A minap Castelbuonoban jártam az én drága félig hibbant barátnőmmel, a csudálatos Agatával. Nem csak az a csudálatos, hogy sikerült vele elindulni, sőt bizonyos vargabetűkkel megérkezni: Agatában, ha jól meggondolom, az a legcsudálatosabb, hogy még él.

Hogy életben hagyták. Ugyanis hosszú évtizedek szorgos munkájával annyi ellenséget sikerült magának szereznie, ami minden várakozást felülmúl. Azért különösen figyelemre méltó teljesítmény ez, mert Agata táncterápiával foglalkozik. Tehát nem adóellenőr vagy kiképzőtiszt. Még csak nem is sintér vagy hóhér. Táncterapeuta. A pszichologiának egy olyan ágával foglalkozik, amely ötvözi az örömteli mozgást, a zenét, a táncművészetet, és ezt az emberek jólétének szolgálatába állítja. Tehát ha Agatának ez a munkája, akkor nyilván különleges tehetséggel kell rendelkeznie, ha sikerült magát megutáltatnia egy egész várossal.

Nos, ebben kétségkívül nagy segítségére van az, hogy úgy hazudik, mintha könyvből olvasná, általában mindenkit lelejmol, folyamatosan adósságok tömkelegével küszködik és mindenhonnan órákat késik. Ezen túl teljességgel kiszámíthatatlan és megbízhatatlan, amit bődületes hazugságokkal próbál ellensúlyozni egy elbűvölő mosoly kíséretében, meglehetősen kevés sikerrel. 

Hogy miért ragaszkodom mégis Agatához, annak több oka is van. Először is Agatát életem legsötétebb, legkilátástalanabb időszakában ismertem meg, és akkor állt mellém, amikor mindenki más cserben hagyott. Hogy ez a kitaszítottak természetszerű egymásra találása volt-e, vagy esetleg ráadásul valamiféle önös érdek is volt az első pillantásra nemes gesztusban, vajmi kevéssé érdekel: nekem elég ahhoz, hogy valaki egy életre belopja magát a szívembe, sőt emellett még az is eltörpül, ha esetleg órákat kell várnom rá a januári jégverésben, és az est végén tuti, hogy még le is lejmol.

Ráadásul Agatának élénk a fantáziája és jó a humora, és ha vele vagyok, mindig történik valami izgalmas. 

Szóval csöppet sem bánom, hogy útitársam Castelbuonoba a kissé lökött Agata. Azért megyünk éppen oda, mert ott lesz majd októberben egy találkozó táncterapeutáknak, és Agata is a szervezők között van, bemutatója és fellépése is lesz, úgyhogy helyszíni szemlét tart, én meg elkísérem.

Az utazás és az idegek harca azzal kezdődik, hogy kiderül: Agata kutyáját, Zuleimát nem sikerült senkire rábízni. Lázas telefonálás indul, hogy mégis találjunk valakit, aki vigyázni tudna rá két napig. Természetesen senkit sem sikerült leakasztani, akire rábízhatnánk a jószágot, cserében viszont jópáran összefoglalták dióhéjban hogy hogy telt a nyaruk, és hogy van a család. Zuleima egy bájos, zsemleszínű eb, akivel az ég világon semmi baj nem lenne, ha nem lenne rá hatással gazdája hektikus természete. Agata ezt persze fordítva látja, és minden, kisebb-nagyobb helyváltoztatás előtt szertartásosan átöleli, a szemébe néz, a lelkére beszél, többször elmondja, hogy mennyire szereti őt. Ettől az addig tökéletesen nyugodt állat teljesen bezizzen, és onnantól fogva nem lehet leállítani, izgatottan nyargalni kezd. Egy ilyen nagyjelenetet megelőzendő gyorsan beinvitálom Zuleimát a hátsó ülésre, és mire Agata kettőt pisloghatna, már bent is ülünk a kocsiban. 

