"Ha nem lennének mesék, ki kéne őket találni" - sok-sok évvel ezelőtt hallottam ezt a mondatot a rádióban egy kislány szájából, és emlékszem, annyira megigézett, hogy egyszeriben a lábam megtorpant a konyha hideg csempéjén, kezemben megállt a kávéfőző, és pár pillanatig szoborrá meredten bámultam ki az ablakon, mintha a távolban láttam volna meg valamit. Döbbenten szemléltem ezt a tökéletes megfogalmazást. Azóta is sokszor felidézem magamban, ha lenyűgöz egy paradoxon, vagy ha az emberi lélek rejtelmein tűnödöm. Ebben a talányos mondatban benne van emberségünk minden irracionális logikája. 

Ha nem lennének mesék, ki kéne őket találni.

Mert a mese maga a valóság, mert a mesék vannak, régtől fogva, ősidőktől, vagy tán öröktől fogva, ki tudja mióta, de vannak. És attól igazak, hogy vannak. Vagy attól vannak, mert igazak. Mindenesetre ha hiszünk bennük, akkor már vannak, léteznek. És abban a teljesen valószínűtlen és szinte elképzelhetetlen esetben, ha nem lennének, akkor még mindig ki lehetne őket találni. Sőt ki kéne találni, a kislány szerint. Hiszen szükségünk van rájuk, nem tudnánk élni nélkülük. Vágyunk rájuk, és ettől is vannak. Ha nem vágynánk rájuk, talán nem is lennének. Ígyhát a vágyainkkal és a hitünkkel mi magunk teremtjük a mesék igazságát.

Valami ilyesmit gondolok a szerelemről is. A szerelem egy mítosz, ami ha nem lenne, akkor ki kéne találni. De van, így aztán nem kell kitalálni. Állítólag nem is olyan régi találmány, párezer éves - állítják a tudósok. Egyszer valaki kitalálta, és azóta van. A tűz után jött ez a találmány, ez szinte biztos. De még a kerék előtt. Tűz, szerelem, kerék: így jöttek sorban az újdonságok. Szembetűnő, hogy ugyanez a sorrend követhető nyomon egyéni életünkben is: először tűzbe jövünk, lángolunk valakiért, jó esetben a szerelem beteljesedik, de így vagy úgy, a végén szinte biztos, hogy valaki kereket old.

Sokszor emberek évekig nem hisznek ebben a fura találmányban, vagy akár évtizedekig. "Á, csak mese...!" - mondják, és legyintenek hozzá. "Illúzió", "délibáb" - állítják megrögzötten...Aztán történik valami, meglátnak valamit vagy valakit, és egyszeriben mindjárt előttük terem a szerelem a maga mesés valóságában.

Ez jár a fejemben, amikor próbálom megérteni Agata kusza szerelmi életét. Na de hiszen - intem le magam - a szerelem éppen arra való, hogy értelmetlen legyen, hogy ne legyen további értelme, haszna, hogy legyen egyfajta haszontalan, ám legfőbb jó, ami már másra nem jó, ami kizárólag és csakis önmagáért jó. Sőt, minél értelmetlenebb, annál hitelesebb, hiszen akkor nem szolgál semmit, így annál inkább csak önmagáért és semmi másért nem jó. 

Agata egy szép napon, évekkel ezelőtt felhívott telefonon, hogy a szokásos hétindító kávézásunkat megejtsük valamelyik kedvenc helyünkön. Már a hangján hallottam, hogy valami történt, mert a máskor sejtelmesen búgó vagy fátyolosan-bágyadtan rezgő hang most mintha csilingelt volna. "Trillala trallala, találkozzunk itt meg ott, hipp és hopp" - na nem pont így, de mintha még a szavakat is úgy választotta volna, hogy azok vidám ritmusba rendeződve egy kedves tavaszi dallamnak hatottak. Ebből sejtettem, hogy történt valami. 

És bár Agata egész idő alatt repesett, és csillogó szemekkel lefetyelte a capuccinóját, amit máskor hosszasan kavargat és a gőzölgő ital fölött sűrű pilláit álmosan, lassan nyitogatja, fööööl- leeeee, föööööl - leeeee, tudtam, hogy nem szabad rákérdezni mostani izgatottsága okára. Agata ugyanis képes megijedni a saját titkától. Van, aki a saját árnyékától ijed meg, és van, aki a saját titkától. Agata mindkét csoportba tartozik, de főleg az utóbbiba. Úgyhogy inkább vártam, hogy ő maga fedje fel a titkát.

Már elhagytuk a kávézót, és a parkoló autók felé battyogtunk, de még mindig csak nagy bazsalyogva csacsogott barátném. Mindenféléről. Aztán mikor odaértem az autómhoz, és már a kezemben volt a kocsikulcs, hogy nyissam az ajtót, akkor hirtelen megfogta a kezem, belenézett a szemembe, és azt mondta, hogy várjak, valamit el kell mesélnie.

- Tényleg? - adtam szórakozott hanglejtéssel a mit sem sejtő közömböst, pedig már majd' megvesztem a kíváncsiságtól, hogy megtudjam végre, mi villanyozta fel ennyire.

