Hálisten' vége lett ennek a nyamvadt szeptembernek.

Összességében azért nem volt olyan rossz, sokat voltam a tengernél és a munka a kikötőben új perspektívát jelent-legalábbis én így sejtem, bár konkrétumról nem beszélhetünk. Ma volt az utolsó napom, és hát fapina kolléganőm hozta a formáját. Hol dérrel -dúrral csapkodta a termékeket az asztalhoz rendezgetés címén, hol távolba révedő szemmel vonaglott ide-oda az üzletben, és közben nem szólt semmit, épphogy csak válaszolt ha kérdeztem tőle valamit.

Vajon velem volt baja? Nem volt erőm megkérdezni. Azon gondolkoztam, hogy az ilyen típusú nők, mint amilyen Cettina meg a másik frusztrált kolléganőm azért gyűlönek, mert én munka után fogom magam, és lemegyek a tengerpartra, ami egy köpésre van, és fütyülök a világra. De vajon ők miért nem teszik ugyanezt?

Ha tudnák, hogy a családtagjaik hogy örülnének, ha egyszer végre nem kelnének hatkor (!) és nem főznének ebédet meg vacsorát, hanem fognák és letennék a valagukat homokra a tengerparton! Ha tudnák...!

De nem tudják, csak sorolják, hogy mi mindent végeztek el otthon, és mennyi mindenféle házimunka vár még rájuk, és ha véletlen válaszol a kamaszfiuk a telefonra, akkor szigorú hangon tisztálkodásra szólítják fel őket.

Szegények! Mármint a családtagok!