Végre indulunk, ám néhány perccel később Agata csikorogva lefékez egy bolt előtt, szabálytalanul leparkol, fittyet hányva a mögötte joggal háborgó autóvezetők dudálására. Kiteszi az indexet, és megígéri nekem és Zuleimának, hogy gyors lesz. Fogalmam sincs, hova megy és miért, de úgy döntök, jobb, ha nem firtatom. Negyedóra múlva még mindig ott ülünk, Agata sehol. Türelmetlenségemben dudálni kezdek, Zuleima csahol. Végre megjelenik, és arcán sugárzó mosollyal átnyújt egy ajándékot. Kibontom a csomagolásból: egy könyvecske és egy apró ezüstmedál:

- Madonnina - mondja Agata átszellemülten. Azaz Madonnácska. - Nekem is pont ilyen van, nézd -mutatja. A könyvecske, tele imádsággal arról szól, hogy ennek a medálnak varázsereje van, és erre hoz bizonyítékokat, történeteket. A medált a láncomra akasztom, majd egymás nyakába borulunk és meghatottan puszilgatjuk egymást Agatával, amihez sajnos Zuleima is megindultan csatlakozik a hátsó ülésről egy-egy hatalmas nyalintással.

Kicsit elszégyellem magam, hogy olyan türelmetlen voltam. Végtére is még csak dél van.

Agata mélyen vallásos, római katolikus családból származik, az idők kezdetéig visszamenőleg, pont, ahogy egy szicíliai családot elképzelünk. Szülei, akik már idős emberek, minden nap járnak misére, de van úgy, hogy a reggeli és az esti szertartásra is elmennek, bár én őszintén szólva a második kör mögött nem annyira a hitbuzgóságot sejtem, mint inkább a szenilitást, tekintettel hajlott korukra.

No, mindenesetre Agata erősen vallásos közegbe született, és ehhez járult az ő mindenre fogékony lelke, aminek az lett a következménye, hogy nem egyszerűen csak panteista lett, hanem még azon is túlmutatva amolyan mindenhívő: egyszerre hisz az ezotériában, az asztrológiában, a kineziológiában és a nagyobb világvallásokban, a csillagokban, az angyalokban, a lélekvándorlásban, a csakrákban, Istenben és a Sorsban, a Véletlenben és Abban Hogy Nincsenek, és közben csöppet sem zavarja, ha esetleg ezek ellentmondanak egymásnak egy-egy ponton. Ilyen esetben némi tépelődés után mindig gondosan kiválasztja, amelyik éppen a legkényelmesebb, és azt követi. 

Olykor finoman próbálom felhívni a figyelmét a szabad akarat csodálatos erejére, meg arra, hogy mennyi minden meglepő módon tőlünk emberektől függ, és egy sor dolog bűvös módon attól "következik be", hogy mi magunk megtesszük, de úgy látom, ez az a tan, ami a legkevésbé ragadja magával... Ez olyan profán és kiábrándító. Ilyenkor felhős tekintettel rámnéz, elkezd beszélni a csakrákról vagy az őseink által a családban ránkhagyott terhekről és blokkokról, esetleg az irokézek hitvilágáról.

Utunk során néhányszor eltévedünk, de ennek mindig igyekszünk pozitív felhangot adni, Agata azzal, hogy "biztos nem véletlen", és mindenhol jeleket talál arra, hogy miért sorsszerű, hogy éppen ide vagy oda vetődtünk, - egy város neve, egy virág színe vagy egy fa alakja elég ahhoz, hogy bármivel összefüggésbe hozza -, én pedig azzal, hogy mindent lefényképezek, ha már olyan helyeken járunk, ahol még nem voltam ezelőtt. Agata már abban is jelet lát, hogy a szállásunk a Casa del Soléban lesz Castelbuonoban. Hiszen a sole, azaz a nap az ő jele: egyszer egy sámán azt mondta neki, hogy ahol a nap van, ott lesz az ő szerelme. Agata ezen a mondaton gondolkozik 10 éve. Én meg most azon, hogy nem fognak-e kipenderíteni a kutya miatt, sorsszerűen és szeretettel, és hogy az minek lesz a jele.

Corassia-Catania-Taormina-Messina-Cefalú-Castelbuono az útvonal, ami egy elég nagy kerülő Dél-Szicíliából, de mégis ez a jobb, mint átrágni magunkat Caltanissettán keresztül a sziget belsején, ami mindig rizikós és több időt vesz igénybe, mint azt az ember gondolná. Végül a háromórásnak mondott utat öt óra alatt meg is tesszük, megérkezünk hát a Casa del Sole panzióba, ami egy domb tetején helyezkedik el, csodálatos környezetben. Hál'Istennek nem gond a kutya, megértően és kedvesen fogadnak a háziak. Beszélgetünk hát kicsit, a teraszról gyönyörű a kilátás a környező dombokra és magára Castelnuovora.