Na és akkor előadta szép sorjában az egész történetet, hogy hol és mint találkozott vele, igen vele, éppen vele, pont vele, ugye, aki azóta is betölti szívét és szinte minden gondolatát.  

Egy kulturális rendezvényen találkoztak először, amire Agata egy rövid táncjelenettel készült, mint szervező és koreográfus. A táncoló csoport tagjainak egy része afrikai bevándorló, aki itt él Szicíliában. A darab leginkább improvizációból állt, és a menekültek tengeren való hánykolódását jelenítette meg rendkívül szuggesztíven. Egy hajókötél kötötte össze jelképesen és ténylegesen a szereplőket, de ahogy az tekergett-vonaglott, különösképpen egyszerre volt az összetartozás szimbóluma, amibe belekapaszkodtak, és ami összekötötte sorsukat, és egyszerre a veszedelmes hullámoké, a remény-reménytelenség váltakozó játékaként. Hozzá sejtelmes-borzongató zene.

Előadás után Agata szeme összeakadt az egyik táncoséval... És azután egész este egymás pillantását keresték. Agata megpróbált vele beszédbe elegyedni, de ez több okból is nehézkes volt. Először is a rendezvény továbbfolytatódott más produkciókkal, úgyhogy Agatának még további teendői akadtak, másrészt a srác nem tudott olaszul. Csak néhány hónapja került Szicíliába Gambiából, éppúgy hánykolódva a tengeren, ahogy a darabban bemutatták. Mivel pár szónál többet nem tudtak beszélni, a szemükkel tartották a kapcsolatot egész este.

Ennek már három éve.

Azóta sok minden történt. A srác, akit Edrissának hívnak, szépen lassan beilleszkedett. Kitanulta a szakácsmesterséget, és egy pizzériában dolgozik, tanulgatja a nyelvet is, bár ezzel még küzd szegény. Mindennel küzd, az egész élete egy nagy küzdés Edrissának. Agatával folytatódott a románcuk, de az is csupa ellentmondás, csupa harc. Agata nem meri fölvállalni a kapcsolatukat, pedig látom, hogy fülig szerelmes.

- Mitől félsz, Agata? - kérdezem tőle egy alkalommal, amikor másról sem tud beszélni, csak egyre Edrissáról áradozik.

- Nem is tudom...jóval fiatalabb nálam, ráadásul afrikai... engem itt mindenki ismer...ezt te nem értheted, én itt nőttem fel...mit fognak mondani, mit fognak gondolni rólam...?

- Ennyi?... ez a válaszod?... most akkor szerelmes vagy, vagy nem?! 

- Hát... persze, hogy az vagyok... de nem könnyű, hidd el... felvállalni ezt az egészet, mindenestől... Te, ha tudnád, milyen gyönyörű, milyen izmos...! - mereng el ábrándosan. - Ilyen karcsú a dereka! - és két kezét egymás felé tartva mutatja. - Meg olyanokat mond, hogy mindig elakad a lélegzetem. - És idézi.

Értettem én, hogyne értettem volna Agata félelmeit, a társadalmi elvárásokat, a szülői elvárásokat, a korkülönbséget, a kulturális különbségeket, az előítéleteket, a lapos pillantások alján meghúzódó rasszizmust, vagy már előtte az attól való félelmet, az egész helyzet kontextusát, az új szerelemben rejlő felsorolhatatlan számú kockázatot, Agata válás utáni lelkiállapotát, zárkózottságát, csalódottságát, elhagyatottságát, a megcsalt és elhagyott nő teljes önbizalomhiányát, a rettegést egy újabb szerelmi csalódástól... hogyne értettem volna mindezt együtt... és mégis...

Pont ezek miatt az érzelmek miatt bíztattam Agatát, hogy vesse bele magát ebbe az új szerelembe. Tudtam azt is, milyen nehezen állt talpra a válása után, sőt hogy még igazából nem fejeződött be mindenestől ez a folyamat, hogy még tart a talpra állás, hogy még nincs kiegyenesedve. Tudtam, hogy a lelke mélyén milyen nagyon vágyik egy igazi, szenvedélyes, lángoló szerelemre. Bíztattam hát, hogy tegye félre a félelmeit, hogy hallgasson a szívére, hogy ne törődjön a környezete meg mások véleményével, az előítéletekkel, mások rosszallásával, csakis az érzelmeire hallgasson.

Provokáltam, hogy ne legyen gyáva, hogy mit törődik azzal, hogy mások mit gondolnak, milyen nevetséges, hogy mi, emberek egyfolytában mások ítéletével vagyunk elfoglalva, ő ne essen ebbe a hibába, ne legyen gyerek, és vegye kezébe a sorsát. Így próbáltam nógatni, hogy hagyja magát elsodorni ettől a friss érzelemtől.

Rengeteget beszélgettünk, és azt is beláttam, hogy Agata félelmeinek nagy része igenis jogos. Sok afrikai srác vagy máshonnan menekült igyekszik oltalmat találni egy házasság vagy egy kapcsolat útján. Aztán amikor szert tettek a megfelelő papírokra, útlevélre, személyire vagy tartózkodási engedélyre, vagy bánomisén, mire, faképnél hagyják a nagy szerelmet, odébbállnak egy másik országba, ahol esetleg többet keresnek, vagy ahol rokonaik vannak, akik szintén menekültek, és velük igyekeznek összetalálkozni, hogy segíthessék egymást.

