van, miről beszéltetek? - kérdezte ijedten, mikor látta barátnője sírástól vörös szemeit.
- Paradicsomokról.
Marella mindenre számított, csak erre nem.
- Paradicsomokról. Na jól van, látom, hogy már teljesen elment az eszetek. Hallgass ide, valamit tennünk kell, még az est beállta előtt... Nadia, nemsokára érted jönnek.
- Na de mit? Mit kell tennünk? Szökjek meg? Útlevél nélkül? Nem jutok messzire
- Én csak azt tudom, hogy itt nem maradhatunk. Itt nem.
Nadia bambán nézett maga elé. Tudta, hogy Marellának igaza van, de rettenetesen fáradtnak érezte magát közben. Az elmúlt hónapok fizikailag is teljesen kimerítették, de most valahogy idegileg és lelkileg tört össze. A csalódás, hogy nem azt találta Szicíliában, amit akart, a félelem az erőszakos férfiaktól, aggódás Constantinért, a száműzöttség és kiszolgáltatottság, és most a tanácstalanság, hogy mit csináljon - mindez felemésztette minden energiáját. Hirtelen mindez lecsapódott benne, egyszerre. Hát számára is eljött az összeomlás pillanata? Pont most, amikor minden erejére szüksége lenne?
Marella válaszra várt, de folytatta a munkát, amiből föl-fölpillantott, hogy ellenőrizze, hogy hallja-e valaki a beszélgetésüket vagy hogy nem jön-e értük valaki...
Nadia lenézett a földre, a paradicsomokra, és meglátott a levelek és a paradicsomfejek között egy pajort. Vaskos volt, húsos, fehér és jóllakott. A felhánytorgatott föld belsejéből mocorgott elő, jóízűen ficánkolva. Nadia nézte egy ideig, majd lassan felemelte a fejét.
Később úgy mesélte ezt a pillanatot mint valami rajta kívül álló égi tüneményt, egyfajta megvilágosodást, fényt, hőt, energiát érzett és látott maga körül, tagjai bizonyosan fáradtak voltak, de váratlanul mintha már ezt sem érezte volna.
Elég volt Marellára néznie, tekintetük összefonódott egy pillanatra, és bólintottak, szinte egyszerre. Szavak nem kellettek. Először Nadia állt föl és tette le a kezében lévő szerszámot, majd Marella egy perc múlva követte. Sietve összepakoltak, és kihasználva a szicíliaiak ebéd utáni sziesztáját, sikerült észrevétlenül kijutniuk a telepről.
Kutyák csaholtak utánuk, tűzött rájuk a délutáni nap és lélekszakadva rohantak, ösztönösen abba az irányba, amerről a busz jött annak idején, hónapokkal ezelőtt. Stoppolni nem mertek, úgyhogy csak estére sikerült egy városba jutniuk, ahol a rendőrségen azt a mesét adták elő, hogy túristák és ellopták az útleveleiket és a pénzüket. A rendőrök persze nem hittek nekik, rezzenéstelenül és némán hallgatták Nadia és Marella érdekfeszítő beszámolóját arról, hogy Romániából Szicíliába lestoppoltak vakációzni, majd ellopták az útleveleiket és a pénzüket. A rendőrök pontosan tisztában voltak az illegális munkaerő-toborzás jelenségével, működési mechanizmusával, Romániában és Olaszországban egyaránt, és azzal, hogy ez milyen következményekkel jár a nőkre nézve. Mindent tudtak.
A rendvédelmi szervek időről időre lecsapnak, ellenőrzést tartanak egy-egy telepen, de többnyire hagyják működni a helyi maffiát, talán csak tehetetlenségből, a rendelkezésre álló eszközök hiányából, vagy ki tudja, milyen titkos megegyezéseknek köszönhetően. Mindenesetre úgy tűnt, hogy most nem jött el az ideje a razziának, ezért szélsebesen elintézték a két nő ideiglenes útiokmányokkal való ellátását és a konzulátussal együttműködésben gondoskodtak a Romániába való mielőbbi visszajuttatásukról.
Marella és Nadia végre hazajutott, ki-ki a maga poros és szinte lakatlan kisvárosába. Vissza a régi életükbe, a szegénységbe, a nélkülözésbe, a kilátástalanságba, a munkanélküliségbe, és mégis boldogan. Boldogan, mert szabadon. Megölelték egymást búcsúzóul.
- Aztán nekem nehogy paradicsomot egyél, ha hazaértél! - kiabált még Nadia után Marella távolodóban.
- Ne aggódj efelől! ...Legfeljebb szabadföldit!
Nevettek.
.