Faggatjuk kedves szállásadóinkat, ugyan mit lehetne még sebtében megtekinteni, mielőtt leszáll az est. Agata teljes eksztázisba kerül, amikor kiderül, hogy nem mást őriznek itt a castelnuovoi Kastélyban, mint Szent Anna koponyáját. Ez aztán a jel! A háziak azt is elmondják, hogy ez egy népszerű zarándokhelye különösen azoknak a pároknak és egyedülálló nőknek, akik régóta gyermekáldásra vágynak. Az Írás szerint ugyanis Anna sokáig gyermektelen volt, és igen idős korában szülte Máriát, Jézus édesanyját. A legenda pedig úgy tartja, hogy aki ide ellátogat, és imádkozik, annak egy éven belül gyermeke születik. 

Több se kell, uccu neki, azonnal felkerekedünk, és meg sem állunk a Kastélyig, annak is a második emeletéig, ahol is a Szent Anna Kápolna található. Mikor érkezünk, senki sincs a kápolnában, egyedül vagyunk. Nagy bámészkodva nézegetem a barokk díszleteket, de hallom ám, hogy Agata izgatottan pisszeg és alig bírja visszatartani a kiabálást. A kápolnából nyílik egy kis helyiség, és ott megpillantom Agata mellett izgatottságának okát, de ettől már nekem is elakad a szavam: egy gyönyörű, fából faragott bölcső áll ott, üresen. A nap pont rásüt az ablakon keresztül. Ránézek Agatára, ott áll kikerekedett szemekkel, visszatartott lélegzettel, és csak annyit mond:

- Jel...

Lefényképezem, talán megnyugtatásul, talán mert magam sem hinném később, ha nem örökíteném meg, majd arra invitálom, - és erre reggel még nem gondoltam volna, hogy ez a mondat el fogja aznap hagyni a számat, - szóval arra invitálom Agatát, hogy:

-  Keressük meg Jézus Nagymamájának fejét. 

Ekkor megérkezik a pap, és tájékoztat, hogy ott van az oltár alatt a relikvia, de mint általában, le van takarva, az évnek csak három napján lehet megtekinteni. De ott van, és rámutat egy gyönyörű díszítésű ereklytartóra, lehet hozzá imádkozni. Ellenben holnap reggel rendhagyó mise, az ünnep miatt. Milyen ünnep, nézünk össze kérdően Agatával. Hanyadika van?

- Holnap szeptember 8. Festa della Nativitá. Szűz Mária születésének ünnepe - mondja a pap. Most készítjük elő a bölcsőt, hogy holnap minden kész legyen. 

Mondanom sem kell, hogy drága barátnőm ragyog a boldogságtól: ennyi egybeesés! Ez nem lehet véletlen! Hogy pont egy ilyen fontos ünnepre, és pont egy születésnapra érkeztünk, tudtunkon kívül. Vagyishogy tudtuk, de nem gondoltunk rá. Ez bevonzott minket! Ez jel!

És másnap reggel már 8-kor ott vagyunk ismét a kápolnában. Életem legszebb, legmeghittebb miséjén veszek részt. Eljött Castelnuovo apraja-nagyja, akik látszik, hogy mind személyesen ismerik egymást, minket ismeretleneket is kedvesen fogadnak, mindenki mosolyog és örül, hogy megszületett a kis Mária, aki ott van középen, az egyszerűen és mégis gyönyörűen feldíszített bölcsőben, amit tegnap még üresen láttunk. A mise után még hosszan énekelnek a hívek, végül mikor kifogynak az énekekből, odajárulnak a kis Máriához, megsimogatják az arcocskáját, legvégezetül pedig mindenki kap egy csomag csicseriborsót, amit előzőleg megáldott a pap.

A telhetetlen Agata odasomfordál még a paphoz, és pár percig suttog vele. Mikor odajön hozzàm, elmondja, hogy áldást kért és kapott a Madonna-medálra, a pap rátette a kezét és az enyémre is külön kért egyet a távolból. 

Hát igen... Ő az én csudálatos Agata barátném!