Több ilyen történetet ismerünk. És talán nem is lehet pálcát törni afölött, aki ezer halál torkából menekülve a saját és családja biztonságát mindenek fölé helyezi, és ezért akár még össze is házasodik valakivel.

És ki ítélhetné el Agatát, aki ilyen történetek hallatán elbizonytalanodik a gambiai srác szerelmének hitelességét illetően? Meg amúgy is... egyáltalán a kapcsolatokat illetően. Gambia ide vagy oda, menekültstátusz ide vagy oda, korkülönbség ide vagy oda, hát meg lehet egyáltalán ma bízni egy férfi szerelmében? Vagy akár egy nőében? 

Éppen ez az, kardoskodtam tovább a bimbózó szerelem mellett, hiszen olyan időket élünk, amikor a kapcsolatok többsége amúgy is lejár, nincsenek már sírig tartó szerelmek, talán be kéne látni és bölcsen elfogadni, hogy annak szavatossági ideje bizony lerövidült a régebbi korokhoz képest, valahol a tartóstej és a konzervtonhal közé esik a hosszúsága, de közben sem vállal senki garanciát arra, hogy a minőségét maximálisan megőrzi a lejáratig. 

Szóval semmivel sincs több biztosíték arra, hogy ha Agata egy vele egykorú helybéli férfiba szeretne bele, akkor az örökké tartó, boldog kapcsolat lenne. Még csak nem is valószínűbb, hiszen ezerféle más oka is lehet, hogy két ember végül nem marad együtt. Szóval nyugodtan vágjon bele, mert így is, úgyis vége lesz valószínűleg a kapcsolatának - vágtam ki diadalmasan, de érvelésem nem járt sikerrel.

Teltek-múltak a hónapok, és addig elemeztünk, filóztunk, beszélgettünk, hoztunk érveket pro és contra, Agata sírt, találkozott, üzent, írt, hezitált, nem válaszolt, aztán válaszolt, szakítani próbált, megint újrakezdte, hogy végül Edrissa megelégelte a dolgot, fogta magát, és egyszercsak lett egy barátnője. Lám, lám. Aki fölvállalta, lám, lám. Mindenestől, ugyebár.

Az új szerelem kockázataival, Gambiával, a más kultúrával, a menekült státusszal, a más bőrszínnel, az esetleges lapos pillantásokkal, az aktuális politikai és társadalmi helyzettel és ki tudja, még milyen más szempontokkal egyetemben.

Na most aztán, ha eddig volt sírás-rívás, analízis, lelkizés, töprengés, tipródás, akkor aztán ennek a többszöröse indult be, de már kezdtem unni a dolgot, ezért kerek-perec megmondtam Agatának, hogy egyetértek Máraival: a szerelem a bátrak dolga. 

- Most meg min csodálkozol, Agata? - kérdeztem tőle, de őszintén.

- Semmin! - és sírva fakadt.

Nincs mit tenni, Agata elmulasztotta a nagy pillanatot, most már késő, nem volt elég bátor, vagyis gyáva volt, mondjuk ki. Némi vígaszt is próbáltam neki nyújtani, mégpedig azzal, hogy ha nem volt bátor, az bizonyára egyben azt is jelenti, hogy mégsem volt akkora szerelem ez. Hiszen különben legyőzte volna a félelmeit.

Ez örök filozófiai kérdés marad: vajon a bátorság hiányzott a szerelemhez, vagy a szerelem a bátorsághoz? Másképpen fogalmazva: ha Agata nem mert belevágni, az azért volt, mert őrülten szerelmes volt ugyan, de mégsem elég bátor, vagy inkább arról van szó, hogy talán mégsem volt elég szerelmes ahhoz, hogy legyőzze a félelmeit, hiszen egy szerelmes nő vagy egy szerelmes férfi tűzön-vízen átmegy, ha igazán, de igazán szeret valakit.

Ez megint olyan kérdés, amit sosem fogunk tudni egyértelműen megválaszolni.

Marad a tény, hogy a szerelem a bátrak műfaja, valahogyan a szerelem és a bátorság együtt járnak, mindig van egy pont, ahol kénytelenek vagyunk próbára tenni a szerelmünket, az élet odaállít egy döntés elé, amit meg kell hozni, egy lépés elé, amit meg kell tenni, be kell vallani valamit vagy meg kell bocsátani, fel kell tenni egy kérdést, vagy őszintének kell lenni, vagy éppen bátran hazudni kell egy nagyot, elvinni a balhét valaki más helyett, szemet kell hunyni vagy éppen kinyitni, változtatni vagy megmaradni, bármi legyen is az, de előbb vagy utóbb mindig eljön az igazán nagy próbatétel, egy vízválasztó, és akkor kell a bátorság.

Agata szerelmi történetében szinte a kapcsolat megszületésekor jelentkezett ez a pillanat. És Agata nem volt elég bátor, hogy felvállalja a nehézségeket. Vagy nem volt elég szerelmes.

Ekkor új fejezet kezdődött: Edrissa nem várt tovább, kezébe vette a sorsát, és talált egy olyan lányt, aki elég bátor volt vagy elég szerelmes volt, hogy felvállalja őt mindenestül. 

Itt akár vége is lehetett volna történetünknek, egyik erre, másik arra, örökre elválhattak volna útjaik. Ám Agatában ekkor fellángolt valami: ki tudja, talán a féltékenység, ki tudja, talán az elmulasztott lehetőség bizsergető-bosszantó érzése, ki tudja, talán tényleg éppen akkorra szedte össze a bátorságát, hogy legyőzze a félelmeit, ki tudja, csak ösztönösen reagált, amikor felhívta Edrissát, de felhívta, és újra és újra felhívta, és újra és újra találkoztak.

Edrissa belement a kettős játékba, ami megannyi kérdést vet fel az ő érzelmei hitelességét illetően is... Hogyan  képes egyszerre két kapcsolatot működtetni ez a jóember? Közben dolgozik a pizzériában és visszajár segíteni a befogadóközpontba is, ahol hónapokat töltött el a tengerről való megmenekülése után. Hát úgy lehet, hogy Agatával titokban találkoznak, amikor tudnak. Szegény Agata! Szegény Edrissa! A megcsalt félről már nem is beszélve!

És folytatódtak a lelki küzdelmek, immár egy szerelmi háromszög keretében.

Agata megszállottként igyekezett visszakaparintani Edrissát.

És itt egy újabb kérdés kezdett el birizgálni. Mi van akkor, ha ez az egész helyzet kényelmes Agatának? Hiszen sosem lenne hozzá bátorsága felvállalni ezt a kapcsolatot, így viszont a titkos szeretői szerepben vígan fickándozhat, és kiélvezheti Edrissa legjobb pillanatait, a kapcsolat terhei és felelőssége nélkül. Mi van, ha ez az egész kényelmi kérdés? Vagy hatalmi kérdés? Ha ez csak egy játszma? Markában tartja, manipulálja szerencsétlen Edrissát, vagy épp ellenkezőleg: Agata reménytelenül szerelmes, és ő maga a foglya saját érzelmeinek. Esetleg e kettő kombinációja?

És mi van Edrissával? Neki ez most jó vagy rossz? Biztos, hogy olyan szerencsétlen? Két tűz között van, vagy két nő kegyeit élvezi egyszerre? Edrissáról azonban hiába spekulálok, nem is ismerem, hogyan is láthatnék a szívébe? Arra jutottam, hogy senki sem láthat a szívébe: ő nem szabad ember, nem teljesen az... Egy kiszolgáltatott, nehéz sorsú ember: honnan tudhatnánk, mik a valódi érzelmei? Honnan tudjuk, hol kezdődik az érdek, és hol a valódi szerelem? Némi túlzással ahhoz tudnám hasonlítani ezt a dilemmát, mintha egy fogoly beleszeretne a saját börtönőrébe, akinek a zsebében ott lapul a cella kulcsa. Vajon hihetünk-e az érdekmentességben, az érzelmek tisztaságában? Ki hinne egy fogoly szerelmében?

Ismerem viszont Agatát, már amennyire ki lehet ismerni egy olyan hihetetlenül ellentmondásos és sokrétű embert, mint amilyen ő. Talán azért is érdekelt annyira ez a szerelmi történet, mert úgy éreztem, ezen keresztül megfejthetem végre Agatát magát is. Mi rejlik a szíve legmélyén, mi a végső mozgatórugója, a puszta önzés vagy a szeretetvágy, a szeretni és szeretve lenni vágyás? Mi kusza tetteinek, szeszélyességének, bolondériáinak voltaképpeni eredője? Rájöttem, hogy valójában engem Agata érdekelt ebben az egész történetben, azt reméltem, hogy talán bonyolult és rejtélyes lelkének megfejthetem végső titkát.

Lenyűgözve szemléltem ezt a forrongó szerelmi háromszöget. Edrissa barátnője, amikor megsejdítette, hogy Edrissának külön utai vannak, elkezdte ellenőrizni a telefonját, az üzeneteit, hogy kivel mit beszél, sőt Agata úgy érezte, hogy őt is figyelik, mintha valaki minden lépéséről tudna. Akkor egy ideig nem találkoztak Edrissával. Aztán minden kezdődött elölről. 

Féltékenységi játszmák végeérhetetlen láncolata indult meg, ahol mindenki féltékeny volt mindenkire, és ha lehet, még rá is játszottak. Agata elkezdett érdeklődni egy másik afrikai srác iránt, vagy csak szándékosan úgy csinált, mindenesetre kóstolgatták egymást, csetelgettek, komunikáltak, amiről persze Edrissa is tudomást szerzett. Edrissa féltékeny volt Agatára, hiszen az ő szemében Agata egy európai szingli nő, aki bizonyára kedvét leli a nálánál jóval fiatalabb, gyönyörű izomzatú afrikai férfiakban, kihasználva azok kiszolgáltatott élethelyzetét, és még válogat is köztük. Ezzel kétségbe vonta Agata mélyebb érzéseit iránta. Agata féltékeny volt Edrissára, mert úgy vélte, hogy Edrissának kényelmes egyszerre két nő kegyeit élvezni, az egyik a biztonságot és lakást jelenti számára, a másik pedig a szenvedélyes szerelmet és odaadást nyújtja. Ezzel pedig ő kérdőjelezte meg Edrissa iránta való szerelmét.

A harmadik fél, Edrissa barátnője szintén féltékeny volt, főleg miután megtalálta Agata üzeneteit Edrissa telefonjában.

A történet egyre zavarosabb és kínosabb kezdett lenni: egymás követése, ellenőrző telefonok, titkos találkák, rejtjeles üzenetek, félelem a lebukástól, hazugságok, mellébeszélés, ürügyek, célzott és mellékesnek álcázott kérdések, védekezés és szüntelen puhatolózás, addig-addig, amíg már nyomokban sem emlékeztetett szerelemre az egész ügy, hanem egyfajta detektíves játékra, amiben mindenki üldöző és üldözött egyszerre.

Az egyik mélypont az volt, amikor Agata rávett, hogy az én autómmal kövessük Edrissát, mert az övét megismeri. Agata egy hatalmas napszemüveget öltött magára, egy könnyű, de elegáns nyári overallt, széles karimájú szalmakalappal, továbbá egy hosszú selyemsálat burkolt maga köré, amibe folyton belekapott a szél, és csavargott-szállt a feje körül, mint valami harci zászló, amíg oda nem ért az autómhoz, és be nem ült mellém. Nem tudom, mi volt a szándéka ezzel az öltözékkel, mindenesetre semmivel sem volt kevésbé színpadias egy kaliforniai sorozatszínésznőnél, aki elhatározza, hogy felkutatja a gyökereit, életében először meglátogatja ősei szülőföldjét, a messzi Szicíliát, és erről dokumfilmet forgat. Annyi biztos, hogy magára vonta mindenki figyelmét,  és aki csak látta, sosem felejti el a jelenséget.

A feladat az volt, hogy meg kell várni Edrissát, amint végez a pizzériában, és lopva követni, kilesni, hogy hova indul, esetleg kivel találkozik. Agata izgatottan magyarázott harci díszei mögül: merre menjünk, hova álljunk az autóval. Aztán vártunk. Edrissa végül előbukkant, és lassan, komótosan elindult. Tényleg különleges mozgása van, - állapítottam meg magamban, épp ahogy Agata mutatta: mintha vállból indítaná a járást, mintha a vállak fontosabbak lennének, mint a lábak, ez jutott eszembe. Ugyanakkor szép és harmonikus. Ahogy ott bandukolt a hosszú tengerparti sétányon, egyes-egyedül, egy nagymacskára emlékeztetett, amelyik elkallódott valahogy, és most szabad ugyan, de magányos és céltalan. Valahogy szomorúnak is tetszett, pedig csak hátulról láttam. Mint aki csak megy, megy, megy és megy, nagyon egyedül megy. És akkor megsajnáltam Edrissát. Követtem Agata instrukcióit, de már lelkiismeret-furdalással terhelten: most mit üldözzük ezt a szerencsétlen sorsú embert...? Még mi is...? Nem üldözték már elegen?

Végül megláttuk, hova igyekezett: a régi befogadóközpontba. Kívülről hallottuk és láttuk, ahogy a társai hatalmas üdvrivalgással fogadták, körbe állták, ráugráltak, amint felbukkant az épülethez tartozó kertben. Edrissát szerették, felnéztek rá, tanácsokat kértek tőle, egy volt azok közül, akiknek mégiscsak sikerült valamit elérni itt, az "Ígéret Földjén": volt munkája, egy helyi lakos barátnője, saját lakcíme, ahova be volt jelentve, és ahol a barátnőjével lakott. Aki európai, aki helyi. Egy állampolgár! Uniós! Egyfajta példakép lett ő, követendő minta, akire fölnéztek és akiben megbíztak.

Aztán bekövetkezett, amitől Agata a legjobban tartott: Edrissa elvette feleségül a barátnőjét. Talán helyesebb úgy fogalmazni, hogy a barátnője férjül vette Edrissát, figyelembe véve a felek társadalmi és gazdasági hátterét, az eltolódott erőviszonyokat, és Edrissa igencsak megkérdőjelezhető érzelmeit. 

Agata azonban nem hagyott fel Edrissa üldözésével, aki egyre ritkábban, egyre nehézkesebben bár, de folytatta vele a titkos románcot.

A másik mélypont akkor érkezett el, amikor Edrissa felesége megtalált egy Agata által írt szerelmes üzenetet Edrissa telefonjában, és mérgében úgy szétzúzta a készüléket, hogy javításról szó sem lehetett: ripityomra törte. Ez volt a történetnek az a pontja, ahol végérvényesen, visszafordíthatatlanul búcsút mondtam a romantikus szerelemről szőtt ábrándjaimnak: semennyire sem emlékeztetett már a szerelem meséjére, ez már nem  a szerelem mítosza volt, hanem annak árnyéka: átesett egy olyan holtponton, ahol a birtoklási vágy, a hatalmi harc és az erőszak vette át a terepet.

Igen szomorú volt ezt látni. Ahogy elkezdődött, mást ígért. Szerelemnek indult, hatalmi harc lett belőle.

Edrissa, amint hozzájutott az állampolgársághoz a házasság révén, és a megfelelő papírokhoz, többek között útlevélhez, hazalátogatott a régen látott Afrikába. Kíváncsi voltam, melyik szerelmes nő fogja követni. Adta  volna magát persze, hogy a felesége menjen majd utána, aki nyilván meg akarja ismerni személyesen szíve választottja családját.

Kizártnak tartottam, hogy Agata utánamerészkedjen a messzi Afrikába. Agata azonban, mint már annyiszor, megint meglepetést okozott. Azt hittem, viccel, amikor megkérdezte tőlem, hogy milyen idő van Afrikában és hogyan kell öltözni. Meleg és sehogy, válaszoltam, de ezt nem értette.

- Hogyhogy sehogy?

- Nem öltöznek sehogy, meztelenek.

- Teljesen?

- Max egy ágyékkötő.

- Itt van ilyen bolt?

Elkezdtem aggódni. Tényleg el akar menni? Egyedül, utána? Ez őrült veszélyes! Meg egyáltalán: ez őrültség! Próbáltam lebeszélni. Most meg az nem ment. 

Eltökélt volt, hirtelen megláttam a szemében. Most meg hirtelen honnan lett bátorsága? Talán attól, hogy úgy érezte, nincs mit veszítenie? Ez a szerelmesek érzése, felismertem. Azoké, akik szívesen feltesznek mindent egy lapra, mert úgy érzik vagy azt hiszik, nincs egyebük.

Elmentem hozzá, már lázasan készülődött a bőröndjei közt. 

- Most mit akarsz? Mit akarsz ettől az egésztől? Mit akarsz tőle?

- Mindent. Mindent - ismételte meg.

Ekkor még mindig bíztam benne, hogy hátha meghátrál... Mi lesz ebből, odamegy és majd azt hiszi a család, hogy ő a feleség? És majd még el is játsszák? És ha befut az igazi feleség? Mindenféle botrányos jeleneteket vizionáltam.

- Egyáltalán ő tudja, hogy mész? - kérdeztem hirtelen.

- Edrissa? Persze, hogy tudja, ő hívott. 

De én nem hittem neki. 

- A lakcímet tudod?

- Azt még a nővére adta meg, régebben.

- Nagyszerű.... na de... mégis, mi a terved?

- Bocsika, nem te mondtad, hogy a szerelem a bátrak dolga? Hogy ne legyek gyáva és gyerekes? Meg efféléket? - szembesített önmagammal.

- De ... de ... nade... - hebegtem.

Kitérő válaszokat kaptam, nincs terve, odamegy és meglátja, mi lesz. Elkísértem a reptérre, gondoltam, hátha az odaúton még le tudom beszélni őrült tervéről. Egy lány volt vele, egy gambiai lány. Fiatalka, vékonyka, rebbenő. Madárka. Ez rögtön feltűnt és furcsa volt, mert már sok afrikai nőt, asszonyt, lányt ismertem, még ha felszínesen is, de ezt a fajta ijedtséget, félelmet nem láttam soha a szemükben. Elszántságot, határozottságot igen, olykor szomorúságot, de ezt a rebbenő madárka-tekintetet soha. Kiderült, hogy ő is már évek óta szeretne hazajutni Gambiába, csak idáig nem volt rá pénze, pedig a papírjai már megvoltak hozzá. Agata megvette neki a repjegyet oda-vissza, így legalább volt vele valaki, aki ismeri a helyi viszonyokat, és nem kell egyedül utaznia. A lány pedig örült, hogy végre viszontlátja a szüleit, testvéreit. 

Elindultunk hárman a cataniai reptér felé, én vezettem. Volt másfél-két órám, hogy lebeszéljem Agatát a tervéről, és rájöjjek, hogy mitől fél a lány. Néztem néha a visszapillantóból, még mindig rémült volt. Bemelegítésnek felszínes dolgokról kérdeztem Szanát, mert így hívták: Szana. Aztán óvatosan elkezdtem puhatolózni arról, hogy mivel foglalkozik, mit csinál szabadidejében. Közben persze nem szabadott vallatásnak feltüntetni a dolgot, úgyhogy én is beszéltem rendesen magamról. Próbáltam nevetésre bírni, hátha oldódik. Ez nem sikerült.

Közben kiderült, hogy pizzeriában dolgozik ő is, akárcsak Edrissa. Gyanút fogtam. Kérdeztem, melyikben, mondta a hely nevét. Nem, ezek szerint nem abban, ahol Edrissa dolgozik. Mindenesetre a tengerparti sétányon van az a pizzeria is, tehát még ismerhetik is egymást. Akár. Agata közben álmosságot színlelt, hatalmasakat ásított, majd elfészkelődött az ülésen, és úgy csinált, mint aki elaludt. Ez tulajdonképpen kapóra jött, arra gondoltam, talán így könnyebben kiszedhetem Szanából, hogy mitől fél. Valami azt súgta, hogy összefügghet Agataval.

Vagy lehet, hogy csak a repüléstől tart?

- Én is mindig izgulok, ha repülőn utazom - próbálkoztam, de nem nagyon reagált.

Egyszercsak megcsörrent Szana telefonja, de nem vette fel, pedig hosszan csöngött...

- Ismered Edrissát? - kérdeztem hirtelen ötlettől vezérelve, és közben belenéztem a visszapillantóba, hogy lássam az arcát. Hirtelen nyugodt lett a tekintete. Hm, ez furcsa. Nyugalmat erőltetett magára.

- Nem, nem ismerem...- Szinte éreztem, ahogy Agata hegyezi a fülét. 

- Honnan?

Persze nem dőlt be, nem válaszolt. Lassan elfordította a fejét, kinézett az ablakon. Tudta, hogy nézem a visszapillantóból. Eleve furcsa, hogy rögtön rávágja, hogy nem ismeri, anélkül, hogy visszakérdezne, melyik Edrissát. Csak van több Edrissa is Gambiában vagy a világon, hogyhogy nem kérdezi meg, hogy melyikre gondolok? Azért, mert tudja, kiről van szó. Na most a kérdés az, hogy ismeri vagy csak tudja, kiről van szó.

Hogyan szedjem ki belőle? Egyre közelebb vagyunk Cataniához, sürget az idő. Vagyis az út, fogy az út, mert időnk még bőven volt, az út lett egyre rövidebb, persze. Kitaláltam, hogy megállok benzinért, hogy időt nyerjek. Hátha történik valami.

- Itt egy percre megállunk - mondtam, amint megpillantottam egy töltőállomást, és letértem.

Szana megint megijedt. Agata fészkelődött, nyújtózkodott, úgy csinált, mint aki most ébredezik.

Tankoltam, majd invitáltam az utasokat, hogy igyunk meg egy kávét. Megnyugtattam mindkettejüket, hogy még bőven van időnk a gép indulásáig, és már nem is vagyunk messze a reptértől, tehát nyugodtan beiktathatunk egy rövid szünetet.

Hörpöltük a kávét, és titkon egymást méregettük. Viccelődtünk, hogy ne látszódjon rajtunk a feszültség meg a kíváncsiság. Közben kémleltük, fürkésztük egymás arcát. Törtem az agyam, hogyan ugraszthatnám ki a nyulat a bokorból. 

Hallottam, hogy megint vibrál Szana telefonja, már le volt halkítva, mert sejtette, hogy megint hívni fogják. Megint nem vette fel...

Valahogy ki akartam fürkészni, ki telefonál Szanának, és ő miért nem veszi fel. Valami továbbra is azt súgta, hogy összefüggésben lehet Agatával.

Ekkor feltűnt egy dolog: Hogy lehetséges, hogy Agata nem fogott gyanút, nem tesz fel kérdéseket, nem nyugtalankodik?... Csak nem sejt valamit? Megint csak a tekintetét fürkésztem. Ő is nézett engem, picit mintha bólintott volna. Szóval akkor ő is érzékeli a dolgokat. Éreztem, hogy valami készül, valami történni fog.

Kifizettem a benzint és a kávékat, majd bejelentettem, hogy mosdóba kell mennem, és szükségem lenne valakire, aki kívülről vigyáz az ajtóra, és fogja a táskám. A nők sérülékenyebbek pisiléskor, és növeli a biztonságérzetüket, ha többedmagukkal mennek mosdóba. Ezt a jelenséget használtam fel, hogy valahogy időt nyerjek, és kitaláljak valamit. Mindhárman mentünk. Kiderült, hogy itt csak kinti mosdó van, aminek örültem, mert hátha lehet valamit ügyeskedni. A pultnál a kezembe adták a kulcsot. Drukkoltam, hogy a mosdónál történjen valami, hátha Szana kiejti a kezéből a telefonját, vagy véletlen kint hagyja a táskáját, bármi.

És akkor újabb hívás érkezett Szana telefonjára, már nem tudom, hanyadszor. Gyorsan odapillantottam, mielőtt Szana felvehette volna, és megláttam a hívó felet: Loredana.

Míg Szana volt bent a mosdóban, jeleztem Agatának, hogy mondanom kell neki valamit, és hogy a szájamról kell leolvasnia, hogy Szana ne hallja meg a mosdóban. Így szájról olvasva komunikáltunk. Kérdeztem Agatát, hogy hívják Edrissa feleségét. Na, ez végre betalált: Loredanának. Tehát Edrissa felesége hívogatja Szanát. 

- Csak mert az imént hívta Szanát - mutogattam némán.

- Micsoda? - meresztette rám a hatalmas szemeit kérdően.

Indulatosan csóváltam a fejem és erősen grimaszoltam hozzá, ezzel jelezve, hogy itt valami nagyon nem tetszik. 

Ezek szerint Edrissa felesége, Loredana tudja, hogy mész Gambiába. Nem?

Úgy okoskodtam magamban, hogy Szana volt az összekötő, vagyis a kém, ezért is tudott olyan sok mindent Loredana Edrissa külön útjairól. Összeállt a kép.

- Hát nem tudom... 

- Agata, most kéne ebből kiszállni, amíg lehet. Mi van, ha Loredana a reptéren vár, hogy leleplezzen? Vagy Gambiában? Vagy mittudomén? Itt valami nagyon nem stimmel.

Láttam, hogy erősen töri a fejét, és hogy aggódik. Én is aggódtam. Ekkor lépett ki Szana a mosdóból. Rámeredtünk. Feszült csend lett. Szana látta rajtunk, hogy történt valami, hogy rájöttünk valamire. Megint megrémült, megint madárka lett, rezzenő. Attól féltem, hogy elrebben. Azt is akart, valójában, elröpülni, haza, végre. Vékony kis karjaival idegesen szorította magához a táskáját, amiben a repülőjegye volt, mintha attól félne, hogy el akarjuk tőle venni.

Hirtelen összeszorította a száját, és kitépte magát közülünk, rohanni kezdett eszeveszett módon, mi kiabálva utána.

 - Szana, állj meeeeg Szanaaaaaaaaa!!!!

Odarohant egy autóshoz, aki épp indulni készült, és könyörögve kérte tőle, hogy vigye el a reptérre, mire odaértünk Agatával, már éppen azt magyarázta, hogy lerobbant az autója és sürgősen el kell jutnia Cataniába a reptérre, különben lekési a repülőjét. Egy tagbaszakadt szicíliai ült ugyancsak terebélyes feleségével az autóban, és csendben, mozdulatlanul hallgatták, ahogy az ijedt madárka kétségbeesetten kerepel. Nem nagyon voltak meglepve, csak mereven nézték a hadonászó lányt, végül némán bólintottak és kinyitották az ajtót. Ilyenek ezek a szicíliaiak. Ha kérik tőlük, azonnal segítenek. Az asszony gondterhelt arccal megfogott egy gyönyörűen becsomagolt dobozt a hátsó ülésről, aggódva nézegette, magához vette, és helyet csinált Szanának. Bármiben fogadtam volna, hogy ricottás cannolók voltak benne, némi pisztáciával és porcukorral meghintve, amivel a fiukat vagy lányukat várták, aki valószínűleg Észak-Olaszországból hazalátogat, hogy így már a reptéren elsősegélyben részesítsék csemetéjüket a szicíliai finomságokkal. Én csak annyit mondtam, hogy az én autóm robbant le, és hozom a lány bőröndjét. Agata szótlanul, konokul és szúrósan nézte Szanát, de ő nem viszonozta a pillantást.

Féltem tőle, hogy Agata jelenetet rendez, hogy kiabálni vagy átkozódni fog, vagy valahogy meg akarja büntetni Szanát, amiért a lány Loredanának kémkedett, de azt hiszem, ő is belátta, hogy teljesen felesleges, hogy Szana csak egy eszköz volt, nem kell rajta bosszút állni. Valahogy éreztem azt is, hogy Agata feladta az Edrissáért folyó harcot, legalábbis egy időre.

Odavittem Szana bőröndjét az autóhoz, aki a hátsó ülésen ült, és remegett az idegességtől, mereven nézett előre, az útra, csak az számított neki, hogy minél előbb a reptérre jusson, és végre hazatérjen. Jó utat kívántam neki, valami köszönöm-félét rebegett, pár másodperc múlva már nem is láttuk az autót.

Ahogy Agatára néztem, egyszerre láttam rajta haragot és lemondást. A szeme tüzelt a fortyogó indulattól, a sértettségtől, de karjai tehetetlenül lógtak, mintegy jelezve, hogy itt már nincs mit tenni. Ez már neki is sok volt. A szerelme túl messze költözött, túl nagy volt a távolság köztük, túl sok az akadály, túl sok az ellenség, túl nagy az ellenszél. És ő túl későn ocsúdott, túl későn döntött, túl későn szedte össze a bátorságát.

Szavak nélkül is értettem, hogy Agata már nem akar a reptérre menni, nem kellett megbeszélni. A legközelebbi lejárónál letértem, és szépen lassan elkezdtük a visszautat Corassiába.

Szegény, Csudálatos Agata...! Hazafelé az úton nem nagyon volt kedvünk beszélgetni. Valahogy nem volt erőnk, kimerültünk. Pedig lett volna miről, még volt jópár kérdés, ami tisztázatlan maradt. Honnan ismerte Loredana Szanát, mikor "bérelte föl"? Edrissa vajon tudott-e róla, hogy követik? És vajon ismerték egymást korábban Szana és Edrissa? Ilyeneken morfondíroztam, de sokáig egy hang sem jött ki a torkunkon. Aztán, körülbelül a félútnál, Agata elkezdett mormolni először csak magában, maga elé dünnyögve, aztán egyre hangosabban, kissé mint egy tébolyult, kissé mint egy költő aki éppen keresi a szavakat, valahogy a következőképpen:

A szerelem bátorság, a szerelem önzés

A szerelem szabadság, a szerelem függés,

A szerelem szertelen a szerelem egyenes

A szerelem szeretet, a szerelem több annál

A szerelem tenger, a szerelem holtág

A szerelem kérdés, a szerelem válasz,

a szerelem egészség, a szerelem félelem.

A szerelem őrültség, a szerelem igazság,

A szerelem fájdalom, a szerelem gyönyörű,

A szerelem betegség, a szerelem gyógyerő

A szerelem a mindenség, a szerelem egy szemöldök

A szerelem angyal, a szerelem ördög

A szerelem átitat, a szerelem feltüzel,

A szerelem zűrzavar a szerelem tisztulás

A szerelem mese, a szerelem valóság,

A szerelem vakság, a szerelem látás

A szerelem bonyolult, a szerelem egyszerű

A szerelem harc, a szerelem béke, 

A szerelem állapot, a szerelem indulat,

A szerelem áldozat, a szerelem boldogság,

Szerelem nincs, Szerelem nélkül nem lehet élni.